1. Az ember asszony szülöttje, rövid életű és jól lakva háborgással.

2. Mint virág hajtott ki és elfonnyadt, eliramodott mint az árnyék s meg nem áll.

3. Erre is fölnyitottad szemedet s engem viszel törvényre magaddal!

4. Származhat-e tiszta tisztátalanból? Egy sem!

5. Ha kiszabvák napjai, nálad van hónapjainak száma, törvényét megalkottad, melyen túl nem léphet:

6. tekints el tőle, hogy szünete legyen, mígnem lerója, mint béres, a napját.

7. Mert van a fának reménye: ha kivágják, ismét megújul és csemetéje nem szűnik meg.

8. Ha megvénül a földben gyökere és a porban elhal törzsöke:

9. víznek illatától felvirul és gallyat hajt mint ültetvény.

10. De férfi elgyengülvén, meghal, kimúlván az ember, hol van?

11. Kiapadtak a vizek a tengerből, és a folyó elszárad, elszikkad:

12. az ember is lefekszik s föl nem kél; az ég enyésztéig nem ébrednek ők és nem serkennek föl álmukból.

13. Vajha az alvilágba tennél el engem, elrejtenél, míg lecsillapodik haragod, tűznél nekem törvényt s megemlékeznél rólam.

14. Ha elhal férfi, föléled-e? Szolgálati időm minden napjaiban várakoznám, míg nem megjön felváltásom.

15. Szólítanál és én felelnék neked, kezeid műve után vágyakoznál.

16. Mert most lépteimet számlálod, nem is várod be vétkemet!

17. Zacskóba van pecsételve bűntettem, s betapasztottad bűnömet.

18. Azonban düledező hegy szétomlik, szikla is kimozdul helyéből;

19. köveket szétmorzsol a víz, elsodorja áradása a földnek porát: így veszítetted el a halandónak reményét.

20. Lebirod örökre, és eltűnt, eltorzítván arczát, elűzted őt.

21. Tiszteletre jutnak fiai – nem tud róluk, csekélyekké válnak, nem veszi őket észre;

22. csak fájdalmat érez teste ő rajta, és lelke gyászol ő benne.