Naftali Deutsch bejegyzése

A választ a Tórában, a Misnában és a Talmudban lévő szövegek együttesen adják meg.

Hamarosan ránk köszönt a ros hásáná, a zsidó újév és vele az 5783-as esztendő. Számos fogalom kapcsolódik e jeles naphoz: az első ember teremtése, isteni ítélet a világ minden lakója felett, az Örökkévaló megkoronázása, sófárfújás, megtérés és bűnbánat – hogy csak a legfontosabbakat említsük. Ha azonban a Tórába pillantunk, mindebből csupán a sófár megszólaltatására találunk utalást és az ünnep neve, ros hásáná, tehát az év feje, nem is kerül említésre.

Ezt találjuk Mózes III. könyvében (23:24):

„A hetedik hónapban, a hónap elsején legyen számotokra szombati nyugalom, a kürtharsogás napja emléke, szent gyülekezés”.

A IV. könyvben (29:1) pedig ez áll:

„A hetedik hónapban, a hónap elsején szent gyülekezés legyen nálatok; semmilyen munkát ne végezzetek, a kürtharsogás napja legyen az nektek”.

A fenti sorokból mindössze az derül ki, hogy a hetedik, azaz tisré hónap elsején munkaszünettel járó ünnepet kell tartani, melynek során meg kell szólaltatni a kürtöket. Azonban tudjuk, hogy Mózes nem csupán az írott tant vette át a Színáj-hegyen, hanem a szóbeli tant is, amely nélkül a Tóra parancsolatait – ahogy az újév kapcsán is látjuk – nem lehet értelmezni. A szóbeli tan magja, a Misna (Ros hásáná 1:1) újabb aspektusát világítja meg az újévnek, amelyből, ahogy alább olvashatjuk, mindjárt négyet sorol fel:

„Négy újév van. Niszán elseje a királyok és a zarándokünnepek újéve. Elul elseje az állati tized újéve. Eliezer rabbi és Simon rabbi mondta: Tisré elseje. Tisré elseje az évek, a smiták és a jovelek, az ültetés és a zöldségek újéve. Svát elseje a fák újéve, Bét Sámáj szavai szerint. Bét Hilél azt mondta: tizenötödikén”.

Minket most csak az aktuális, tisré elsején beköszöntő „évek újéve” érdekel. A Misna szavaiból a következő fontos tudnivaló derül ki: a zsidó évek nem az első hónap (niszán) első napján fordulnak, hanem a hetedik hónap elsején, és így a mezőgazdasággal összefüggő törvények szempontjából is ettől számoljuk az új esztendőt.

A Misna következő passzusa egy újabb rétegét világítja meg az ünnepnek:

„Négy alkalommal születik ítélet a világ felett. Peszáchkor a gabonát illetően, áceretkor [sávuotkor] a fa gyümölcseit illetően, ros hásánákor a föld minden lénye elhalad Előtte, mint egy nyáj, ahogy áll (Zsoltárok 33:15): „Ő, ki együtt alkotja szívüket, aki figyel mind a tetteikre”. Az ünnep [szukot] alkalmával a vizet illetően születik ítélet”.

Ebből a mondatból derül ki, hogy ros hásáná nem csupán a kürtharsogás és az új esztendő ünnepe, hanem egyben az ítélet napja is. Az Örökkévaló végigtekint a teremtményein és végigveszi cselekedeteiket. Az, hogy mindez miként történik, a Misnából nem derül ki. Ehhez a Misnát magyarázó Gemárát, azaz Talmudot kell elővennünk. Ezt találjuk a szintén Ros hásáná nevet viselő traktátus 16/b oldalán:

„Kruszpedáj rabbi mondta Jochánán rabbi nevében: Három könyvet nyitnak meg ros hásánákor. Egyet a teljesen gonoszoknak, egyet a teljesen igazaknak és egyet a közepeseknek. A teljesen igazakat azonnal beírják és bepecsételik az életre. A teljesen gonoszokat azonnal beírják és bepecsételik a halálra. A közepesek függőben maradnak ros hásánától jom kipurig. Ha kiérdemlik, beírják őket az életre. Ha nem érdemlik ki, beírják őket a halálra”.

Tehát ezen a napon születik ítélet az elkövetkező évre:

mindenkire a tettei által kiérdemelt ítélet vár, ám a kedvezőtlen döntést jom kipurig, az engesztelés napjáig még orvosolni lehet: megtéréssel, jócselekedetekkel, adományozással, imával elhárítható a kedvezőtlen ítélet.

Minderre – az ünnepeket is beleértve – tíz napunk van. Az első dolog, amit megtehetünk, hogy pontosan teljesítjük az újév, már a Tórában is szereplő, legfontosabb előírását, a kürtharsogást. Mózes könyveiben nem találunk magyarázatot arra, hogy mi okból kell sófárt fújnunk ezen a napon, de a Talmudban (Ros Hásáná 34/b) erről is felvilágosítást kapunk:

„Mi az oka [a sófárfújásnak]? Rábá mondta: Így szólt az Örökkévaló: Mondják el előttem ros hásánákor a királyságot, az emlékezést és a sófárokat. A királyságot, hogy a királyukká tegyenek maguk fölé, az emlékezést, hogy jó emlékeket ébresszenek bennem magukról. És hogyan? A sófárral”.

A kürtszó tehát két feladatot lát el: Ezzel nyilvánítjuk ki, hogy az Örökkévaló a világ királya, illetve ezzel kiáltunk fel hozzá, hogy megemlékezzen jócselekedeteinkről, melyek pozitív irányba billenthetik a mérleg nyelvét az ítélethozatalkor.

 

Az újévi ünnep tartozékai: a sófár

Keresés:

Az újévi ünnep tartozékai: a sófár

Közeleg a zsidó újév, ros hásáná. Az elkövetkező napokban az ünneppel kapcsolatos tárgyakat-fogalmakat mutatunk be olvasóinknak. Sorozatunk első tárgya a sófár, amely már a ros hásánához vezető napokon is szerepet kap minden reggel a zsinagógákban. Mi a sófár? A sófár egy kóser állat kitisztított szarva. Ros hásáná, a zsidó újév központi micvája a sófárfújás meghallgatása … Olvass tovább

 

Honnan tudjuk azonban, hogy a kürtszó ez esetben éppen a kosszarvból készült hangszerre utal és nem például a Szentélyben használt ezüst harsonákra? Ismét a Talmudot vegyük elő (Ros hásáná 33/b), melyben a következőt találjuk:

„Egy Brájtában tanultuk: Honnan tudjuk, hogy sófárral [kell a micvát teljesteni]? Így áll (3Mózes 25:9): »Akkor szólaltasd meg a riadás sófárját a hetedik hónapban, a hónap tizedikén; az engesztelés napján szólaltassátok meg a sófárt egész országotokban«. De ez csak a jovél évre vonatkozik. Hogyan kapcsolódik ez a ros hásánához? Így áll: »a hetedik hónapban«. Nincs szükség kijelenteni, hogy »a hetedik hónapban«, de akkor miért áll mégis, hogy »a hetedik hónapban«? Azért, mert a hetedik hónap kürtharsogásainak egyformának kell lenniük”.

A Tóra közli velünk, hogy a minden ötvenedik évben beköszöntő, számtalan szabállyal járó jovel (jubileum) év kezdetét sófárhanggal kell jelezni. Feltűnhet azonban, hogy a szöveg duplán utal jom kipurra: közli a dátumot, majd az ünnep nevét is. Tudjuk, hogy a Tóra szűkszavúan fogalmaz, tehát további információt kell keresnünk, ha valami felesleges ismétlésnek tűnik. A Talmud bölcsei szerint a hetedik hónap ismételgetése jel arra, hogy minden kürtszónak, melyet erre az időszakra ír elő a Tóra, a sófárból kell megszólalnia.

A tórai szöveget elemezve azt is megállapították a bölcsek, hogy a sófár felharsanásakor egy hosszú, egyenletes hangot kell megszólaltatni, melyet egy szaggatott hang követ és egy újabb egyenletes hang zár le. Ezt a mintát pedig háromszor kell végigfújni. A Tóra tehát összesen kilenc hang megszólaltatását írja elő ros hásáná napjára. A hosszú, egyenletes hang, a tekiá tekintetében nem volt vita bölcseink között. Abban azonban nem értettek egyet, hogy mit is ért a Tóra szaggatott hangon. Három lehetséges esetet fogalmaztak meg: 1. svárim – három rövid hang. 2. truá – legalább kilenc egészen rövid hang, gyors egymásutánban. 3. A svárim és a truá kombinációja. Azért, hogy mindegyik vélemény érvényesüljön, minden lehetséges variációt megszólaltatunk, s ezért nem a Tórában előírt kilenc, hanem összesen harminc hangból áll az újévi kürtharsogás, a következő sorrendben:

tekiá – svárim – truá – tekiá 3X (12)

tekiá – svárim – tekiá 3X (9)

tekiá – truá – tekiá 3X (9)

A zsinagógába ellátogatva azonban még ennél is több hangot hallhatunk, sok helyen egyenesen százat. Ennek oka, hogy a tóraolvasás után megszólaltatott, kötelező harminc hangot a későbbiekben, a muszáf ima ismétlése alatt, illetve azt követően még további fújásokkal egészítik ki, az adott közösség szokásának függvényében.

Legyenek e hangok egy sikeres, boldog új év előhírnökei az 5783-as évben!

kép: Marc Chagall: Sófár (1911)

Mikor, miért és hányszor fújják meg a sófárt?

A választ a Tórában, a Misnában és a Talmudban lévő szövegek együttesen adják meg.

Hamarosan ránk köszönt a ros hásáná, a zsidó újév és vele az 5783-as esztendő. Számos fogalom kapcsolódik e jeles naphoz: az első ember teremtése, isteni ítélet a világ minden lakója felett, az Örökkévaló megkoronázása, sófárfújás, megtérés és bűnbánat – hogy csak a legfontosabbakat említsük. Ha azonban a Tórába pillantunk, mindebből csupán a sófár megszólaltatására találunk utalást és az ünnep neve, ros hásáná, tehát az év feje, nem is kerül említésre.

Ezt találjuk Mózes III. könyvében (23:24):

„A hetedik hónapban, a hónap elsején legyen számotokra szombati nyugalom, a kürtharsogás napja emléke, szent gyülekezés”.

A IV. könyvben (29:1) pedig ez áll:

„A hetedik hónapban, a hónap elsején szent gyülekezés legyen nálatok; semmilyen munkát ne végezzetek, a kürtharsogás napja legyen az nektek”.

A fenti sorokból mindössze az derül ki, hogy a hetedik, azaz tisré hónap elsején munkaszünettel járó ünnepet kell tartani, melynek során meg kell szólaltatni a kürtöket. Azonban tudjuk, hogy Mózes nem csupán az írott tant vette át a Színáj-hegyen, hanem a szóbeli tant is, amely nélkül a Tóra parancsolatait – ahogy az újév kapcsán is látjuk – nem lehet értelmezni. A szóbeli tan magja, a Misna (Ros hásáná 1:1) újabb aspektusát világítja meg az újévnek, amelyből, ahogy alább olvashatjuk, mindjárt négyet sorol fel:

„Négy újév van. Niszán elseje a királyok és a zarándokünnepek újéve. Elul elseje az állati tized újéve. Eliezer rabbi és Simon rabbi mondta: Tisré elseje. Tisré elseje az évek, a smiták és a jovelek, az ültetés és a zöldségek újéve. Svát elseje a fák újéve, Bét Sámáj szavai szerint. Bét Hilél azt mondta: tizenötödikén”.

Minket most csak az aktuális, tisré elsején beköszöntő „évek újéve” érdekel. A Misna szavaiból a következő fontos tudnivaló derül ki: a zsidó évek nem az első hónap (niszán) első napján fordulnak, hanem a hetedik hónap elsején, és így a mezőgazdasággal összefüggő törvények szempontjából is ettől számoljuk az új esztendőt.

A Misna következő passzusa egy újabb rétegét világítja meg az ünnepnek:

„Négy alkalommal születik ítélet a világ felett. Peszáchkor a gabonát illetően, áceretkor [sávuotkor] a fa gyümölcseit illetően, ros hásánákor a föld minden lénye elhalad Előtte, mint egy nyáj, ahogy áll (Zsoltárok 33:15): „Ő, ki együtt alkotja szívüket, aki figyel mind a tetteikre”. Az ünnep [szukot] alkalmával a vizet illetően születik ítélet”.

Ebből a mondatból derül ki, hogy ros hásáná nem csupán a kürtharsogás és az új esztendő ünnepe, hanem egyben az ítélet napja is. Az Örökkévaló végigtekint a teremtményein és végigveszi cselekedeteiket. Az, hogy mindez miként történik, a Misnából nem derül ki. Ehhez a Misnát magyarázó Gemárát, azaz Talmudot kell elővennünk. Ezt találjuk a szintén Ros hásáná nevet viselő traktátus 16/b oldalán:

„Kruszpedáj rabbi mondta Jochánán rabbi nevében: Három könyvet nyitnak meg ros hásánákor. Egyet a teljesen gonoszoknak, egyet a teljesen igazaknak és egyet a közepeseknek. A teljesen igazakat azonnal beírják és bepecsételik az életre. A teljesen gonoszokat azonnal beírják és bepecsételik a halálra. A közepesek függőben maradnak ros hásánától jom kipurig. Ha kiérdemlik, beírják őket az életre. Ha nem érdemlik ki, beírják őket a halálra”.

Tehát ezen a napon születik ítélet az elkövetkező évre:

mindenkire a tettei által kiérdemelt ítélet vár, ám a kedvezőtlen döntést jom kipurig, az engesztelés napjáig még orvosolni lehet: megtéréssel, jócselekedetekkel, adományozással, imával elhárítható a kedvezőtlen ítélet.

Minderre – az ünnepeket is beleértve – tíz napunk van. Az első dolog, amit megtehetünk, hogy pontosan teljesítjük az újév, már a Tórában is szereplő, legfontosabb előírását, a kürtharsogást. Mózes könyveiben nem találunk magyarázatot arra, hogy mi okból kell sófárt fújnunk ezen a napon, de a Talmudban (Ros Hásáná 34/b) erről is felvilágosítást kapunk:

„Mi az oka [a sófárfújásnak]? Rábá mondta: Így szólt az Örökkévaló: Mondják el előttem ros hásánákor a királyságot, az emlékezést és a sófárokat. A királyságot, hogy a királyukká tegyenek maguk fölé, az emlékezést, hogy jó emlékeket ébresszenek bennem magukról. És hogyan? A sófárral”.

A kürtszó tehát két feladatot lát el: Ezzel nyilvánítjuk ki, hogy az Örökkévaló a világ királya, illetve ezzel kiáltunk fel hozzá, hogy megemlékezzen jócselekedeteinkről, melyek pozitív irányba billenthetik a mérleg nyelvét az ítélethozatalkor.

 

Az újévi ünnep tartozékai: a sófár

Közeleg a zsidó újév, ros hásáná. Az elkövetkező napokban az ünneppel kapcsolatos tárgyakat-fogalmakat mutatunk be olvasóinknak. Sorozatunk első tárgya a sófár, amely már a ros hásánához vezető napokon is szerepet kap minden reggel a zsinagógákban. Mi a sófár? A sófár egy kóser állat kitisztított szarva. Ros hásáná, a zsidó újév központi micvája a sófárfújás meghallgatása … Olvass tovább

 

Honnan tudjuk azonban, hogy a kürtszó ez esetben éppen a kosszarvból készült hangszerre utal és nem például a Szentélyben használt ezüst harsonákra? Ismét a Talmudot vegyük elő (Ros hásáná 33/b), melyben a következőt találjuk:

„Egy Brájtában tanultuk: Honnan tudjuk, hogy sófárral [kell a micvát teljesteni]? Így áll (3Mózes 25:9): »Akkor szólaltasd meg a riadás sófárját a hetedik hónapban, a hónap tizedikén; az engesztelés napján szólaltassátok meg a sófárt egész országotokban«. De ez csak a jovél évre vonatkozik. Hogyan kapcsolódik ez a ros hásánához? Így áll: »a hetedik hónapban«. Nincs szükség kijelenteni, hogy »a hetedik hónapban«, de akkor miért áll mégis, hogy »a hetedik hónapban«? Azért, mert a hetedik hónap kürtharsogásainak egyformának kell lenniük”.

A Tóra közli velünk, hogy a minden ötvenedik évben beköszöntő, számtalan szabállyal járó jovel (jubileum) év kezdetét sófárhanggal kell jelezni. Feltűnhet azonban, hogy a szöveg duplán utal jom kipurra: közli a dátumot, majd az ünnep nevét is. Tudjuk, hogy a Tóra szűkszavúan fogalmaz, tehát további információt kell keresnünk, ha valami felesleges ismétlésnek tűnik. A Talmud bölcsei szerint a hetedik hónap ismételgetése jel arra, hogy minden kürtszónak, melyet erre az időszakra ír elő a Tóra, a sófárból kell megszólalnia.

A tórai szöveget elemezve azt is megállapították a bölcsek, hogy a sófár felharsanásakor egy hosszú, egyenletes hangot kell megszólaltatni, melyet egy szaggatott hang követ és egy újabb egyenletes hang zár le. Ezt a mintát pedig háromszor kell végigfújni. A Tóra tehát összesen kilenc hang megszólaltatását írja elő ros hásáná napjára. A hosszú, egyenletes hang, a tekiá tekintetében nem volt vita bölcseink között. Abban azonban nem értettek egyet, hogy mit is ért a Tóra szaggatott hangon. Három lehetséges esetet fogalmaztak meg: 1. svárim – három rövid hang. 2. truá – legalább kilenc egészen rövid hang, gyors egymásutánban. 3. A svárim és a truá kombinációja. Azért, hogy mindegyik vélemény érvényesüljön, minden lehetséges variációt megszólaltatunk, s ezért nem a Tórában előírt kilenc, hanem összesen harminc hangból áll az újévi kürtharsogás, a következő sorrendben:

tekiá – svárim – truá – tekiá 3X (12)

tekiá – svárim – tekiá 3X (9)

tekiá – truá – tekiá 3X (9)

A zsinagógába ellátogatva azonban még ennél is több hangot hallhatunk, sok helyen egyenesen százat. Ennek oka, hogy a tóraolvasás után megszólaltatott, kötelező harminc hangot a későbbiekben, a muszáf ima ismétlése alatt, illetve azt követően még további fújásokkal egészítik ki, az adott közösség szokásának függvényében.

Legyenek e hangok egy sikeres, boldog új év előhírnökei az 5783-as évben!

kép: Marc Chagall: Sófár (1911)

A rabbin kívül sok más vezetőt ismer a zsidó hagyomány

A zsidó közösségek élén közismerten rabbik állnak. De vajon így volt ez mindig és mindenhol? Kétrészes írásunkban szólunk a rabbivá avatás szokásának alakulásáról az évezredek során és bemutatjuk, hogy a rabbikon kívül miféle vallási és spirituális vezetők léteznek még a világ zsidó közösségeiben. 2. rész

Augusztus 28-án, a már hagyományosnak számító Sóletfesztivállal indul el az EMIH rendezvénysorozata a Zsinagógák Hete, amelyen egészen szeptember 7-ig, változatos zenei és kulturális programokkal várják az érdeklődőket Budapesten és vidéki helyszíneken. A Debrecenben tevékenykedő Faigen Sámuelt is ebben az időszakban avatják rabbivá, neves külföldi vendégek jelenlétében.  

A rabbikon kívül számtalan más vallási és spirituális vezetőt ismer a zsidó hagyomány, egyesek szélesebb körben ismert címek, mások pedig egy-egy korra vagy közösségre korlátozódnak. Ezekből adunk – korántsem teljes – ízelítőt.

Mori (מורי)

Jelentése: mesterem, tanítóm. A jemeni zsidó közösségekben ő oktatta héberre és Tórára a fiatalokat, vagyis az ő kezében volt a zsidó hagyomány fenntartásának kulcsa. A morit a közösség jelölte ki és a gyerekek vele töltötték napjaik jelentős részét. Mivel gyakran mindössze egy könyv állt rendelkezésre a tanuláshoz, a gyerekek bármilyen irányból folyékonyan megtanultak olvasni, akár fejjel lefelé tartott könyvből is.

Melámed (מלמד)

Jelentése: tanító. A talmudi időktől fogva így nevezik a gyermekek oktatóját, aki héberre és a zsidó vallás alapjaira tanítja a legkisebbeket. A kifejezés már a Zsoltárok könyvében is szerepel (119:99):

„Mind a tanítóimnál eszesebbé lettem, mert bizonyságaid az én elmélkedésem.”

A melámed lehetett a közösség tanítója vagy magántanár is és bár nem rendelkezett vallási döntéshozatali jogkörrel, mégis valamiféle tisztelet övezte mint a zsidó hagyomány átadóját.

Kesz (קס)

A kesz az etiópiai zsidók vallási és spirituális vezetője. Az etiópiai zsidók évezredeken át teljes elzártságban éltek a világ zsidóságának többi részétől. Nem ismerték a szóbeli tant, csupán a Tórát. A keszek voltak a hagyomány őrzői, ők vezették a szertartásokat. Az etiópiai zsidóság Izraelbe költözésével helyzetük hirtelen ingataggá vált, csak 2018-ban ismerték el őket Izraelben hivatalos vallási vezetőkként, akik érvényes szertartásokat vezethetnek. Napjainkban a keszeket elsősorban az etiópiai zsidóság legnagyobb ünnepén, a szigden láthatjuk, ekkor jelennek meg nyilvánosan, hagyományos öltözetben, színes ernyők alatt, hogy levezessék a szigd ünnep szertartásait.

 

Elmondjuk hogyan lesz valakiből rabbi

A zsidó közösségek élén közismerten rabbik állnak. De vajon így volt ez mindig és mindenhol?

 

Dáján

A dáján (דיין) szó bírót jelent, illetve a magasabb képesítéssel rendelkező, bonyolult pénzügyi-tulajdonjogi kérdésekben döntési jogkörrel bíró rabbikat jelöli. A dájánok vallási bíróság, azaz a bét din keretei között vitatják meg az eléjük tárt ügyeket. Feladatuk igen fontos, mert a zsidó jog elvárja, hogy két zsidó mindig vallási bíróság elé vigye peres ügyét, amennyiben mindketten elfogadják annak joghatóságát. Amennyiben ez a feltétel nem áll fenn, akkor lehet világi bírósághoz fordulni.

Cházán

Cházánnak (חזן) a zsinagógai istentiszteleteket vezető személyt nevezzük. Ő a sliách cibur (שליח ציבור), a közösség küldöttje – Isten előtt. Fontos, hogy a cházán istenfélő, a héber szöveget pontosan ismerő, kellemes hangú férfi legyen, de szükség esetén bármelyik 13 évnél idősebb, tehát vallási szempontból nagykorú zsidó férfi vezethet szertartásokat, amennyiben nem okoz nehézséget számára a héber szöveg felolvasása. Nagyobb zsinagógákban gyakran alkalmaznak hivatásos cházánt, kisebb helyeken felváltva vállalják önként ezt a feladatot a közösség tagjai. Egyes, kiemelkedő képességű cházánok jelentős karriert futnak be: lemezeket adnak ki és bejárják a világot művészetükkel.

Ros jesiva

A magas szintű zsidó oktatási intézmény, a jesiva élén áll a ros jesiva (ראש ישיבה), szó szeint a jesiva feje. Ez a személy rendszerint egy kimagasló tudással és jó pedagógiai érzékkel rendelkező rabbi, aki meghatározza az intézmény irányvonalát, tanrendjét, felel a pénzügyi stabilitásért és sok esetben ő tanítja a legtehetségesebb diákokat. A talmudi időkben a hasonló jelentésű, arámi nyelvű rés metivtá és a kimagasló bölcs jelentésű gáon kifejezést használták. Nagy tömegeket oktató jesivák esetén előfordul, hogy több ros jesiva áll az intézmény élén. Az sem ritka, hogy a pozíció dinasztikusan öröklődik apáról-fiúra.

Rebbe

A rebbe nem más, mint haszidok egy csoportjának szellemi vezetője. A szó leírva azonos a rabbi (רבי) szóval, ám másképpen ejtik ki. Egy magyarázat szerint a szó betűi valójában a ros bnéj Jiszráel/Izrael fiainak feje szavak kezdőbetűiből áll össze. Héberül az ádmor (אדמו”ר) kifejezést alkalmazzák, mely az ádonénu morénu verábénu, azaz urunk, tanítónk és mesterünk szavak kezdőbetűjeinek kombinációja és a rebbe kiemelt szerepére utal. Az askenáz háredi világban gyakran használják a rebbe kifejezést az iskolában tanító rabbikra is. A hászid rebbék gyakran egyik fiúgyermekükre vagy más közeli rokonra hagyják közösségük vezetését és általában más hászid udvarok rebbéinek lányaival házasodnak, így több jelentős rebbedinasztia jött létre (pl. Teitelbaum, Halberstam, Rosenbaum, Friedman), melyek mind rokoni kapcsolatban állnak egymással.

Százhúsz évig! A Rebbe születésnapját ünnepelték világszerte

Bis hundertundzwanzig! Kiáltjuk a születésnaposnak, amivel azt kívánjuk, hogy a zsidó felfogás szerinti emberi kor legvégső határáig, azaz százhúsz esztendeig éljen. Nem meglepő hát, hogy a lubavicsi Rebbe, Menáchem Mendel Schneerson születésének százhuszadik évfordulója hatalmas figyelmet kapott a lubavicsi haszid világban. A zsido.com születésnapi írásaiból válogattunk. A Rebbe a cári birodalomban, Nyikolajevben (ma Mikolaiv, Ukrajna) … Olvass tovább

Cháchám

A cháchám (חכם) szó alapvetően annyit tesz: bölcs, ám a szfárádi (észak-afrikai, dél-európai, közel-keleti) zsidók gyakran nevezik így a rabbijaikat. A kifejezést már a talmudi korban is használták kiemelkedő rabbikra. A Szánhedrin, a zsidó legfelsőbb bíróság élén, Simon ben Gámliel rabbi elnöksége alatt még két személy állt: a babilóniai Nátán rabbi, mint a bét din feje és Meir rabbi, a cháchám. Amikor II. Mehmet szultán a XV. században főrabbit nevezett ki az Oszmán Birodalom élére, a cháchám bási címet adományozta neki, melyet napjainkig visel a mindenkori török főrabbi. A IX. században a zsidóság főáramától elszakadó, a szóbeli tant elutasító karaiták szintén cháchámnak nevezik szellemi vezetőiket, hogy ezzel is megkülönböztessék magukat a rabbinikus judaizmustól.

Mekubál

A zsidó misztika, a kabala mestereit nevezzük mekubálnak (מקובל). Ezek a bölcsek, miután alapos jártasságot szereztek a Talmudban, a judaizmus rejtett koncepcióit, Isten tulajdonságait, a Tóra legmélyebb titkait kutatják. A mekubál nem hivatalos cím, inkább viselője különleges jártasságára utal a misztikus tanokban. Jeruzsálemben működik a 280 évvel ezelőtt alapított Bét Él jesiva, melyet kifejezetten a kabala tanulmányozásának szenteltek. Az intézmény a Jemenből érkezett Sálom Mizráchi Sárábi rabbi vezetésével nagy tekintélyre tett szert és a mai napig egyaránt vonzza a szfárádi és az askenázi kabalistákat is.

Nászi

A nászi (נשיא) kifejezésnek több jelentése volt a zsidó történelem során, de mindig a nemzedék nagyjait illették vele. A Tórában a törzsfőket nevezték nászinak, a próféták és a Misna idején uralkodókat jelöltek ezzel a címmel, a második Szentély idejében pedig a Szánhedrin, a zsidó legfelsőbb bíróság feje viselte ezt a címet. Amikor a Szánhedrin széles körű joghatósággal bírt, a nászi egyfajta uralkodóként intézte a zsidó nép ügyeit. A nászi kifejezést gyakran fordítják fejedelemnek is, általában Jehuda Hánászi kapcsán, aki a Misnát, a szóbeli tani alapművét jegyezte le és szerkesztette egybe, amikor elkerülhetetlenné vált, hogy a szóbeli tan írott formában létezzen tovább. Ő násziként nemcsak vallási tekintély volt, hanem a zsidó nép politikai ügyeit is intézte. Ebben az időben alakult ki a babilóniai zsidóság körében egy hasonló tisztség, a ros gálut (ראש גלות), a diaszpóra feje, vagy arámi nyelven: rés gáluta (ריש גלותא).

A modern korban a Chábád mozgalomban látjuk, hogy gyakran a nászi fogalmat használták a rebbe helyett. Menáchem Mendel Schneerson rabbi, a hetedik lubavicsi Rebbe például a „nászi dorénu”, nemzedékünk fejedelme néven illette elődjét, egyben apósát, Joszef Jicchák Schneerson rabbit, majd a hászidok később őt magát tisztelték meg ezzel a címmel. Izraelben az államelnök viseli a nászi címet.

Zsidók a Kijevi Rusz államtól a modern Ukrajnáig

Az orosz invázió előtt Európa negyedik legnagyobb zsidó közössége élt Ukrajnában. Az elmúlt hetekben, ahogy az ukrán lakosság egy jelentős része, úgy az ukrajnai zsidók is elmenekültek a harcok elől. Sokakban felmerül, hogy az ország nagy múltú zsidó közössége talán végnapjait éli, hiszen a menekülők túlnyomó többsége feltehetően soha többé nem tér majd vissza egykori otthonába. Pedig a zsidóság gyökerei közel két és fél évezredre nyúlnak vissza ezen a vidéken. Talán sehol sem szenvedtek annyit a zsidók, mint Ukrajnában, ahol megannyi üldöztetést, pogromot, népirtást kellett elviselniük hosszú évszázadokon keresztül. Sokszínű és nagy múltú közössége mégis kiemelkedően sokat adott a zsidóság történelméhez.

 

Történelmi gyökerek

Zsidók először a polgári időszámítás előtti IV. században érkeztek a Fekete-tenger északi partvidékére az ott alapított görög kolóniák lakosaiként, illetve ekkor telepedtek meg a Krím-félszigeten is. Később a három legjelentősebb folyó, a Dnyeper, a Don és a Volga mentén is megjelentek, és fontos kereskedelmi, illetve diplomáciai szerepet töltöttek be a Bizánci Birodalom, a Kazár Kaganátus és Perzsia között. A VIII. század közepén a kazár uralkodói réteg – feltehetően a keresztény és a muszlim világ közötti lavírozás miatt – felvette a zsidó vallást és sok menekülő zsidó talált menedéket a birodalomban ebben az időszakban. A keleti szláv államok bölcsőjének számító Kijevi Rusz területén a XI. és XII. században már jelentős zsidó közösség élt. Kijevben saját városnegyedük volt, melyet a Zsidivszki Vorátán, azaz a zsidó kapun át lehetett megközelíteni. A keresztes háborúk pusztítása nyomán a közösség létszáma tovább gyarapodott, mert Nyugat-Európából, elsősorban német területekről nagy számban éreztek menekültek. A zsidók békében és biztonságban éltek, ameddig II. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem el nem űzte őket. A későbbiekben újabb tömegek érkeztek, ahogy nyugaton egyre több országból utasították ki a zsidókat.

 

Autonóm zsidó közösségek

A XVI. századra már 23 városban működött zsidó hitközség. A zsidókat számos korlátozás sújtotta: nem birtokolhattak földet és sok foglalkozási ág zárva maradt előttük. Közvetlenül az ukrán területek felett is uralkodó lengyel király alá tartoztak, akinek jelentős adót kellett fizetniük, cserébe pedig autonóm módon intézhették belső ügyeiket, illetve némi védelmet is remélhettek az ellenséges lakossággal és helyi nemesi réteggel szemben.

1495-ben Jagelló Sándor király alatt hozhatták létre a káhál-rendszert, mely egy autonóm közigazgatási hálózat volt, ahol a zsidó közösség maga dönthetett vallási, oktatási és bírósági ügyekben. Később megalapították a „Négy ország tanácsát”, mely a zsidó közösségek döntéshozó szerve volt Lengyelországban, Galíciában és Volhíniában.

 

Pogromok és korlátozások kora

1569-ben, a Lengyel-Litván Unió létrejöttekor a mai Ukrajna jelentős területén kezdődött meg a mező­gaz­daság és a kereskedelem fejlesztése, és ez nagy számú zsidót vonzott erre a vidékre. A zsidók létszáma nyolcvan év alatt négyezerről ötvenezer fö­lé emelkedett és összesen 115 településen alakultak hitközségek. Az év­század végére már 120 ezer zsidóról adtak számot.

Mivel elsősorban továbbra is a kor­mányzatnak dolgoztak adószedőként, uradalmak irányítóiként, felvásárlóként, az ukrán népesség igen nagy gyűlölettel fordult feléjük. Ennek legmegrázóbb eredménye az 1648-as, lengyelellenes kozáklázadás volt, melynek során féktelenül gyilkolták a zsidókat, több tízezer áldozat halálát és teljes közösségek megsemmisülését okozva.

A következő nagy mészárlásra 1768-ban került sor, amikor a 300 ezer főnyi zsidóságból 50-60 ezren vesztették életüket.

1772-ben, Lengyelország felosztásakor, Galícia Ausztriához került, az ukrán területek többi része pedig Oroszországhoz. A cár csak birodalma nyugati részén engedélyezte a zsidók letelepedését. Ez az övezet szinte teljes egészében a mai Ukrajna területén húzódott. A korlátozás egészen 1915-ig érvényben volt. A zsidók helyzete egy rövid időszakban, I. Sándor cár uralkodása alatt (1801-1825) sokat javult és sok zsidó kapcsolódott be a kereskedelembe és az iparosításba. I. Miklós trónra lépésével azonban drasztikusan romlott a zsidók helyzete: több nagyvárosból (Kijev, Herszon, Szevasztopol) kiutasították őket, megszüntették a káhál-rendszert, erőszakos térítésbe kezdtek, betiltották a héber és jiddis nyelv nyilvános használatát, utazási korlátozásokat vezettek be és megkezdték a zsidó fiúk kényszersorozását, melynek kegyetlen körülményeit sokan nem élték túl. Az antiszemita elnyomás II. Miklós uralkodása alatt enyhült, és ebben az időszakban számos, korábban tiltott pálya megnyílt a zsidók előtt. A zsidók nagy részt vállaltak az ország iparosításában, megjelentek az egyetemeken és javultak az életkörülményeik.

Az újabb kedvező korszaknak az 1871-es odesszai pogrom vetett véget, melyet szigorú korlátozások követtek. Innentől kezdve egymást érték a gyilkos zsidóellenes megmozdulások, melyek ezrével szedték áldozataikat. 1886-ban kiutasították a zsidókat Kijevből és ismét szigorúan betartatták a letelepedési övezetre vonatkozó szabályokat.

Ketuba Ukrajnából, 1937

A kivándorlási hullám

Az antiszemita terror 1905 októberében tetőzött, amikor egy hónap alatt 690 pogromot hajtottak végre. Emellett a gazdaság minden területéről igyekeztek kiszorítani a zsidókat, melynek következtében rendkívüli nyomor uralkodott el az övezetben. Ekkor sokan döntöttek a kivándorlás mellett, elsősorban az Egyesült Államok felé, de az egyre népszerűbbé váló cionista mozgalom hatására a Szentföld irányába is. A különböző szociáldemokrata és forradalmi mozgalmakhoz is nagy számban csatlakoztak zsidók, akik a baloldali ideológiától várták egy igazságosabb világ megvalósulását. Az első világháború azután újabb hatalmas pusztítást végzett a zsidók között is, mert a frontvonalak jelentős része éppen a letelepedési övezet területén húzódott.

Az osztrák uralom alá került Galíciában némileg jobb volt a zsidók helyzete, akik a teljes népesség több mint tíz százalékát tették ki és a XX. század elejére már nyolcszázezernél is többen voltak. Nagy többségük mezőgazdasági munkát végzett, de jelentős szerepük volt a kereskedelemben és az iparban is. Bár társadalmilag szinte teljes elszigeteltségben éltek, a keleten elharapódzó pogromok nem fenyegették őket.

 

A bolsevik hatalomátvételtől a náci pusztításig

Az 1918-ban kikiáltott, rövid életű független ukrán államban hivatalosan egyenlőséget biztosítottak a zsidóknak és elismerték nemzetiségi jogaikat. A gyakorlatban azonban ismét szörnyű pogromhullám söpört végig, rengeteg áldozatot szedve. A bolsevik hatalomátvétel ugyan elejét vette a további pogromoknak, ám gazdaságilag nehéz helyzetbe hozta a zsidókat, akiknek búcsút kellett venniük a vallásszabadságtól és a kulturális vagy nemzetiségi alapon működő szervezeteiktől is. Nem hivatalosan erősen korlátozták a zsidók egyetemi és fontosabb pozíciókba történő felvételét. A hatóságok külön zsidó ügyekkel foglalkozó részleget hoztak létre, melynek feladata a párttal szembeszegülők kiszűrése, illetve a vallási oktatást vagy a cionista eszmét elsegítők elszámoltatása volt. Erős asszimilációs nyomást gyakoroltak a zsidó közösségre, mely az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság 1922-es megalakulásakor még mindig erősen őrizte társadalmi-kulturális különállását, pl. mindössze 0,9 százalékuk volt ukrán anyanyelvű. Mindezzel együtt sok zsidó tekintett reménykedve a kommunista utópiára és számosan csatlakoztak a bolsevikokhoz. A rendszer eleinte még támogatta a jiddis kultúrát, számtalan folyóirat, könyv jelent meg ezen a nyelven, de a sztálinista terror erősödésével a harmincas években ennek vége szakadt és az állami antiszemitizmus egyre nagyobb méreteket öltött.

Az ukrajnai zsidóság legnagyobb tragédiája azonban még csak ezután következett, a német csapatok bevonulásával. 1941 és 1944 között több mint egymillió zsidót gyilkoltak meg. A nácikkal kollaboráló ukránok száma igen magas volt, ami egyszerre fakadt a tradicionális zsidógyűlöletből és a szovjetekkel való szembenállásból.

 

Élet a Szovjetunióban

A felszabadulást követően ismét a sztálinista terror fojtogatta a zsidó­kat, melynek a diktátor halála vetett véget 1953-ban. Az enyhülés azonban csak viszonylagos volt: to­vábbra is gőzerővel törekedtek a zsidóság teljes asszimilációjára, üldözték a vallásos embereket és továbbra sem szűnt meg az általában anticionizmusnak álcázott antiszemitizmus. A zsidók nagy számban próbálták elhagyni a Szovjetuniót, sokan a börtön kockázatát is vállalták. Amerikai nyomásra a hetvenes években végül több hullámban, korlátozott létszámban és teljes vagyonelkobzás mellett megnyíltak a határok a kivándorló zsidók előtt, akik elsősorban Izraelben és az Egyesült Államokban kezdtek új életet. A nyolcvanas években újra bezárultak a kapuk, majd a Szovjetunió összeomlása után beindult a tömeges kivándorlás. Az Izraelt választó, több mint egymillió szovjet bevándorló egyharmada Ukrajnából érkezett.

A rendszerváltozás követően számos izraeli és zsidó szervezet igyekezett fellendíteni a zsidó vallási és kulturális életet Ukrajnában. A Chábád mozgalom közel 200 képviselője telepedett le az országban és intézmények széles hálózatát hozták létre. A rossz gazdasági helyzet, a politikai stabilitás hiánya és a szélsőjobboldali milíciák masírozása ellenére a zsidó élet ismét virágzásnak indult, oktatási intézmények, kulturális központok, zsinagógák nyíltak és tömegek találtak rá őseik zsidó hagyományaira. Ezt a virágzást tövestül tépte ki a február végén indított orosz támadás. Bármi is lesz a háború eredménye, az ukrajnai zsidók nagy többsége a világ más tájain folytatja az életét a jövőben.

Az 1897-98-ban épült Brodsky zsinagóga Kijevben

 

Kárpátalja zsidósága

A történelmi Magyarország területén Kárpátalja volt a szigorúan ortodox, jelentős részében hászid zsidóság egyik fellegvára. Munkácson, Ungváron, Huszton, Beregszászon, Rahón,Nagyszőllősön, Mezőkaszonyon, Técsőn és még számos településen nagy hírű rabbik vezették népes közösségeiket. Az itt élő zsidókat kevéssé érintették meg a XIX. században elindult emancipációs folyamat kínálta lehetőségek: nem változtattak életvitelükön, ruházkodásukon vagy nyelvükön. Amíg tőlük nyugatabbra erős magyarosodás indult be még a vallásos zsidóság berkein belül is, addig a kárpátaljaiak anyanyelvként őrizték meg a jiddist és 90 százalékban zsidó nemzetiségűnek vallották magukat, függetlenül attól, hogy éppen magyar, csehszlovák, román, ukrán vagy szovjet állampolgárok voltak-e. A zsidók békében éltek ruszin, magyar, lengyel, szlovák, német és ukrán szomszédaikkal, a keleten pusztító pogromhullám nem érte el Kárpátalját.

A virágzó zsidó életnek a holokauszt vetett véget. Az átmenetileg ismét magyar kézre került területen még brutálisabban hajtották végre a gettósítást és a bevagonírozást, mint a trianoni határokon belül. A zsidók begyűjtését 1944. április 19-én, Peszách első napján kezdte meg a csend­őrség, gyakran csak néhány percet hagyva a legszükségesebb holmik összeszedésére. A falusi zsidókat a közeli városba hurcolták, ahol külön gettót létesítettek a számukra, embertelen körülmények közé kényszerítve a zsidókat. A vonatok május közepén indultak el Auschwitz felé. A mintegy 120 ezer kárpátaljai zsidóból mindössze húszezren élték túl a megpróbáltatásokat. A visszatérők túlnyomó többsége a kivándorlás mellett döntött, így 1948-ban már csak négyezer zsidóról szóltak a feljegyzések. A későbbiekben ugyan növekedésnek indult a létszám, mert Ukrajna más területeiről költöztek zsidók a kárpátaljai városokba, de a hetvenes években, az amerikai nyomásra megnyíló határokon át ismét sokan távoztak. Ezt követően a Szovjetunió felbomlása után beinduló kivándorlási hullám során szinte mindenki útnak indult, elsősorban Izraelbe, az Egyesült Államokba és Németországba. Az ungvári chábád küldött, Mendel Wilhelm rabbi egész Kárpátaljáért felel. Az orosz invázió előtt már csak néhány száz zsidó élt Kárpátalján, a háború pedig az egykor nagy nevű közösségek teljes megszűnését hozhatja magával.

„Könnyebb harc közben meghalni, mint egy gázkamrában”

A varsói gettófelkelés

A holokauszt során meggyilkolt zsidókkal szemben gyakran elhangzott az a vád – még Izraelben is, az állam fennállásának első évtizedeiben –, hogy passzívan, sorsukba beletörődve, harc nélkül sétáltak a vágóhídra. Ez a megállapítás azonban igen távol áll a valóságtól.

A második világháború alatt összesen ötven település gettójában, öt koncentrációs táborban és 18 munkatáborban tört ki kisebb-nagyobb fegyveres harc a náci csapatokkal és csatlósaikkal, elsősorban Lengyelország területén. A varsói gettófelkelés volt a legnagyobb és legszervezettebb mindezek közül. Bár a harc az első pillanattól kezdve bukásra volt ítélve, a felkelők a saját kezükbe vették a sorsukat és minden erejükkel küzdöttek az elpusztításukra törő erők ellen. Példájuk nyomán számos helyen tört ki felkelés a náci megszállás alatt lévő területeken. A felkelés vezetői az öt évvel később kikiáltott Izrael Állam legnagyobb hősei közé emelkedtek és sokáig ez az esemény volt az, mely az ellenállásra koncentráló izraeli holokauszt-emlékezetet a leginkább meghatározta.

1940. szeptember-október: A zsidókat a gettóba telepítik, Varsó, Zelezny utca

A varsói gettó fellázad

Lengyelország megszállását követően a németek azonnal megkezdték a zsidók gettósítását. A legnagyobb gettót a fővárosban, Varsóban állították fel. Ennek 3,3 km2-es területén 300-400 ezer embert zsúfoltak össze, azaz a város lakosságának egyharmadát a város területének 2,4 százalékán tartották 3 méteres falak mögé zárva. Már a deportálások megkezdése előtt rengetegen vesztették életüket a betegségek, az éhezés és a hatóságok brutalitása miatt.

1942-ben a német vezetés tömeges deportálást rendelt el. A Großaktion Warschau nevű akciót Ferdinand von Sammern-Frankenegg  SS-parancsnok irányította. Az első, haláltáborba induló vonat 1942. július 22-én gördült ki az állomásról, éppen a legnagyobb zsidó gyásznap, áv hó 9. beköszönte előtt. Két hónap alatt mintegy 250-300 ezer zsidót hurcoltak a treblinkai haláltáborba. A zsidók eleinte elhitték, hogy munkára szállítják az embereket „keletre”, ám idővel mindenki számára világossá vált, hogy a vonatok a halálba viszik utasaikat. Ekkor a gettó megfogyatkozott lakossága – már csak 55-60 ezer ember élt a gettóban – a fegyveres ellenállás mellett döntött.

Az első fegyveres összecsapások 1943 januárjában kezdődtek. Ezek célja a deportálások lelassítása volt, illetve így próbálták elérni, hogy a gettón kívül működő lengyel ellenálló szervezetek komolyan vegyék a zsidó felkelőket és nagyobb támogatást nyújtsanak nekik. A megváltozott helyzetben két fegyveres csoport, a jobboldali Żydowski Związek Wojskowy (ŻZW), a Zsidó Katonai Szövetség és a baloldali Żydowska Organizacja Bojowa (ŻOB), a Zsidó Har­ci Szervezet vette át a gettó vezetését. Kö­zülük az első csoport jobban felszerelt és magasabban képzett volt, mert alapítói között sok egykori lengyel katonatiszt volt és közelebbi kapcsolatot ápoltak a Honi Hadsereggel, mely a lengyel ellenállás egyik vezető ereje volt.

Német katonák kényszermunkára visznek embereket a gettóból.

Felkészülés a harcra

A németekkel együttműködő kollaboránsokat, beleértve a gettórendőrség számos tagját, a Gestapo által alapított, zsidó provokátorokból és besúgókból álló Żagiew (Fáklya) szervezet tagjait és egyéb, a németeknek dolgozó személyt letartóztattak és kivégeztek.

Emellett megkezdték titkos bunkerek és hadállások kiépítését a gettó területén belül és igyekeztek minél több fegyvert a gettóba csempészni, felhasználva a lengyel ellenállással és illegális fegyverkereskedőkkel fenntartott kapcsolataikat, illetve házilag állítottak elő minél több támadóeszközt, elsősorban gránátokat és Molotov-koktélokat. Összesen hatszáz bunkert alakítottak ki. A legnagyobb problémát a nehézfegyverek és a megfelelő mennyiségű lőszer hiánya okozta. A 750 harcos nagyon kevés puskával, pisztollyal, kézigránáttal és csak néhány golyószóróval ellátva nézett szembe a páncélos járműveket is felvonultató, jól képzett német haderővel.

Az első sikeres hadműveletet követően Mordechai Anielewicz, a ŻOB 24 éves parancsnoka levelet intézett a gettó lakóihoz, melyben rámutatott, hogy a fegyveres ellenállásnak nincs alternatívája:

„1943. január 22-e van. Már hat hónap telt el azóta, hogy megkezdődtek a deportálások Varsóból. Mindannyian emlékszünk a szörnyű napokra, amikor 300 000 testvérünket Treblinkába hurcolták, hogy kegyetlen módon végezzenek velük. Hat hónapja folyamatos halálfélelemben élünk, nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap. Mindenfelől olyan információt kapunk, hogy Németországban és a német megszállás alatt lévő területeken folyamatosan pusztítják a zsidókat. Ahogy ezeket a híreket halljuk, tudjuk, hogy nemsokára ránk kerül a sor. Meg kell értenünk, hogy a náci gyilkosok csak azért tartanak minket életben, mert ki akarják használni a munkaerőnket az utolsó csepp vérünkig, az utolsó leheletünkig. Rabszolgák vagyunk, és amikor egy rabszolga már nem termel hasznot, megölik. Mindannyiunknak meg kell ezt értenünk és sohasem szabad erről megfeledkeznünk.”

Anielewicz abban reménykedett, hogy akár hónapokon keresztül is képesek lesznek kitartani, és példájuk nyomán máshol is a németek ellen fordulnak a zsidók és a megszállás alatt szenvedő népek.

Marek Edelman, a ŻOB egyetlen túlélő parancsnoka, Anielewicz helyettese számára sem volt kétséges a küzdelem kimenetele: „Pontosan tudtuk, hogy semmi esélyünk a győzelemre. Csupán azért harcoltunk, hogy ne a németek határozzák meg a halálunk helyét és idejét, mint azoknak, akiket Treblinkába vittek. Az ő haláluk sokkal hősiesebb volt. Mi nem tudhattuk, hogy mikor ér golyó minket. Nekik viszont a biztos halállal kellett szembenézniük, amikor meztelenül a gázkamra előtt sorakoztak vagy a tömegsír szélén álltak, várva a kivégzésükre. Könnyebb volt harc közben meghalni, mint egy gázkamrában.”

Sorban állás ingyen ebédért a Nalewki utca 33.-ban

Az ellenállás vallási kötelesség

A gettóban élő rabbik véleménye megoszlott a fegyveres harc helyességével kapcsolatban. A lengyelországi zsidóság egyik legnagyobb alakja, a rendkívüli tudásáért és bölcsességéért világszerte elismert Menáchem Ziemba rabbi azonban nem csak lehetőséget, hanem egyenesen kötelességet látott az ellenállásban.

„Jelenlegi helyzetünkben egy olyan hatalmas ellenséggel állunk szemben, melynek elképesztő kegyetlensége és vérszomja nem ismer határokat. A zsidóság törvényei arra köteleznek minket, hogy a végsőkig ellenálljunk és teljes elszántsággal és bátorsággal harcoljunk, és ezzel szenteljük meg Isten nevét. Ezért Izrael Tórájára hivatkozva kijelentem, hogy Isten megszentelése nem a zsidók halálából ered, az nem szolgál semmilyen célt és nem jelent semmilyen értéket. Isten nevének megszentelése a jelenlegi helyzetben a zsidók élni akarásában ölt testet. Az ezért vívott küzdelem, az erre való törekvés egy olyan micva, melyet bosszúállással, önfeláldozással, a szellem és az akarat megszentelésével érhetünk el.”

A rabbi a harcok alatt is folyamatosan tanult, tanított és lelket öntött az emberekbe. Varsó katolikus érseke felajánlotta neki és még két vezető rabbinak, hogy kihozatja őket a gettóból és búvóhelyet biztosít a számukra, ám ők nem éltek ezzel a lehetőséggel. Ziemba rabbi részére egy Costa Rica-i útlevelet és állampolgárságot igazoló iratokat is becsempésztek a gettóba, de ezt sem volt hajlandó elfogadni. A harcok során egy úton átszaladva terítette le egy géppuskasorozat, miközben ötéves unokáját, Jáákov Bert tartotta a karjában. A veszélyekkel nem törődve, minjen jelenlétében temették el. A háború után hosszas kutatómunka után azonosították a lerombolt gettó területén fekvő sírját, majd földi maradványait Izraelbe szállították, és Jeruzsálemben temették újra.

 

Harc lengyel és zsidó lobogó alatt

1943. április 19-én, a széder estét megelőző napon a németek a gettó teljes kiürítéséről döntöttek, amit három nap alatt akartak végrehajtani. Reggel hatkor 850, német, ukrán és litván katonákból álló hadtest vonult be a gettóba egy tank és két páncélozott jármű kíséretében. A nácikat azonban puskaropogás, gránátok és Molotov-koktélok fogadták. Háztetőkről, ablakok mögül, a csatornarendszerből előugorva támadtak a zsidó felkelők a begyűjtésükre érkező katonákra. A németek súlyos veszteségeket szenvedtek és két óra elteltével visszavonulásra kényszerültek.

„Életem álma ma valóra vált: a gettóban élő zsidók fegyvert fogtak. Tanúja voltam a zsidók nagyszerű és hősies küzdelmének” – írta Anielewicz egy bajtársának.

A sikeres akciót követően egy magas ház tetejére kitűzték a ŻZW kék-fehér lobogóját és a lengyel nemzeti zászlót. Ez rendkívül megalázó volt a németeknek, ám lelkesítően hatott a gettón belül és kívül működő ellenálló csoportok számára, bár csak négy napig tudták megvédeni a zászlókat.

Egy SS őrzi a gettólázadás során elfogott zsidókat.

A gettó elpusztítója

A német vezetés Sammern-Frankenegget tette felelőssé a kudarcért, és leváltották pozíciójából, mert „védelmezte a zsidókat”. Büntetésből a jugoszláv frontra küldték, ahol egy partizántámadásban vesztette életét. Utódját maga Himmler nevezte ki. Választása egy másik SS-tisztre, Jörgen Stroopra esett, aki kegyetlenül véghez vitte a gettó megsemmisítését, majd a hadművelet végeztével, május 16-án, teátrális szertartás keretében felrobbantotta a varsói nagyzsinagógát. Tettéért magas kitüntetést kapott. A háború végén amerikai fogságba esett, majd kiadták Lengyelországnak, ahol halálra ítélték és 1951-ben kivégezték. A per során felhasználták a Stroop által összeállított, 75 oldalas, bőrbe kötött albumot, melyben német precizitással dokumentálta a gettó elpusztítását. A náci ideológia híveként meggyőződése volt, hogy a zsidók egy alacsonyabb rendű, értéktelen rassz tagjai, ezért nagyon meglepte a varsói felkelők hősiessége. Ez a kettősség az alábbi, naplójában lejegyzett eseményből is kiviláglik:

„Május elseje több okból emlékezetes volt. Egy igen különös esemény tanúja voltam aznap. Egy csoport letartóztatott személyt gyűjtöttek össze egy téren. A kimerültségük ellenére sokan felemelt fejjel vonultak. A közelükben álltam a kíséretem gyűrűjében. Hirtelen lövéseket hallottam. Egy fiatal zsidó, aki úgy a húszas évei közepén járhatott, pisztolyával a rendőrtisztekre lőtt. Egy-kettő-három, olyan gyorsan, mint a villám. Az egyik golyó megsebesítette az egyik tiszt kezét. Az embereim ekkor tüzelni kezdtek a zsidóra. Sikerült nekem is gyorsan előrántanom a revolveremet, és én is rálőttem. Ahogy ott feküdt és haldoklott, rátapostam és figyeltem, ahogy az élet eltávozik belőle.”

 

Az ellenállás négy hete

Miután Stroop átvette az irányítást, megadásra szólították fel az ellenállókat, majd amikor ez nem következett be, megkezdte a gettó módszeres felszámolását. Lángszórókkal és robbanóanyaggal semmisítették meg egymás után az épületeket, több ezer halálos áldozatot szedve, miközben a zsidó felkelők folyamatosan támadták a behatolókat. Ezzel egyidőben a lengyel ellenálló szervezetek is akcióba léptek és a gettón kívül hajtottak végre rajtaütéseket. Többször megpróbálták felrobbantani a gettó falát, de nem jártak sikerrel. A felkelők és a még életben lévő lakosok a csatornarendszerben és a romok között kialakított búvóhelyekre húzódtak vissza, ahonnan a németek kutyákkal és füstbombákkal igyekeztek kiűzni az embereket. A megadást színlelő zsidók gyakran a katonák közelében robbantották fel magukat vagy lőttek elrejtett fegyverükkel. A pusztítást végző németek sohasem voltak biztonságban, időről időre rájuk támadtak a romok között rejtőzködő felkelők.

A németek május 8-án fedezték fel a Miła utca 18. alatt kialakított ŻOB főhadiszállást. Az ott tartózkodó vezetők közül sokan ciánnal vetettek véget az életüknek, köztük a szervezet parancsnoka, Mordechai Anielewicz is, akiből később Izrael egyik legnagyobb nemzeti hőse vált.

A felkelés négy héten át tartott, ennyi ideig álltak ellen a meggyötört, éhező és rosszul felszerelt varsó zsidók a náci hadigépezetnek. A harc utolsó napjaiban többeknek sikerült megszökni a gettóból a csatornarendszeren keresztül. A legtöbben csatlakoztak a lengyel ellenállókhoz és részt vettek az 1944-ben kirobbant, majd brutálisan eltaposott varsói felkelésben. Csak nagyon kevesen élték meg a felszabadulást. Az életben maradt felkelők egy csoportja Izraelbe vándorolt, ahol Akkó városa közelében megalapították Locháméj Hágetáot (gettók harcosai) kibucot. Mordechai Anielewicz emlékére pedig még 1943-ban, a lázadás leverése után Jád Mordechájra változtatták az Askelon és Gáza között fekvő Micpe Jám kibuc nevét.

 

„A varsói gettó nem létezik többé”

Stroop feljegyzései szerint 56 065 zsidót ejtettek foglyul és 631 bunkert semmisítettek meg. A foglyokat haláltáborokba szállították. A harcok során mintegy 13 000 zsidó vesztette életét. Közülük hatezren a felgyújtott, elgázosított vagy felrobbantott épületekben haltak meg. A németek – Stroop bevallása szerint – mindössze 17 kato­nát vesztettek és további 93-an sebesültek meg. Más források legalább háromszáz főre becsülik a német veszteséget.

„A varsói gettó nem létezik többé” – jelentette ki Stroop a zsinagóga felrobbantása után.

A felkelés elfojtása után az épen maradt épületeket lerombolták, így mindössze nyolc ház maradt az egykori gettó területén. A helyszínen ezután koncentrációs tábort hoztak létre, ahol további ezreket gyilkoltak meg.

A varsói gettófelkelés a zsidó történelem egyik legmegrázóbb és legnagyobb jelentőségű eseménye volt. A zsidók kiirtására törekvő náci hatalommal való fegyveres szembeszegülés jelentősége messze túlmutatott a szűk egy hónapon át tartó, önfeláldozó küzdelmen, szimbolikus jelentősége a mai napig aktuális. A hősök emlékét számtalan könyv, film, művészeti alkotás őrzi, Izraelben pedig nincs olyan város, ahol ne lenne a történtekre emlékeztető utcanév vagy emlékmű.

 

Ellenállás a Józsefvárosban: a Kis Varsó legendája

A budapesti ellenállás egyik leghomályosabb momentumának tűnnek azok az események, amelyek 1944. október 15–17. között zajlottak a Népszínház utca és a Teleki tér közötti szakaszon, valamint a környék többi házában. Máig nem teljesen tisztázott, hogy pontosan honnan származik a „Kis Varsó” elnevezés, de valószínűleg az 1943 tavaszán lezajló varsói gettófelkelésre utal.

Ádler Tamás a Kommentár közéleti és kulturális folyóirat 2019/1. számában Józsefvárosi zsidó ellenállás címmel megjelent tanulmányában összegzi azokat a jelenleg rendelkezésre álló információkat, forrásokat, melyeket a Teleki ’44 kutatás keretében kezdett el összegyűjteni és feldolgozni, s lehetővé teszik bizonyos részletek tisztázását és új megvilágításba helyezik az eseményeket.

Bár bizonyos láncszemek továbbra is hiányoznak ahhoz, hogy teljes összefüggésében, hiánytalanul láthassuk a történteket, az egymásnak ugyan több helyen is ellentmondó írásos és a szóbeli emlékek alapján a szerző megállapítja, hogy sor került egy gerillaszerű, spontán fegyveres ellenállásra a Népszínház utca és a Teleki tér környékén. Ugyanakkor szinte biztosra vehetjük, hogy „a Népszínház utca 31.-ben, illetve az épület másik oldalán, a Nagyfuvaros utca 1. szám alatt sor került lövöldözésre. Ebből viszont az is következik, hogy a ’Kis-Varsó’ néven aposztrofált történet eddig hibásan, csak a Népszínház utca 59. számú házzal volt azonosítva, több helyszínt is figyelmen kívül hagyva. Ebben a házban nem voltak zsidó ellenállók, viszont a nyilas hatalomátvételt követő első és egyik legsúlyosabb fővárosi pogromnak volt a helyszíne.” A kutató ennek kapcsán fel is hívja a figyelmet arra, hogy az egymásnak sokszor ellentmondó források kiválóan illusztrálják azt is, hogy a nagy történelmi kataklizmák és fordulópontok milyen módon csapódnak le és jelennek meg akár csak egy-egy utcaszakasz és ház életében.   Fris Kata

A francia zsidóság története

Napjainkban Franciaországban él a világ harmadik legnagyobb zsidó közössége, mintegy 5-600 ezer ember. A francia zsidóság igen nagy múltra tekint vissza, de jövője bizonytalan a rendkívül megszaporodott, elsősorban muszlim hátterű antiszemita incidensek miatt. Az utóbbi évtizedbene tízezrek hagyták el szülőföldjüket és a maradás mellett döntők többsége is a távozást fontolgatja.

 

Korlátozások, privilégiumok, üldöztetés

A mai Franciaország területén már a Római Birodalom fennállása idején éltek zsidók, tehát mintegy kétezer éves zsidó folytonosságról beszélhetünk ezen a vidéken. A korai középkorban számos korlátozó intézkedés­sel sújtották őket a keresztény uralkodók. Nem birtokolhattak földet, nem vállalhattak állami tisztséget és nem lehettek jogászok. Ennek ellenére kiterjedt közösségi hálót építtettek ki. V. századi feljegyzések szerint számos városban (Párizs, Marseilles, Narbonne, Orléans, Bordeaux, Arles, Clermont-Ferrand, Uzès) működtek zsinagógák. A zsidók leginkább kereskedelemmel, hajózással, orvoslás­sal és adószedéssel foglalkoztak.

I. (Nagy) Károly frank uralkodó királyi védelmet és – az erős egyházi ellenkezés ellenére – széles körű jogokat biztosított a zsidók számára, akiket elsősorban kiterjedt kereskedelmi kapcsolataik és a diplomáciában betöltött szerepük miatt becsült. A feljegyzések szerint egy Izsák nevű zsidó a király nevében a bagdadi Harun al-Rasid kalifához is eljutott, ahonnan egy tudós rabbival tért vissza, hogy a narbonne-i közösség élére álljon. A XI. századtól rosszra fordult a franciaországi zsidók sorsa, különösen a buzgón vallásos II. (Jámbor) Róbert király uralkodása alatt, aki erőszakosan próbálta kitérésre bírni a zsidókat, az ellenállókat pedig elűzte vagy megölte. Az uralkodó tetteit látva számos településen rendeztek gyilkos pogromokat szerte a birodalomban. Az antiszemita indulatokat tovább fűtötte, hogy 1009-ben Jeruzsálem muszlim kézre került, és a legfontosabb keresztény templomok romba dőltek a városban. Természetesen ezért is a zsidókat tették felelőssé. A vérengzésnek egy rabbi, Jáákov ben Jekutiél vetett végett, aki Rómába utazott, és jelentős anyagi ellentételezésért cserébe elérte XVIII. János pápánál, hogy megálljt parancsoljon II. Róbert zsidók elleni hadjáratának.

 

Rási és a toszafisták

A nehézségek ellenére a zsidó közösségekben jelentős szellemi élet folyt, kiemelkedő tóra- és talmudmagyarázatok, valamint irodalmi alkotások születtek. Elsősorban a zsidó világ első számú kommentátorát, a Franciaország északi vidékén élt, Rási néven ismert Slomó ben Jicchák rabbit (1040-1105) és a főként leszármazottaiból és tanítványaiból álló, szintén a Talmudot magyarázó toszafistákat kell megemlíteni. Hatásukról mi sem tanúskodik jobban, mint az, hogy a Talmud törzsszövegének belső margójára Rási, külső margójára pedig a Toszfot magyarázatait nyomják a mai napig. Rási munkája egyébként nem csak a zsidó közösség számára jelentős. Mivel a Tóra és a Talmud egyes nehezen érthető kifejezéseit az általa is beszélt ófrancia nyelven magyarázta, a francia nyelvészek számára is felbecsülhetetlen forrást jelentenek az írásai.

Rási

 

A keresztes háborúk

Az 1096-ban indult első keresztes háború hatalmas tragédiát hozott magával, teljes közösségek pusztultak el. Az ezt követő időszakban egymást érték a korlátozó rendelkezések, erőszakos térítések, vérvádak. Az első, kiűzetésről szóló rendeletet I. Fülöp király adta ki 1184-ben, megkoronázásának napján. A kiűzetés természetesen vagyonelkobzással járt együtt, így az uralkodó igen nagy bevételre tett szert. Az elhagyott zsinagógákat katolikus templomokká alakították át. Később, amikor az uralkodó ismét növelni kívánta jövedelmét, visszahívta a zsidókat, akik szigorú feltételek és magas adók mellett ismét letelepedhettek az országban. A következő nagy tragédia 1242-ben következett be, amikor IX. (Szent) Lajos király, IX. Gergely pápa utasítására elrendelte a zsidó szent könyvek elégetését. A Notre Dame előtti téren 12 000 talmudkötetet vetettek máglyára. A veszteséget akkor érezhetjük át igazán, ha belegondolunk, hogy mindez még a könyvnyomtatás feltalálása előtt történt, tehát kézzel másolt köteteket semmisítettek meg. A rendelet előzményét egy hitvita jelentette, melynek során arra kényszerítették a rabbikat, hogy a király és egyházi méltóságok jelenlétében egy kikeresztelkedett, majd a ferences rendbe lépett zsidóval vitassák meg a szóbeli tan egyes fejezeteit. Nem volt kérdés, hogy ki marad alul a vitában.

 

Kiűzetés a gyásznapon

1306-ban újra kiűzték a zsidókat az egész országból. IV. (Szép) Fülöp teljes vagyonelkobzással és a zsidók felé fennálló tartozások eltörlésével egészítette ki rendeletét. A kiűzetésre éppen a legnagyobb zsidó gyásznapon, áv hó 9-én került sor, az első és a második jeruzsálemi szentély lerombolásának emléknapján. Akkor még nem tudták, de 1492-ben a spanyol zsidókat is ezen a napon űzik majd el hazájukból. Alig telt el kilenc év, és a zsidók – természetesen nem ingyen – ismét visszatérhettek Franciaországba. VI. Károly azonban 1394-ben ismét elkergette őket. Ezt követően már csak a XVII. században kezdtek lassanként visszatérni a zsidók, majd a XVIII. században alakultak népesebb hitközségek. A korlátozó intézkedések ugyan még érvényben voltak, de már nem igazán tartatták be azokat.

 

Emancipáció vagy asszimiláció?

A forradalom alatt sokan kiálltak a zsidók teljes emancipálása mellett, de végül nem sikerült átverekedniük az új törvényt. A terrorba forduló új rend azután a zsidókat sem kímélte. Volt, ahol betiltották a szombati közösségi istentiszteleteket, mert az ellenkezett az újonnan bevezetett tíznapos hét ütemével. Napóleon volt az, aki végül bevett vallássá nyilvánította a judaizmust és megkezdte a korlátozó intézkedések felszámolását. Ezzel együtt azonban azt is elvárta, hogy a zsidók ne tekintsenek magukra többé önálló népként, hanem izraelita vallású franciaként definiálják magukat. A teljes jogegyenlőségre csak a restauráció korában, 1831-ben került sor Lajos Fülöp király jóvoltából. Ezt követően a rabbik – a keresztény papokhoz hasonlóan – állami fizetést kaptak és az állam a Metzben alapított rabbiképző fenntartásához is hozzájárult.

Az egyenjogúság – számos áldásos hatása mellett – a hagyományos közösséget gyengítő asszimilációs hullámot is elindította. Sok zsidó áramlott vidékről a határtalan lehetőségekkel kecsegtető nagyvárosokba, ahol sokuk elhagyta a vallásos életmódot, egyre inkább előfordultak vegyes házasságok és voltak, akik a kikeresztelkedés mellett döntöttek. A zsidók egyre nagyobb szerepet töltöttek be a társadalom minden szegmensében. Magas beosztásokat kaptak, aktívan részt vettek a kulturális és politikai életben. Ez természetesen a zsidóellenesség felerősödését vonta maga után. Megjelent a politikai antiszemitizmus, mely a hírhedt Dreyfus-perben csúcsosodott ki.

 

Vérzivataros idők

A XX. század elején kelet-európai zsidó menekültek tömegei özönlöttek Franciaországba. Eleinte Oroszországból, a pogromok elől menekülve, majd Németországból, a nácik hatalomra jutását követően. Az asszimilált, a francia társadalomba mélyen beágyazódott közösség hamarosan kisebbségben találta magát: a francia zsidóság kétharmadát már az újonnan érkezettek tették ki. 1940-ben, a német megszállás idején 330 ezer zsidó élt Franciaországban (és további 370 ezer az észak-afrikai gyarmatokon). 1942-ben megindultak a deportálások. 76 ezer zsidót hurcoltak kelet-európai koncentrációs táborokba. Közülük mindössze 2500-an maradtak életben. A Vichy-kormány semmivel sem maradt le német szövetségesei zsidóellenességétől, így a háború végére a francia zsidóság egynegyede elpusztult. A francia hatóságok kollaborációjáért Jacques Chirac miniszterelnök kért bocsánatot 1995-ben.

A felszabadulás után 180 ezer zsidó maradt Franciaországban, nagy részben menekültek, akiknek nem volt hová visszatérnie. A közösség a gyarmatokról áttelepülő zsidókkal erősödött. 1956 és 1967 között 235 ezer zsidó érkezett Marokkóból, Tunéziából és Algériából. Az egykor döntően askenáz zsidókból álló közösség összetétele megváltozott, és a szfárádi zsidók kerültek többségbe. Az általában a valláshoz és a hagyományokhoz sokkal jobban kötődő észak-afrikai bevándorlóknak köszönhetően nagymértékben fellendült a vallási élet, számtalan zsidó iskola, zsinagóga és kóser étterem nyílt szerte az országban. A felvirágzáson egy szörnyű terrortámadás ejtett foltot. 1980-ban arab terroristák pokolgépet robbantottak egy párizsi zsinagógában. Négy ember életét vesztette, 46-an megsebesültek. A közvélemény elítélte a támadást és tiltakozásképpen 200 ezer ember vonult fel az utcákon.

A francia zsidókat is sárgacsillag viselésére kötelezték
FORRÁS: CREATIVE COMMONS

Újra veszélyben

A XXI. századra már félmilliónál is több zsidó élt Franciaországban, ám biztonságuk éppen az ezredforduló után indult rohamos romlásnak. Az egyre nagyobb létszámú muszlim közösség tagjai közül mind többen radikalizálódtak, ami az erőszakos antiszemita incidensek számának drámai növekedését vonta maga után. Néhány példa a helyzet szemléltetésére: 2006-ban elrabolták, megkínozták és megölték Ilan Halimit. A támadók elismerték, hogy zsidó volta miatt végeztek áldozatukkal. 2012-ben Toulouse-ban tüzet nyitottak egy zsidó iskola előtt várakozókra, négy ember, köztük három gyermek életét oltva ki. 2015-ben a Bataclan szórakozóhely elleni támadásban kilencvenen vesztették életüket. A muszlim támadók feltehetően azért ezt a helyet szemelték ki, mert több zsidó és Izrael-barát rendezvénynek adott otthont és korábban a tulajdonosok is zsidók voltak. 2017-ben muszlim szomszédja gyilkolta le brutálisan saját otthonában az idős Sara Halimit. Bár Allahu Ákbár kiáltásokat és antiszemita szidalmakat hallatott, a bíróság vonakodott antiszemita támadásnak elkönyvelni az esetet. 2018-ban egy 85 éves holokauszttúlélőt, Mireille Knollt végzett ki két muszlim.

Az állandó zaklatások miatt gyakorlatilag az összes zsidó gyereket ki kellett íratni az állami iskolákból, mert a tanárok nem tudják megvédeni őket az elsősorban bevándorló hátterű osztálytársaik agressziójától. A zsidó intézményeket rendkívül erősen védelmezik, sok közülük katonai támaszpont benyomását kelti. A helyzet eszkalálódása miatt több tízezer zsidó döntött a kivándorlás mellett. Nagy többségük Izraelbe költözik, de népszerű célpont Kanada, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok is. Ezzel együtt a közösség rendkívül erős és összetartó, a vallásosok aránya pedig egyre növekszik a közösségen belül. A jövő azonban bizonytalan és a zsidók nagy többsége komolyan számol azzal, hogy hamarosan új otthon után kell néznie.

Francia zsidók tüntetnek a Hypercacher nevű kóser élelmiszerbolt előtt,
amit egy évvel korábban ért terrortámadás (2016. január 9.)

Világ igazai: akik életüket kockáztatták zsidók megmentéséért

A II. világháború alatt nem volt kevés azokból az emberekből, akik aktív szerepet játszottak a végső megoldás kivitelezésében, és rendőrként, csendőrként, vasutasként vagy feljelentéseket író „jó állampolgárként” vették ki részüket a népirtásból. Velük szemben álltak azonban azok, akik mindent kockára tettek azért, hogy megvédjék az üldözötteket. 

 

Emberek az embertelenségben

A Világ Igaza kitüntetés a külföldi állampolgárok számára adható legmagasabb izraeli elismerés. Olyan nem zsidó emberek hősiességéért mondanak ezzel köszönetet, akik hatalmas veszélyeket vállalva, gyakran a saját és szeretteik életét kockáztatva mentettek zsidókat a holokauszt alatt. Egy olyan időszakban tették mindezt, amikor a korszellem egészen mást diktált és a társadalom tagjainak többsége közömbösen szemlélte zsidó honfitársainak jogfosztását, majd elhurcolását.

Az embermentők különböző módokon nyújtottak segítséget: volt, aki búvóhelyet vagy élelmiszert biztosított akár éveken keresztül az üldözötteknek, mások hamis iratokat szereztek be és segítették a zsidók elvegyülését a tömegben vagy éppen a távozásukat egy biztonságosabb országba. Gyakran egy pillanat alatt kellett döntést hozniuk, amikor a segítséget kérő szomszéd vagy akár egy teljességgel ismeretlen család kopogtatott az ajtajukon, menedéket remélve. Nem ritkán hatalmas árat fizettek emberiességükért: Kelet-Európában a zsidókat rejtegetőket családjukkal együtt azonnal kivégezték. Nyugaton a büntetés általában deportálás volt egy koncentrációs táborba, ahonnan sokan soha többet nem tértek vissza.

A díjjal elismert embermentők héberül a םלועה תומוא ידיסח (chászidéj umot háolám) titulust kapják, ami szó szerint annyit tesz: a világ népeinek jámborai. Ez a kifejezés a zsidó hagyományból ered, és több magyarázata létezik. Utal azokra a nem zsidókra, akik veszély idején a zsidó nép segítségére siettek; más esetben azon nem zsidókra alkalmazzák, akik betartják a Tórának a világ népeire vonatkozó hét alaptörvényét, köztük a vérontás tilalmát. A Jád Vásem átvette a meglévő kifejezést, és új jelentéstartalommal gazdagította.

Az Igazak motivációja nagyon sokféle volt: egyesek politikai vagy vallási meggyőződésük miatt döntöttek a segítségnyújtás mellett, másokat idealizmusuk vezérelt vagy egyszerűen nem tudták elviselni ártatlan emberek megaláztatását. Nem sorolhatjuk őket egy bizonyos társadalmi, vallási vagy etnikai csoporthoz, éppen úgy voltak közöttük keresztények, mint muszlimok vagy ateisták. Értelmiségiek, kétkezi munkások és parasztok. Tehetős emberek és földönfutó szegények. Elkötelezett antifasiszták és a rendszer kiszolgálói.

Bár a lakosság túlnyomó többsége inkább elfordította a tekintetét a zsidók meghurcoltatásakor, az Igazak példája mutatja, hogy mégis volt némi mozgástere az embereknek, és lehetett módot találni az üldözöttek támogatására, még a legsötétebb elnyomás alatt is. Példájuk megmutatja, hogy egyetlen ember is jelentős változást képes elérni: azzal, hogy akár csak egyetlen embert is megmentettek a biztos haláltól, megteremtették annak a lehetőségét, hogy a túlélők leszármazottainak újabb és újabb nemzedéke szülessen erre a világra.

Fülöp herceg fát ültett édesanyja, a Világ igaza kitüntetéssel
elismert Alíz hercegnő tiszteletére

Világ Igaza kitüntetés

2021 januárjáig 51 ország 27 921 polgára kapta meg a Világ Igaza elismerést. A legtöbb kitüntetett (7177) Lengyelországban élt, a lakosság létszámához képest pedig Hollandia (5910) büszkélkedhet a legtöbb díjazottal. Ezer fölötti embermentőt ismertek el továbbá Franciaországból (4150), Ukrajnából (2673) és Belgiumból (1774). Magyarországról 876-an kapták meg eddig az elismerést. A számok továbbra is növekednek, mert folyamatosan érkeznek a kérelmek és beadványok a Jád Vásem Világ Igazai osztályára.

A Jád Vásem Intézetet 1953-ban alapították Jeruzsálemben azzal a céllal, hogy megőrizze a holokauszt során elpusztított hatmillió zsidó emlékét. Már az alapító okiratban megfogalmazták, hogy emellett gondot kell fordítani az embermentésben részt vett nem zsidó hősökre is. Az egyik legfőbb háborús bűnös, a magyarországi zsidóság holokausztjáért is kiemelkedő felelősséget viselő Adolf Eichmann elfogása és bíróság elé állítása idején, 1962-ben jelentette ki a Jád Vásem akkori elnöke, Árje Kubovi a következőket: „Meg kell mutatnunk a világnak, hogy a zsidó nép nemcsak a bűnösök elítélésében, hanem az embermentők elismerésében is ugyanúgy érdekelt”. Abban az évben, a holokauszt emléknapján avatták fel az Igazak sugárútját a Jád Vásem múzeum mellett és ültették el az első fákat a zsidókat mentő hősök emlékére.

 

A világ egyik első igaza: Tóth Ilona

A ceremónia során, melyen az izraeli kormányt Golda Meir képviselte, tizenegy fát ültettek. Az egyik fa egy magyar embermentő, Elias (Tóth) Ilonának állít emléket a mai napig. Ilona a háborúban Magyarországhoz visszacsatolt Vajdaságban élt, és egy görög zsidóhoz, Benjamin Eliashoz ment feleségül. Számtalan, Ausztriából és Németországból érkezett zsidónak biztosított szállást, élelmet és ruhát, illetve szervezte meg menekülésüket biztonságosabb területre. A német megszállást követően a bácstopolyai koncentrációs táborba csempészett élelmet és ruhát a fogvatartottaknak. Amikor férjét egy Auschwitzba tartó vonatra tették, követte a szerelvényt egészen Bajáig, ahol az őrök lefizetésével sikerült kiszabadítania férjét és további öt zsidót, akik végül mind túlélték a háborút. A felszabadulás után Ilona és férje Izraelbe vándorolt. Ilona új hazájában sem hagyta abba az életmentést: évtizedekig önkénteskedett az izraeli mentőszolgálat kötelékében.

 

Kinek jár a kitüntetés?

A Világ Igazai Osztály a következő évben, 1963-ban jött létre, az izraeli országgyűlés, a Kneszet pedig törvénybe foglalta a Világ Igazainak járó legnagyobb elismerést: „A Jád Vásem jogosult tiszteletbeli állampolgárságot ítélni a Világ Igazai számára tetteik elismeréseképpen, illetve emlék-állampolgárságot adni abban az esetben, ha már nincsenek az élők sorában”.

Már a kezdetekkor kiderült azonban, hogy rendkívül összetett és nehéz feladat annak eldöntése, hogy kinek adományozható a kitüntetés. Az első konfliktus az egyik leghíresebb embermentő, Oskar Schindler nevéhez fűződik, akinek elismerése ellen többen tiltakoztak, mivel Schindler a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt tagja volt. A kirobbant vita miatt a fent említett első faültetés során nem is emlékeztek meg róla. Ez az eset motiválta arra a Jád Vásem vezetését, hogy egy szakértőkből álló bizottságot hozzon létre, melynek élén a Legfelsőbb Bíróság egy nyugalmazott tagja áll, továbbá egyértelműen megfogalmazott, szigorú feltételekhez kösse az elismerés odaítélését.

Mielőtt egy ügy a bizottság elé kerülne, a Világ Igazainak Osztályán hosszadalmas kutatómunkát végeznek a Jád Vásem és más izraeli, illetve külföldi intézmények adatbázisainak felhasználásával. Az elkészült akta a bizottság egy olyan tagjához kerül, aki beszéli az adott ország nyelvét. Miután megvizsgálta az ügy részleteit, ajánlását eljuttatja a bizottság tagjaihoz, akik megvitatják azt, majd szavazással döntenek a kitüntetés odaítéléséről. Az ügyek nagy száma és a kutatás időigényessége miatt gyakran egy teljes év is eltelik a kérelem beérkezése és a döntés megszületése között.

Oskar Schindler

A cím odaítélésének négy alapvető feltétele van:

–  Az embermentő cselekvően vett részt egy vagy több, életveszélyben lévő zsidó megmentésében vagy deportálásának megakadályozásában.

–  A segítségnyújtás közben az embermentő jelentős veszélynek tette ki saját életét vagy szabadságát.

–  Az embermentőt a veszélyben lévő zsidó megsegítésének szándéka motiválta, nem pedig valamilyen ellentételezés reménye, legyen szó anyagi juttatásról, a megmentett személy más hitre való áttéréséről, egy gyermek adoptálásról stb.

–  A segítségben részesült személy által írt tanúvallomás vagy azzal egyenértékű, hiteles dokumentumok megléte.

Kizáró oknak számít, ha a zsidók életét megmentő személy súlyos bűncselekményt vagy háborús bűntettet követett el. Amennyiben egy embermentő tevékenységét nem lehet megfelelő dokumentumokkal alátámasztani, bár a díj odaítélése nem lehetséges, adatai és a segítségnyújtás részletei bekerülnek a Jád Vásem adatbázisába. Nem egy esetben történik, hogy később, más forrásból újabb információk érkeznek az adott személyről vagy a mentés körülményeiről, s így már lehetővé válik az elismerés odaítélése.

 

„Aki egy életet megment…”

Amennyiben kedvező döntés születik egy ügyben, úgy értesítik a javaslat benyújtóját és a díjazottat vagy leszármazottait. A kitüntetés egy emlékéremből és egy kézzel, kalligráfus által megírt díszoklevélből áll, melyet – amennyiben erre lehetőség van – ünnepélyes keretek között nyújtanak át az adott országban működő izraeli nagykövetségen vagy a Jád Vásemben. Az érem réz és nikkel ötvözetéből készül. Egyik oldalán szögesdrótba kapaszkodó kezek láthatóak, körülötte egy misnai (Szánhedrin 4:5.) idézet: „Aki egy életet megment, az olyan, mintha az egész világot megmentette volna”. Az érme másik oldalán a Jád Vásem egyik ikonikus épülete, az Emlékezés Hajléka látható, háttérben a jeruzsálemi hegyekkel és a következő felirattal: „Izrael népe hálájának jeleként”. Az emlékérmet egyetlen példányban verik az adott díjazott számára, másolat nem készülhet róla.

Ezenfelül az embermentő neve felkerül egy emlékfalra a Jád Vásem területén, az Igazak Kertjében, melyet egy domboldalon alakítottak ki. 1989-ig fát ültettek minden díjazott emlékére, azonban beteltek a helyek a Jád Vásemnek helyet adó Hár Házikáronon, az emlékezés hegyén, melyet ma már sűrű erdő borít. A fák tövében kis emléktáblán olvashatjuk az adott hős nevét és országát.

A díjazott jogosult továbbá az izraeli állampolgárságra és letelepedésre. Ha nem él ezzel a lehetőséggel, akkor leszármazottai munkavállalási engedélyt kaphatnak a zsidó államban.

Jád Vásem

Az embermenőõ gimnazista

Ahogy említettük, az embermentő hősöket nem lehet kategorizálni. Nem a vagyon, a kapcsolati háló vagy társadalmi státusz határozta meg ezeket az embereket, hanem a segíteni akarás vágya. Két igaz ember példájával jól szemléltethető mindez: egyikük a 18 éves gimnazista, Burza László, másikuk a neves író, Ottlik Géza és neje. Sorsuk metszéspontja, hogy mindkettőjük számára ugyanazon ünnepség keretében adta át a kitüntetést Slomó Márom, Budapesten szolgáló izraeli nagykövet 1991 januárjában, a Mazsihisz dísztermében. Burza László személyesen jelent meg az eseményen, az Ottlik házaspár posztumusz kapta meg az elismerést. Az író csupán néhány hónappal korábban hunyt el.

Burza Lászlónak többen köszönhetik életüket. Először osztálytársán és jó barátján, Harmat Lajoson segített, amikor a zsidók élete már elviselhetetlenné vált az országban. Szülei beleegyezésével Lajosnak adta át saját személyes iratait, továbbá szülei keresztlevelét, hogy árjának álcázva magát biztonságosabban létezhessen. Lajos aktív tagja volt az egyik cionista ifjúsági szervezetnek és barátja beleegyezésével a csoportból többeket „avatott” a Burza család tagjává a Lászlótól kapott dokumentumok segítségével. A német megszállást követően, a hamis papírok birtokában, a fiatalok egy kelet-magyarországi faluba utaztak, a termelésben segédkező, önkéntes diákoknak álcázva magukat. 1944 júniusában csendőrök jelentek meg a településen, bujkáló zsidókra vadászva. Egy jóakarójuk még időben értesítette őket, így a cionista mentőmozgalom segítségével Romániába szöktek. Indulás előtt Lajos még átadta Burza papírjait egy barátjának, Felsenburg Pálnak, aki Burza László néven élt a felszabadulásig. Harmat Lajos a háború után Izraelbe vándorolt, és megszakadt a kapcsolata a Burza családdal. A nyolcvanas években azonban Budapestre utazott, ahol felkutatta régi barátját, illetve azokat a társait, akik Burzáék papírjainak köszönhetően maradtak életben. Burza Lászlót felterjesztették a Világ Igaza-díjra, melyet 1990-ben ítéltek meg a számára.

 

Ottlik Géza és Debreczeni Gyöngyi

Ottlik Géza és felesége, Debreczeni Gyöngyi a nyilas hatalomátvétel után fogadta be budai otthonába Vas István írót, és egészen a felszabadulásig bújtatták. Budapest ostromakor Ottlikot egy légvédelmi üteghez osztották be, ahol kétnaponta 24 órás szolgálatot teljesített. Egy ilyen alkalommal nyilasok törtek be Ottlikékhoz, mert úgy értesültek – feltehetően a nyilas házmestertől –, hogy zsidót rejtegetnek a lakásban. A hirtelen akció miatt Vas Istvánnak nem volt ideje a számára kialakított búvóhelyre húzódni, annyit tehetett csak, hogy magára csukta a szoba ajtaját. A nyilasokat fogadó Ottlikné azonban nem vesztette el hidegvérét: felháborodottan közölte a nyilasokkal, hogy egy olyan családról, melynek ősei Rákóczi fejedelmet szolgálták, ne merjék azt feltételezni, hogy zsidókat bújtat. A nyilasok megszeppentek a nő heves kitörésétől és anélkül távoztak, hogy akárcsak a szomszéd szobába benéztek volna.

Az Igazak Kertjében álló emlékfal mind Burza László, mind az Ottlik házaspár nevét őrzi.

Ottlik Géza (jobbra) és Vas István (balra) Párizsban, 1963
FORRÁS: LITERA.HU

 

A Havasi Gyopár Kalózok

Hosszúra növesztették a hajukat, mert a Hitlerjugend tagjai rövidre nyírt frizurát viseltek. Hagyományos német öltözékben jártak, és elutasították a rettegett barna inget. Számtalan módon törtek borsot a nácik orra alá: cukrot töltöttek a benzintartályukba és ellopták a biciklijeiket. Egyszerűen nem voltak hajlandóak arra, hogy elfogadják annak a totalitárius utópiának a képét, melyek a nácik hirdettek.

Kik voltak ők? Német fiatalok egy csoportja, akik ellenálltak a huszadik század legszörnyűségesebb gonosztetteinek. 14 évesen elhagyták az iskolájukat, hogy ne kelljen részt venniük a Hitlerjugend tevékenységében. 18 évesen ugyan belekényszerítették őket a kötelező katonai szolgálatba, de addig is mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy ellenálljanak az egyre erősödő náci hatalomnak. Graffitiket festettek, zsidókat védelmeztek, robbanóanyagot szállítottak az ellenállóknak. Csoportjukat így nevezték: Havasi Gyopár (Edelweis) Kalózok. Természetesen sokan súlyos árat fizettek bátorságukért. A legkevesebb az volt, hogy hosszú hajukat lenyírták. De voltak, akik nem úszták meg ennyivel: a csoport tagjai közül többeket megvertek, bebörtönöztek vagy megkínoztak és 1944. november 10-én hatot közülük bírósági tárgyalás nélkül nyilvánosan felakasztottak Kölnben.

Gyerekek voltak, napjainkban tanköteles középiskolások lennének, mégis hősiesen, bátran vállalták véleményüket és álltak ki az embertelenséggel szemben.

A Havasi Gyopár Kalózok egy csoportja
Németországban, 1938.

 

 

BOR: Áldás vagy átok?

A zsidó kultúra legfontosabb itala a bor. Nincs olyan ünnep vagy fontos életesemény, legyen szó kidusról vagy hávdáláról, esküvőről vagy körülmetélésről, melynek során ne hangozna fel a jól ismert „bojré pri hágofen” áldás: Áldott az Örökkévaló, aki megteremtette a szőlőtő gyümölcsét. Dávid király zsoltárában (104:15) így áll: „A bor felvidítja az ember szívét”. Egy másik zsidó uralkodó, Jotám még ennél is tovább ment, mert szerinte nemcsak az embert, de Istent is megörvendezteti a bor (Bírák 9:13). Nem kérdéses tehát e nemes ital elsősége, amit az is jól bizonyít, hogy az italok közül csak a bor büszkélkedhet saját áldással, illetve kóserságának feltétele, hogy csak istenfélő, vallásos zsidók vehetnek részt az előállításában. Nem titok azonban, hogy a bor nemcsak áldást, hanem átkot is hozhat az emberre, ha mértéktelenül fogyasztja. A Tóra és a Talmud sem rejti véka alá a borban rejlő veszélyt, a zsidó szövegek – számos dicséret mellett – megannyi tragédiát, erőszakot, erkölcstelenséget és csalást kapcsolnak hozzá. 

 

Rögtön Mózes első könyvének elején (9:20–21.) olvassuk a következőt:

„És Noé kezdte, a földműves, hogy szőlőt ültetett. És ivott a borból és megrészegedett és feltakaródzott sátorában”.

A bódulat tragédiába fordult: amíg Noé két fia, Sém és Jefet illedelmesen betakarták apjukat, méghozzá anélkül, hogy rápillantottak volna megalázó állapotában, addig a középső fiú, Chám gúnyt űzött apjából, sőt egyes magyarázatok szerint még ennél is visszataszítóbb tettekre vetemedett, melyeket jobb nem részletezni.

Nem sokkal később (19:31–33.) a Szodoma és Gomora pusztulását túlélő Lótról és lányairól olvashatunk, akik a tragédiát látva úgy gondolták, hogy kihalt az emberiség és csak ők maradtak életben. A jövőjük biztosításához ők is a bor részegítő erejét vették igénybe:

„És szólt az idősebbik a fiatalabbikhoz: Atyánk öreg,

férfi pedig nincs a földön, hogy jönne hozzánk az egész föld szokása szerint. Jer, adjunk apánknak bort inni
és háljunk vele, hogy fenntartsunk magzatot atyánktól.
És adtak inni bort az atyjuknak azon éjjel és bement az idősebbik és hált atyjával, s ő nem tudott annak sem

lefekvéséről, sem fölkeléséről”.

Jáákov ősatyánk is bort vitt Jiccháknak, amikor az elsőszülött Észávnak járó áldást igyekezett megszerezni idős és vak apjától. A bor segített feloldani Jicchák gyanakvását, így sikerült a Jáákov és Rivka által kieszelt terv.

A Talmud Szánhedrin traktátusa (38a.) a Misna szerkesztője, Jehuda rabbi otthonába kalauzol minket, hogy megosszon velünk egy borral kapcsolatos történetet:

Jehuda és Chizkija, Chija rabbi fiai Rabbi [Jehuda a fejedelem] lakomáján ültek és nem szóltak egy szót sem. Azt mondta [Rabbi a szolgáinak]: Adjatok több bort a fiatalembereknek, hátha akkor megszólalnak. Amikor becsíptek, megeredt a nyelvük, és azt mondták: Addig nem jön el Dávid fia, amíg két uralkodóház el nem tűnik Izraelből! És ezek azok: a diaszpóra feje Babilóniában és a fejedelem [tehát a vendéglátó Jehuda rabbi] Izrael földjén, ahogy áll (Jesájá 8:14.): „És lesz szentéllyé és megütközés kövévé és megbotlás sziklájává Izrael két házának, tőrré és csapdává Jeruzsálem lakójának”.  Az felelte erre: Fiaim, tüskéket szúrtok a szemembe? Chija rabbi erre azt mondta neki: Rabbi, ne gondolj a rosszra! A bor szó betűinek számértéke 70, és a titok szó betűinek számértéke is 70. Bemegy a bor és kijön a titok!

Jehuda rabbi felháborodását a fiúk apja, Chija rabbi próbálta csitítani. Magyarázata szerint szó sem volt szemtelenségről, fiairól mindössze lehulltak a bor hatására a gátlásaik és őszintén elmondták megérzéseiket. E megváltozott, profetikus tudatállapotról számol be Chánina rabbi az Éruvin traktátusban (65/a.):

„Akit elbódít a bora, az Teremtőjéhez hasonló tudatállapotba kerül, ahogy áll (1Mózes 8:21.):

„És megérezte az Örökkévaló a kellemes illatot és mondta az Örökkévaló a szívében: Nem fogom többé elátkozni a földet az ember miatt, – mert az ember szívének indulata gonosz ifjúságától kezdve – és nem fogok többé megverni minden élőt, amint cselekedtem”.

Az előbb említett Chija rabbi – talán a fejedelem házában történt kellemetlen szituációból okulva – inkább a józanság által megőrizhető bölcsességről és higgadtságról értekezett:

„Aki józan marad a borától, az hasonló tudatállapotba kerül, mint a hetven bölcs”.

A bor kettős természetéből fakadó feszültség feloldását szintén a Talmudban (Szánhedrin 70/a.) találjuk, ahol Káháná rabbi egy szójátékot alkalmazva világít rá a megoldásra: Így áll (Jirmejá 31:11.):

„Jönnek majd és ujjonganak Cion magaslatán és özönlenek az Örökkévaló javához, gabonához, borhoz és olajhoz, meg fiatal juhokhoz és marhához; és olyan lesz a lelkük mint áztatott kert és nem fognak többé csüggedni”. A bor szó [ebben a mondatban] így áll: tirás (שרית), de úgy olvassuk: tiros (שורית). Ha kiérdemli [a visszafogott ivással], akkor vezető lesz (ros), ha nem érdemli ki [az iszákosság miatt], akkor szegény lesz (rás).

Mindebből a zsidó gondolkodás egyik legfontosabb állítását érthetjük meg, melyet a Lubavicsi Rebbe a következő módon foglalt össze, amikor abban kellett igazságot tennie, hogy a modern technológia káros vagy hasznos az ember számára:

„Mindent Isten teremtett és mindennek megvan a teremtéskor elrendelt feladata. A szabad akarattal bíró ember dönthet úgy, hogy rosszra használjon fel valamit, de ettől még az abban megnyilvánuló isteni bölcsesség és jóság érintetlen marad”.

Ha méltó alkalom kínálkozik, igyunk annyit, hogy a „Teremtőhöz hasonló tudatállapotba” kerüljünk, de álljunk meg ott, ahol a bor még „Istent és embert” is megörvendeztet. Lechájim!

 

Szőlőmust

A szőlőt leszemezzük, megmossuk, megszárítjuk és vagy átpasszírozzuk paradicsompasszírozón vagy gyümölcscentrifugával lecentrifugáljuk. Az így nyert levet felforraljuk, kiforralt üvegekbe töltjük. A lezárt üvegeket tíz percre fejre álltjuk, majd száraz dunsztban kidunsztoljuk. Ehhez egy megfelelő méretű ládát (vagy az ágyneműtartót, elzárt sütő belsejét, hűtőtáskát stb.) papírral és pokrócokkal kibélelünk, ebbe kerülnek az üvegek, amiket alaposan betakarunk és kihűlésig lezárva tartjuk.

 

Szőlőlekvár

párve, gluténmentes

Az előző receptben részletezett módon előkészítjük a mustot, majd miután felforrt, kilogrammonként vagy literenként 2-300 g cukrot és 6 g pektint adunk hozzá (ha nagyon édes a szőlő, ennél kevesebbet is lehet), és az újraforrástól számítva 3-4 percig forraljuk.

A musthoz hasonlóan kiforralt üvegekbe merjük és kidunsztoljuk.

Peszmeg (Mustméz)

párve, gluténmentes

Az első receptben elkészített mustot addig főzzük nagyon alacsony lángon, gyöngyöztetve, folyamatosan kavargatva, amíg sűrű krémállagú nem lesz. (Ez olyan sokára következik be, hogy addigra az ember többször is megbánja, hogy egyáltalán belekezdett, és szentül megfogadja, hogy soha többet.) Öt liter mustból nagyjából egy liter peszmeg lesz. A fentiekhez hasonlóan dunsztolással tartósítjuk. Lekvárként vagy salátaöntetekhez is használhatjuk, de akár húsokhoz is kínálhatjuk.

A SMITÁ ÉV: AMIKOR A SZENTFÖLD MEGPIHEN

A Tóra egyik legösszetettebb és legtöbb szabályból álló törvénye az Izraelen kívül talán kevésbé ismert szombat év, a smitá előírása, mely most Ros hásánákor köszönt ránk. Ebben az évben tilos megművelni Izrael földjét, csupán annyit tehetünk, hogy megóvjuk a növényeket a pusztulástól. A föld gazdátlanná válik, ám a maguktól megtermő gyümölcseit fogyaszthatjuk. Ezen terményekre azonban különleges szabályok vonatkoznak, mert magukban hordozzák a hetedik év szentségét.

Ez áll Mózes harmadik könyvében (25:2-7.):

„Ha bementek az országba, melyet én nektek adok, akkor tartson a föld szombatot az Örökkévalónak. Hat éven át vesd be meződet és hat éven át mesd meg szőlődet és takarítsd be termését. A hetedik évben azonban szombati nyugalom legyen a föld számára, szombat az Örökkévalónak; meződet ne vesd be és szőlődet ne mesd meg. Aratásod utónövését ne arasd le és metszetlen szőlődnek bogyóit ne szüreteld le; szombati nyugalom éve legyen a föld számára. És legyen a föld szombatjának termése nektek eledelül; neked, szolgádnak, szolgálódnak, béresednek és lakódnak, kik nálad tartózkodnak; meg barmodnak és a vadnak, mely országodban van, legyen minden termése eledelül”.

 

Az Örökkévaló tehát hétévente egyszer minden mezőgazdasági munkát megtilt Izrael országában. A sábáthoz hasonlóan, amikor hat dolgos napot követ a pihenőnap, a smitá esetében hat vetéssel-aratással töltött év után következik a teljes éven át tartó tartózkodás a földműveléstől. Mózes második könyve (23:10–11.) a smitá még egy fontos aspektusát világítja meg:

Hat éven át vesd be földedet és gyűjtsd be termését. A hetedikben pedig engedd ugarnak és hagyd el, hogy egyék (termését) néped szűkölködői, és amit meghagynak, egye meg a mezei vad; így tegyél szőlőddel és olajfáddal”.

 

A szombat évnek tehát létezik egy szociális oldala is: felhívja a figyelmet a nélkülözőkre. A magától megtermett, hetedik évi termés gazdátlan. Aki hiányt szenved valamiben, fizetség nélkül ehet belőle.

E fenti előírások nem csupán jó tanácsok. A smitá elhanyagolásáért szigorú büntetést helyez kilátásba a Tóra (3Mózes 26:33–25.):

„Benneteket pedig elszórlak a népek közé és kardot rántok mögöttetek; így lesz országotok puszta, városaitok pedig romokká lesznek. Akkor lerója a föld szombatjait pusztasága egész ideje alatt, ti pedig lesztek ellenségeitek országában; akkor nyugszik a föld és lerója szombatjait. Pusztasága egész ideje alatt nyugszik, amiért hogy nem nyugodott szombatjaitokon, midőn laktatok rajta”.

A szombat évben végzett mezőgazdasági munka az Izraelből való kiűzetést vonja maga után. A föld visszaköveteli a nyugalmat, melyet nem kapott meg, amíg zsidók népesítették be.

Első olvasatra talán nem könnyű megérteni, hogy mi szükség van egy ilyen sok nehézséggel és komoly áldozatokkal járó parancsolatra. Vajon mi az Örökkévaló akarata a smitá előírásával?

Maimonidész (Mose ben Májmon rabbi, 1138–1204), a zsidó világ egyik legnagyobb törvénymagyará­zó­ja két okot sorol fel a Tévelygők út­mutatója című művében (3:39.). Az egyik a fent említett jótékonyság, a szegényekre való odafigyelés fontossága. A másik pedig a termőföld minőségének javítása. Az ugaron hagyott, bevetetlen föld tápanyagot halmoz fel, így az elkövetkező években ismét bőséges termést biztosít. Egy másik bölcs, Don Jicchák Ábárbánel rabbi (1437–1508) jogos megjegyzést tesz ez utóbbi állítással kapcsolatban: ha a termelésre fogott föld évről évre veszít erejéből, akkor nyilván a hatodik évben adja a legkevesebb hozamot. A Tóra mégis azt ígéri, hogy a smitá előtti évben a föld háromszor annyi termést ad, mint máskor! Az ellentmondás feloldását Mózes harmadik könyvében (25:20-21.) találjuk:

„Ha pedig azt mondjátok: Mit eszünk majd a hetedik évben, íme, nem vetünk és nem takarítjuk le termésünket? Én rendelem áldásomat számotokra a hatodik évben és meghozza a termést három évre”.

 

Isteni csoda tehát a smitá megőrzésének jutalma. Az Örökkévaló áldása megsokszorozza a legyengült termőföld erejét.

A nincstelenek ellátása kapcsán is felmerülhet egy fontos kérdés: ha a hetedik évi termés gazdátlan és a szegények ellátását szolgálja, talán logikusabb lenne még többet dolgozni a földeken, hogy a nélkülözőknek több termés jusson?! Áháron Lichtenstein rabbi (1933–2015) szerint a munkatilalom célja nem csupán a szegények megsegítése, hanem a földtulajdonos alázatossá tétele is. Azzal, hogy a parlagon hagyott földjén, emberi beavatkozás nélkül megtermő gyümölcsöt a rászorulók elvihetik, a földműves rádöbben, hogy valójában nem a sajátjából ad. Az Örökkévalóé a föld és rajta minden.

Ehhez hasonlóan vélekedik a Tóra parancsolatait számba vevő Széfer Háchinuch kötet is, (mely feltételezhe­tően a 13. században, Barcelonában élt Áháron rabbi munkája). Így fogalmaz:

„A smitá megtartásának további előnye, hogy megtanít a lemondásra és az elengedésre (…) az ember tehát emlékezni fog arra, hogy a termőföld nem magától, a saját erejéből adja terményeit, hanem, mert felette áll a Teremtő, aki a föd tulajdonosának teremtője is”.

 

A smitá megőrzése által tehát nem eshet abba a hibába a földműves, hogy gőgösen kijelentse:

„Erőm és kezem hatalma szerezte nekem ezt a vagyont” (5Mózes 8:17.).

 

A Széfer Háchinuch szerint egy további fontos tulajdon­sá­got is megerősít bennünk a smitá parancsolata: az Örökkévalóba vetett feltétlen hitet. A földjéből élő izraeli gazdálkodó minden hét évben egyszer kijelenti: „A birtokom gazdátlan, és egy éven keresztül nem művelem meg. Az Örökkévaló gondoskodik a megélhetésemről”. Olyan ez, mint amikor a pusztában vándorló zsidók az isteni gondviselésre bízták magukat és a naponta hulló manna táplálta őket.

Áháron rabbi szerint még egy jelentős tanítással szolgál a szombat év micvája, ez pedig a világ isteni teremtésébe vetett hit. Ahogy a hetente ismétlődő sábát megtartásával a világ teremtése és Teremtője mellett tanúskodunk, úgy a smitá is ezt a célt szolgálja:

„A parancsolat lényege, hogy szívünkbe vésse (…) azt a tényt, hogy a világ teremtés útján jött létre, mert az Örökkévaló hat nap alatt teremtette meg az eget és a földet (…) és hogy kiirtsa gondolataink közül azt az elképzelést, hogy a világ öröktől fogva létezik, ahogy ezt a Tórát megtagadók állítják”.

 

Cvi Hirs Kalischer rabbi (1795–1874) a smitá egy to­váb­bi előnyére hívja fel a figyelmünket:

„Egy további oka [a parancsolatnak], hogy ez által az emberek nem lesznek állandóan a földműveléssel és az anyagiakkal elfoglalva (…) amikor a munka kényszere szünetel, lehetősége nyílik, hogy a Tórával foglalkozzon”.

 

Ideális esetben tehát a hat éven át kemény fizikai munkát végző földműves egy teljes éven át a tanulásnak szentelheti magát.

Ávráhám Jicchák Kook rabbi (1865–1935) úgy gondolta, hogy amíg a sábát az egyént szabadítja fel hétről hétre, addig a smitá Izrael egész nemzetét emeli magasabb spirituális szintre minden hetedik évben.

Eddig az elmélet. Közel kétezer éven keresztül a smitá csupán elméleti kérdésként merült fel a zsidó irodalomban. A modern kor első alijahulláma után, a XIX. század végén azonban vallásos kelet-európai és jemeni bevándorlók mezőgazdasági településeket alapítottak a Szentföldön, és a smitá  előírásainak betartása gyakorlati kérdéseket vetett fel. Még inkább így van ez manapság, amikor közel tízmillió ember élelmezését kell megoldania a zsidó államnak. Erre több lehetőség is adódik, melyek közül nem mindegyik élvez teljes elfogadottságot a különböző vallási irányzatok között. Alább a legfontosabb megoldásokat tekintjük át.

 

A hatodik év terményei

A legegyszerűbb megoldás a hato­dik év terményeit árusítani és fogyasz­tani. Számos növény (pl. a ga­bonafélék, a burgonya, a répa, a hagyma) jól tárolható, így egész év­ben felhasználható.

 

Heter mechirá

A leginkább elterjedt megoldás a heter mechirá, magyarul eladási engedély, mely a XIX. század egyik legnagyobb talmudtudósához, Jicchák Elchánán Spektor rabbihoz fűződik. Az ő idejében alapították az első mezőgazdasági településeket a Szentföldön, és fennállt a veszély, hogy a smitá szigorú betartásával éhínség ütné fel a fejét, és a lakók elhagynák a frissen alapított falvakat. A heter mechirá keretében az izraeli termőföldek egy részét egy nem zsidónak adják el, arra a véleményre támaszkodva, hogy csak zsidó tulajdonban álló földre vonatkoznak a smitá szabályai. Az eladás után a föld eredeti, zsidó tulajdonosai a hetedik évben is megművelik a földet. Manapság ügyelnek arra is, hogy ezen a földeken nem zsidó vendégmunkások végezzék a valós mezőgazdasági tevékenységeket a hetedik évben. Az engedmény célja, hogy biztosítsa a mosávok és kibucok prosperitását, és ne hagyjanak fel a földműveléssel a kieső bevételek miatt. A vallásos társadalom jelentős része (elsősorban a háredi zsidók) nem vásárol a heter mechirá felhasználásával termelt zöldségekből és gyümölcsökből, mert nem tartják elfogadhatónak az engedményt, hisz sok vélemény szerint még az eladott földre is vonatkozik a smitá előírása. Különösen problémás az engedmény egy olyan korban, amikor nem fenyeget az éhínség. Az egyik legnagyobb probléma ezzel a megoldással a Tóra (5Mózes 7:2.) azon parancsa, hogy az Izrael országában élő népekkel „ne köss szövetséget és ne könyörülj rajtuk”. A Talmud (Ávodá Zárá 20a.) ezt úgy magyarázza, hogy nem engedhetjük, hogy idegenek földbirtokhoz jussanak a Szentföldön. A múlt század egyik legnagyobb izraeli rabbija, a Cházon Is (Ávráhám Jesájá Ka­relitz rabbi, 1878–1953) emiatt úgy vélte, hogy a heter me­chirá alapján történt eladás semmis, így a smitá szabályai továbbra is vonatkoznak az adott földterületre.

 

Jövul nochri

Ahogy említettük, a legtöbb vélemény szerint a nem zsidó tulajdonban lévő birtokra nem vonatkoznak a smitá korlátozásai, így a Szentföldön élő arabok által termelt zöldségek és gyümölcsök nem hordozzák magukban a hetedik év szentségét, ezért szabadon forgalmazhatók és fogyaszthatók. A Cházon Is logikáját követve az arabok nem valódi tulajdonosai a földnek, így az ő terményeikre is vonatkoznak a smitá szabályai. Sokan politikai okokból ellenzik ezt a megoldást, mert a zsidó termelők kárára erősíti az arab földművesek pozícióit. A NöCIV (Náftáli Cvi Jehudá Berlin rabbi, 1816–1893) a következő módon fogalmazta meg az itt feszülő problémát: „Elmenekülnek a farkastól és az oroszlán karjaiba rohannak”. A példázatban a farkas a smitá korlátozásait jelenti, melyek a legtöbb vélemény szerint napjainkban csupán rabbinikus erejűek, az oroszlán pedig a „ne köss szövetséget és ne könyörülj rajtuk” tórai tilalmát szimbolizálja.

 

Jövul Chul

További lehetőség a külföldről behozott termények fogyasztása, hiszen a smitá csak Izrael földjére vonatkozik. Ez szintén politikai alkuk tárgya, hiszen az izraeli gazdák a smitán kívüli években is elkeseredett harcot folytatnak a behozatali korlátozások fenntartása mellett.

 

Mácá menuták

Mindenki által elfogadott megoldás a termőföldtől elválasztva, lyuk nélküli konténerekben termeszteni zöldségeket, melyekre így nem vonatkoznak a smitá törvényei.

 

Az Árává terményei

Az Izrael déli részén fekvő Árává-sivatag kívül esik azon a területen, melyen megtelepedtek a babilóniai fogságból visszatérő zsidók és melyet Ezra próféta megszentelt. A smitá szempontjából ez a terület nem számít a Szentföld részének, így a szombat év korlátozásai nem vonatkoznak rá. Az itt működő kibucok és mosávok terményei ezért nem rendelkeznek a hetedik év szentségével.

 

Ocár bét din

Végezetül lássuk a legoptimálisabb megoldást, melyet egy Izraelben élő zsidó a smitá évében választhat. Bölcseink döntése értelmében egy bét din (vallási bíróság) be­takaríthatja a hetedik évben magától megtermett gyümölcsöket, és forgalomba is hozhatja azokat. Ma­gáért a terményért nem kérhet pénzt, mert nem ke­reskedhetünk a hetedik év szentségét magában hordo­zó gyümölcsökkel, ám szállítási és kezelési költséget fel­számíthat. Ez ad némi megélhetést a farmerek szá­mára, továbbá a vásárló részesül az elfogyasztott gyü­mölcsök szentségéből. Az ocár bét din által piacra ke­rült gyümölcsökkel azonban különleges szabályok sze­rint kell eljárni, hogy ne sértsük meg szentségüket. Tilos szemétbe dobni őket, még a héjukat is külön gyűjtjük és csak azután dobjuk ki, hogy beindult a rothadási folyamat. Nem illik a tányéron hagyni belőlük és nem használhatjuk fel őket a megszokottól eltérő módon. Ezenfelül tilos külföldre szállítani az ilyen gyümölcsöt.

Bár a smitá megtartása nem könnyű és áldozatokkal jár, mégis érdemes örömmel és odafigyeléssel várni beköszöntét minden hetedik évben, hiszen a gyakorlatban felmerülő problémák és nehézségek mind arról tanúskodnak, hogy az ősi próféciáknak megfelelően ismét termőre fordul Izrael országa, újra zsidók művelik a Szentföldet, mely a végső megváltás egyik legvilágosabb jele.
„Ti pedig, Izrael hegyei, lombotokat fogjátok adni és gyümölcsötöket fogjátok hordani Izrael, népem számára, mert közel vannak, hogy eljöjjenek. Mert íme, én hozzátok térek, hozzátok fordulok, hogy megműveltessetek és bevettessetek” – írja Jechezkél próféta (36:8.). Rási pedig a következő magyarázatot fűzi ehhez a Megi­lá traktátus 98/a. lapján:

„Amikor Izrael földje bőséges termést fog adni, akkor kezdődik majd a megváltás, és nincs ennél biztosabb jele a megváltás eljövetelének.”

A megváltás korában tehát a föld megbékél a zsidókkal és a száműzetést kiváltó bűnök (mint amilyen a smitá szabályainak megszegése) miatt megszakadt kapcsolat helyreáll Izrael népe és Izrael országa között.

 

A cikk az Egység 145. számában jelent meg. 

Az adósságok eltörlése

Az előző számban a smitá-év mezőgazdasági vonatkozásasival foglalkoztunk: a hétévente megpihenő izraeli termőföld elméleti és gyakorlati szabályaival. Ez alkalommal ismerkedjünk meg a szombat-év pénzügyeket érintő aspektusaival. 

 

A pénzek elengedése

A Tóra (5Mózes 15:1-2.) a következőt írja:

 

„Hét év végén tarts elengedést. Ez pedig az elengedés módja: Engedje el minden hitelező az adósságot, amit kölcsönzött felebarátjának. Ne szorítsa felebarátját és az ő testvérét, mert elengedést hirdettek az Örökkévalónak”.

 

A smitá-év végén tehát eljön a smitát kszáfim, a pénzek elengedése. Az adósság megszűnik, függetlenül attól, hogy mekkora volt a tartozás. A hitelező nem kényszerítheti az adóst a fizetésre és a későbbiekben sem tartózkodhat a hitelnyújtástól, a közelgő következő smitá-évtől tartva. Erről ezt olvashatjuk (15:9.):

 

Őrizkedjél, hogy ne legyen valamely alávaló gondolat a te szívedben, mondván: Közeledik a hetedik év, az elengedés éve és irigy lenne szemed testvéredre, a szűkölködőre, hogy nem adnál neki; és ő kiált ellened az Örökkévalóhoz és vétek lesz rajtad”.

 

Természetesem, ha valaki a Tóra parancsa szerint él, az isteni jutalom sem marad el, melyről a következő mondat tanúskodik:

 

Adj bizony neki és ne irigykedjék szíved, midőn adsz neki, mert e dolog miatt áld meg téged az Örökkévaló, a te Istened minden munkádban és kezed minden szerzeményében”.

 

A Tóra, a tőle megszokott racionalitás jegyében, nem kecsegtet azzal, hogy egy nap megszűnnek a társadalmi különbségek, de igyekszik enyhíteni a nehéz körülmények között élők helyzetén, és így zárja a fejezetet:

 

Mert nem fog kifogyni a szűkölködő az országból, azért parancsolom én neked; mondván: Nyisd meg kezedet testvérednek, szegényednek és szűkölködődnek a te országodban”.

 

Az adós és a hitelező

A bölcsek között vita folyt arról, hogy napjainkban, a Szentély lerombolása és a nép száműzetése után, vajon érvényben maradt-e az adósságok hétévente előírt elengedésének gyakorlata. A Rámbán szerint a micva státusza nem változott, s a ma élő zsidók között is kötelező az adósság elengedése. Rási véleménye az, hogy a micva ma is érvényben van, azonban a földművelés szüneteltetésének parancsával köti össze ezt az előírást, és mindkettő a rabbinikus parancsolatok közé sorolja. A főleg Rási leszármazottaiból és tanítványaiból álló, Toszfot néven ismert rabbik csoportja pedig a minden ötvenedik évben beköszöntő jovél évvel hozza kapcsolatba a hitelek elengedését. Mivel a jovél törvényei napjainkban nem érvényesek, szerintük a smitát kszáfim sem az. A legtöbb törvénymagyarázó Rási álláspontját fogadja el és – a föld pihentetéséhez hasonlóan – rabbinikus erejű előírásként tekint a smitát kszáfim micvájára. A két smitá között jelentős különbség, hogy amíg a földműveléstől csak Izraelben kell tartózkodni, addig az adósság elengedése külföldön is kötelező érvényű.

Ahogy azonban semmilyen jótékonysággal nem szabad visszaélni és a szegénynek kötelessége mindent megtenni, hogy elkerülje az adomány elfogadását, úgy az adós is akkor jár el helyesen, ha az elengedés ellenére megpróbálja visszafizetni tartozását. A Misna Sviit traktátusa, mely elsősorban a hetedik év törvényeivel foglalkozik, így fogalmaz (10:8-9.):

 

„Ha valaki rendezni akarja az adósságát a hetedik évben, mondja azt neki [a hitelező]: Lemondok róla. Ő pedig mondja azt: Én azért mégis [visszafizetném]. Ekkor elfogadhatja tőle … Aki rendezi az adósságát a hetedik évben, örömöt okoz a bölcseknek”.

 

A tartozás elengedése tehát egyaránt függ az adóstól és a hitelezőtől, mindkettőjüknek jóindulatúan és jóhiszeműen kell eljárnia. Az adós ajánlja fel a tartozás rendezését, a hitelező pedig jelentse ki, hogy lemond róla. A Tóra törvényeit magyarázó, XII. századi Széfer Jereim így foglalja össze az ilyenkor elvárható magatartást: „A smitá-év végén az adós csak a hitelező engedélyével tekinthet el tartozása rendezésétől, mert ameddig a hitelező nem engedi el az adósságot, addig az adós kötelessége visszafizetni azt. Az adós azonban bíróság elé citálhatja a hitelezőt és követelheti, hogy engedje el a tartozását. … Ha a hitelező nem jelenti ki, hogy lemond a törlesztésről, akkor a bíróság kötelezheti erre”. Más vélemény szerint az adósság akkor is semmissé válik a hetedik év végén, ha a hitelező nem jelentette ki, hogy lemond a pénzről, hiszen maga a Tóra rendelkezik az adósságok elengedéséről.

Ahogy fentebb idéztük, a Tóra figyelmezteti a tehetős embereket, hogy a hetedik évben rejlő kockázat ellenére ne tagadják meg a hitelnyújtást nehezen boldoguló embertársaiktól. Az elmélet azonban gyakran elválik a gyakorlattól. A mintegy kétezer évvel ezelőtt élt bölcs, az öreg Hilél már arról panaszkodott, hogy a zsidó társadalomban nehéz hitelhez jutni, s ezért kreatív megoldást eszelt ki, mely a prozbol nevet kapta. Így áll a Misnában (Sviit 10:3.):

 

„A prozbol [keretében nyújtott hitel] nem évül el. Ez az egyik dolog, amit az öreg Hilél vezetett be, amikor látta, hogy az emberek nem akarnak kölcsönt nyújtani egymásnak és ezzel megszegik a Tóra szavát: »Őrizkedjél, hogy ne legyen valamely alávaló gondolat a te szívedben, mondván: Közeledik a hetedik év, az elengedés éve és irigy lenne szemed testvéredre, a szűkölködőre, hogy nem adnál neki; és ő kiált ellened az Örökkévalóhoz és vétek lesz rajtad«. Ezért vezette be Hilél a prozbolt”.

 

A prozbol eljárás

Lássuk tehát, hogy mit takar ez a megoldás. A prozbol kifejezés két szóból áll össze: proz – rendelet és bol – gazdag. Ez tehát egy olyan eljárás, mely nem veszi el a kedvét a módosabb zsidónak attól, hogy anyagi segítséget nyújtson a rászorulónak. Mivel a Tóra azt írja, hogy a „felebarát”, azaz a másik zsidó számára nyújtott hitelt kell elengedni a hetedik évben, Hilél egy bét din, azaz vallási bíróság kezébe adja a törlesztés intézését, melyre nem vonatkozik az elengedés parancsa. A hitelező a bét din tagjait bízza meg a tartozás behajtásával, ha azonban ők ezt nem teszik meg, akkor saját maga is beszedheti a neki járó összeget.

Hilél így fogalmazta meg ezt a szerződést a Misnában:

 

Ez a prozbol szövege: »Hozzátok fordulok X és Y bírák, Z településről. Minden általam nyújtott hitelt akkor szedek be, amikor csak akarok«. A bírák vagy a tanúk pedig aláírják”.

 

Napjainkban a Jeruzsálemi Legfelsőbb Rabbinikus Bíróság által kibocsájtott prozbol szövege így hangzik:

 

„Mi hárman [a bírák] összeültünk és X. Y. [a hitelező] elénk járult, a következőt mondva: »Ez az év a smitá éve, nekem pedig kintlevőségeim vannak – szóban és írásban –, melyekkel különböző személyek és/vagy cégek tartoznak nekem… Átadom e prozbolt a Jeruzsálemi Legfelsőbb Rabbinikus Bíróság bíráinak és felhatalmazom őket, hogy gyűjtsék be az összes nekem járó adósságot. Ha pedig nem teszik ezt, akkor én szedhetem be bárkitől, aki tartozik nekem, bármikor, amikor nekem tetszik«. Mi pedig, a bét din tagjai, elismerjük, hogy szavai helytállóak, és a prozbolt Hilél és a bölcsek rendelkezései alapján írta meg, tehát a smitá-év nem törli el az általa nyújtott hiteleket és jogosult a neki járó adósságot begyűjteni bármikor, amikor azt helyesnek látja”.

 

A prozbolt a smitá-évet megelőző elul hónapban, Ros hásáná előtt írják meg, még az adósság elengedésének érvénybe lépése előtt. A Talmud (Gitin 36b.) szerint a prozbol-szerződést „kizárólag Szu­ra és Nehárdea bíróságán lehet megírni”. E két városban működtek a legkiemelkedőbb babilóniai tanházak, ahol a kor legnagyobb bölcsei tanítottak. A rabbik ezt általában úgy magyarázzák, hogy a környék leg­nagyobb tóratudósai által alkotott bét din alkalmas e feladatra, mert az nagy szakértelmet igényel. A Sulchán Áruch (Chosen Mispát 67:18.) így rendelkezik:

 

„Csak egy fontos bét din írhatja meg, ahol három, a prozbol törvényeiben és szabályaiban járatos bíró ül, akik ismerik a smitá előírásait is, és akik joghatóságát elfogadják a városban élők”.

 

A törvénykódexet az askenáz világ szokásaival kiegészítő Remá megengedőbb és a következő kiegészítéssel él:

 

„Vannak, akik szerint bármely bét din írhat prozbolt és helyes könnyebben venni ezt napjainkban”.

 

A tórai törvény megmásítása

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy vajon a Misna bölcsének volt-e joga megmásítani egy tórai törvényt. Ezen már a Talmud bölcsei is elmélkedtek (Gitin 36a.). Ábáje azzal védi Hilél álláspontját, hogy jelenleg, amikor a zsidó nép többsége száműzetésben él, a hetedik év előírásai csupán rabbinikus erővel bírnak, így tehát egy másik rabbinikus rendelkezéssel módosítani lehet azt. Ebből az is következik, hogy amikor a helyzet megváltozik, és a zsidó nép visszatér a földjére, ismét tórai előírásként kell a smitá törvényeire tekinteni, amikor már nem élhetünk a prozbol könnyítésével. Akkor, a messiás eljövetelével az emberek erkölcsi és spirituális szintje olyan magasságokat ér el, hogy nem is lesz szükség arra, hogy könnyítések és kiskapuk segítségével tartsák be a Tóra törvényeit. Ha egy szegény hitelt kér, a gazdag azonnal ad, és nem azt számolgatja, hogy mennyi idő van még a következő smitá-évig, s vajon az elég lesz-e az adós számára, hogy tartozását rendezze. Ehelyett teljes hittel az Örökkévaló felé fordul, hiszen Ő gondoskodik a megélhetéséről.

A cikk az Egység 146. számában jelent meg. 

Babilon után – milyen nyelvet beszéltek a világ zsidói?

A héber nyelv szentségét és elsőségét senki sem kérdőjelezi meg a zsidó világban, hiszen ez a világ teremtésének eszköze és e nyelven szólt az Örökkévaló Mózeshez és a prófétákhoz, ám Izrael hosszú történelme során számos egyéb nyelv is meghonosodott az elszórtan élő zsidó közösségek közt. 

 

Mitől zsidó egy nyelv?

Először is érdemes meghatározni, hogy mit értünk a „zsidó nyelv” kifejezés alatt. Csupán azért, mert egy bizonyos zsidó közösség elkezdte a lakóhelyén elterjedt nyelvet használni, még nem mondhatjuk, hogy az saját, zsidó nyelvvé vált volna. Fontos kritérium, hogy az adott nyelvet, nyelvjárást vagy dialektust kizárólag a zsidó közösség használja, s ez legyen az egyik olyan jellegzetesség, mely megkülönbözteti őket a külvilágtól. A száműzetés országaiban vándorló zsidók természetesen megőrizték a héber nyelvet – igaz, csak mint az ima, a tanulás és a közösségi élet dokumentálásának eszközét. A körülöttük élő népekkel való érintkezés érdekében elsajátították azok nyelvét is, és ezt a közösségen belüli kommunikáció során sajátosan ötvözték a héberrel és más, vándorlásuk korábbi szakaszaiban használt nyelvekkel. Az évezredeken át tartó migráció során az egyes közösségek újabb és újabb földrajzi területekre jutottak el, újabb és újabb kultúrákkal kerültek kapcsolatba, így az általuk használt nyelv is folyamatosan változott és gazdagodott, ahogy a nem zsidó társadalom is átvett számos kifejezést a különböző zsidó nyelvekből. A saját, a külvilág számára kevéssé vagy egyáltalán nem érthető nyelv a zsidó közösségek identitásának és belső kohéziójának egyik legfontosabb eleme volt. Ez az emancipáció korában kezdett megkopni, esetleg eltűnni. Napjainkban az újjászületett, modern héber nyelv az, mely számos Izraelbe vándorolt közösségben háttérbe szorította, vagy teljesen átvette a különböző zsidó nyelvek szerepét.

 

Jiddis – napjaink legnagyobb zsidó nyelve

Manapság a legfontosabb zsidó nyelv a jiddis, hiszen ez az egyetlen, mely még jelentős számú anyanyelvi használóval bír, és csak erről lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy biztosított a hosszú távú továbbélése. A jiddis a IX. században, a Németország nyugati és Franciaország északi részén élő zsidó közösségekben fejlődött ki, alapját a helyi német nyelvjárás adta, mely számos héber, arámi, latin és a későbbiekben szláv szóval bővült. Lejegyzéséhez a héber betűket használják. Az első írott jiddis nyelvemléket az 1272-es wormsi máchzorban találjuk:

אגְֿרַטְ תֿסֶנֶכְּהַ תֿיבֵּ ןיאִ רוזֹחֲמַ שידִּ ריוַ שְ אגְֿטַבְּ םיאִ קטַ טוּג”

– „Jó napja legyen annak, aki ezt az imakönyvet a zsinagógába viszi.”

Az évszázadok során kialakult változatok közül a legfontosabb a nyugati és a keleti jiddis. Előbbire a német, utóbbira a szláv nyelvek voltak leginkább hatással a szókészlet, a nyelvtan és a kiejtés tekintetében egyaránt. Ezért egyes nyelvészek szerint a keleti jiddist inkább a szláv nyelvcsaládba kell sorolni, és nem a germán nyelvek közé. A hászkálá, a zsidó felvilágosodás eszméje, illetve az asszimiláció lehetősége elsősorban a nyugat-európai zsidóságot érintette, és a jiddis és a német nyelv hasonlósága miatt a nyugati jiddis már a XVIII. században hanyatlásnak indult, és mára szinte teljesen eltűnt. A keleti jiddis azonban – elsősorban a kelet-európai hászid mozgalomnak köszönhetően – továbbra is széles körben ismert és beszélt, leginkább Izraelben és az Egyesült Államokban, továbbá Nyugat-Európa, Dél-Amerika és Ausztrália kisebb háredi közösségeiben. A holokauszt előtt gazdag világi jiddis kultúra létezett számos kelet-európai országban: folyóiratok, könyvek, színházak sokasága állt a jiddisül beszélő közönség rendelkezésére. Ez a háború óta csak rendkívül korlátozott formában él tovább.

A XX. század elején még 11-13 millió jiddisül beszélő zsidó élt, ám ma már csupán 1-2 millió fő közé teszik a számukat. Ennek oka, hogy a holokauszt áldozatainak 80%-a (mintegy 5 millió ember) tartozott a jiddisül beszélők közé, továbbá Izraelben még a háredi közösségek jelentős része is áttért a modern héberre, Kelet-Európában pedig a kommunista rendszer és a széles körű asszimiláció csökkentette radikálisan a jiddisül beszélők számát. Ezzel együtt a jiddis továbbra is virágzik a háredi közösségek egy részénél, bár Izraelben a modern héber, az Egyesült Államokban pedig az angol erős hatása letagadhatatlan, s emiatt a kölcsönös érthetőség sem zavartalan e két területen élő beszélők között. Az izraeli háredi közösségekben inkább a férfiak őrzik a jiddist, mert a fiúk oktatása szinte kizárólag a vallásos tanulmányokra koncentrál, ahol jiddisül magyarázzák a héber és arámi nyelvű tananyagot. A lányok, akik szélesebb világi ismereteket szereznek az iskolában, inkább a modern hébert preferálják.

A jiddishez azok a közösségek ragaszkodnak a legjobban, akik a leginkább szemben állnak a cionista ideológiával. (Ugyanakkor a vallásos-cionista irányzat tagjai szándékosan szakítottak a jiddissel és – különösen az államalapítás utáni időben – rossz szemmel néztek arra, aki nem a modern hébert beszélte.) Más háredi csoportoknál az ivrit fontos pozíciót vívott ki magának, s gyakran a jiddissel keverve beszélik. Olyan is előfordul, hogy a hétköznapi kommunikációban a héberé a főszerep, ám szombatonként és ünnepnapokon az asztal körül kizárólag jiddisül folyik a társalgás. Az ivrit előretörését segíti, hogy a jiddis nyelvű irodalom elsősorban a gyerekkönyvekre korlátozódik, mert a vallásos irodalom nyelve hagyományosan a héber. Itt kivételként említhetjük a Lubavicsi Rebbét, aki beszédeinek jelentős részét jiddisül publikálta. A nyelv erejét és relevanciáját jelzi, hogy a Google fordítóprogramja is tartalmazza és a Wikipedia is elérhető jiddisül.

Tekintsünk át néhány olyan nyelvjárást, melyek rendelkeznek még kevés számú, elsősorban idős beszélővel, ám történelmi és politikai okok miatt a jövőben feltehetően már csak egyetemi tanszékeken, hagyományőrző csoportokban és múzeumokban élnek majd tovább.

A Harry Potter jiddis-nyelvű kiadásának
borítója

Ladino

Az eredetileg az Ibériai-félszigeten használt, latin nyelvcsaládba tartozó, a spanyol és portugál nyelvből kialakult ladino a zsidók 1492-es kiűzetésével terjedt el az Ottomán-birodalomban, a Balkánon, Észak-Afrikában és más olyan országokban, ahol nagyobb számú, Spanyolországból és Portugáliából elűzött zsidó telepedett le, pl. Hollandiában. Az évszázadok során a héberrel keveredett középkori spanyol arab, török és egyéb elemekkel gazdagodott, a befogadó társadalom nyelvhasználatától függően. Rási vagy hagyományos héber betűkkel írják, és latinbetűs változata is ismeretes. Valaha irodalmi alkotásokat, költeményeket és értekezéseket írtak e nyelven, ám mára egyre kevesebben beszélik, kizárólag kis szfárádi közösségekben. A judeo-spanyol egyik változata a nyugati ladino, vagy ha­ke­tia, melynek nem volt irodalma, csupán a nyelv egy dia­lek­tusaként te­kintenek rá.

A Kaméliás hölgy ladino nyelvű
kiadása

 

Judeo-arab

Az arab világ számos pontján fellelhető zsidó közösségek is átvették a befogadó kultúra nyelvét, természetesen héber, illetve arámi kifejezésekkel bővítve azokat. Mivel a földrajzi kiterjedés következtében sokféle arab dialektus létezik, a judeo-arab is követi ezeket a nyelvjárásbeli különbségeket. Számos középkori zsidó gondolkodó használta e nyelvet műveinek megírásakor, illetve levelezései bonyolítására. A használt írásjegyek sok esetben vallási hovatartozást fejeznek ki, így a judeo-arabot héber betűkkel írják, deklarálva a nyelvet használó zsidóságát. Maimonidész számos műve, vagy Jehuda HáLévi Kuzárija is ezen a nyelven íródott eredetileg, csak utóbb fordították le őket héberre, hogy az egész zsidó világ számára érthetővé váljanak. A kairói Ben Ezra zsinagóga XIX. század végén felfedezett genizájában (szent, istennevet, bibliai idézetet stb. tartalmazó, sérült, vagy már nem kívánt iratok tárolására használt doboz vagy szoba) több százezer irat gyűlt össze az évszázadok során, közülük nagyon sok judeo-arab nyelven íródott. Bár egykor széles körben használt, nagy szókinccsel rendelkező nyelv volt, a judeo-arab mára szinte teljesen kihalt, csak elszigetelt közösségek beszélik.

Judeo-arab írás a kairói genizából

Judeo-malajalam

Mára csupán néhány tucat beszélővel rendelkezik az (indiai) kocsini zsidók nyelve. Mivel gyakorlatilag teljes egészében megegyezik származási helyének nyelvjárásával, sok nyelvész úgy gondolja, hogy nem nyelvről, csupán dialektusról beszélhetünk, mely vallási kötődésű kifejezések képében tartalmaz héber elemeket is. Érdekessége, hogy nem héber betűkkel írták, hanem az eredeti indiai írásjelekkel.

 

Fárszi/judeo-perzsa

Iránban beszélt, indoeurópai nyelv­családhoz tartozó nyelvek összessége. Nagyszámú beszélője volt, és ennek megfelelően zsidó irodalmat is írtak e nyelven, melynek számos helyi változata ismeretes. A perzsa nyelvek már az egészen korai időkben is hatottak a héberre, klasszikus példája e kölcsönhatásnak a perzsa eredetű héber párdesz szó, mely li­ge­tet jelent, és mely egyik lehetséges gyökere az Édenkertet jelentő, a latinból átvett Paradicsom szónak.

Illusztrált oldal a judeo-perzsa eposz, a
Fat nama (Hódítás könyve) című műből.

Egy új nyelv születése

Végül érdemes megemlíteni egy viszonylag új jelenséget, az ún. jesivis nyelvet, mely valamelyest hasonlít a jiddis korai formájára. A jesivis kutatása még nem tekint vissza nagy múltra, és a nyelvészek véleménye megoszlik arról, hogy pusztán egy szubkultúra által használt dialektusról vagy egy születő, új zsidó nyelvről van-e szó. Az Egyesült Államokban élő, elsősorban a litván eredetű ortodoxia körében terjedt el egy angolra építkező, de számos héber és jiddis elemet tartalmazó nyelvjárás, melyet a hagyományos zsidó oktatási intézmény, a jesiva után jesivisnek neveznek. Beszélői az angol nyelvtant használják és ahhoz igazítva illesztik beszédükbe a héber és jiddis szavakat. Angol betűkészlettel írják, s a héber szavak askenáz – a modern hébertől eltérő – alakját alkalmazzák, azok angol fonetikájában. A jesivis nem rendelkezik szabályokkal, beszélői kedvükre emelik be az angolba a héber és jiddis kifejezéseket, „zsidó nyelv” voltát azonban erősíti az a tény, hogy a külvilág – s e ebbe a nem-ortodox, illetve a nem-askenáz zsidó közösség is beletartozik – számára egyáltalán nem, vagy csak korlátozottan érthető. Íme egy példa: „I will daven for him at lichtbentshn. Beezras Hashem he’ll be zoyche for a refuoh shleymoh.” – magyarul: „Imádkozni fogok érte a [péntek esti] gyertyagyújtásnál. Isten segítségével kiérdemli a teljes gyógyulást”.

Elképzelhető tehát, hogy hamarosan egy újabb nyelvet fogadhatunk a zsidó nyelvek családjába, melynek fejlődését figyelve jobban megérthetjük a nagy elődök kialakulását és formálódását is.

Mindent összevetve azt láthatjuk, hogy az asszimiláció, a holokauszt, a kommunista diktatúra, Izrael Állam megalapítása, illetve a közel-keleti politikai helyzet miatt a zsidó nyelvek palettája jelentősen beszűkült az elmúlt évszázadban. Az ortodox közösségek egy részében a jiddis továbbra is jelentős táborral bír, és így nem kétséges, hogy még sokáig velünk marad. Ezzel szemben a fent említett, a keleti zsidó közösségekhez köthető nyelvekkel kapcsolatban nincs okunk az optimizmusra. Mindenképpen felemelő érzés azonban, hogy a héber, a szent nyelv, csodával határos módon feltámadt és mára ismét zsidók millióinak anyanyelve Izraelben és fontos pozíciót vívott ki magának a diaszpóra országaiban is.

A cikk az Egység 128. számában jelent meg.