Ezen a szombaton kezdjük olvasni a Tóra ötödik könyvét, mely nagyban eltér az előző négytől. A mozgalmas, eseménydús fejezeteket Mózes visszatekintése és a néphez intézett utolsó szózatai váltják fel a negyvenéves sivatagi vándorlás végén, a Jordán-folyó keleti partján, nem sokkal a honfoglalás megkezdése előtt, amit azonban már nem ő, hanem utódja, Jehosuá vezet majd.
„Ezek a szavak, amelyekkel szólott Mózes egész Izraelhez a Jordánon innen, a pusztában, a síkságon, a Nádas-tengerrel szemben, Párán meg Tófel és Láván meg Chácérot és Di-Záháv között” – így szól hetiszakaszunk első mondata. Bölcseink szerint e mondatban nem egyszerűen földrajzi helyek felsorolását találjuk. Mózes úgy emlékeztette a népet a pusztában elkövetett bűneire, hogy eközben nem akarta részletesen a fejükre olvasni a vétkeket, hanem csak finom utalásokat tett: „a pusztában” – ezzel azt idézte fel, amikor a zsidók így panaszkodtak, vizet követelve: „bárcsak meghaltunk volna a pusztában”; „a síkságon” – Moáv síkságán, ahol engedtek a moávi nők csábításának, akik bálványuk imádására is rávették őket, egészen Pinchász drámai közbelépéséig; „a Nádas-tengerrel szemben” – ahol Mózes ellen ágáltak és a visszatérést fontolgatták Egyiptomba, mert megijedtek az üldözésükre induló fáraó seregétől; „Párán” – innen indultak el a kémek, akik többsége azután a honfoglalás ellen hergelte a népet. E vétek büntetése volt a negyvenéves vándorlás, melynek során elhullott a kivonulás nemzedéke. „Tófel és Láván” – azaz „lázadás” a „fehér” manna ellen, melyet a kígyók csapása követett, rengeteg áldozatot szedve; „Chácerot” – itt történt Korách lázadása” és „Di Záháv” – utalás a „túl sok aranyra”, melyből borjút formáztak.
Mózes tehát megszégyenítés nélkül, beszédes nevű földrajzi helyszínek számbavételével emlékeztette szeretett népét annak helytelen cselekedeteire.
Naftali Deutsch
