5785. első szombatján, közvetlenül ros hásáná után Mózes gyönyörű búcsúdalát olvassuk fel a Tórából. A próféta nem sokkal halála előtt fordul a néphez: az Isten iránti hűségre és a Tóra törvényeinek betartására bíztatja őket egy különleges, lírai fordulatokkal és metaforákkal tűzdelt verssel, mely igencsak eltér a korábbi, parancsolatokat taglaló, szűkszavú stílusától. Ezzel együtt egy fontos parancsolatot találtak bölcseink a szövegben. „Mert az Örökkévaló nevét szólítom, adjatok dicsőséget Istenünknek!” – mondja Mózes, és ezzel arra utal, hogy a tóratanulás előtt áldást kell mondani. A Tóra teljes szövegét Isten egyik nevének tekintjük, ezért a Tóra tanulmányozása közben az Örökkévaló nevét szólítjuk, és ezzel együtt jár az a kötelezettség, hogy az áldás révén dicsőséget adjunk Istenünknek. Ha így teszünk, a tanulás több lesz, mint holmi intellektuális erőfeszítés és spirituális cselekedetté válik. A reggeli ima elején ezért három áldást is elmondunk a Tórára, továbbá a Smá Jiszráel imát felvezető Áhává rábá szakaszban is azért fohászkodunk, hogy sikerrel sajátíthassuk el a Tant. A Talmud Bává Meciá traktátusában az áll, hogy az első jeruzsálemi Szentély lerombolásának egyik oka az volt, hogy a zsidók nem mondtak áldást a Tórára, ahogy Jirmejáhu (Jeremiás) próféta is mondta: „Ki a bölcs férfiú, hogy megértse ezt … mi miatt veszett el az ország, pusztult el, mint a sivatag, úgy, hogy nem járnak ott? Mondta az Örökkévaló: Mert elhagyták tanomat, melyet eléjük tettem”. Bölcseink szerint az nem azt jelentette, hogy felhagytak volna a tóratanulással, inkább azt, hogy csak szellemi kihívást láttak benne, ahelyett, hogy az Örökkévaló szolgálatának legfontosabb eszközeként tekintettek volna rá.
Naftali Deutsch
Megjelent: Gut Sábesz 27. évfolyam 1. szám – 2024. október 2.
