1. fejezet

„Hasított pata”, a szent és a profán között

Az állatoknál is alapvető különbség van a fej és a láb között abban, hogy egy állatnak is a lába van közel a talajhoz, a földhöz. Az emberrel való párhuzam szempontjából levonható következtetés: Az embernek csupán a „lábai”, azaz csupán az ászijá – cselekvés, a dolgok tevése képességei szabad, hogy törődjenek – ahol szükséges – a materiális, avagy földi valósággal, az „evilági dolgokkal”[1], magasabb rendű képességei a „fej” azonban nem.

(A ötödik lubavicsi rebbe, rabbi Sálom Dovber Schneerson idejében élt egy chászid, egy jó eszű és sokféle tehetséggel megáldott ember, aki roppantmód belebonyolódott egy sárcipő-ügyletbe. A rebbe akkor így szólt hozzá: „Én már láttam lábat sárcipőben; de egy fejet sárcipőben…?”)

Mindazonáltal, még a láb esetében is kell, hogy legyen egy pata a láb és a talaj, a föld között, egy közbeékelés a lábak és az anyagiasság között.

A közbeékelést és elrejtést szimbolizáló patának azonban még hasítottnak, kettéosztottnak is kell lennie. Ez azt jelenti, hogy még a földi dolgokban is helye kell, hogy legyen az isteni világosságnak, hogy az embernek észlelnie kell bennük az isteni szikrát.

Ezért állítja hát a Tánjá[2], hogy „az embernek még evilági dolgokban sem szabad elkülönítenie magát Istentől”, azaz a patának ebből adódóan teljesen hasítottnak kell lennie, a tetejétől a legaljáig.[3] Mert csak ekkor lehetséges az, hogy az ember még az evilági dolgokban is felfedezze az isteni szikrát, és a Tóra által előírt utat kövesse, csak ekkor lehet az állat tiszta. Vagyis csak ekkor lehet az emberben lakozó állat – a fizikai valóság, amelyre a test miatt van szükség – tiszta állat.

 

A lekötözött és a szabad szikrák

Rabbi Snéur Zálmán a Tánjában[4] részletesen kifejti, hogy az ászur (tilos; tiltott) kifejezésnek van egy olyan jelentése is, hogy „leláncolt; meg-, vagy összekötözött”. Ennek a jelentésnek megfelelően a Tóra által tiltott (ászur) elemek a tisztátalan klipához[5] (rossz) vannak kötözve: az ezeket a tárgyakat éltető isteni szikrák „be vannak börtönözve”, és azokat az ember ki nem szabadíthatja. Ezért van eltiltva az ember attól, hogy részesüljön belőlük, mert még a legmagasztosabb szándékok sem nemesíthetik meg az ilyen dolgokat. Ezzel szemben a mutár (engedélyezett) kifejezés azt jelenti: „feloldott; szabad”. Itt az az implikáció, hogy a Tóra által engedélyezett (mutár) elemek nincsenek lekötözve a klipához: az ezeket a tárgyakat éltető szentség-szikrák kiszabadíthatóak, és amikor az ilyen tárgyakat jó célra használják, azok megnemesednek és átitatódnak szentséggel.

A chászid filozófia magyarázata szerint a kétféle állati pata ezt a két aspektust szimbolizálja. A nem-hasított pata zárt: azt mondhatni, a szentség-szikra bele van zárva, és nem lehet onnan kiszabadítani. A nem-hasított, zárt pata kötve van a színtiszta fizikalitáshoz, a tisztán állati vágyakhoz és célokhoz. Éppen ezért az ilyen patájú állat ászur – tilos. A hasított pata ellenben olyan elemekre utal, amelyek körül „fényesség”, „megvilágítottság” észlelhető: ezek kapcsolatban vannak mind a jóval, mind a rosszal, s ily módon nemesíthetők is. A hasadt pata középen ketté van hasítva, ketté van osztva, s így a szentségnek lehetősége van beléhatolni, nem állja útját a szentségnek, hanem engedi, hogy sugározzon, hogy fénybe borítsa még a hozzá kapcsolódó földi dolgokat is. A hasadt pata éppen ezért az olyan állat ismérve, amely mutár – megengedett.[6]

Ezzel kapcsolatban írja a Kehilát Jáákov[7], hogy a bhémá (állat) szó tulajdonképpen mozaikszó arra, hogy: „bászár hájored min hásámájim – Mennyből alászálló hús”[8]; mert ha az ember valóban a fentieknek megfelelően cselekszik, akkor bizonyosan tiszta lesz az ő „állata”.

 

A jobb és a bal kéz

A hasadt – kettéosztott patának van egy további jellegzetessége is.[9] A pata azért van kettéosztva, hogy figyelmeztessen: e földön jártunknak, azaz evilági foglalatosságainknak magukban kell foglalniuk a következő két elvet: „a jobb kéz közel húz, a bal kéz pedig eltaszít.”[10]

Vannak olyanok, akik kizárólag a „jobb kéz közel húz” elvét alkalmazzák, mindenfajta korlátozás nélkül. Úgy érvelnek, hogy annak érdekében, hogy nemzedékünk zsidóságát közelebb hozzuk a Tórához, megéri rugalmasabbak lennünk a Tóra dolgaiban, sőt akár adaptálnunk is kell a Tórát, Isten ments, a mai trendekhez.

Meg kell hagyni, valóban cél, hogy minden zsidót közelebb hozzunk szellemi örökségéhez. Így áll a Misnában[11] is: „szeresd a teremtményeket, és hozd őket közel a Tórához.” Ez azt jelenti[12], hogy az embernek szeretnie kell, illetve közel kell hoznia még azokat is, akik puszta „teremtményekként” vannak rangsorolva, azaz nincs más értékük, mint a tény, hogy ők is Isten teremtményei.[13]

Azonban azzal érvelni, hogy ez okból az embernek meg kellene – Isten ments! – reformálnia a Tórát – ami valójában deformálást jelent –, ellentmond mindennek, amit a Tóra képvisel. Ez egészen nyilvánvalóan kiderül magából a Misnából is, mivel abban az áll, hogy „hozd őket közel a Tórához”, és nem a Tóra változtatására, azaz az ő hajlamaik szerinti megreformálására buzdít.

Még ha igaz is lenne, hogy ez a fajta viszonyulás közelebb hozná ezeket az eltávolodott embereket, a Tóra-törvény eleve kizárja a Tóra akár csak nüánsznyi megváltoztatásának lehetőségét is, legyen az magának a szentírásnak a szövege vagy egy rabbinikus előírásé, még akkor is, ha azt egy nemrégen élt irányadó mesterünk iktatta be.[14]

Az egyedül lehetséges változtatások azok, amelyekre hiteles próféta ad engedélyt; és még ilyenkor is a változtatás csupán átmeneti érvényű intézkedés lehet. Ilyen esetben a hozott intézkedés maga is a Tóra törvényének számít, nem csekélyebb érvényű, mint bármely más törvény, és mindenkinek be kell tartani azt. Ilyen eset volt Illés próféta esete is a Kármel hegyen: Illés hiteles próféta volt, utasításai pedig szükséghelyzetben meghozott, átmeneti érvényű rendelkezések voltak.[15] Az ilyen eseteket kivéve a legkisebb mértékben is tilos eltérni a Tórától, tekintet nélkül annak esetleges pozitív hatásaira.

Egyébként az az igazság, hogy senki semmit nem fog elérni a változtatásokkal, és a zsidó népet sem fogja közelebb hozni a Tórához. Éppen ellenkezőleg: a dolgok sokkal rosszabbra fordulnak majd, és az elkövetők maguk is annyira belebonyolódnak a változtatásokba, hogy végül teljesen eltávolodnak a Tórától és a zsidóságtól.

Apósomnak, a rebbé-nek van egy jól ismert példázata: Amikor valaki elveszett a rengetegben, és egyszerre vérengző fenevadak között találta magát, egészen nyilvánvaló, hogy otthonából nem egyenesen az erdő sűrűjébe lépett. Legelőször a mindenség Urának királyi útját követte. Aztán egy alkalommal csupán egy hajszálnyit letért erről a királyi útról, majd ezt követően még egy hajszálnyit, hogy azután mindig egy újabb és újabb hajszálnyival térjen el az előző útirányokhoz képest. Végül pedig egyszeriben egy sűrű erdő közepében találta magát, vérengző fenevadaktól körülvéve.

 

[1] Likuté Szichot I:61., 181.

[2] Igeret Hákódes, IX. szak.

[3] Rási a 3Mózes 11:3-ról.

[4] 7-8. fej.; Igeret Hákódes, XXVI. szak.

[5] A Kabbala nyelvén a Klipá – szó szerint héj, nem más, mint a világban fellelhető rossz elnevezése, mely valójában nem öncélú entitás, hanem csupán a jó körüli héj, az isteni eltakarója.

[6] Cemách Cedek, Or Hátorá, Vájikrá, I. köt. 45-47. old.

[7] Rabbi Jáákov Cvi Yolles, a Mélo Hároim szerzője.

[8] Kehilát Jákov, s.v. behémá.

[9] Az itt ismertetett magyarázatokon kívül lásd még Likuté Szichot, II. köt., Röé.

[10] Szotá 47a. Szánhedrin 107b.

[11] Atyák tanításai 1:12.

[12] Likuté Szichot I:99. old.; Likuté Szichot II:316. old.

[13] Tánjá, 32. fej.

[14] A Tóra alapjainak szabályai 9:1.; A lázadók szabályai, 1–3. fej.; Tévelygők útmutatója 2:39., 3:41.

[15] A Tóra alapjainak szabályai 9:3.; Széfer Hámicvot I:172.