Az ima mozdulatai

A legfontosabb, amire ügyelnünk kell, amikor a megfelelő testtartást felvesszük ima közben, hogy ezt a lehető legtermészetesebb módon tegyük. Amennyiben a gyülekezet hirtelen feláll vagy leül, és azt tapasztaljuk, hogy a többiekétől eltérő testtartást vettünk fel, ne tegyünk hirtelen mozdulatot. Egyszerűen változtassuk meg testtartásunkat. Észrevesszük majd, hogy a tapasztaltabb hívő, aki imáiban máshol tart, mint a gyülekezet többi tagja, nem habozik felállni, amikor a többiek ülnek.

 

Felállás

A zsidó imarend szerint felállunk, amikor Istent közvetlenül szólítjuk, vagy olyan imát mondunk, melyben nevét megszenteljük, vagy amelynek valamilyen különleges jelentősége van. Tiszteletünket azzal is kifejezzük, hogy felállunk, amikor a frigyszekrény nyitva van és akkor is, amikor a Tóra-tekercseket körbeviszik a zsinagógában.

Mivel a teljes imarend számos előzetes és bevezető szakaszt is tartalmaz, melynek során az előimádkozóra, illetve a Tóra felolvasóra figyelünk, általában megengedett, hogy az istentisztelet nagyobb részét ülve töltsük. A Sömá imát is ülve mondjuk el.

Mindenkinek állnia kell

* amikor Báruch Söámárt, Sömone Eszrét mondunk,

* Vájvárech Dávidtól amíg előimádkozó a borchu szakaszhoz ér,

* amikor a ködusá-t mondják az ámidá ismétlésekor,

* amikor a frigyszekrény nyitva van,

* amikor a Tórát kiveszik a frigyszekrényből.

 

Meghajlás

A meghajlás ritka a zsidó imarendben. Négyszer hajolunk meg az Ámidá (Sömone eszré) elmondása közben; egyszer az Álénu záró ima elmondása közben, és egyszer, amikor az előimádkozó a Borchu-t mondja. Az utóbbi három esetben a derék egyszerű meghajlítása is elegendő.

Az ámidá közben szükséges megfelelő meghajlást a következőképpen tegyük: a báruch mondásakor hajlítsuk be kissé térdünket, az átá szónál pedig hajoljunk meg derékből. Az Ádo-náj kimondásakor pedig ismét álljunk egyenesen.

Ha valakinek nehezére esik a meghajlás végrehajtása az előírt módon, elegendő ha meghajtja fejét vagy kissé előredől.

 

Leborulás

A valaha gyakori testhelyzet, a leborulás, napjainkban meglehetősen ritka. A térdepelés szinte teljesen hiányzik a zsidó imarendből, kivéve amikor a leborulás részeként tesszük. Jelenleg csupán a nagy ünnepek idején borulunk le, Rós Hásáná napján egyszer, és Jom Kipur napján négyszer. Ezeken az napokon akkor teszünk így, amikor a Muszáf Ámidá ismétlésekor elmondjuk az Álénu-t, illetve Jom Kipurkor az ávodá (a Szentélyben tartott istenszolgálat leírása) alatt háromszor.

 

Hajlongás

A hajlongás talán a legelterjedtebb és leginkább a zsidó imarendhez társított mozdulatok egyike, annak ellenére, hogy a zsidó törvények ezt nem írják elő, s még csak nem is általában javasolt szokás. Vannak, akik csak kissé hajlonganak imáik elmondása közben, míg mások testük gyors és szinte túlzott mozgásával teszik ugyanezt. S megint mások, köztük nagy és jámbor zsidók, szinte mozdulatlanul imádkoznak.

Ábudráhám szerint a hajlongás a Zsoltárok egyik verssorát idézi[1]: „Minden testrészem ezt mondja majd: Kicsoda olyan, mint Te, Örökkévaló”.

A chászidizmus megalapítója, rabbi Jiszráél Báál Sém Tov (1698–1760) úgy vélte, hogy megértéssel kell fogadnunk a túlzott hajlongást. „Ha fuldoklót látunk, aki kétségbeesetten hadonászik karjaival és dobálja testét, hogy szorult helyzetéből szabaduljon, aligha gúnyolódunk akár rajta, akár mozdulatain. Ugyanígy nem szabad gúnyolódnunk olyan személyen sem, aki imái elmondása közben hajlong, hiszen éppen a rázúduló helytelen és illetlen gondolatok özönéből próbál szabadulni, amelyek már-már elnyelik, elvonván őt attól, hogy imáira összpontosítsa gondolatait.”

A háláchá szerint a hajlongás szokása attól függ, hogy mennyire befolyásolja az imák elmondását. Sokak számára a hajlongás segít a figyelem összpontosításában, míg másokat zavar, mivel elvonja figyelmüket. Bármi, ami segít az imákra való koncentrálásban, megengedett[2].

[1] Zsoltárok 35:1.

[2] Sulchán Áruch, Orách Chájim 48.