A zsidó történelem során, különösen a diaszpóra országaiban, gyakran előfordult, hogy a közösség összetartására és a vallási parancsolatokhoz való ragaszkodására építve bűnözők vagy nagy hatalmú uraságok túszokat ejtettek, akiket csak jelentős váltságdíj fejében engedtek szabadon. Nem meglepő tehát, hogy a rabbikat minden nemzedékben foglalkoztatta a foglyok kiváltásának kötelezettsége, annak részletei, szabályai és korlátai. Napjainkban Izraelben zajlik tragikus túszdráma, mely számos etikai és vallásjogi kérdést hozott a felszínre. Alább azt vizsgáljuk, hogy a zsidó nép vezetői, Mózestől a kortárs rabbikig, milyen válaszokat adtak e témában.
A fogság rosszabb, mint a halál
A Talmud bölcsei az egyik legnagyobb micvának, vallási kötelezettségnek és jó cselekedetnek tartották a túszok kiváltását, melyről az alábbi talmudi történet is tanúskodik, a Bává bátrá traktátus nyolcadik lapjáról:
„Ifrá Hormiz, Sapur [perzsa] király anyja egy pénzzel teli erszényt küldött Ráv Joszefnek, és azt mondta: Használd ezt egy nagy micvára! Ráv Joszef leült és elgondolkozott: mi az, hogy nagy micva? Ábáje így szólt hozzá: Az alapján, amit Smuel bár Jehuda arról tanított, hogy az árvákat nem kényszerítjük adakozásra, még foglyok kiváltása érdekében sem, az következik, hogy a foglyok kiváltása egy nagy micva”.
Egy autonóm zsidó közösségben a rabbik elrendelhették, hogy bizonyos célokra minden ember kötelező jelleggel adományozzon egy bizonyos összeget. Ez alól az árvák általában felmentést kaptak. Abból, hogy Smuel bár Jehuda éppen a foglyok kiváltásának parancsolatát hozta fel példának, azt tanuljuk, hogy ez a kötelezettség erősebb volt minden másnál. A történet így folytatódik:
„Azt mondta Rává Rábá bár Márinak: Mi a forrása annak, hogy a bölcsek szerint a foglyok kiváltása nagy micva? Így felelt: Írva van (Jirmijá 15:2.):
„És lesz, midőn szólnak hozzád: hová menjünk? szólj hozzájuk: így szól az Örökkévaló: aki halálra való, a halálra, aki kardra, a kardra, aki éhségre, az éhségre, és aki fogságba, az fogságba”.
Jochánán rabbi mondta: Amelyik [büntetés] később következik a mondatban, az szigorúbb, mint az azt megelőző.
A kard rosszabb, mint a [természetes] halál. Ezt alá lehet támasztani egy írásverssel és logikai következtetéssel is. Ha a logikai következtetést akarod: Ez [a kard] meggyalázza a testet, az [a természetes halál] nem gyalázza meg. Ha az írásverset akarod (Zsoltárok 116:15.):
„Drága az Örökkévaló szemeiben jámborainak halála”.
Az éhség rosszabb, mint a kard. Ha a logikai következtetést akarod: Ez [az éhezés] szenvedést okoz, az [a kard] nem okoz szenvedést. Ha az írásverset akarod (Siralmak 4:9.):
„Jobban jártak a kard megöltjei, mint az éhség megöltjei”.
A fogság pedig rosszabb mindezeknél, mert abban mindegyik benne foglaltatik”.
Egy túszul ejtett ember tehát jobban szenved mindenkinél, hiszen éhezik, szomjazik, fázik és teljes mértékben ki van szolgáltatva fogva tartójának, ráadásul huzamos időn keresztül.
A foglyok kiváltása fontosabb, mint zsinagógát építeni
Mintegy nyolcszáz évvel ezelőtt, a RáMBáMként és Maimonidészként is ismert, Kairóban élő Mose ben Májmon rabbi (1138–1204) a Tóra törvényeit rendszerező kódexében is kiemelt jelentőséget tulajdonított e parancsolatnak, és véleményét különböző tórai idézetekkel támasztotta alá (A szegényeknek járó ajándékok szabályai 8:10.):
„A foglyok kiváltása a szegények ellátását és felruházását is megelőzi. Nincs a foglyok kiváltásánál nagyobb micva, mert a fogoly éhezik, szomjazik, mezítelen és életveszélyben van. Aki nem törődik a megmentésükkel, az a következő tilalmakat szegi meg:
„Ne keményítsd meg szívedet és ne zárd be kezedet testvéred előtt, aki szűkölködő.” (5Mózes 15:7.)
„Ne állj veszteg felebarátod vérénél.” (3Mózes 19:16.)
„Ne uralkodjék rajta szigorúsággal szemeid láttára.” (3Mózes 25:3.)
„De nyisd meg kezedet neki.” (5Mózes 15:8.)
„Éljen testvéred melletted.” (3Mózes 25:36.)
„Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” (3Mózes 19:18.)
„Mentsd meg a halálra vitteket.” (Példabeszédek 24:11.)
„Nincs tehát nagyobb micva, mint a foglyok kiváltása”.
Hozzá hasonlóan fogalmaz Joszef Káro rabbi (1488-1575), a Sulchán Áruch törvénykódex szerzője (Jore déá 252:1.):
„A foglyok kiváltása a szegények ellátását és felruházását is megelőzi. Nincs a foglyok kiváltásánál nagyobb micva, ezért a bármilyen micva céljára összegyűjtött pénz váltságdíjként használható fel, még akkor is, ha eredetileg egy zsinagóga felépítésére gyűjtötték”.
A foglyok kiváltása érdekében tehát bármilyen forrás felhasználható, hiszen a közösség érdekei eltörpülnek az ő szenvedéseikhez képest, és ezért minden pénzt a kiszabadulásukhoz kell felhasználni.
A foglyok kiváltásának korlátai
Ezzel együtt már a Talmudban is úgy vélték, hogy a józan ész határait tilos átlépni a váltságdíj kialkudásakor, nehogy a közösség hosszú távú érdekei csorbát szenvedjenek. Ezt olvashatjuk a Gitin traktátus 45/a oldalán:
„Misna: Nem váltjuk ki a foglyokat az értéküknél nagyobb összegért, a világ kijavítása (tikun olám) miatt. Gemárá: A következő kérdés merült fel a „világ kijavítása” kifejezéssel kapcsolatban: A közösség terhei miatt vagy talán azért, hogy ne ejtsenek több foglyot?”
Az eltúlzott váltságdíjjal kapcsolatban tehát két probléma merülhet fel: az adott közösség képtelenné válhat egyéb szükségletei (szegények, árvák, betegek támogatása, intézmények fenntartása stb.) finanszírozására, illetve arra ösztönözhetik a bűnözőket vagy a hatalmasságokat, hogy kifejezetten zsidó túszokat ejtsenek, hiszen értük bármennyi pénzt követelhetnek.
A Gemárá kérdésére a Sulchán Áruch (Jore déá 252:4.) a következő választ adja:
„Nem váltjuk ki a foglyokat az értéküknél nagyobb összegért, a világ kijavítása miatt, nehogy az ellenség emiatt minden alkalmat megragadjon a foglyok ejtésére. Egy ember azonban bármilyen összegért kiválthatja saját magát. Egy tóratudóst, sőt még azt is, aki nem tóratudós, de tehetséges tanuló és lehet, hogy nagy ember válik belőle, kiválthatunk nagy összegért is”.
Káro rabbi tehát abban látja a problémát, hogy amennyiben a zsidó közösség bármekkora összeget kifizet a foglyokért, akkor sokan vetemednek majd arra, hogy zsidókat raboljanak el, hiszen jobb árat kapnak értük, mint másokért. Kivétel azért természetesen itt is akad: a Tóra bölcsei, illetve azon fiatalok estében, akikben megvan a képesség arra, hogy idővel nagy rabbivá érjenek, kifizethetnek a megszokottnál magasabb váltságdíjat is. Továbbá egy magánszemély bármennyit áldozhat a vagyonából arra, hogy saját magáért kifizesse a váltságdíjat.
Egy ember értéke
Felmerülhet a kérdés, hogy vajon hogyan lehet megállapítani egy ember pénzben kifejezhető értékét. Ne feledjük, hogy azokban az időkben a rabszolgatartás bevett gyakorlat volt, tehát pontosan lehetett tudni, hogy mennyit ér egy bizonyos életkorú, nemű, egészségi állapotú, fizikai adottságú ember, és ennek megfelelően állapították meg a foglyokért adott váltságdíját is.
A Gitin traktátus figyelmeztetése ellenére a zsidó közösségekben általában az volt a gyakorlat, hogy kifizették a túlzó követeléseket is. A híres kairói genizában például találtak olyan feljegyzést, mely szerint bár a váltságdíj megszokott összege akkoriban 33 dinár volt, a zsidók nem ritkán ennél többet, negyven, hatvan vagy akár száz dinárt is kifizettek foglyul esett társaikért.
A RáDBáZ (Dávid ibn Zimra rabbi, 1479–1573), így ír responsum-gyűjteményében (1:40.):
„A zsidók már hozzászoktak ahhoz, hogy nagyobb összegért váltják ki a foglyaikat, mint amennyi a piaci értékük. Egy mindössze húsz dinárt érő öregemberét vagy gyerekért is kifizetnek száz dinárt vagy többet. A Misna ugyan azzal érvel, hogy emiatt még több foglyot ejtenek majd, de mi azt látjuk, hogy a mostani emberrablók nem kifejezetten zsidókat akarnak elrabolni, hanem bárkit, akit megtalálnak. … Emellett a zsidók azért is hajlandóak magas árat fizetni, mert bölcseket is elrabolnak, illetve a foglyot kitérésre is kényszeríthetik”.
A rabbi itt egy új, korábban nem említett szempontot is bevezet: zsidó túszok esetében felmerülhet az a veszély is, hogy a fogva tartók kitérésre kényszerítik áldozataikat, és ezt elkerülendő, érdemes – a Misna rendelkezése ellenére – eltúlzott összeget is kifizetni.
A rabbi, aki fogságban halt meg
Volt olyan rabbi is azonban, aki akár a saját életét kockáztatva is határozottan ellenezte, hogy a megszokottnál több pénzt fizessenek ki az ellenségnek. A németországi Rothenburgban élő Meir ben Báruch rabbi (1215–1293), korának egyik legnagyobb tudósa volt. A folyamatos üldöztetések miatt 1286-ban úgy döntött, hogy a Szentföldre vándorol, ám útközben felismerték és a mainzi érsek parancsára bebörtönözték. A Habsburg-házat alapító I. Rudolf király hatalmas üzleti lehetőséget látott a rabbi fogva tartásában, mert tudta, hogy a közösség vezetőjéről van szó, s így hatalmas összegű váltságdíjat szabott ki. Meir rabbi egyik tanítványa, a később szintén a legnagyobbak közé emelkedő, ROS (Áser ben Jechiél rabbi, 1250–1327) meg is kezdte a pénz összegyűjtését, ám fogságban sínylődő mestere határozottan megtiltotta, hogy kiváltsák, mert attól tartott, hogy ha engednek a király követelésének, akkor egy rabbi sem lesz biztonságban többet a birodalomban. Meir rabbi így továbbra is a börtönben maradt, és hét évvel később ott is hunyt el. A tragikus történet azonban ezzel még nem ért véget. Rudolf király a rabbi holttestének kiadását is váltságdíj megfizetéséhez kötötte, melyet végül egy Alexander ben Slomó Süsskind Wimpfel nevű zsidó fizetett ki. Jótettéért annyit kért, hogy halála után Meir rabbi mellé temessék el. Ez így is történt, sírjaik a mai napig egymás mellett állnak a wormsi zsidó temetőben.
Hadifoglyok kiváltása
Eddig azt vizsgáltuk, hogy mi a teendő, ha váltságdíj miatt rabolnak el valakit. A szomorú izraeli helyzet miatt érdemes arról is beszélni, hogy háborús konfliktus idején mi az előírás. Erre a Tórában (3Mózes 21:1-3.) is találunk példát:
„Meghallotta a kánaáni, Arad királya, aki délen lakott, hogy eljött Izrael a kémek útján, és harcolt Izrael ellen és foglyokat ejtett közüle. Ekkor fogadalmat tett Izrael az Örökkévalónak és mondta: Ha kezembe adod ezt a népet, akkor átokként kiirtom az ő városaikat. Az Örökkévaló meghallgatta Izrael szavát, és kezébe adta a kánaánit és átokként kiirtotta azokat és városaikat és elnevezte a helyet Chormának”.
A neves kommentátor, RáSI (Slomó ben Jicchák rabbi, 1040–1105) megjegyzi, hogy mindössze egyetlen szolgálólányt raboltak el. Izrael azonban mégis hadba vonult. Nem egyezkedtek, nem ajánlottak semmit és senkit cserébe, hanem fegyverrel oldották meg a konfliktust. Hasonló hozzáállást figyelhetünk meg abban a bibliai történetben (1Smuel 30.) is, ahol az amáléki nép ejtett foglyokat Ciklág városában. Dávid király sem bocsátkozott tárgyalásba, ehelyett azonnal háborút indított:
„Volt pedig, mikor megérkeztek Dávid és emberei Ciklágba a harmadik napon – az amálékiek pedig portyáztak volt a délvidéken és Ciklág ellen, megverték Ciklágot és elégették tűzben, fogságba ejtették a benne levő asszonyokat, aprajától nagyjáig, nem öltek meg senkit; elvitték és útjukra mentek. … Dávid két felesége is fogságba vitetett: a jizreélbeli Áchinoám és Ávigáil, a kármelbeli Návál felesége. … És szólt Dávid Evjátár paphoz, Áchimelech fiához: Hozd ide, kérlek, nekem az efodot. És odavitte Evjátár az efodot Dávidhoz. És megkérdezte Dávid az Örökkévalót, mondván: Üldözzem e csapatot, utolérem-e? Mondta neki: Üldözd, mert utol fogod érni és menteni is fogsz. … És megverte Dávid őket alkonyattól másnap estig és nem menekült közülük senki, hanem csak négyszáz legény, kik a tevékre ültek és megfutamodtak. Így megmentett Dávid mindent, amit elvittek az amálékiek; két feleségét is megmentette Dávid. És nem hiányzott nekik senki aprajától nagyjáig, sem fiúk, sem leányok, sem a zsákmányból semmi mind abból, amit elvittek volt; mindent visszahozott Dávid”.
Az október 7-i túszok
Később a Talmud is ezt a megközelítést ajánlja. Ha Izraelt támadás éri, a kár nagyságától függetlenül fegyverrel kell fellépni, mert ellenkező esetben az ellenség a jövőben sem hagy fel a támadással és egyre nagyobb veszélyt jelent majd. Így áll az Eruvin traktátusban (45a.):
„Egy olyan város, mely a határövezetben fekszik és az ellenség megtámadja, de nem gyilkolni akarnak, hanem szénát és szalmát szerezni – fegyveresen vonulnak ki ellenük és megszegik a szombatot miattuk”.
Manapság, amikor a média különböző csatornáin érkező képek, videók, beszámolók miatt szinte személyes ismerősként, családtagként tekintünk az elrabolt túszokra, nagy társadalmi nyomás nehezedik a döntéshozókra, hogy a fogvatartottak testi épségét tartsák mindennél előbbre, miközben az értük szabadon engedett terroristák egy része minden bizonnyal ismét támadásba lendül, ahogy erre lehetősége lesz. Erre sajnos számos példát láthattunk a közelmúltban és joggal merülhet fel a kérdés: vajon a szabadon engedett terroristák újabb áldozatainak élete kevesebbet ér, mint a kiszabadított túszoké? A kialkudott tűzszünet ideje alatt soraikat rendező, készleteiket feltöltő terroristák miatt a harctéren életüket vesztő katonákat kevésbé várják haza, mint a fogságban szenvedőket? Számos rabbi ezért a fogolycsere ellen foglalt és foglal állást.
Érvek és ellenérvek
Kivételként említhetjük meg Tel-Aviv egykori főrabbiját, Chájim Dávid Hálévi rabbit (1924–1998), aki a következőt mondta:
„A korábbi források mind olyan emberrablókról írnak, akik pénzért szednek foglyokat, mi azonban egy olyan háborút vívunk, melynek az arab nacionalizmus az alapja. Bármit is teszünk, ezek nem akarnak majd felhagyni azzal, hogy zsidókat raboljanak el. Emiatt nem számít, hogy milyen árat fizetünk a foglyokért, a terror nem ettől növekszik. Emellett, ha egy izraeli katona azt látja, hogy az állam nem tesz meg mindent a kiszabadulásáért, akkor inkább visszavonul, mint hogy kitegye magát az elrablásnak”.
Hálévi rabbi szerint tehát az arabok mindenképpen addig folytatják harcukat Izrael és a zsidó nép ellen, ameddig végső céljuk, Izrael teljes felszámolása meg nem valósul, és ezt nem befolyásolja az, hogy egy adott szituációban milyen döntés születik egy fogolycsere ügyében. Ha tehát lehetőségünk van életeket megmenteni, akkor tegyünk meg mindet ezért, legyen szó akár nagy számú, akár terrorista szabadon engedéséről is. Korunk egyik legmeghatározóbb izraeli döntéshozója, Eliezer Melámed rabbi eltérő véleményt fogalmaz meg:
„Egy folyamatban lévő háború idején tilos bármilyen engedményt tenni az ellenség fenyegetésének hatására, mert azt egyértelműen a gyengeség jeleként értelmezik. Ennek következtében pedig még jobban felbátorodnak és egyre csak fokozzák támadásaikat. Ahogy azt a múltban láthattuk, minden olyan esetben, amikor a terroristák elérték céljukat, az sokakat motivált arra, hogy soraik közé lépjenek az Izrael elleni harcukat támogatva. Emellett, ha engedünk követeléseiknek, a terroristák nem tartanak majd attól, hogy elfogják és bebörtönzik őket, hiszen tudják, hogy csak a következő fogolycseréig maradnak rácsok mögött. Továbbá, bizonyított tény, hogy a szabadon engedett terroristák egy része ismét a zsidók ellen fordul. Mindezek fényében, a hatalmas fájdalom ellenére, tilos elfogadni a követeléseiket és túlzott árat fizetni a túszokért, azaz több terroristát szabadon engedni, mint ahány túszt visszakapunk. Az aránynak egy az egynek kell maradnia”.
Imádkozunk mindannyiunk biztonságáért
A végső szót azonban nem a rabbik, hanem politikusok mondják ki, akik erős belföldi és nemzetközi nyomás alatt hozzák meg döntéseiket. Reményeink és imáink szerint a foglyokért ezúttal nem azzal kell fizetnünk, hogy ellenségeink megerősödnek, hanem teljes pusztulásuk eredménye lesz a rabok kiszabadulása.
Megjelent: Egység Magazin 34. évfolyam 172. szám – 2023. december 29.