És vette Ábrahám az égőáldozathoz való fát, föltette Izsákra, az ő fiára és kezébe vette a tüzet, meg a kést; és mentek ketten együtt. És mondta Izsák Ábrahámnak, az ő atyjának és mondta: Atyám! Az mondta: Itt vagyok, fiam. És ő mondta: Íme, a tűz és a fa, de hol van a bárány az égőáldozatra? És mondta Ábrahám: Isten fogja kiszemelni magának a bárányt az égőáldozatra, fiam; és mentek ketten együtt. Midőn elérkeztek azon helyre, melyet Isten mondott neki, fölépítette ott Ábrahám az oltárt, elrendezte a fát, összekötözte Izsákot, az ő fiát és föltette az oltárra a fa fölé; és kinyújtotta Ábrahám a kezét, vette a kést, hogy levágja az ő fiát. (1Mózes 22:6-10)
Ros hásánákor a Tóra egyik legdrámaibb történetét olvassák fel a zsinagógákban. Ávráhám isten parancsára elindul szeretett fiával, hogy feláldozza az előre kijelölt helyen. Jicchák már nem kisfiú ekkor: 37 éves férfi, aki pontosan tudja, hogy hova és miért mennek, mégis „ketten együtt” mennek, vagyis nem erőszakkal, hanem mindkettejük saját elhatározásából, hogy teljesítsék az isteni parancsot.
A Chábád-hászidizmus alapítója, az Álter Rebbe mesélte a következő történetet: a mezricsi mágid tanítványai közé nagyon nehéz volt bekerülni. Azok, akiknek nem sikerült, gyakran kisegítő feladatokat végeztek a tanítványok környékén: a tanház padlóját söpörték, kézmosáshoz vizet vittek a tanítványoknak és a kemencét fűtötték a hideg téli napokon. Egy napon, amikor az Álter Rebbe a tanház egyik padján pihent, meghallotta három segítő beszélgetését arról, hogy mi volt a legkülönlegesebb dolog Jicchák megkötözésében, felfedve saját elkötelezettségük mélységét Isten iránt:
„Ha Isten nekem parancsolta volna, hogy áldozzam fel Neki egyetlen fiamat, természetesen megtettem volna. Ám halogattam volna egy ideig a dolgot, hogy még néhány napig velem maradhasson. Ávráhám nagysága abban rejlett, hogy ahogy megkapta a parancsot, felkelt és ment, hogy teljesítse azt” – mondta az első.
„Ha Isten nekem parancsolta volna meg, hogy áldozzam fel Neki egyetlen fiamat, egyetlen pillanatig sem késlekednék, hogy teljesítsem a parancsát. Ám nehéz szívvel tenném ezt. Ávráhám nagysága abban rejlett, hogy örömteli szívvel ment, hogy teljesítse a Mindenható akaratát” – jelentette ki a második.
„Én is örömteli szívvel teljesítettem volna Isten parancsát. Ávráhám nagyszerűsége akkor nyilvánult meg, amikor kiderült, hogy ez egy próba volt. Amikor Isten azt parancsolta neki, hogy ne érjen a fiához, nem azért töltötte el boldogság, mert így a fia életben maradt, hanem azért, hogy az Örökkévaló egy további parancsát teljesítheti” – fejtette ki a harmadik.
Izsák megkötözése a zsidók végsőkig való kitartását jelképezi, azt a mély és megingathatatlan elköteleződést, mellyel évezredek óta fordulnak népünk tagjai a világ Teremtője felé. A reggeli imában szerepel a megkötözésről szóló szakasz, majd utána ez az imádság következik (Sámuel imája 19. oldal): „Világ Ura, Örök Istenünk, őseink Istene. Emlékezz, kérünk, őseinkkel kötött szövetségedre, mikor Ávráhám legyőzte szánalmát egyetlen fia iránt, és kész volt teljesíteni az akaratod. Úgy vegyen erőt irgalmad irántunk való haragodon és könyörületed ítéleted mértékén. Bánj velünk elnézéssel, fordulj felénk, Örök Istenünk szeretettel és az irgalom mértékével.”
Amikor ros hásánákor az egész világ várja az isteni ítéletet, éppen Jicchák megkötözését idézzük fel a zsinagógákban. Részben a tóraolvasással, részben pedig a kosszarvból készült kürt, a sófár megszólaltatásával. A sófár ugyanis arra a kosra emlékeztet, melyet Ávráhám végül feláldozott a fia helyett. Arra kérjük ezzel Istent: emlékezz Ávráhám tettére és ítélj meg minket irgalommal.
Ávráhámról szóló cikkünket itt találja: Ávráhám
Jicchákról itt olvashat: Jicchák
A sófárról itt írtunk: sófár.
Jó beírást és jó bepecsételést kívánunk minden olvasónknak!
