1. fejezet

A Középkortól az Újkorig

A zsidóság megosztottsága Reb Száádjá Gáon idején

A fentebb részletezett izraeli-babilóniai megosztottság korszakát szokás a gáoniták korának is nevezni. A babilóniai zsidóság vezetése ebben az időszakban hierarchikus rendszerben működött, amelynek élén az úgynevezett rés gálutá, a diaszpóra feje állt.

E korszak kiemelkedő személyisége Reb Száádjá Gáon,[1] aki élete során több területen is harcolt a zsidóság megosztottsága ellen. Elsősorban két területen vívott jelentős küzdelmet: a karaitákkal, illetve az izraeli és babilóniai zsidóság megosztottságával szemben.

Egyiptomban született és már igen fiatalon óriási tudásra tett szert, hamar szembe került az Egyiptomban akkor nagyon elterjedt karaitizmussal. Száádjá felismerte az ebben rejlő veszélyt, és szellemi küzdelmet vívott a karaitákkal. A Széfer hátsuvot neged Ánán (Válaszok könyve Ánán ellen) című művében pédául sorra veszi és cáfolja a karaiták által a rabbinikus zsidósággal szemben felhozott érveléseket.

A másik területen, az izraeli és babilóniai bölcsek között kialakult naptárvitában való részvétele tette őt igazán nagyhírűvé. Bevett szokás volt akkoriban, hogy a naptár hónapjaihoz szükséges újhold időpontját a babilóniai bölcsek állapították meg, és ezt mindenki, még az izraeli bölcsek is elfogadták. 921-ben azonban vita bontakozott ki az újhold meghatározásából. Ennek következtében két vélemény alakult ki a közeledő ünnepek megtartásának időpontjáról. Mindez azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a zsidóság megosztottá válik, és más napon fogják az izraeli, és más napon a babilóniai zsidók az ünnepeket megülni.

Áháron Ben Méir rabbi az izraeli álláspont hirdetője volt, míg a babilóniai bölcsek feje, az időközben Babilóniába érkezett, Reb Száádjá Gáon lett. A kérdésben elkeseredett harc bontakozott ki. Így történhetett meg, hogy 922-ben a peszách ünnepét más napon celebrálták Izraelben és más napon Babilóniában. 923 újév ünnepéig azonban sikerült Ben Méirt „legyőzni” és a babilóniai álláspontot elfogadtatni.

Maimonidész és ellenzői

A 12-13. század egyik központi polémiája Maimonidész személye és írásai körül alakult ki. Maimonidész és tanítványai a görög racionalizmus nézeteinek nyomában filozófiai műveikben elvetettek minden olyat, ami nem illett a racionalista világnézetükbe. Nem hittek a varázslás, a szellemek, az asztrológia és hasonlók létezésében.[2] Például a Tóra tilalmára miszerint „Ne találtassék benned, aki keresztülviszi fiát vagy leányát a tűzön, varázsló, időjós, kígyóigéző és kuruzsló, se bűvölő, se szellemidéző és jövendőmondó és aki kérdez a halottaktól. Mert az Örökkévaló utálata mindaz, aki ezt teszi…”,[3] Maimonidész azt a magyarázatot adta,[4] hogy mindezek nem azért tilosak mert csakugyan van bennük valóság, hanem éppen azért, mert a szemfényvesztés kategóriájába tartoznak, így aki ezekbe veti hitét, az a Tóra valódi értékeitől fordul el.

Maimonidész filozófiai nézetei sok kortásának és későbbi rabbinak szemet szúrtak, különösen a Kabbalával és a misztikával foglalkozó gondolkodóknak. Legádázabb ellenzője Rabén Joná Chaszdai Kreszkász volt, aki Or hásem című munkájában csíráiban ítélte el Maimonidész arisztotelészi filozófiáját. Hozzá csatlakozott Rabbi Ávráhám ibn Daud (Rávád)[5], Joszef Álbo[6], Rásbá[7] és Ros. Rámbám ellenzői korlátozni akarták például a Tévelygők útmutatójának tanulmányozását, mondván, hogy az ilyen témákkal való foglalkozás a kellő ismeretek hiányában káros lehet.

A polémia akkor emelkedett tetőfokára, amikor 1232-ben a montpellier-i Slomó ben Ábrahám több más rabbi – köztük a híres Rábénu Joná[8] – közreműködésével és csatlakozásával chéremet (egyházi átkot) tett közzé Maimonidész művei ellen. Amikor ezt a közvélemény nem fogadta osztatlan lelkesedéssel, Slomó ben Ábrahám a helyi érsekhez fordult, aki kapva a lehetőségen 1233-ban a Talmud mellett nyilvánosan elégettette Maimonidész műveit is. A zsidó közösségek és rabbik ezen teljességgel megrendültek, és többségükben elfordultak ben Ábrahámtól és a chéremtől. A hagyomány szerint maga Rábénu Joná a Rámbám sírjához zarándokolt megbocsátásért.

A 18. század álmessiásai

Pár száz évet ugorva az időben, az európai zsidó történelem egyik legérdekesebb alakja Sábtáj Cvi.[9] Ő az, aki az egész zsidó nép történelmében talán a legkiemelkedőbb álmessiás, és aki a maga idejében az egész európai zsidóságot, sőt talán az akkori világ teljes zsidóságát lázba hozta, majd melankóliába döntötte.

A Messiásba és a megváltásba vetett hit a zsidóság egyik alapvető hittétele, amely szinte a kezdetektől fellelhető a Bibliában[10], és mely természetesen a zsidóság száműzetésbe kerülése után még nagyobb szerepet kap. „A Messiás király meg fog jelenni, és visszaállítja Dávid királyságát, ahogy eredetileg volt, felépíti a Szentélyt, és összegyűjti Izrael szétszórtjait. Napjaiban újra érvényes lesz valamennyi törvény, mint annak idején: áldozatokat fogunk bemutatni, és megtartjuk a smitá és jovél éveket, ahogy mindez a Tórában áll.”[11] – írja Maimonidész.

A Messiásba vetett bizakodás szelleme folyamatosan végig kísérte a zsidó nép történelmét, ám különösen felerősödött Bogdan Chmielnicki[12]-féle ukrajnai pogromok idején (1648-1649). A kegyetlen zsidóüldözések ugyanis nagyon nagy csapást mértek az akkori európai zsidóságra, amely a közel háromszáz évvel korábban dúló pestis járványokat követő zsidóüldözések óta nem szenvedett ekkora veszteségeket. Sokan hajlottak arra, hogy a szörnyűségeket a messiási kort megelőző sötét korszaknak, „szülési fájdalmaknak” értelmezzék, és ezzel is felerősítették a megváltó megjelenésébe vetett hitet.

Ebben az időszakban jelent meg az ifjú Sábtáj Cvi, aki szülővárosában, Izmirben már fiatal korától a Kabbalával és misztikával foglalkozott. Sábtáj, aki feltételezhetően mániákus depresszión és mély lelki válságokon ment keresztül, arra a meggyőződésre jutott, hogy ő a várva várt Messiás, akinek egész Izrael népét meg kell váltania. Kirívó viselkedése miatt hamarosan olyan mértékben magára haragította a város rabbijait, hogy el kellett hagynia szülővárosát. Élete következő éveiben városról – városra vándorolt, és karizmatikus megjelenésével egyre több zsidót győzött meg állítólagos messiási mivoltáról. 1665-ben Izmirbe való visszatérésekor szinte már egész európai zsidóság őt követte. Azon kevesek pedig, akik nem hittek benne, nem merték felemelni hangjukat ellene.

Sábtáj az idő múlásával a megnyilatkozás „kierőszakolása” érdekében egyre furcsább dolgokat művelt. Szaloniki városában esküvői szertartást rendezett, ahol frigyre kelt a Tórával, az Örökkévaló „egyetlen lányával”. Majd felszólított a Szentély pusztulásának emlékére megtartott böjtnapok eltörlésére. Egy idő után pedig bevezette bizonyos tilalmak feloldását, amire az „aki feloldozza tilalmakat”[13] áldást is bevezette.

Sábtáj végül IV. Mehmed oszmán szultán[14] elé került, aki döntés elé állította: vagy elhagyja hitét, és áttér az iszlámra vagy kivégeztetik. Ő a kitérést választotta, és ezzel gyakorlatilag véget vetett a hozzá fűzött reményeknek. Habár kitérése után is maradtak követői, akik tettét egyfajta kabbalisztikus cselekedetként értelmezték, a zsidóság többsége felismerte, hogy tévedett a személyét illetően.

Sábtáj Cvi egész zsidóságot megrázó története a maga idejében megosztotta az egész zsidóságot és olyan mély nyomokat hagyott, hogy a haszidizmus későbbi megjelenésekor, az emléke és a Kabbalához fűzött asszociációk majdnem újra szakításhoz vezettek az európai zsidóság körében.

Sábtáj Cvi történetének szellemisége szemmel láthatóan még száz évvel áttérése és halála után is kísértetett, mégpedig egy bizonyos Jákov Léjb Frank[15] személyében. Frank, aki beszédeiben a Zohár, a kabbal egyik alapművének elemeit használta fel és messianisztikus víziói támadtak, 1755-ben magát Sábtáj Cvi reinkarnációjának nyilvánítatta. Ezt a „jó hírt” követői, lázas örömmel fogadták. A hagyományos zsidóság szellemi vezetői ugyanakkor egyre gyanakvóbbak voltak vele szemben és egy évre rá 1756-ban chérem alá helyezve, kiközösítették.

Frank egyik filozófiai alapelve a Talmud és a talmudista zsidóság cáfolata volt, amely nagy érdeklődést keltett a korabeli lengyel egyházfiak között. Dambovsky, kamenyec-podolszki érsek, közismert zsidógyűlölő, lehetőséget látott Frankban arra, hogy a zsidók közötti belviták felhasználásával a maga malmára hajtsa a vizet. Így Frank és neves rabbik között két Talmud-vitát rendezett. A második 1757-es vitában Frank azt merészelte állítani, hogy a Talmud a keresztények vérének zsidó szertartásokra való használatát megengedi. Habár érvelésével még az őt felkérő papokat sem tudta meggyőzni, innen már nem volt visszaút, és Frank több mint ezer követőjével együtt a katolikus hitre tért át. Gyanús viselkedése miatt később börtönbe került Częstochowa-ban, ahonnan csak az oroszok segítségével szabadult, amikor a város 1772-ben orosz kézre került. Frank végül 1791-ben halt meg. Szektája 1816-ban, lánya Chává halálával szűnt meg véglegesen.

A haszidizmus

Ugyanabban az időben, amikor a Frank-féle irányzat a vallástól való eltávolodást eredményezte, megszületett Kelet-Európában a vallási megújulást eredményező másik misztikus zsidó irányzat, a haszidizmus.

Jiszráél ben Eliezer Báál Sém Tov rabbi, a haszidizmus megalapítója 1698-ban született, és később Medzsibozs (Miedzyboz, ma Ukrajna) városában telepedett le. A köréje gyűlt tanítványokat arra tanította, hogyan emelkedhetnek a Tóra tanulmányozása, és a parancsolatok mély átélése által magasabb spirituális szintre. A Báál Sém Tov mély kabbalisztikus filozófiai és erkölcsi tanításaival nemcsak a korabeli tanult rétegek számára adott új, élettel teli lendületet a kiüresedett zsidó gyakorlattal szemben, rámutatva az egyes jócselekedetek mérhetetlen értékére és az egyes személyiség fontosságára, a tanulatlanokba is lelket öntött.

A haszidizmus lendületteljes terjeszkedése és szellemisége hamar szemet szúrt a korabeli rabbik egy részének, akik elsősorban az alig száz évvel azelőtti Sábtáj Cvi-féle misztika rossz emlékének hatására gyanakvással szemlélték a haszidizmust. A Báál Sém Tov utáni második és harmadik nemzedékben az ellentét igen felerősödött a támogató és az ellentábor között, olyannyira, hogy az ellentábor vezetői haszid hitsorsosaikat a polgári hatóságok előtt is feljelentették. E feljelentések pereket és bebörtönzéseket is eredményeztek.[16] Az ellentábor legkarizmatikusabb szellemi alakja a vilnai (Vilnius) gáon, Elijáhu ben Slomo Zalman Kremer[17] még chéremet (kiközösítést) is kivetett a haszidokra. [18] A táborok közötti feszültséget nagy mértékben élezték a hászkálá irányzat képviselői,[19] akik felismerték, hogy a haszidizmus akadályt képezhet a zsidóság tömeges asszimilációja előtt.

A haszidizmus megjelenése végül nem vezetett szakadáshoz. Épp ellenkezőleg, megerősítette a hagyományos struktúrát, hiszen a haszidizmus alapelve a Tórához és a parancsolatokhoz való ragaszkodás, amit a kabbalisztikus tanok és filozófia nem gyengít meg, hanem inkább erősebb alapokra helyez.

A haszid mozgalom a 18. század elejétől elsősorban Kelet-Európában terjedt, főleg Galíciában és Ukrajnában Podolia területén, valamint Fehér-Oroszországban és a litvániai közösségekben. Valójában a kor történelmi változásainak tükrében a nyugatról terjeszkedő felvilágosult szellemiség, a német eredetű hászkálá mozgalma és a keletről terjeszkedő haszid irányzat volt az akkori zsidóság szellemi fejlődésében a két fő rivális. Míg a hászkálá az emancipációval együtt járó vallási reformokat és az asszimilációt sürgette, a haszidizmus ezzel szemben a vallási gyökerekhez visszanyúló, a vallásgyakorlatot élettel megtöltő irányvonalat képezett. A 19. század derekán e két mozgalom nyert teret a legsebesebben, és valójában bátran kijelenthetjük, hogy a haszid mozgalom nélkül a vallási élet a tömeges asszimiláció hatására végleg veszélybe kerülhetett volna.

Haszidizmus Magyarországon[20]

A haszidizmus a Habsburg birodalmon belül Galíciában, Magyarországon a keleti országrészben, az erdélyi és kárpátaljai területeken kezdett teret nyerni. Magyarországon már a 18. században éltek haszid beállítottságú rabbik-rebbék. Közülük leghíresebb a nagykállói Eizik Taub[21]. A magyar területeken élő szellemi vezetők mellett ekkor még nem igazán szerveződtek kitartó hívek. Inkább csodarabbikként tekintettek rájuk, mintsem egy irányzatot vezető, klasszikus értelemben vett haszid rebbére. A 19. században a magyarországi haszidok elsősorban a határon túli haszid rebbék követői voltak. Az első igazi magyar rebbe-dinasztiának a Sátoraljaújhelyen induló (később Máramaros-szigeten és Szatmáron tevékenykedő) Teitelbaum dinasztia nevezhető. A karizmatikus Teitelbaum-rebbék óriási tömegeket vonzottak maguk köré, és saját jesiva iskolájukban különálló haszid tábort neveltek fel.

Mindezek ellenére a haszidizmus klasszikus, vilnai ellenzőihez hasonló mitnágdim[22] tábora jóval jelentéktelenebb volt, mint külföldön. Egyedül talán a földrajzi elhelyezkedése miatt is előtérbe kerülő sátoraljaújhelyi Lőw Jeremiás rabbi említendő, aki a haszidizmus magyarországi terjeszkedése heves ellenzőjének számított.

 

Felhasznált irodalom:

 

Judaica: Encyclopedia Judaica. Jeruzsálem, 1974

Flavius: Josephus Flavius: A zsidó háború. (Ford.: Révay József) Gondolat, Budapest, 1963

Schiffman, 1994: Schiffman Lawrence Harvey: Reclaiming the Dead Sea Scrolls. Jewish Publication Society, Philadelphia; Jeruzsálem

Kraus, 1990: Kraus Naftali: A rabbi, akit hazaárulással vádoltak. Chábád Lubavics Zsidó nevelési és Oktatási Egyesület, Budapest

Kraus, 1993: Kraus Naftali: A Talmud bölcsei. Chábád Lubavics Zsidó nevelési és Oktatási Egyesület, Budapest

Glitzenstein, 1996: Glitzenstein Ávráhám Chánoch: Széfer hátoldot rabbi Snéur Zálmán MiLiádi. Kehát, Kfár Chábád

Zussmann, 1990: Zussmann Jáákov: Cheker toldot háháláchá umegilot midbár Jehudá. In: Tárbic, Jeruzsálem, 59:1-2. sz., 1990, 36. l.

Vermes, 1997: Vermes Géza: The Compete Dead Sea Scrolls in English. Allen Lane/Penguin Press, New York

Köves-Oberlander, 2004B: Köves Slomó, Oberlander Báruch (szerk.): Zsidó ismeretek tára VII. Zsidó Tudományok Szabadegyeteme, Budapest, 2004 16–25. l.

 

 

[1] RáSzáG, Reb Száádjá ben Joszef Álfájumi, 882-942.

[2] Lásd például Pérus hámisnájot, Ávodá zárá 4.

[3] 5Mózes 18:10-11.

[4] Misne Torá, Tudás könyve, A bálványimádás és a vele kapcsolatos szokások tilalmának törvényei 1:16.

[5] Toledo, 1110–1180.

[6] Kb. 1380–1444

[7] Slomo ben Aderet. Barcelona, 1235–1310.

[8] Joná ben Ábrahám, Gerondi városából. ?–1263. Spanyol rabbi, a híres Náchmánidész unokatestvére. Leghíresebb etikai témájú műve a Sááré tsuvá.

[9] 1626–1676.

[10] 5Mózes 30:3.

[11] Misne Torá, A király szabályai 11:1.

[12] 1595–1675.

[13] Valójában ez egy szójáték.

[14] IV. Mehmed (1642. január 2 – 1693. január 6), I. Ibrahim fia és az Oszmán Birodalom szultánja volt 1648 és 1687 között.

[15] 1726–1791.

[16] Ennek történetéről magyar nyelven részletesen lásd Kraus, 1990.

[17] 1720–1797.

[18] Ennek történetéről részletesen lásd Kraus, 1990.

[19] Lásd Glitzenstein, 1996 11. fej. Lásd még Yehosua Mundshein: Kerem Chábád 4/1. (1992, Kfár Chábád) 182–221. l. A témáról nagy terjedelmű irodalom található.

[20] A magyar haszidizmus történetéről lásd magyar nyelven Grünwald Lipót: A haszidizmus Magyarországon (cikksorozat In: Egyenlőség, 1918. november 2. – 1919. január 25.; újra megjelent: Egység (időszaki folyóirat) 12.-24., 1993. március – 1996. május, kihagyásokkal).

[21] 1751-1821

[22] A haszid irányzat ellenzői.