Aki ült már szamárháton, tudja, hogy ez nem éppen a legkényelmesebb módja az utazásnak. Ráz, lassú, büdös, kiszámíthatatlan… Feltehetően az állat sem boldog, különösen, ha egy testesebb ember üli meg. A midrás egyik bölcse, Beráchjá rabbi szerint ilyen esetben a szamár így morfondírozik magában: vajon mikor száll már le ez az ember rólam? Utasa pedig ezt gondolja: vajon mikor szállhatok már le erről az állatról? Mihez hasonlítható ez a szituáció? A rabbi szerint az egyiptomi kivonuláshoz. A tíz csapást követően Egyiptom romokban hevert: a termés és a jószág odalett, az elsőszülöttek holtan feküdtek, a zsidók pedig az egyiptomiak egyik szent állatát, a bárányt sütögették nyársaikon, mindenki szeme láttára. Teljes volt az anyagi és a spirituális pusztulás. A fáraó és népe már nem akart mást, mint a birodalom határán kívül tudni az addig erővel visszatartott zsidókat. „Menjenek, szolgálják Istenüket a pusztában és vigyék magukkal egész családjukat és minden vagyonukat!” – kiáltottak fel a meggyötört egyiptomiak. Izrael népe pedig kincsekkel megrakodva, örömmel távozott a hosszadalmas rabszolgaság igáját lerázva. A midrás bölcsei feltették a kérdést: vajon ki volt boldogabb? A csapások alól felszabaduló egyiptomiak vagy a rabokból szabadokká váló zsidók? A választ Dávid király 105. zsoltárában találták meg: „Örült Egyiptom a kivonulásukon, mert rájuk esett rettegésük”. Az egyiptomiak már megtapasztalták az Örökkévaló „erős kezét és kinyújtott karját”, Izrael népe pedig éppen csak elindult afelé, hogy Isten népévé váljon és a negyvenéves vándorlás során felismerje nagyságát és megtanulja bölcsességét.
Naftali Deutsch
Megjelent: Gut Sábesz 25. évfolyam 18. szám – 2023. január 26.
