Jáákov ősatyánk élete utolsó tizenhét évét Egyiptomban töltötte, miután legkedvesebb fia, Joszef, a birodalom nagy hatalmú alkirálya felfedte magát családjának és meghívta őket a mindenben bővelkedő Gósen földjére, hiszen a Szentföldön éppen éhínség uralkodott. A midrás szerint ez a tizenhét év volt Jáákov életének legboldogabb időszaka. A Cemách Cedek jogos kérdéssel fordult apjához ezzel kapcsolatban: Miként lehetséges, hogy Jáákov ennyire jól érezte magát egy idegen földön, egy idegen, bálványokat imádó nép országában? Erre még a múlt heti szakaszban találjuk meg a választ, amikor az ősatya, Egyiptom felé vándorolva „Jehudát maga elé küldte”, méghozzá azért, hogy tanházakat létesítsen Gósen földjén. Ezzel teremtette meg a tóratanulás lehetőségét Izrael fiai számára, akik így közel kerülhettek az Örökkévalóhoz és kizárhatták az életükből a külvilág negatív hatásait. Ez bizonyára boldoggá tette Jáákovot, ám a halála előtt mégis az volt a legfőbb kívánsága, hogy vigyék el Egyiptomból. Semmiképpen sem akarta, hogy idegen földön temessék el, Hevronba vágyott, az ősei mellé. A lubavicsi Rebbe ezt azzal magyarázta, hogy egy zsidó valójában sohasem élhet teljes életet a diaszpórában, még ha nagyszerű körülmények veszik is körül és minden pillanatban a Tóra parancsolatait követi. Izrael földje nélkülözhetetlen a teljes zsidó élethez, ezért hiába tanítják bölcseink, hogy végül eljön majd a megváltás napja, mi mégis minden egyes imánkban azt kérjük az Örökkévalótól, hogy vigyen ki minket „Egyiptomból”, vessen véget a száműzetésnek és gyűjtse össze Izrael népét a saját országában.
Naftali Deutsch
Megjelent: Gut Sábesz 25. évfolyam 15. szám – 2023. január 5.
