A Tóra felolvasása
A hagyomány[1] Mózesnek tulajdonítja azt a szokást, hogy szombaton, ünnepnapokon és Ros Chodes napján a Tóra egy-egy részét nyilvánosan felolvassák.
A Tóra rendszeres felolvasása szombatonként a felnőtt zsidók számára művelődést is jelentett, hiszen a Tórát nem egyszerűen felolvasták, hanem magyarázták is.
Amikor a hébert már nem beszélték a zsidó nép tömegei – a babilóniai fogságból való visszatérés után, amikor a köznyelv az arámi volt – tolmács-fordítót, ún. meturgemán-t alkalmaztak, aki mondatról mondatra fordította az elhangzott szöveget. Még később, a talmudi korban, szokássá vált, hogy a Bölcsek hosszas magyarázatokat fűztek egy-egy szövegrészhez, melyben az elhangzottakat értelmezték.
A Talmud szerint[2] Ezrá, az írnok honosította meg azt a szokást, hogy hétfőn és csütörtökön, valamint szombat délután is felolvassák a Tóra egy-egy szakaszát.
A Talmudban megmagyarázza a két hétközbeni felolvasás szellemi hátterét. Bölcseink a vizet a Tórához hasonlították. Ami a víz a testnek – az élet, a felüdülés forrása –, ugyanaz a Tóra a léleknek. Mikor Ézsaiás próféta így szólt[3]: „Mindnyájan, kik szomjúhoztok, menjetek vízért”, szavait nem szó szerint kell értenünk, hanem képletesen. Azokhoz szólt, akik a lélek után sóvárognak, mondván, hogy szomjukat a Tóra vizével csillapíthatják.
Bölcseink az Tórának azt a részét, amelyben arról olvashatunk, hogy a zsidók megfáradtak a sivatagban, mivel „három napon át mentek… és nem leltek vízre”[4], világos tanulságnak tartották. A fáradtság, magyarázták, abból adódott, hogy már három napig nélkülözték a Tóra lelket fenntartó erejét. Bölcseink szerint ez az oka annak, hogy a Tórát a szombaton kívül még hétfőn és csütörtökön is fel kell olvasni. Ez a rendelkezés biztosította, hogy ne teljen el három nap a Tóra nyilvános felolvasása által biztosított lelki támasz nélkül.
Szombat délután, hétfő és csütörtök reggel, és a rákövetkező szombat reggelén a Tóra felolvasását ott kell folytatni, ahol a megelőző szombat reggelen abbahagyták[5].
A babilóniai zsidóság körében a Tórát ötvennégy részre (ún. párásijot-ra) osztották, a szökőévben lévő hetek számának megfelelően; később ez a szám vált a háláchikus normává a zsidóság egészének körében. Azokban az években, amelyekben csak ötven hét van, bizonyos szombatokon két egymás után következő részt olvasnak fel, hogy Mózes öt könyvének felolvasását az éves ciklus leteltével befejezzék. A Sömini Áceret második napjára eső Szimchát Tóra ünnepnek ez az eredete.
A Tóra felolvasásának folyamatosságát csakis az szakíthatja meg, ha egy ünnep szombatra esik. Ebben az esetben az arra az ünnepre rendelt szakasz elsőbbséget élvez a hetiszakasszal szemben.
Mit tegyünk ha felhívnak a Tórához?
A Tórára mondandó áldás megtiszteltetését álijá-nak hívják, ami annyit jelent: „felmenetel”, mivel arra utal, hogy az ebben a megtiszteltetésben részesülő személy fellép a bimá-ra, ahol a Tórát olvassák.
Számos olyan alkalom adódik, amikor valaki elnyerheti az álijá-hoz való jogot. Ezek az alkalmak, amelyeket ez a megtiszteltetés még jelentőségteljesebbé tesz, a következők: amikor a fiúgyermek betölti tizenharmadik évét (bár-micvá), mielőtt a férfiember megházasodik (aufruf – ez a jiddis eredetű szó is azt jelenti: „felhívás, felszólitás” [a Tórához]), amikor a leánygyermeknek nevet adunk, a járzeit (a szülő halálának évfordulója) előtti szombat. Kérhetünk álijá-t a születésnap, egy évforduló vagy betegségből való felgyógyulás alkalmából is.
Szombaton a Tóra felolvasását hét részre osztják, és hét álijá-ra van lehetőség. A Tóraolvasás egyéb napjain (hétfő, csütörtök, ünnepek, stb.) a felhivottak száma változik. Nem szabad kevesebb személyt szólítani, mint az előírt szám, és szombat (valamint Szimchát Tóra ünnepének) kivételével nem szabad több személyt se felszólítani[6].
Az első álijá joga mindig a kohanitát illeti, amennyiben van ilyen személy a gyülekezet tagjai között, a második a levitát, míg a többi álijá-t a gyülekezet többi tagja között osztják szét, akiket egyszerűen „Izrael”-nek hívnak.
A további áliják elnevezése azonos a sorszámnevek héber megfelelőivel: sölisi („harmadik”), rövii („negyedik”), chámisi („ötödik”), sisi („hatodik”), sövii („hetedik”).
Ha csak egyetlen álijá-val toldják meg az előírt hetet, ennek neve ácháron („az utolsó”). Amennyiben több álijá is van még, minden egyes további álijá neve hoszáfá („hozzáadás”), és csak az utolsó hoszáfá-t nevezik ácháron-nak.
Az álijá menete
Amikor felhívnak, megkérdezik héber nevünket, amihez atyánk héber nevét is hozzá kell tennünk. Ha Mósénak hívnak, és atyánk neve Jichák, így mondjuk: „Móse ben Jichák”.
Bármelyik áliját is kapjuk meg, a teendők ugyanazok. Fellépünk a Tórához. A tóraolvasó rámutat arra a szóra vagy sorra, amelyet olvasni fog. Fogjuk meg táliszunk szegélyét, érintsük hozzá a tekercshez, ahhoz a szóhoz, amellyel a felolvasandó rész kezdődik, és könnyedén illessük ajkunkhoz. Csukjuk össze a Tórát és mondjuk el a következőt:
Bárchu et Ádonáj hámövórách. [Áldjátok az Örökkévalót, az áldottat!]
A gyülekezet erre a következőképpen felel:
Báruch Ádonáj hámövórách löolám váéd. [Áldassék az Örökkévaló, az Áldott, örökön örökké!]
Ezután elmondjuk az első Tóra-áldást:
Báruch átá Ádonáj Elohénu, melech háolám, áser báchár bánu mikol háámim, vönátán lánu et Toráto. Báruch átá Ádonáj, notén há-Torá. [Áldott vagy Örökkévaló Istenünk, a világ királya, aki kiválasztott bennünket mind a népek közül, és nekünk adta Tóráját. Áldott vagy Örökkévaló, a Tóra adományozója.]
Amikor a tóraolvasó befejezi a nekünk szánt Tóra-szakasz felolvasását, mondjuk el a második áldást:
Báruch átá Ádonáj Elohénu, melech háolám, áser nátán lánu Torát emet, vöchájjéj olám nátá bötochénu. Báruch átá Ádonáj, notén há-Torá. [Áldott vagy Örökkévaló Istenünk, a világ királya, aki nekünk adta az igazság Tanát és öröklétet ültetett belénk. Áldott vagy Örökkévaló, a Tóra adományozója.]
Miután elmondtuk a második áldást, másvalakit hívnak fel a Tórához. Ekkor megint meg kell mondanunk nevünket, hogy elmondhassák a személyünkre szóló Mi söbérách… kezdetű áldást.
Maradjunk a bimá-n, ameddig az, akit utánunk szólítottak, el nem mondja a második áldást. Ekkor lelépünk a bimá-ról és visszamegyünk helyünkre.
Szokás, hogy a bimá-ra jobboldalt lépünk fel, és baloldalt lépünk le. Ehhez hasonló hagyomány, hogy a lehető legrövidebb utat választjuk ülőhelyünktől a bimá-ig, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldalt lépünk fel, ám a hosszabb utat választjuk, amikor visszatérünk helyünkre. Ez a Tóra iránti tiszteletünk kifejezése: a lehető legrövidebb út választása azt a lelkesedést jelképezi, amellyel megköszönjük Istennek a Tórát, míg a hosszabb út azt a habozást, amellyel megválunk a Tórától.
[1] Jeruzsálemi Talmud, Mögilá 4:1.
[2] Bává Kámá 82a.
[3] Jesájá 55:1.
[4] 2Mózes 15:22.
[5] Mögilá 31b.
[6] Uo. 21a.
