Köves Slomó
Szakadás és egység példái a zsidó történelemben
- fejezet
Az ókori időszak
Irányzatok kívül és belül
A zsidóságon belül mindig is léteztek viták. Sőt bizonyos fokig e viták és nézetkülönbségek biztosították a zsidó vallás és törvényhozás fennmaradását és megújulását évezredeken keresztül.
Meg kell azonban különböztetnünk a zsidóság keretein belül vitázó iskolákat, a hagyományos zsidóságtól elszakadó, és nem a judaizmus adta kereteken belül vitázó irányzatoktól. A zsidóság történelmében egyszerre találkozunk mindkettővel: a zsidóságon belüli irányzatok kialakulásával és a zsidóságból kiváló, attól fokozatosan elszakadó új mozgalmak létrejöttével. A rendszeren belüli viták és nézetkülönbségek legfeljebb színesebbé teszik a rendszert. A rendszeren kívüli, és azt egyben támadó disputák egy idő után leválnak a rendszerről.
A rendszeren kívüli vitákban is különbséget kell tennünk egy adott körzetet vagy közösséget érintő nézeteltérés és az egész zsidóságra kiható véleménykülönbség között.
Léteznek továbbá e vitákon túl olyan szembenállások is, amelyeket egyértelműen csupán személyes érdek vezérel.
Az alábbi fejezetekben a zsidó történelmet áttekintve egy olyan válogatást mutatunk be, amelyben mind a két féle ellentétre adok példát. A felhozott esetek egy része a zsidó vallás keretein – a „rendszeren” – belüli, mások a rendszeren kívüli viták. Egyes viták az egész zsidóságra kihatottak, mások viszont csak helyi változásokat hoztak.
A korai történetek: Mózes és Korách, Dátán és Ávirám[1]
A Bibliában olvashatunk olyan különböző epizódokról, amelyek a népen belüli vitákra, „pozícióharcokra” utalnak már a zsidó nép történetének hajnalán. A zsidók egy része már az egyiptomi kivonulás előtt elégedetlen volt Mózes vezetésével és panaszkodott amiatt, hogy Mózes a fáraóhoz ment a zsidó nép szabadságát kikérni.
A kivonulás után is folyamatosan találkozunk a nép engedetlenségével. Ismétlődően visszatér az érvelés: „Vajon mivel nincsenek sírok Egyiptomban, hoztál el bennünket, hogy meghaljunk a pusztában?…”.[2] A zúgolódó hangulat kapcsán folyamatosan visszatérő két név a Bibliában[3], de még részletesebben a Biblia kommentárokban, Dátán és Ávirám. Ők azok, akiket a Biblia az elégedetlenség felbujtóiként mutat be. Mindezzel együtt e történetek és ellentétek általában nem valamiféle elvi, filozófiai hátterű nézetkülönbségeken alapultak, hanem egyszerűen az elégedetlenségből fakadtak.
Egyetlen olyan történet olvasható Mózes Öt Könyvében, amely látszólag elvi jellegű összeütközés; ez pedig Korách története.[4] Korách a lázadó, aki maga is vezető személyiség volt, személyi kultusszal vádolta Mózest, és azzal állt elő, hogy mindenki egyenlő: „Hiszen az egész község mindnyájan szentek, és közöttük van az Örökkévaló; miért emelkedtek hát az Örökkévaló gyülekezete felé?”[5]. Korách akciója mégsem nevezhető tisztán legitim vitának, hiszen nem csak véleményének adott hangot, hanem forradalmi lázadást szervezett. Ezért őt és a többi felkelőt – a Biblia elbeszélése szerint – elnyelte a Föld.
A próféták kora
A zsidó nép honfoglalása utáni korszakokból ugyancsak számos ellentétről számol be a Biblia. Ezek között sok olyan ellentét akadt, amely valóban az egész zsidó népre kihatott, és évezredekig rányomta a bélyegét a zsidó nép történelmére.
Ilyen fontos esemény volt például a Bírák korában az a konfliktus, amely egy látszólag jelentéktelen esemény okán fajult el. A Biblia leírja,[6] hogy a Benjámin törzsbéliek halálra erőszakolták egy lévita ágyasát. A Benjámin törzsbéli vezetők nem határolódtak el eléggé a bűntettől, ezért polgárháború tört ki, amelynek eredményeként Benjámin törzse szinte teljesen elpusztult. A Biblia ezzel a történettel azt a problémát akarja szemléltetni, amelyet egy erős vezető, egy mindenki felett álló király hiánya idézhet elő, ahogyan a történet elején írja: „Volt azokban a napokban – király nem volt Izraelben.”[7]
Júdea és Izrael
Az első zsidó király, Saul uralmának a végén viszály alakult ki, közte és megjövendölt utóda, Dávid között.[8] Később azonban – Dávid bűnei miatt – Dávid házán belül is igen sok ellentét alakult ki. Ezek közül a legkiemelkedőbb a Dávid és fia, Ávsálom közötti harc,[9] és később Dávid – illetve utóda Salamon – és Ádonijáhu közötti ellentét.[10] Már Saul halálakor erősen érezhető az ellentét Jehudá és a többi törzs között, hiszen Dávid saját törzsén kívül, a többi törzs Mipibosetet, Saul fiát választja királynak. Ez az állapot hét és fél évig tart, és ezek után Dávid egész Izrael felett átveszi a hatalmat. Dávid uralmának a végén azonban megint felerősödik a törzsek közötti feszültség. A többi törzs panaszt emel: „És íme mind az Izrael emberei jöttek a királyhoz; így szóltak a királyhoz: Miért loptak el téged testvéreink, Jehudá emberei?”.[11]
Később ez az ellentét Júdea és Izrael királyságának különválásához vezetett.[12] Salamon halála után i.e. 922-ben fia, Rechávám csak Jehudá és Benjámin törzse felett vette át az uralmat, a többi törzs viszont Jerávám vezetésével fellázadt, és külön királyságot alakított. A Biblia leírása szerint ez a különválás mintegy büntetés volt Salamon bűnei miatt, amelyet még Salamon életében Áchiá Hásiloni próféta megjövendölt.
E kettészakadás eredményezte azt, hogy később az Asszír birodalom Száregon és később V. Sálmenészár vezetésével elfoglalta Izrael királyságát, és így másfél évszázaddal Júdea királysága előtt, i.e. 722-ben Izrael törzsei száműzetésbe kerültek és gyakorlatilag elvesztek a történelem útvesztőiben.
Szekták az ókori Izraelben
A második jeruzsálemi Szentély idejében különösen a Hasmaneusok hatalomra kerülése után (i.e. 167.) a korabeli zsidóság számtalan irányzatra, szektára szakadt. A különböző irányzatok jellegéről több forrás is tudósít. Különösen említést érdemel ezek között Josephus Flavius műve, a Holt-tengeri tekercsek és a Talmud, a rabbinikus irodalom. Konkrét ismeretekkel 4-5 szektáról rendelkezünk: az esszéneusok, a szadaceusok (צדוקים) (kumráni), a korai keresztények, illetve az egyedül a Talmudban megemlített bájtuszim (בייתוסים)[13]. A történészek között vita alakult ki arról, hogy a különböző forrásokból ismert szekták hogyan azonosíthatók, de leginkább a Holt-tengeri tekercsek szektájának kérdése vitatott.[14] A közismert vélekedéssel[15] ellentétben, miszerint a kumráni szekta azonos a Flavius által említett[16] esszénusokkal, egyesek úgy vélik, hogy a szóban forgó csoport tulajdonképpen a korai keresztények egy szektája,[17] mások pedig a Talmudban gyakran említett szaduceusokkal azonosítják őket.[18]
Ebben a kérdésben a Mikcát máászé Torá (MMT, 4Q394)[19] tekercs felfedezése óta egészen új irányt vettek a vélekedések, ugyanis az itt említett háláchikus jogi kérdésekben kifejtett nézetek valóban szinte teljességgel azonosíthatók a Talmudban említett szaduceusok szemléleteivel. Az mindenestre ebből az okmányból kiderül, hogy a kumráni csoport a szaduceusokhoz hasonlóan (a Flavius által jellemzett esszénusokkal ellentétben), éppen, hogy a szigorúbb álláspontot képviselte a „fariezusokkal”, a rabbinikus zsidósággal szemben. A Holt-tengeri tekercsek szektájának példája jól szemlélteti, hogy nem csak a reform, hanem a vallási fanatizmus a „ne adj hozzá”[20], és nem csak a „ne végy el belőle”[21] is eredményezhet eltávolodást és elszakadást a fő vonulattól.
Amit tanulmányom részére érdemes kiemelni ebből a sokat vizsgált korszakból, az az a különbség, amit a rabbinikus zsidóság keretein belül és kívül lefolytatott viták konstruktív, illetve deduktív jellegéről láthatunk. Jákov Zussmann professzor tanulmányában ezt a következőképpen foglalja össze[22]:
„Látszólag nem tér el a kumráni csoport a farizeusok bölcseinek általában vett kereteitől – hiszen hasonlítanak is a bizonyos szélsőségesebb csoportokhoz a (farizeusok) csoportján belül, amelyek szigorúbb álláspontot képviselnek, mint például Bét Sámáj csoportja…
Mi az, ami egy szigorúbb álláspontú csoportot »szektává« tesz? A választ erre a kérdésre az egyik oldalról a Misna bölcsei adják meg, a másik oldalról pedig magának a (kumráni) szektának a tagjai. A Misna[23] a következőket írja: »Annak ellenére, hogy ezek tiltanak, és ezek megengednek, soha nem tartózkodtak Bét Sámáj fiai, hogy Bét Hilél lányai közül nősüljenek«[24]… Ugyanakkor tekercsünk szerzője nyíltan deklarálja, hogy nem készek elfogadni a többség véleményét, és feladni szigorításaikat, és éppen ez okból különülnek el a nép több részétől. A szerző szavaival: »és elhatárolódtunk ezekben a dolgokban résztvenni velük és szóbaállni velük ezekről« (8, C)…”
A Talmud leírása szerint[25] még a korabeli Szánhedrinben is megjelentek az egyes szekták tagjai és csak Simon ben Sátáchnak[26] sikerült őket onnan eltávolítani.
A rabbinikus zsidóság, a fariezeusok, fennmaradását minden bizonnyal – a következő alfejezetben részletezett – Rabbi Jochánán ben Zákáj fantasztikus felismerésének köszönheti. A többi szekta ugyanis nem volt képes ideológiailag megküzdeni a Szentély lerombolásával, és így különösen a szétszórattatás bekövetkezte után nem maradt fenn.
A Szentély pusztulása és Jochánán ben Zákáj
A mai hagyományőrző vallásos zsidóság formálásában talán legdöntőbb szerepe a Jeruzsálemi Szentély lerombolásának volt közel 2000 évvel ezelőtt. I.sz. 70-ben a római seregek lerombolták a Szentélyt és ezzel ismét veszélybe került a zsidóság szellemi-vallásos életének fennmaradása. A Szentély – „Isten háza” – olyan központi szerepet foglalt el a szakrális életben, hogy a zsidó vallási élet szinte elképzelhetetlen volt a Szentély nélkül. A probléma természetesen még inkább felerősödött a Bár Kochbá felkelés kegyetlen leverésével és megtorlásával, amikor a zsidó nép végleg elkerült földjéről, és a szétszóratásban szellemi és fizikai veszélyeknek kitéve kellett identitását és vallásközösségét megtartania.[27]
A Talmud[28] igen érdekes leírással jellemzi Jeruzsálem pusztulásának okát. Leírja, hogy vita támadt Jeruzsálem lakói között. Ugyanis annak ellenére, hogy a város az ostrom idejére kellő tartalékokkal rendelkezett, egyes feldühödött lakók, úgynevezett „birjonim” (בריונים), úgy gondolták, hogy a népet a rómaiak elleni harcra kell kényszeríteni, és ezért felégették a tartalékokat. Jochánán rabbi felismerte a helyzetben rejlő veszélyt, kilopakodott a városból és megjelent a hadvezér Vespasianus[29] előtt. Jochánán rabbi a később legendává vált „Add nekem Jávnét és a bölcseket!” kéréssel fordult hozzá. A talmudi bölcsek értelmezésében[30] Jochánán rabbi óriási lelki erővel és vízióval ismerte fel a pillanatnyi helyzetet, és ráérzett arra, hogy a zsidó nép eddigi szellemi centrumát, a Szentélyt egy időhöz és helyhez nem kötött tevékenységnek kell felváltania. Ebben a szellemben a Talmud lefekteti, hogy „Amióta elpusztult a Szentély, nincs az Örökkévalónak más helye a világon csakis a háláchá négykönyöknyi területe”.[31] Ezzel a vízióval gyakorlatilag fordulatot vett a zsidó szellemiség, és ez eddiginél is nagyobb hangsúly került a tanulásra, a Tóra értelmezésére. Ez már csak azért is fontos epizód, mert ezáltal még inkább megérthetjük a háláchá szövevényes forrásainak és a legapróbb részletek abszolút tiszteletben tartásának mély gyökerét a vallásos zsidó lélekben.
Az ókori szekták utódai
A rabbinikus zsidóságtól való elszakadásra jó példa még az ókor végén a karaiták története. Ez az eset tanulmányunk szempontjából azért is érdekes, mert a karaiták filozófiája – ahogy azt alább majd részletezzük – éppen azt a rendszert vonta kétségbe, amely a Biblia értelmezésében a többség véleményét abszolút, mindenkire vonatkozó szabálynak fogadja el.
A karaiták különválása 6–11. századra nyúlik vissza, amikor Babilóniában erős zsidó közösség élt és viszonylagos autonómiával rendelkezett. A közösségnek politikai és szellemi vezetője a rés gáluta („a diaszpóra feje”) volt. Ez az időszak nagyjából egybe esik a Talmud lezárásának, végső megfogalmazásának idejével is. Ez még jobban megerősítette a Szóbeli Tan jelentőségét és kötelező mivoltát.
Ekkor jelent meg a rés gáluta dinasztiájából származó Ánán ben Dávid (715-811), aki – a rabbinikus források szerint – személyes politikai érvényesülése érdekében szembefordult a rabbinikus zsidósággal és egy új (bizonyos szempontból megújított) szellemiséggel megalakította a karaiták zsidó szektáját. A szekta elsősorban azt hirdette, hogy az Írott Tanhoz kell visszatérni, és minden más magyarázat csak félrevezethet az Írott Tan helyes megértésétől. Ilyen értelemben elvetették az egész Szóbeli Tant, és ezzel természetesen a korabeli gáonok és a Talmud autoritását is. Ánán ben Dávid 770-ben írt művében a Széfer hámicvotban (Parancsolatok könyve) fektette le a karaiták alapvető hitelveit, amelyben nagy szerepet kap a Szentély pusztulása fölötti fokozott gyász, illetve a nemek közti viszonnyal kapcsolatos szigorított megkötések, de mindennél lényegesebb a Szóbeli Tan értelmezésének elvetése, és az Írott Tan individuális magyarázata. Hírhedté vált mondása: „Kutassatok jól a Tórában, és ne hagyatkozzatok az én tudásomra!”.
Bizonyos értelemben a karaiták tulajdonképpen a szadaceusok vagy az esszéneusok szellemi utódai. Szellemi vonulatuk elveti a rabbinikus zsidóság által képviselt, abszolút igazságokon alapuló rendszert. Ez különösen zsidóságtól később és korábban elszakadt szekták és irányzatok történeteinek fényében elgondolkodtató. Azt fedezhetjük fel, hogy szinte minden olyan zsidó irányzat, amely elvetette a rabbinikus felfogás abszolút igazságokat hirdető, de ugyanakkor értelmezéseken alapuló rendszerét, végül nem tudta fenntartani magát, és a zsidóságtól végleg eltávolodott: asszimilálódott vagy elveszett a történelem útvesztőjében. A karaiták sorsa ebből a szempontból azért alakult részben másképpen, mert zárt közösségeiket saját maguk zsidónak tartották, és nem csak a rabbinikus zsidóság tiltotta velük a házasságot,[32] hanem maguk is tiltották a házasságot közösségeiken kívüliekkel.[33]
A mai karaiták többsége Izraelben él (mintegy 30.000 lélekszámmal) és magát zsidóknak tekinti. Származásukat tekintve elsősorban Egyiptom, Törökország, Irak és Oroszország területein maradtak fenn a modern korig. Az izraeli karaiták megítélése visszatérő probléma az Izraeli Rabbinátus számára. A törvényhozók többsége ugyanis továbbra is tiltja a velük való házasságot.
Egy másik, ma is létező félig-meddig zsidó szekta a szamaritánusok közössége. A Biblia leírása szerint[34] a tíz törzs száműzése után (i.e. 722) asszírok telepítették le a szamaritánusokat Izrael északi területén. A szamaritánusok és a zsidók Ezra idejében a Második Szentély építése miatt kerültek először konfliktusba. A hazatérő zsidók ugyanis nem tekintették őket zsidóknak, és nem akarták, hogy a szentély építésében részt vegyenek.
Habár a szamaritánusok száma ma mindössze pár százra tehető, a rabbinikus irodalomban folyamatosan fellelhetők, és általában a kuti megnevezéssel, mint nem-zsidókat tartják őket számon.[35]
[1] 4Mózes 16. fejezet.
[2] 2Mózes 14:11.
[3] 4Mózes 16:1, 12, 24, 25, 27; 4Mózes 26:9; 5Mózes 11:6.
[4] Uo. 16.
[5] Uo.:3
[6] Bírák 19-21.
[7] Uo. 19:1.
[8] 1Sámuel 19–31.
[9] 2Sámuel 13-18.
[10] 1Királyok 1–2.
[11] 2Sámuel 19:42.
[12] 1Királyok 12.
[13] A hagyományos felfogás szerint a szadaceusok – cdukim és a bájtuszim, tanítványai voltak annak a Cádoknak és Bájtusznak, akik letértek a jó útról. Lásd Talmud, Ávot dörábi Nátán (2. Nuszchá) 10.
[14] Lásd többek közt Judaica, 5, 1418-1419. l.
[15] Lásd Vermes, 1997: 46–48. l.
[16] Flavius: 150–156. l.
[17] Lásd Vermes, 1997: 21–23. l.
[18] Lásd Schiffman, 1994: 79-95. l.
[19] A magyar fordítást lásd Köves-Oberlander, 2004B: 16–25. l.
[20] 5Mózes 13:1.
[21] Uo.
[22] Zussmann, 1990: 36. l.
[23] Talmud, Jövámot 4:1.
[24] Nem csak az itt említett nősülésből, hanem elsősorban abból is láthatjuk a különbséget, hogy miután Bét Hilél véleménye lett hálácháként meghatározva, Bét Sámáj is ezt az álláspontot követte.
[25] Lásd Talmud, Mögilát táánit, Tévét 28.; Szánhedrin 52b.
[26] Róla Kraus, 1993: 31. l.
[27] A diaszpóra problémájának teológiai értelmezését megkönnyítette az, hogy a száműzetés és az azt követő megváltás mindig is közismert fogalmak voltak a zsidó hagyományban. Mózes két helyen is (3Mózes 26.; 5Mózes 28:15–69.) részletesen megjósolja, hogy milyen kegyetlen üldöztetésben és szétszórattatásban lesz része a zsidó népnek, ha arra rászolgál.
[28] Gitin 55b-56a,b.
[29] Titus Flavius Vespasianus, aki ebben az időben lett császár (uralkodott 69. december 21. – 79. június 24. között). A Talmud szerint (Gitin uo.), Jochánán rabbi úgy hatott rá, hogy csodálatos módon megjósolta, hogy császár lesz belőle, és valóban még beszélgetésük közben érkezett a jó hír, hogy ő lett Róma uralkodója.
[30] A fent idézett talmudi részben a bölcsek valójában vitáznak arról, hogy helyesen járt-e el Jochánán rabbi. Nem kellett volna-e, inkább a Szentély megóvását kérnie? Egyes bölcsek azonban rámutatnak, hogy helyes volt, amit tett, mert ha túl sokat kér, akkor semmit sem kap.
[31] Talmud, Bráchot 8a.
[32] Sulchán áruch, Even háezer 4:37.
[33] Ennek egyik oka, hogy egyes házastársi esetek, amelyek a rabbinita zsidóságban megengedettek, a karaiták szabályai szerint tilosak, és így a házasságtörést elkerülve tiltották meg saját maguknak a zsidóság többi részével való házasságot.
[34] 2Királyok 17:24–41.
[35] A Talmud „kis traktátusai” között egy kifejezetten a kutikkal kapcsolatos törvényeket taglalja.
