Mikor látta Bálák, Cipór fia mindazt, amit Izrael tett az emóri [néppel], akkor nagyon félt Moáv a néptől, mert sok volt, és irtózott Moáv Izrael fiaitól. (4Mózes 22:2-3)
A Chukát szakasz végén Izrael népe elérkezik a Szentföld határára: „És elvonultak Izrael fiai és táboroztak Moáv síkságán, a Jordán partján, Jerichón innen.” Moáv a Holt-tenger keleti partján terült el, a mai Jordánia területének jelentős részén, maga a síkság azonban, ahol a zsidók letáboroztak, nem tartozott az országhoz. Érdemes megjegyezni, hogy – bár még csak a Tóra negyedik könyvének második felében járunk – innen a zsidók már nem mennek tovább egészen Mózes ötödik könyvének a végéig, Mózes haláláig és a Szentföldre való bevonulás megkezdéséig. A zsidók földrajzilag negyvenéves vándorlásuk végére értek, és minden, ami a továbbiakban történik, ezen a területen játszódik.
Ekkorra már sok népet legyőztek és Moáv királya, Bálák nagyon megrémült az érkezésüktől és letáborozásuktól. Attól félt ugyanis, hogy a zsidók esetleg vele is háborút kezdenek. Bálák úgy döntött, hogy ő a korábbiaktól eltérő háborút vív majd Isten népe ellen: ha a fizikai harcban az Örökkévaló mindig a zsidók oldalán áll, ezért a zsidók legyőzhetetlenek, akkor – gondolta – szavakkal kell diadalt aratni felettük. Bálák azonban, hiába volt ő maga is nagyszerű varázsló és jövendőmondó, ez esetben elszámította magát. Nem kisebb varázslót hívott meg terve végrehajtására, mint Bilámot (Bálám), akiről azt tartja a hagyomány, hogy a valaha élt legnagyszerűbb nem-zsidó próféta volt. Bálák úgy vélte, hogy – akárcsak ő – Bilám is gyűlöli a zsidókat, ezért könnyen ráveszi arra, hogy hatásos átokkal ártson nekik. Azt azonban nem tudta, hogy – bár zsidógyűlöletükben valóban osztoztak – Bilám az Örökkévaló beleegyezése nélkül nem tud sem áldást, sem átkot osztani.
A Tóra Bálákot „a madár fia” (ben Cipor) néven említi. Magyarázóink szerint a Cipor nem Bálák apjának neve volt, ahogy gondolnánk, hanem egy különleges madár, más magyarázatok szerint egy fémből készült madár, melynek segítségével sötét mágiát űzött és különleges praktikákat hajtott végre. A kabala alapműve, a Zohár szerint különféle fémekből készült meghatározott módon, nappal a Nap, éjjel a Hold felé kellett fordítani és válogatott füstölőszereket kellett égetni előtte, hogy megszólaljon. Csakis a legtehetségesebb varázslók voltak képesek elkészíteni. Báláknak sikerült, de ez alkalommal saját varázslatával is hibázott, mivel nem hallgatott a madár azon jóslatára, hogy ne próbálja meg legyőzni a zsidókat, mert nem járhat sikerrel. Hiába használt fel minden ismert mágiát, hiába vitette magához távoli országból Bilámot, nem volt képes arra, hogy legyőzze a zsidókat: az Örökkévaló ellenében mindannyian tehetetlenek voltak. Mint ahogy azonban a későbbiekben látjuk, mégis sikerült kitervelniük valamit, ami megfelelt céljaiknak:
Mikor Izrael Sittimben lakott, elkezdett a nép paráználkodni Moáv leányaival. (4Mózes 25:1)
Azt eszelték ki, hogy gyönyörű lányokat küldenek a zsidók közé, akik majd elcsábítják a férfiakat, majd csáberejüknél fogva bálványimádásra veszik rá őket. E többszörös bűnt pedig maga az Örökkévaló torolja meg a zsidókon: a csapásban 24 ezer ember hal meg. A moáviak sem maradnak azonban büntetlenül. Később, Mózes ötödik könyvében olvassuk, hogy milyen viszonyt ír elő a Tóra azokkal a népekkel, akikkel a zsidók harcban álltak. A fegyverrel Izrael ellen vonuló egyiptomiakról és edomiakról ez áll: „Ne utáld az edomit, mert testvéred ő [Ézsau által]; ne utáld az egyiptomit, mert idegen voltál az ő országában. Gyermekeik, akik születnek nekik, a harmadik nemzedék jusson be közülük az Örökkévaló gyülekezetébe”. Más szóval, e nemzetek későbbi leszármazottai csatlakozhattak Izrael közösségéhez. Az alattomos gáncsvetéssel próbálkozó ámonról és moávról azonban ezt olvashatjuk: „Ne jusson be ámoni és moávi az Örökkévaló gyülekezetébe; tizedik nemzedéke se jusson be az Örökkévaló gyülekezetébe, mindörökké”. E népek fiai tehát – alattomosságuk következtében – soha sem kaphatnak lehetőséget arra, hogy a választott nép tagjaivá váljanak.
