„Akkor lesz mivel élni” – a Mitteler Rebbe és a hászid tanítás éltető ereje
Oberlander Báruch rabbi a Hászid történetek és mesék 251. alkalmán új fejezetet nyitott: az Álter Rebbe történetei után a második lubavicsi Rebbéről, Rabbi Dovberről, a Mitteler Rebbéről kezdett mesélni. A „középső Rebbe” alakja különösen szorosan kapcsolódik a chászidut tanulásához: számára apja, Rabbi Sneur Zálmán tanításai nem pusztán szellemi örökséget jelentettek, hanem szó szerint életforrást. A Haim Mordecháj Perlov rabbi által lejegyzett történetekből egy olyan Rebbe képe bontakozott ki, aki órákon át tudott hászid diszkurzusokat mondani, a lélek mélységéig imádkozott, és azt szerette volna, ha a chászid tanítás nemcsak a tanházakban, hanem az utcán, a hétköznapi emberek beszédében is él.
„Akkor lesz mivel élni”
Az első történet a Mitteler Rebbe apjához, az Álter Rebbéhez való kötődését mutatta meg. Amikor a napóleoni háborúk idején, Kremencsugban megtudta, hogy apja útközben elhunyt, elájult. Amikor magához térítették, és újra eszébe jutott a hír, ismét elájult. Nem lehetett megvigasztalni.
Végül odakészítettek elé egy egész szekrényt azokkal az írásokkal, amelyek az Álter Rebbe hászid tanításaiból megmaradtak. Amikor a Mitteler Rebbe meglátta a köteteket, így szólt: „Akkor lesz mivel élni.” Ettől kezdve már nem ájult el.
Ez a mondat különösen erős képet ad arról, mit jelentett számára a chászidut. Nem emlék volt, nem tudományos hagyaték, hanem élet. Az ember nemcsak ételből és levegőből él, hanem abból is, ami a lelkét összekapcsolja a Teremtővel.
Tisztelet a nagy rabbik között
Oberlander rabbi felidézte a Mitteler Rebbe találkozását Rabbi Akiva Égerrel Karlsbadban. Rabbi Akiva Éger a korszak egyik legnagyobb talmudtudósa volt, Posen rabbija, a pozsonyi Chátám Szófer apósa. A történet szerint égő gyertyával ment a Mitteler Rebbe elé, ezzel jelezve, hogy nagy fénynek tartja őt a zsidóságban.
Amikor a hászidizmus ellenzőiről esett szó, Rabbi Akiva Éger azt mondta: ő ebben nem vesz részt. Számára minden nagy rabbi és minden nagy cádik tiszteletre méltó. A történetben nem vita, hanem méltóság jelenik meg: két nagy tórai személyiség találkozása, akik különböző világokból érkeznek, mégis felismerik egymás nagyságát.
Hasonló tisztelettel beszélt a Mitteler Rebbe Rabbi Mordecháj Benetről, Nikolsburg rabbijáról, Morvaország főrabbijáról is. Amikor vele találkozott, nagy örömmel fogadta, és azt mondta: milyen jó volna, ha minden rabbi olyan különleges lenne, mint ő.
A gyógyvíz áldása
Rabbi Mordecháj Benet egy halachikus kérdést is feltett a Mitteler Rebbének: kell-e áldást mondani a gyógyvízre, ha az ember nem élvezetből, hanem gyógyulás céljából issza? A Mitteler Rebbe válasza szerint kell, mert ez a víz nemcsak gyógyszerként hat, hanem tisztítja is a szervezetet.
Oberlander rabbi itt őszintén jelezte, hogy maga a válasz nem teljesen világos számára a szokásos halachikus kategóriák szerint, hiszen a vízre általában akkor mondunk áldást, ha szomjúságból isszuk. A történet így nemcsak a Mitteler Rebbe tekintélyét mutatta meg, hanem azt is, ahogy egy rabbi tanulás közben is gondolkodik, kérdez, mérlegel, és nem fél kimondani, ha egy történet részlete magyarázatra szorul.
A rejtett cádik, aki nem akart várni
A Mitteler Rebbe többször kérte apjától, az Álter Rebbétől, hogy hadd lásson egyet a harminchat rejtett cádik közül. Az Álter Rebbe megígérte neki, hogy egyszer találkozni fog ilyennel.
Egy szombatra vendég érkezett a városba, de senki nem hívta meg. A Mitteler Rebbe meghívta magához, a vendég azonban először visszautasította: nem akar nála lenni, mert a Rebbe túl hosszan imádkozik, ő pedig éhes lesz. A Mitteler Rebbe megígérte, hogy vele együtt a közösség tempójában imádkozik, és nem váratja meg az étkezéssel. Így is történt péntek este és szombat délelőtt is. A vendég még a talliszt is meghúzta, amikor úgy érezte, ideje befejezni az imát.
Szombat kimenetele után a Rebbe kereste, de már nem találta. Amikor apjának elmesélte a történteket, az Álter Rebbe elmondta: ő volt az a rejtett cádik, akit látni akart. Ha felismeri, áldást is kaphatott volna tőle. A történet finom tanítása, hogy a szentség sokszor nem ünnepélyes alakban érkezik, hanem éhes, türelmetlen, egyszerű vendégként.
Egy perc élet értéke
Egy másik történetben a Mitteler Rebbe egyik idős nőrokona, aki már kilencven év fölött járt, súlyosan megbetegedett szombaton. Orvost hívtak, majd a Rebbe utasítására lovaskocsival elindultak a közeli Dubravnába, hogy gyógyszert hozzanak neki. Valaki csodálkozott: ha úgyis látszik, hogy nem sok ideje van hátra, miért kell ezért megszegni a szombatot?
A Mitteler Rebbe válasza a zsidó életvédelmi gondolkodás tiszta megfogalmazása volt: el sem tudjuk képzelni, mennyire örül az Örökkévaló annak, ha a lélek még egyetlen perccel tovább marad a testben. A halacha is így tanítja: nemcsak hosszú életért, hanem akár rövid időért is meg kell szegni a szombatot, ha életmentésről van szó.
A „sztender”, aki órákon át tartotta a Rebbét
A Cemách Cedek két fiáról is szó esett. A legidősebb, Rabbi Jehuda Léb, a későbbi kapuszti Rebbe, azt a nevet kapta: „sztender”, vagyis imapulpitus. Öccse, Rabbi Smuel, a későbbi negyedik lubavicsi Rebbe megkérdezte tőle, miért nevezik így.
Rabbi Jehuda Léb elmesélte: nagyapjuk, a Mitteler Rebbe időnként kiment a mezőre, és ott mondott hászid tanítást. Ilyenkor szüksége volt valamire, amire támaszkodhatott, ő pedig odaállt, és a Rebbe rá támaszkodva beszélt. Amikor kiderült, hogy ez nem egy-két óráig, hanem olykor tíz óránál is tovább tarthatott, Rabbi Smuel már elfogadta: ilyen hosszú tanításhoz valóban kell egy sztender.
A történet egyszerre mutatja a Mitteler Rebbe tanításainak rendkívüli hosszúságát és azt a családi, testi közelséget is, amelyben a Rebbe szavai megszülettek.
A Rebbe, aki már nem bírta tanulás nélkül
Egy alkalommal a Mitteler Rebbe utazás közben sürgette a kocsist: hajtsa gyorsabban a lovakat. Olyan sietséggel haladtak, hogy az egyik ló el is pusztult. Amikor megérkeztek, a Rebbe nem vette le sem kabátját, sem kalapját, hanem egyenesen a könyvespolchoz ment, levett egy kötetet, és hangosan tanulni kezdett.
A történet magyarázata egyszerű és megrendítő: már nem bírta tovább tanulás nélkül. A Tóra iránti vágy nála nem hasonlat volt, hanem belső szükséglet.
Hászidizmus az utcán
A Mitteler Rebbe egyszer azt mondta segítőjének, Lépkének, hogy nem sikerült elég jól a munka. A cél az lett volna, hogy még az utcai hordárok is munka közben hászidizmusról beszéljenek. Ez nem költői túlzás volt. A Rebbe azt szerette volna, ha az isteni gondolatok nem maradnak a tanház falai között, hanem átjárják a várost, a hétköznapi munkát, az egyszerű emberek beszédét.
Ez a hászidizmus egyik nagy álma: nemcsak tanulni a chászidutot, hanem olyan világot építeni, ahol az ember természetes nyelve az Örökkévalóról való beszéd.
Ima, amely átitatja az inget
Az előadás végén Oberlander rabbi egy Jom kipuri történetet idézett. A Mitteler Rebbe samesza, Lépke, kihozta a Rebbe ingét, amely annyira átázott az imádság közben, hogy alig merte megfogni, nehogy szombati tilalomba ütközve kifacsarja. A Rebbe Jom kipurkor többször is inget cserélt, mert imája ilyen testi erővel is megjelent.
Lépke így mutatta meg a chászidoknak: nézzék, mennyit tesz értük a Rebbe. A történet a cádik imájának súlyáról szól: nem elvont áhítat, hanem erőfeszítés, izzadás, testet-lelket átjáró szolgálat.
A Mitteler Rebbe világa
A 251. rész történetei egy olyan Rebbét állítottak elénk, akinek élete középpontjában a hászid tanítás állt. Apja írásai számára életet jelentettek, saját tanításai órákon át áradtak, imája testileg is felemésztő volt, és azt kívánta, hogy a chászidut mindenkihez eljusson. A Mitteler Rebbe alakján keresztül Oberlander Báruch rabbi azt mutatta meg, hogy a Tóra nemcsak tudás, hanem életerő: valami, amiből élni lehet, amiért sietni lehet, és amitől egy egész közösség nyelve, gondolkodása és lelke megváltozik.
Az EMIH rabbijai és közösségi vezetői élő adásban izgalmas témákkal várják a Virtuális Bét Midrás hallgatóit a zsido.com Facebook oldalán. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!
www.facebook.com/Zsidocom/
#Oberlander
