… mondták Józsefnek: Íme, atyád beteg. És ő vette két fiát magával, Menásét és Efráimot… És mondta Jáákov: „… Most tehát, két fiad, akik születtek neked Egyiptom országában, amíg eljöttem hozzád Egyiptomba, az enyéim ők; Efráim és Menáse… Hozd csak ide őket hozzám, hogy megáldjam őket…” És vette József mindkettőjüket, Efráimot jobbjával Jiszráel [Jáákov] baljáról és Menásét baljával Jiszráel jobbjáról és közel vitte hozzá. Jiszráel pedig kinyújtotta jobbját és rátette Efráim fejére, az pedig az ifjabbik, és balját Menáse fejére; megfontolva tette kezeit, mert Menáse volt az elsőszülött… Midőn József látta, hogy atyja jobb kezét teszi Efráim fejére, visszatetszett szemeiben; megfogta atyja kezét, hogy eltávolítsa azt Efráim fejéről Menáse fejére. És mondta József az atyjának: „Nem így atyám, mert ez az elsőszülött, tedd jobbodat az ő fejére”. De atyja vonakodott és mondta: „Tudom fiam, tudom, ő is néppé lesz és ő is nagy lesz, de kisebbik testvére nagyobb lesz nála és magzatja lesz népek sokaságává”. És megáldotta őket azon a napon, mondván: „Tegyen téged Isten olyanná, mint Efráim és mint Menáse”. És elé helyezte Efráimot Menásénak. (1Mózes 48:1-20)
Péntek és ünnep estéken (Chábád közösségekben csak jom kipur előtt) az apák megáldják gyermekeiket. A lányoknak azt kívánják, hogy legyenek olyanok, mint Szárá, Rivká, Ráchel és Lea (az ősanyák). A fiúknak pedig, Jáákov ősapa áldását idézve: „Tegyen téged Isten olyanná, mint Efrájim és Menáse”. Miért nem az ősapák szerepelnek e mondatban? És ki volt ez a Vájechi hetiszakaszban szereplő két fiú?
És született Józsefnek, Egyiptom országában, akiket szült neki Osznát, Pótifera, Ón papjának leánya: Menáse és Efráim. (1Mózes 46:20)
Efrájim és Menáse Joszef fiai, akik még azt megelőzően születtek, hogy Jáákov lement volna Egyiptomba. A harmadik ősapa halálos ágyán fiaivá fogadta őket és két külön törzs lett belőlük, saját zászlóval és a bevonulás után saját földterülettel a Szentföldön. Érdekesség, hogy Joszef a hagyományoknak megfelelően az elsőszülött Menásét teszi Jáákov jobbja felől, addig az idős, gyengén látó és beteg Jáákov kezét keresztbe téve a fiatalabbnak, Efrájimnak adja az elsőszülöttnek járó, értékesebb áldást, profetikusan arra hivatkozva, hogy az ő leszármazottai többre viszik majd.
Efrájim és Menáse volt Ávráhám leszármazottai közül az első olyan testvérpár, akik nem harcoltak egymással. Ávráhám két fia (Jismáel és Jicchák) és Jicchák ikreinek (Jáákov és Észáv) csatározásai a mai napig éreztetik hatásukat; Jáákov fiai pedig rabszolgának adták el testvérüket, Joszefet. Ők ketten azonban békében éltek és – ahogy a Zsoltárok könyve (133:1) is mondja: „Íme, milyen jó és milyen kellemes, amikor a testvérek együtt laknak.” Az áldással a szülők többek között a családon belüli békességet kívánják gyermekeiknek.
Efrájim és Menáse – Jáákov minden más unokájától eltérően – Izraelen kívül született és mélyen erkölcstelen és bálványimádó környezetben nevelkedett. Életükkel azt képviselik, hogy a gálut, a száműzetés jót is hozhat magával: kihívást és lehetőséget jelent. Akadályokat gördít az ember elé, de az akadályok legyőzésével erősebbek és magabiztosabbak leszünk. Joszef két fia megőrizte hitét és hűséges maradt a család erkölcseihez és ideáljaihoz. Amikor az apák ezzel a tórai mondattal áldják meg fiaikat, azt kívánják, hogy gyermekeik képesek legyenek próbatételt jelentő helyzetekben is helytállni és az Örökkévaló útját választani. Azt kívánják, hogy fiaik legyenek elég erősek arra, hogy akár a társadalom egészének ellenében is a helyes, erkölcsös, istenfélő utat válasszák.
Ehhez kapcsolódva Samson Raphael Hirsch rabbi (1808-88) a következőképpen magyarázta azt, hogy miért Efrájim és Menáse áldását kapják a zsidó fiúk apjuktól. A három ősapa gyermekei nagyrészt vagy egészen Izrael Földjén nevelkedtek. Izraelben „könnyű zsidónak lenni”, hiszen, ahogy a Talmud írja, ott még a belélegzett levegő is bölccsé teszi az embert. Az éhínség miatt azonban Jáákov és családja lement Egyiptomba, és a következő nemzedéknek az egyiptomiak erkölcstelensége közepette kellett fenntartania erős, büszke zsidó identitását. A zsidó szülők évezredek óta azért imádkoznak, hogy gyermekeik képesek legyenek ellenállni a külvilág csábításának. Honnan tudhatjuk, hogy sikerrel jártunk? Azt mondják: nem az a kérdés, hogy az ember gyermekei zsidók-e, hanem az, hogy az unokáik is zsidók maradnak-e. Az élőlények közül egyedül az ember képes arra, hogy kötődjön az unokáihoz és bennük nemcsak a jövőt látja, hanem azt is, hogy hogyan sikerült saját értékeit átadnia gyermekeinek. Efrájim és Menáse mindenen akadállyal dacolva megmaradt a zsidó ideálok mellett. Azt szeretnénk, ha gyermekeink, unokáink és az ő leszármazottaik is ugyanezt az utat követnék.
