Ezen a héten kezdjük meg Mózes harmadik könyvének az olvasását, mely héberül a Vájikrá, latinul a Leviticus elnevezést kapta. Utóbbit azért, mert a könyv elsősorban a papságra – azaz Lévi törzsének leszármazottaira – vonatkozó törvényeket öleli fel. A könyv fő témája az oltáron történő áldozatbemutatás, s ennek megfelelően hetiszakaszunknak már az elején egy ehhez kapcsolódó verssort olvashatunk: „Az ember, aki áldoz közületek egy áldozatot az Örökkévalónak…” (3Mózes 1:2.). A pászukban található szavak sorrendje már első olvasatra is felvet egy kérdést: vajon miért ebben a sorrendben vannak a szavak, nem pedig így: „Az ember közületek, aki áldoz…”?
A kohénok rituális szolgálatának, azaz az áldozati szertartásnak fontos része az áldozatot bemutató személy cselekvésében megbújó szándék és lelki töltet – biblikus kifejezéssel élve káváná. Az állatáldozat ugyanis a „nagy képet” tekintve inkább egyfajta szimbóluma volt egy annál is nagyobb gesztus bemutatásának, nevezetesen a rítust végző pap egyéni áldozatvállalásának.
Az ember lelkének két fő eleme van: az egyik Istenhez akar közeledni, és az Ő örökkévaló entitásában feloldódni, a másik pedig, az állati részünk, mely folyamatosan arra hajtja az embert, hogy saját – Istentől való – függetlenségét érezze. Bár a lélek „állati” tartománya mindenkiben máshogy nyer kifejeződést, általában elmondható, hogy az a földi élvezetek, a fizikai élmények felé törekszik.
A Tóra azt tanítja, hogy az áldozatnak tőlünk kell származnia, azaz szó szerint saját magunkból kell egy kis részt feláldozni Istennek. Ez azt jelenti, hogy mindnyájunk feladata az, hogy felismerjük a bennünk megbúvó „állatot,” ezáltal azonosíthassuk az általa életre hívott gondolatokat, szavakat és cselekedeteket, hogy aztán azokat a megfelelő keretek közé szorítva csiszoljuk, finomítsuk.
Kovács Jichák rabbinövendék cikke Zalman Posner rabbi írása nyomán.
Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 27. szám – 2022. március 10.
