Két évvel azután, hogy Izrael fiai kivonultak Egyiptomból, az Örökkévaló megparancsolta, hogy hajlékot építsenek a számára. Ez volt a Miskán, a sivatagi szentély, mely végigkísérte a nép vándorlását a pusztában, majd a honfoglalás után is még évszázadokig használatban volt, egészen a jeruzsálemi Szentély felavatásáig. A Miskán közadakozásból épült, méghozzá önkéntes alapon: „Mindenki, akit szíve arra ösztönöz, hozza el az Örökkévaló ajándékát” – áll a Tórában. A nép pedig bőkezűen adakozott, aranyat, ezüstöt és rezet, állatbőröket és szőrméket, nemes fát és szőtteseket, mindent, amire szükség volt. A törzsek fejedelmei pedig „hozták a sóhám köveket” a főpap ruhájához. Bölcseink felteszik a kérdést: miért nem a fejedelmek kezdték az adakozást, miért nem ők jártak elöl? A midrás szerint azt mondták: „Hozza csak el a nép, amit akar, mi meg majd kiegészítjük, ami hiányzik”. Rábénu Becháje úgy vélte, hogy a fejedelmek szavaiból sütött a nép lenézése és megvetése. Nem sokkal korábban még ők is ugyanolyan rabszolgák voltak, mint bárki más, most azonban már gőgösen tekintettek a tömegekre. A hatalomtól és pénztől megittasodott vezető típusát már a Tóra is említi, amikor a túl nagy vagyontól óvja az uralkodót, „hogy fel ne emelkedjék szíve az ő testvérei fölé”. A Talmud pedig elviselhetetlennek nevezi az olyan vezetőt, aki arrogánsan viselkedik a közösséggel. Ezért kellett a fejedelmeknek éppen azokat a köveket felajánlaniuk, melyeket a chosenbe, a főpap mellvértjébe foglaltak, hogy szentélyszolgálat közben a szíve fölött hordozza azokat, így hozva engesztelést a fejedelmek szívében lakozó gőgösségre.
Naftali Deutsch
Megjelent: Gut Sábesz 25. évfolyam 25. szám – 2023. március 16.
