Mózes a 120. születésnapján távozott el örökre. Eheti tórai szakaszunk ennek közlésével indít: „Mózes ment… és mondta nekik: százhúsz éves vagyok én ma…” (5Mózes 31:1-2.)
A „Mózes ment” kifejezés nemcsak a szó szoros értelemben vett fizikai mozgásra utal, hanem a személyes fejlődésre, haladásra is. A judaizmusban ez azt jelenti, hogy magunk mögött hagyjuk addigi spirituális állomásunkat, hogy egy új fejezetet nyissunk az istenszolgálatunkban. Bár Mózes már 120 éves volt, és az istenszolgálatban azóta sem látott magasságokba ért, sosem állt le, mindig tovább akart fejlődni. Élete utolsó napján is az volt számára a legfontosabb, hogy még közelebb kerüljön Istenhez.
Már-már közhely, hogy spirituálisunk nem a tökéletességre épül, hanem a fejlődésre. Sokszor azonban olyannyira hangsúlyozzuk, hogy nem kell tökéletesnek lenni, hogy átesünk a ló túloldalára, és nemcsak tökéletességet nem sikerül ezáltal elérni – ami önmagában még bocsánatos –, de még a legkisebb fejlődést sem vagyunk képesek felmutatni.
Isten keresése, s azáltal a hozzá való közelebbjutás, élethosszig tartó feladat. Ne holnapra akarjunk új emberré válni: tegyük meg az első lépést, majd folytassuk az év minden napján, hogy a következő évet már valóban új emberként kezdhessük. Nem kell sietni, időnk van bőven. Istenhez nem lehet elég közel kerülni, így a felé való törekvést életünk végéig folytathatjuk.
Bár elsőre talán furcsán hangozhat, a haladás valódi botlatóköve éppen a siker. Abban a pillanatban, hogy érezzük, már előreléptünk, életünk biztosabb mederben folyik, már nem érzünk olyan égető vágyat a további fejlődésre: a spirituális jóllakottság állapotába értünk, már nem vagyunk olyan éhesek.
Hetiszakaszunk eleje éppen erre figyelmeztet: nem érdekes, milyen magasságokba jutottunk, a haladás parancsolata mindnyájunkra vonatkozik, s bár nem kell tökéletesnek lenni, a fejlődésben sosem állhatunk le.
Kovács Jichak rabbinövendék cikke Ben A. rabbi
írása nyomán.
