Talmud

 

Háisá niknét…: Az eljegyzés módjai

A Talmud szövege

 

Kidusin, 2. lap első oldalától,
az 5. lap első oldal közepéig (kihagyásokkal);
a 41. lap első oldalának egy része

 

Az eljegyzés módjai

משנה. הָאִשָּׁה נִקְנֵית בְּשָׁלֹשׁ דְּרָכִים,

  1. §. Egy nő háromféleképpen „szerezhető meg” feleségnek egy férfi által.

וְקוֹנָה אֶת עַצְמָהּ בִּשְׁתֵּי דְרָכִים.

  1. §. A férjezett asszony pedig kétféleképpen szerezheti vissza magát, azaz kétféle módon nyerheti vissza szabadságát ahhoz, hogy ismét férjhez mehessen egy másik férfihoz.

[A Misna az 1. §. bekezdést így magyarázza:]

נִקְנֵית בְּכֶסֶף, בִּשְׁטָר, וּבְבִיאָה.

Asszonyt lehet szerezni (1) pénzzel – a férfi két tanú jelenlétében pénzt ad a nőnek, és azt mondja: „Íme, ennek elfogadása által el vagy jegyezve”, (2) házassági okirattal, amelyre a férfi azt írja: „Íme, el vagy jegyezve nekem”, és az okirat tanúk jelenlétében átadja a nőnek, vagy (3) együtthálással, amikor a pár tanúk jelenlétében belép egy elkülönített helyre. Itt a férfi eljegyzési szándékkal, intim kapcsolatot létesít a nővel. (A tanúk csupán a belépést kísérik figyelemmel, magát az aktust nem.)

בְּכֶסֶף – בֵּית שַׁמַּאי אוֹמְרִים: בְּדִינָר וּבְשָׁוֶה דִינָר. וּבֵית הִלֵל אוֹמְרִים: בִּפְרוּטָה וּבְשָׁוֶה פְרוּטָה.

Az első módszerről, a pénzzel történő megszerzésről Bét Sámáj úgy tartotta: ennek a pénznek a minimum értéke egy ezüstdínár, vagy egy ezüstdínár értékű tárgy kell hogy legyen[1]. Bét Hilél azonban azt mondja: az is elegendő, ha ennek a pénznek az értéke egy prutá (minimális értékű rézpénz), vagy egy prutá értékű tárgy.

וְכַמָּה הִיא פְרוּטָה? אֶחָד מִשְּׁמֹנָה בְּאִיסָּר הָאִיטַלְקִי.

És mennyit ér egy prutá? Az itáliai iszár egynyolcadát; egy iszár a dinár huszonnegyed része. Ilyenformán tehát egy pruta a dinár értékének 1/192-edét éri[2].

[A Misna a 2. §. bekezdést így magyarázza:]

וְקוֹנָה אֶת עַצְמָהּ בְּגֵט, וּבְמִיתַת הַבַּעַל.

A férjezett asszony válólevéllel vagy a férje halálával szerezheti magát vissza, amikor is férjhez mehet egy másik férfihoz.

הַיְבָמָה נִקְנֵית בְּבִיאָה,

  1. §. A jövamát (az özvegy sógornőt) a jávámja (a sógora) együtthálással szerezheti meg, mellyel az asszony minden tekintetben a felesége lesz, és ezután már csak szabályos válólevéllel bocsátható el [azaz a chálicá már nem elegendő][3].

וְקוֹנָה אֶת עַצְמָהּ בַּחֲלִיצָה, וּבְמִיתַת הַיָבָם.

Az asszony pedig a chálicá szertartásával vagy a jávám halálával szerezheti magát vissza. Azaz ha inkább a chálicát választják, mint a jibumot, vagy ha a sógor meghal, mielőtt bármelyikre is sor került volna, az özvegyi státusz korlátozottsága feloldódik. [Ha azonban több jávám van, egyikük halála nem elegendő a jövámá szabaddá válásához.]

[1] Az érme ezüsttartalma kilencvenhat szem árpa súlyával volt egyenlő (Maimonidész, kommentár a Misnához). Érteke mai pénzben, kb. 575 forintnak felel meg.

[2] Az itáliai iszár négy szem árpa súlyával egyenlő súlyú ezüstpénz volt. Ilyenformán a prutá fél szem árpa súlyával egyenlő súlyú ezüst értékét hordozta (Maimonidész, kommentár a Misnához) – ami nagyjából 24 mg. ezüst. A pruta érteke mai pénzben, kb. 3 forintnak felel meg.

[3] Bár a Tóra törvénye szerint az együtthálás a sógorházasság érvényesítésének az egyetlen módja, a talmudi Bölcsek a jövámá eljegyzését – a máámárt – is kötelezővé tették. Ekkor a kidusin érdekében a sógor pénzt vagy házassági okiratot ad a jövámának (lásd Jö­vá­mot 50a.).