Egy római szemtanú a peszáchi áldozatról
Egy Jeruzsálemben székelő római konzul – valószínűleg második Agrippa király uralkodása idején (i.sz. I. század) – a második Szentély utolsó éveiben, részt vett egy peszách-áldozati szertartáson. Személyes élményeit és észrevételeit örökíti meg az utókornak a Sévet Jöhudá című könyv (szerzője Slomo Ibn Verga, aki a 15–16. század élt Spanyolországban). Mi az elbeszélését Jáávetz (Rabbi Jákov Emdin) Bét Jáákov című imakönyvéből vettük át, aki bevezetőjében a következőket írja:
„A Szentély fennállásakori peszách-áldozat rendjéhez idézném itt azt a szöveget, amit … egy nem zsidó, római követ írt, aki szemtanúja volt a Jeruzsálemben történteknek. A követ alátámasztja, megerősíti a Tórában leírtakat, Bölcseink magyarázatait, és kiegészíti ezeket olyan dolgokkal, amelyek nem olyan lényegesek a háláchá szempontjából. A szövegből kiderül az Isten háza iránti tisztelet és megtudhatjuk, hogy mit is vesztettünk el bűneink miatt. Ezért teljes szívvel imádkozni fogunk, hogy áldott legyen az Ő Neve, adja vissza nekünk a Szentély-szolgálatát, mihamarabb, napjainkban.”
A lábjegyzetek a szerkesztő kiegészitései.
Amikor beköszöntött azon hónap új holdja, melyet ők [a zsidók] niszánnak hívnak futárok szaladtak a király és a bírák nevében szerteszét Jeruzsálem környékén, azzal az utasítással, hogy minden ember, akinek kecskéje vagy báránya van siessen azt elhozni, hogy a zarándokoknak legyen elegendő jószág áldozataikhoz és az étkezéshez is, mivel a nép igen számos. Akik nem érnek oda a kihirdetett időre, azoknak el szokták kobozni vagyonát a Szentély javára. Így aztán minden jószággal rendelkező ember igyekezett és sietett elmenni. A Jeruzsálem mellett lévő patakon (Kidron?) vezették át a jószágukat, azért hogy lemossák és megtisztítsák ezeket az állatokat minden kosztól. Azt mondják, hogy erről szól Salamon király mondása[1]: „…a juhnyáj, mely az úsztatóból jött fel”. Mikor megérkeztek a Jeruzsálemet övező hegyekbe, már olyan sokan voltak, hogy nem látszott tőlük a fű, mivel az egész fehérré vált a gyapjú fehérségétől.
Amikor beköszöntött a [niszán] hónap tizedik napja, – ugyanis a hónap tizennegyedik napján mutatják be az áldozatot –, mindenki elment, hogy megvegye az áldozati bárányt, amit náluk peszáchnak hívnak. Az a szokás a zsidóknál, hogy amikor elindulnak ezt a feladatot elvégezni, egyik se szól oda a társának, hogy „Menj arrébb”, vagy „engedj átmenni”; és ez még akkor is érvényes volt, ha utolsónak ment királyuk Salamon vagy Dávid. Megjegyeztem a kohanitáknak, hogy ez nem ildomos, de ők azt válaszolták, hogy ezzel is jelezni kívánják, hogy nincs rangsorbeli különbség Isten előtt, amikor az Ő [áldozati]-szolgálatára készülnek, annál is inkább így van ez, ha tényleges szolgálatában vannak. Ezekben az órákban mindenki egy szinten áll.
Elérkezett a hónap tizennegyedik napja, amikor is felmentek csigalépcsőkön a Szentély egy magas tornyába – a héberek ezt „lul”-nak nevezik[2], és úgy van csinálva mint nálunk a „konfriu” –, és kezükben ezüstből készült trombiták voltak és kürtöltek. A kürtszó után bejelentést tettek: „Isten népe hallgassátok! Elérkezett az idő a peszáchi áldozat vágására, annak tiszteletére, akinek Neve ebben a nagy és szent házban lakozik.” Amikor a nép hallotta ezt a bejelentést, ünnepi ruhákba öltözött, mivel délutántól ez ünnepnap volt a zsidóknak, mint a peszách-áldozat napja.
A bejáratnál kint állt tizenkét levita, kezükben ezüstből készült pálcával és belül szintén tizenkét levita, de az ő kezükben már arany pálca volt. Azért álltak odakint, hogy rendben tartsák és figyelmeztessék az érkezőket, hogy azok ne árthassanak egymásnak a nagy sietségükben és igyekezetükben, hogy ne legyen zűrzavar, ami veszekedéshez vezethet. Már előfordult, hogy peszách alkalmával agyontapostak egy öreg embert áldozati állatával együtt a nagy forgatagban[3]. A bent állók arra felügyeltek, hogy a kifelé tartók ne tolakodjanak, és ha már megtelt a belső tér befogadóképessége, ők zárták be az ajtókat.
Azon a helyen, ahol a jószágot vágták, több sorban álltak a kohaniták és kezükben aranyból illetve ezüstből készült edényeket tartottak. [Minden sorban csak egy fajta edényt tartottak a kezükben,] ahol ezüstöt, ott az elejétől a végéig csak azt; ahol aranyat, ott az elejétől a végéig csak azt, ez azért van, hogy lenyűgöző és gyönyörű legyen. Minden egyes kohanita, aki a sor elején állt, kapott egy edénnyi vért az áldozat véréből és azt továbbadta, majd a következő még tovább és tovább addig, amíg az oltárhoz nem értek vele, majd az oltárnál álló utolsó visszaindította az üres edényt kézről kézre a sor elejéig. Ebben a folyamatban minden kohanita kapott is egy tele edényt az előtte lévőtől és vissza is adott annak egy üreset. Nem történt fennakadás vagy megtorpanás, mert annyira szorgosan végezték feladatukat, hogy úgy tűnt az edények szinte szállnak a kezükben, mint a hős által kilőtt nyílvessző. Harminc nappal korábban már elkezdték gyakorolni ezt a munkát, hogy idejében felfedezzék a hibákat és akadályokat, melyek veszélyeztethetik a kivitelezést.
Két igen magas és nagy oszlopon állt két kohanita, kezükben ezüstből készült trombitával. Kürtőszóval hozták tudomásra minden csoport[4] áldozat-bemutatásának kezdetét, és jeleztek az emelvényen álló kohanitának, hogy mondjon hálélt magasztaló hangon, és minden hangszeren dicshimnusz zengjen. Azon a napon minden hangszeren[5] játszottak. Az áldozat gazdája is mondott hálélt. Ha még nem fejeződött be az áldozat vágása, akkor újra kezdték a hálélt.
A vágás után kimentek az udvarokra, ahol a falakon vasból készült nagy fogak voltak és hatalmas villák is, amelyekre fel tudták akasztani az áldozati jószágot, hogy lenyúzzák. Voltak ott botok is, arra az esetre, ha nem találnának szabad villát, így két ember vállára kaphatott egy botot, arra akaszthatta a lenyúzandó áldozatot. A megfelelő részt pedig felajánlották az oltárra. Aztán mindenki boldogan és jósággal eltelt szívvel ment el, mintha győztesen térne vissza egy háborúból, mivel mindig is rosszat jelentett és szégyent hozott az emberre, ha nem vett részt a peszách-áldozaton.
Az áldozat levágásának idejére a kohaniták vörös ruhát öltöttek[6], hogy ne látszodjék a vér, ha véletlenül rácsöppenne a ruhájukra. Ruhájuk lábszárig ért[7] és mezítláb voltak[8], a karjukon is csak könyökig ért az ujj[9]. Mindez azért, hogy a munkájukban semmi ne akadályozhassa őket. Ilyenkor a fejükön egy kis kalapot hordtak, amelyre három ámányi [azaz másfélméternyi] „turbánt” tekertek körbe és a főpapnak ez negyvenszer volt a feje köré tekerve, legalábbis így mesélték nekem[10]. Ennek színe fehér volt.
Azok a sütők, amelyekben az áldozati húst elkészítették[11], kint a házak bejáratainál voltak, és ahogy elmondták nekem, mindez arra szolgált, hogy hirdessék a hitüket és az ünnep boldogságát. Miután megsült az étel, elfogyasztották azt magasztosan és énekelve. Messzire hallatszott a hangjuk.
Jeruzsálem kapui közül egyiket sem zárták be peszách éjszakájára, a sok jövő és menő ember tiszteletére[12].
* * *
Rabbi Jáákov Emdin ehhez még hozzáfűzi, hogy: Amikor a spanyol Nagy Alfonz király olvasta a fenti elbeszélést, a következőt mondta: „A zsidókat megilleti a tiszteletet, azért, hogy ilyesmi található bennük.”
[1] Énekek éneke 4:2., 6:6.
[2] Lásd 1Királyok 6:8.
[3] És „Peszách meuchin”, a tömeges Pészáchnak nevezeték (lásd Pszáchim 64b.).
[4] Összesen három csoportban mutatták be a peszách-áldozatot.
[5] Sok féle hangszert használtak a kohanitak és leviták a Szentélyben, lásd Misna Éráchin 10a., 13a. Maimonidész A Szentély felszerelésének szabályai 3:4.
[6] Vö. 2Mózes 28:39–43. Tilos volt mást ruhát viselni (Maimonidész uo. 10:5.). A szemtanú tanúsága ellentétben áll az írottakkal.
[7] Lásd uo. 42: „combjukig érjenek”.
[8] A Szentélyben tilos volt cipőt viselni. Ha a kohén zoknit viselt, szolgálata érvénytelen volt, ld. Maimonidész A Szentély felszerelésének szabályai 7:14., A Szentélybe lépés szabályai 5:17.
[9] Lásd Maimonidész A Szentély felszerelésének szabályai 8:17: „ád pász jádo”!
[10] Lásd Maimonidész uo., hogy „32 ámá hosszú volt”, kb. 16 méter.
[11] Csak „tűzön sült” húst volt szabad megenni (2Mózes 12:9.).
[12] Mivel ez az este a Tóra szerint „az őrzés éjszakája” (lél simurim), (ld. 2Mózes 12:42.).