Ekkor lejött Fáraó leánya, hogy fürödjék; a folyamban, szolgálói pedig jártak a folyam partján; és meglátta a ládát a nádas közepette, odaküldte szolgálóját és elvette azt. Felnyitotta és meglátta a gyermeket… És mondta a [gyermek] nővére Fáraó leányának: Elmenjek–e és hívjak–e neked szoptatós asszonyt a héber nők közül hogy szoptassa neked a gyermeket? És mondta neki Fáraó leánya: Menj! És a leány elment és elhívta a gyermek anyját. És mondta neki Fáraó leánya: Vidd a gyermeket és szoptasd őt nekem, és én megadom béredet… Midőn felnőtt a gyermek, akkor elvitte őt Fáraó leányának és lett neki fia gyanánt; elnevezte őt Mózesnek és mondta: mert vízből húztam őt ki. (2Mózes 2:5-10)
A Tóra második könyvének első szakasza, a Smot rendkívül mozgalmas, hosszú időt ölel fel és számos szereplővel találkozunk benne. Egyikük Bátjá, akinek a neve annyit jelent: Isten lánya. Ám a Tóra úgy hivatkozik rá: Bát Páro – Fáraó lánya. A fenti epizódban leírt tettével, vagyis Mózes megmentésével azt az embert testesíti meg, aki minden körülmények között képes kiállni az igaz útért és elég ereje van a gonosszal (apja, a fáraó rendeletével) való szembeszállásra. Ez az, amiért kiérdemelte a Bátjá nevet, ahogy a midrásban (Vájikrá Rábá 1:3) olvassuk:
Azt mondta az egyetlen Szent Bátjának, Fáraó lányának: Mózes nem volt a fiad, mégis a fiadnak nevezted őt, téged pedig, bár nem vagy a lányom, lányomnak nevezlek.
Bölcseink magyarázata szerint a péntek este a zsidó otthonokban énekelt Istenfélő asszony dicsérete című költemény minden egyes sora más-más történelmi személyiséget szimbolizál. A felnőttként a zsidóságba betért, a szentség magas fokára emelkedett Bátjához a „még éjszaka felkel” sor tartozik: akkor kelt fel, vagyis lett zsidóvá, amikor Izrael népe egymagában állt az egész világon, szövetségesek nélkül, és nem számíthatott másra, csak az Örökkévalóra. Bátjá a legnagyobb sötétségben, Fáraó megátalkodott zsidógyűlölete mellett, mélységesen bálványimádó kultúrában vált Izrael népének tagjává és emelkedett olyan spirituális magasságokba, ami végül érdemessé tette Mózes felnevelésére.
Azt mesélik, hogy Bátjá azért ment a folyóhoz, hogy megtisztuljon otthona bálványimádásától, vagyis zsidóvá válása jeléül alámerüljön a vízben. Amikor meglátta a kis kosárban a vízen úszó gyermeket, megpróbálta őt elérni, szolgálólányai azonban igyekeztek eltéríteni őt a szándékától. Erre megjelent Gávriel angyal, lesújtott rájuk, és – egy kivételével – megölte őket, így a fáraó lánya megszabadult a benne levő belső hangtól, mely bizonytalankodásra késztette. A Smot Rábá midrás elmondja, hogy Bátjának nem lett volna illendő belegázolnia a vízbe, hogy kihúzza a bárkát, így az Örökkévaló még egy csodát tett vele, és a keze olyan hosszúra nyúlt, hogy elérte a gyermeket. Ezt a pillanatot a középkori hágádá-illusztrátorok szívesen örökítették meg. Ugyanez a midrás meséli el azt is, hogy a csecsemő nagyobb gyermek módjára viselkedett, és nem sírt, amikor Bátjá meglátta őt, ezért Gávriel angyal ismét megjelent, és megütötte őt, hogy sírni kezdjen, és felébressze a fáraó lányában a sajnálatot és együttérzést. Bár a zsidó lélek még nem került bele, amikor a csecsemőt csodás módon meghosszabbodott karjával partra húzta, de már ott munkált benne és ez adta neki az erőt ahhoz, hogy ne csak megmentse a kicsit apja, a fáraó kegyetlen rendeletétől, de egyenesen beköltöztesse a palotába, hogy ott nevelje fel.
Bár Mózesnek a hagyomány szerint hét neve volt, Isten mégis kizárólag azon a néven szólítja őt, melyet az önfeláldozó és halálmegvető merészségről tanúságot adó Bátjá adott neki. Ez a név, Mose, mely a „mesitihu” – kihúztam őt kifejezésből származik, kiemeli a Tóra egyik központi értékét: ami végső soron meghatározza az embert, az nem a magasröptű érzések vagy a nagyszerű gondolatok, hanem a tettek, melyek rajta hagyják a világon a lenyomatukat.
Bátjá volt tehát az, akinek közbenjárásának köszönhetően menekült meg Izrael népe az egyiptomi rabszolgaságból. Azt mondják, hogy szeretettel és mély istenhittel nevelte fel Mózest, tetteiért pedig – meséli a tórai történeteket kiegészítő midrás – nagy jutalmat kapott: Kálev ben Jefune felesége lett, azé a férfié, aki a kivonulás nemzedékéből szinte egyedüliként nyerte jutalmul azt, hogy negyven évvel később beléphetett Izrael földjére. Emellett az Örökkévaló rendkívül hosszú élettel jutalmazta meg, sőt vannak, akik azt mondják, hogy azon kevesek között volt, akik élve kerültek az Édenkertbe.
Fotó: Wikipédia
#/media/File:Asiya_finds_Moses.jpg){kind=link}