A Talmud beszámol arról, hogy sziván hó első napján, amikor az Egyiptomból kiszabadult zsidók megérkeztek a Színáj-hegy lábához „Mózes nem mondott nekik semmit, mert annyira kimerültek voltak a vándorlástól”. Izrael gyermekei hat hétig izgatottan várták történelmük legfontosabb eseményét – hogy megkapják a Tórát Istentől. Számolták a napokat, ahogy mi is számoljuk Peszách és Sávuot között. Hogyan lehet akkor, hogy éppen aznap, amikor végre megérkeztek a hőn áhított helyszínre, nem kezdtek el azonnal a nagy eseményre készülődni?
Passzivitásuk csak látszólagos volt. Mózes tudta, hogy olyan, emberi ésszel felfoghatatlan és megemészthetetlen élményben lesz részük, amire csak teljes csendben, befelé figyelve lehet felkészülni. A Tóraadás során ugyanis a végtelen isteni tudás tárult fel az emberek előtt. Nyilvánvaló, hogy az emberi elme egyedül nem érhet fel az Örökkévaló bölcsességhez – azt magának a Teremtőnek kell átnyújtania. Bár Isten arra utasított bennünket, hogy tanulmányozzuk a Tórát és a saját szellemi képességeink által igyekezzük felfogni a bölcsességét, ez csak akkor lehetséges, ha az emberi elme megtagadja saját magát és felszámolja az egóját. Ezzel válhat ugyanis alkalmassá arra, hogy befogadja a saját lehetőségeinél sokkal magasabb szintű bölcsességet. Az a nap tehát, amelyen „Mózes nem mondott nekik semmit”, a Tóra átvételére való felkészülésük szerves részét képezte. Ez volt az a nap, amikor a sivatagi vándorlást megszakítva egy kimerítő belső utazásra vállalkoztak, hogy üressé és ezáltal befogadóvá tegyék lelküket és szellemüket, s így váljanak képessé az isteni igazsággal való szembenézésre.
Naftali Deutsch
Megjelent: Gut Sábesz 25. évfolyam 20. szám – 2023. február 9.
