Az egyiptomi elsőszülöttek halálát hozó, utolsó csapás bejelentése után az Örökkévaló a következő parancsot adta Izrael népének: „E hónap tizedikén vegyen magának ki-ki egy bárányt … És legyen nálatok őrizet alatt tizennegyedik napjáig e hónapnak; akkor vágja le azt Izrael községének egész gyülekezete … És egyék meg a húst amaz éjjel, tűzön sütve…”. E bárányok vérét kenték a zsidók a házaik ajtófélfáira, és ezeket a bárányokat sütötték meg az egyiptomiak szeme láttára. Még arra is ügyelniük kellett, hogy szabad tűzön, egészben süssék meg az állatokat, mert így semmi kétsége nem lehetett az egyiptomiaknak arról, hogy valóban bárányok forognak a nyárson, melyek illatát messzire vitte a szél. Mózes elszörnyedt, amikor meghallotta Isten utasításait és a midrás tanúsága szerint így szólt: „Világ Ura, hát hogy tehetném meg mindezt? A bárányt istenként tisztelik az egyiptomiak, ha azt látják, hogy feláldozzuk, még megköveznek minket?!”. Az Örökkévaló így felelt erre: „Az életedre mondom, Izrael addig nem hagyja el Egyiptomot, amíg fel nem áldozza az egyiptomiak isteneit a szemük láttára, hogy megtanulják, mennyit is érnek a saját isteneik!”. A tízcsapást követően a birodalom romokban hevert. Elpusztultak a jószágok, megsemmisült a termés, meghaltak az elsőszülöttek. Ez azonban még nem jelentette a gyötrelmek végét: a rabszolgatartóknak végig kellett nézniük, ahogy a zsidók levágják, megsütik és jóízűen elfogyasztják az egyiptomi hitvilágban istennek tartott bárányt. A zsidók szabadon engedése érdekében nemcsak fizikai, hanem spirituális értelemben is megsemmisítő csapást kellett mérni a fáraó birodalmára, hogy végül ő maga könyörögjön Izrael kivonulásáért.
Naftali Deutsch
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 19. szám – 2024. január 18.
