Mózes harmadik könyve nagyrészt a szentélybeli áldozatokkal foglalkozik. Az áldozatokat csak a papi család tagjai, a kohénok mutathatták be. A kohénok között a legmagasabb rangú az egész zsidóság spirituális vezetője, a kohén gádol, a főpap volt, aki különleges öltözékével tűnt ki a többi pap közül és különleges feladatokkal, illetve kiváltságokkal rendelkezett.
A hagyomány szerint eredetileg Mózesnek kellett volna magára vállalnia a főpapságot, ám ezt a jogát elvesztette azzal, hogy nem akart Isten küldöttje lenni. Bár céljai tiszták voltak: nem akart bátyjánál magasabb tisztséget kapni, egyben azt is kifejezte, hogy Áron tisztelete fontosabb számára Isten parancsánál. A főpapi tisztség azonban teljes alávetettséget igényel Isten parancsának. Így lett Áron a főpap.
A pozíció kezdetben apáról fiúra öröklődött: Áront fia, Elázár, majd az ő fia, Pinchász követte, akinek a fiai azonban elveszítették ezt a lehetőséget és a tisztség Áron másik életben maradt fia, Itámár leszármazottaira szállt és akkor került vissza Pinchász családjába, amikor felépült Jeruzsálemben a Szentély. A következő főpapot az előző sérülése, nyugdíjba vonulása vagy halála esetén a legfelsőbb bíróság, a Szánhedrin nevezte ki. A főpapnak istenfélőnek, erősnek, egészségesnek, szépnek, bölcsnek és lehetőség szerint gazdagnak kellett lennie. Érdekesség, hogy míg az első Szentélyben négyszáz év alatt összesen 18 főpap szolgált, addig a második Szentélyben nem sokkal több idő alatt több mint háromszáz. Ennek többek közt az volt az oka, hogy az i. e. 175-től fogva politikai célokra használták fel a főpapi hivatalt, így az nagy gyakorisággal cserélt gazdát attól függően, hogy ki fizetett többet a lehetőségért vagy ki állt közelebb az aktuális uralkodóhoz. Az utolsó főpap, Pinchász ben Smuél sorshúzás útján jutott a főpapi székbe. A Szentély i. sz. 70-ben történt lerombolásával a főpapi hivatal is megszűnt.
Végső soron a főpap volt a felelős a Szentélyben folyó minden munkáért, neki kellett például pecsétjével ellátnia a szent célokra szánt tárgyakat. Napja lisztáldozattal kezdődött, ezt követően pedig kisebb-nagyobb mértékben részt vett a mindennapos szentélyszolgálatban. A nagy horderejű, egész népet érintő döntésekben a főpapnak is szava volt: mellvértjében rejtőzött a csodás erejű urim vetumim, és Isten a mellvért ékkövein keresztül kommunikált vele és segített a döntéshozatalban.
A főpap szolgálatának ideje lemondásáig vagy haláláig tartott. Ez az időpont jelezte a menedékvárosokban lakók számára, hogy hazatérhetnek, az általuk véletlenül megölt ember családtagjai már nem vehetnek rajtuk elégtételt. A kohén gádol édesanyja ezért ruhát és ételt osztott a menedékvárosok lakóinak, hogy ne imádkozzanak fia haláláért. A hagyomány szerint a főpap imáinak meg kell előznie a véletlen gyilkosságot; ha nem így történt, az annak a jele volt, hogy a főpap nem imádkozott jól.
A kohén gádol legfontosabb feladata a különösen bonyolult és óriási felelősséget jelentő jom kipuri szolgálat volt, amikor belépett a Szentek Szentjébe és bűnbocsánatért imádkozott az egész nép számára. Kezdetben ez a nap volt az, amikor a főpap kiejtette a kimondhatatlan istennevet is, később azonban elmaradt ez a szokás, mert voltak, akik rosszra használták a helyzetet. A főpapnak házasnak kellett lennie, mert csak így érhette el azt a spirituális tökéletességet lelkének másik felének megtalálása által, amire ezen a szent napon szüksége volt.
Az egyszerű kohénok négy ruhája (süveg, öv, tunika, nadrág) mellett a főpapok további négy további ruhadarabot viseltek (kötény, chósen, köpeny, homlokpánt). Erről itt írtunk és itt láthat erről egy kis videót. A zsidó nép legszentebb személyeként a főpapnak rendkívüli módon kellett ügyelnie a személyes tisztaságára, de senki nem láthatta, hogy fürdik vagy hajat vágat. Még olyan halottak esetén sem érhetett holttesthez, akik esetében az egyszerű kohén számára közeli rokonság okán megengedett volt és az egyszerű kohénnal ellentétben özvegy nőt sem vehetett feleségül.
Fotó: Wikipédia
