- fejezet
A vitázás formái
Vita a jogrendszeren belül
A zsidó jogrendszer kezelőit, vagyis az Isten által felhatalmazott bírósági rendszert, azok az „emberek” alkotják, akik a Tóra értelmezésével, a szájhagyomány továbbadásával és új védőintézkedések meghozatalával hoznak döntést az egyes precedens esetekben és a folyamatosan felmerülő kérdésekben. Ennek a törvényhozási rendszernek az ókori zsidó társadalomban nagyon kifinomult rendszere működött. Az egyes bírósági rendszerek hierarchikusan épültek egymásra. Voltak 3 tagú és azok fölött 23 tagú bíróságok, illetve egy 71 tagú Legfelsőbb Bíróság, a Szánhedrin, amely Jeruzsálemben ülésezett.[1] A 3 és a 23 tagú bíróságok elé értelemszerűen különböző súlyú ügyek kerültek. A 3 tagú bíróság elsősorban csak polgári ügyeket, a 23 tagú már büntető pereket is tárgyalhatott, sőt akár halálbüntetést is kiróhatott.[2] A Szánhedrinnek pedig az egész népet érintő kérdésekre (királyválasztás, háború, naptár stb.) is kiterjedt a hatásköre.[3] Ezen túl a felállított hierarchikus rendnek jogorvoslati célja is volt. Ha alsó szinten az ügyben nem tudtak kielégítő döntést hozni, akkor az a felsőbb szint tárgyalta egészen addig, amíg Jeruzsálembe a Szánhedrin elé nem került. A Legfelsőbb Bíróság addig tárgyalta az ügyet, amíg egészen biztosan döntést nem hozott. A döntése ezek után kivétel nélkül mindenki számára kötelező érvényűvé vált. A Szánhedrin az adott kérdésre az Írott Tanból merítette a választ a Szóbeli Tan segítségével. Így tehát a bibliai többség elve végül ha máshol nem is, de a Legfelsőbb Bíróság fórumán érvényesült. A kérdés megvitatására csak a Szánhedrin keretein belül nyílt lehetőség. Ez természetesen nem zárta ki azt, hogy a Szánhedrin avatott bíráihoz nem tartozók is kifejtsék véleményüket. Ugyanis bárki a Szánhedrin elé járulhatott, és álláspontját megfogalmazva részt vehetett annak igazságszolgáltatási munkájában.
A Szóbeli Tannak tehát három funkciója van: továbbadni a Mózesi hagyományt, értelmezni az Írott Tant és új védőintézkedéseket hozni. Az utóbbi két kategóriában a Szóbeli Tan természetes velejárója a vita. Ezekben az esetekben a már részletezett többség elve alapján lehet dönteni a végső és követendő szabályozásról. A Mózesi hagyományban azonban az esetek többségében[4] csak kivételesen fordul elő nézeteltérés, a hagyomány egységes.[5]
Ez a fajta hierarchikus rendszer biztosította, hogy minden kérdésre születhessen válasz. Így a Szánhedrin korában még nem alakultak ki[6] a későbbi talmudi korból ismert jellegzetes viták. Hiszen minden vitát lezártak a Szánhedrin többségi elven működő rendszerében.
Vita a jogrendszeren kívül
A Szánhedrin keretein belül bárki vitatkozhatott, és véleményét figyelembe is vették, de kifejezetten annak keretein belül és nem azon kívül. A Szánhedrin döntésével ellentétes álláspontot képviselő bölcs, aki véleményét a Szánhedrinen kívül hangoztatta, a legsúlyosabb büntetést érdemelte, akár halálbüntetést is kaphatott. Ezt nevezi a Biblia záken mámre-nak. A Biblia miután a feljebb említett mondatban felhatalmazza a mindenkori bírákat a Szóbeli Tan művelésére, a döntéshozatalra is figyelmeztet: „Az a férfiú pedig, aki rossz szándékból cselekszik, nem hallgatván a papra, aki ott áll, hogy szolgálja az Örökkévalót, a te Istenedet, vagy a bíróra, haljon meg az a férfiú. Így irtsd ki a gonoszt Izraelből.”[7] E parancsolat a Bölcsek, a Szánhedrin autoritását biztosítja. Azt a rendszert védi, amelyen belül szabad vitatkozni és a többség véleményére hatást kifejteni, de annak keretein kívül a többség döntésével ellentétes álláspont szerint törvénykezni halálos bűn. Ez a mondat természetesen magában foglalja az egyszerű ember engedetlenségét is, de igazán arra a veszélyre hívja fel a figyelmet, amikor egy avatott bölcs, egy törvénykező bíró a többség döntésével szemben, saját álláspontja szerint törvénykezik.
E törvény célja, az avatott bírósági rendszer és a Szánhedrin autoritásának a védelme, ahogy az ismeretlen szerzőjű Chinuch fogalmaz:
Ennek a parancsolatnak az a gyökere, hogy ugyanis tudvalevő, hogy az emberek gondolatai eltérnek egymástól, és sok mindenben nem egyenlők az álláspontok. És Mindenség Ura – áldott legyen – nagyon jól tudja, hogy ha a Tóra passzusainak célja minden egyes embernek kezébe lenne adva, és ki-ki a saját értelmére hagyatkozna, akkor mindenki közülük saját értelme szerint magyarázná a Tóra szavait, és nagyon megsokasodnának a viták Izraelben a parancsolatok jelentését tekintendően. És a Tóra, olyanná lenne, mintha sok tóra lenne… Ezért Istenünk – aki az ura minden bölcsességnek – teljessé tette a mi Tóránkat – az igaz tant – ezzel a parancsolattal, hogy kövessük az igaz magyarázatot, amely elfogadott bölcs elődeinkre, békében nyugodjanak. Továbbá minden nemzedékben hallgassunk azokra a Bölcsekre, akik akkor vannak.[8]
Ebben az esetben a Bíróság és a Bölcsek autoritásának a védelme a cél, ezért a Misna előírja, hogy szigorúbb elbírálás alá esik az, aki például egy parancsolat értelmezésén akar változtatni, mint az, aki magát a tórai parancsolatot hazudtolja meg:
Súlyosabb a Bölcsek szavainál (bevezetett megmásítás), mint a Tóra szavainál. Az ugyanis, aki a Tóra szavait megszegve azt mondja, hogy nincs olyan micva, mint a tfilin, az fel van mentve (a zákén mámre büntetése alól). Az azonban, aki (a Bölcsek értelmezésével ellentétben) azt mondja, hogy a tfilinnek öt rekesze van (és nem négy), így hozzáadva a Bölcsek szavaihoz, az felelős tettéért.[9]
A záken mámre ugyanis nem egyszerűen eretnek, vagy tóratagadó, hanem „egy, Izrael bölcsei közül, akinek kezében oklevél van, és törvénykezik, illetve tanítja a Tóra törvényeit, ahogy azt tanítja, és törvénykezni kell. És ennek az embernek egy nézeteltérése támad a nagy Bét Dinnel, és nem fogadja el az ő véleményüket, és továbbra is (a saját és) nem az ő véleményük szerint törvénykezik”[10]. Aki megtagadja a tfilin parancsát, lehet hogy eretnek, de senki sem fogja a Tóra alapján tanító bölcsnek tekinteni, és ezért kisebb a közösségre való veszélye.[11]
A rendszeren kívüli vita legalább annyira destruktív tud lenni, mint amennyire kifejezetten konstruktív a rendszeren belüli disputa. A talmudi bölcsek között találunk folyamatosan visszatérő vitapartnereket, akik a háláchá szinte minden területén ellentétes álláspontot képviselnek. A legközismertebb talán Bát Sámáj és Bét Hilél, de ugyanilyen Ráv és Smuél vagy Ábájé és Rává. Az igazság, a háláchá megtalálásához látszólag szükség van a vitára, és ez az, ami a Babilóniai Talmud egészét nagymértékben jellemzi.
A háláchá rendszerén belüli vita tehát kifejezetten építő, így tehát jellemző. Ennek ellenére egy kissé mélyebb vizsgálat után fellelhetjük, hogy – a Talmud megállapítása szerint – a viták valójában a nem eléggé alapos tanulás és elmélyülés eredményei. „Amióta elszaporodtak azok a tanítványok, akik nem kellően tanulnak, azóta meggyarapodtak a viták Izraelben.” A közismert Sámáj és Hilél között sem nagyon bontakozott ki vita, a viták inkább tanítványaik között alakultak ki.
[1] Talmud, Szánhedrin 2a.
[2] Uo.
[3] Uo.
[4] Jóllehet a legtöbb vélemény szerint, ez a képlet nem száz százalékig igazolható, hiszen itt és ott előfordul vita a Mózesi hagyományon belül is, ezek a viták általában nem számottevőek. (Lásd Máhárác Chájesz 4. fej.)
[5] „A (mózesi) hagyományban soha nincsen vita. Minden dologban, ahol nézeteltérés található, ott tudvalevő, hogy nincsen Mózestől fennmaradt hagyomány.” (Misne Torá, Bírák könyve, Lázadók szabályai 1:3.)
[6] Az első vitát lásd: Talmud, Chágigá 16a., Rási uo.
[7] 5Mózes 17:12.
[8] 78. micva.
[9] Szánhedrin 88b.
[10] Misne Torá Bírák könyve, Lázadók szabályai 3:4.
[11] Lásd Rási Szánhedrin Uo.
