Likuté Szichot – Hetiszakaszok

Ékev

A „félelmetes” „nagy” világ „sivatagának” pszichológiája

A hét vigasztaló szakasz

1. Eheti szakaszunk, az Ékev, egyike a Tóra azon hét vigasztaló hetiszakaszának^[1], amelyekben nemcsak a hetiszakasz háftárája, de maga a hetiszakasz témája is vigasztalásként szolgál.^[2] A háftárák a legtöbb esetben a hetiszakaszuk témájára reflektálnak, ennek értelmében pedig, ha a háftárá a megváltás vigaszáról szól, akkor tartalmát tekintve a hetiszakasznak is ahhoz kell kapcsolódnia.

Amikor a Tóra közvetlenül a Megváltásról szól

Az igazság az, hogy valójában az egész Tóra a Megváltásról szól, „hiszen csak az az igazán szabad ember, aki a Tórával foglalkozik.”^[3] A Tóra-tanuláson keresztül válunk képessé arra, hogy lelkünket kiszabadítsuk testünk és állati ösztön-lelkünk fogságából, ezáltal pedig végül testünket is a gálut szó szerinti fogságából.^[4]

Bár a Tóra megannyi témát tárgyal, ezek mind közvetetten a Megváltást idézik, az említett hét vigasztaló hetiszakasz témája azonban közvetlenül érinti a Megváltást!^[5]

A betegség ismerete a gyógyulás első lépése

Jelenleg a száműzetés korszakában, a gálutban élünk. Ahhoz, hogy képesek legyünk megérteni a Megváltás valódi jelentését, először a gálut fogalmát kell megértenünk, s hogy azt mi váltotta ki. Ha ugyanis tudjuk, hogy mi váltotta ki a gálutot, azt is tudni fogjuk, hogy mivel lehet azt helyrehozni. Ennek alapján pedig, ha a kiváltó okot képesek vagyunk semlegesíteni, akkor azzal annak következményeitől is sikerrel szabadulunk meg, s jutunk el a Megváltásba.

Fentiek tartalmát egy beteg ember példáján lehet még jobban megvilágítani.^[6] A beteg tudván, hogy beteg, illetve ismerve rosszullétének tüneteit, orvoshoz fordul. Mivel tudja, hogy mit kell mondjon az orvosnak, az orvos is tudni fogja, hogy milyen gyógyszert kell felírnia számára. Ilyen módon gyógyulása sem fog késlekedni.

Önmagában véve az a tény, hogy a beteg tudja, hogy beteg, illetve a tüneteivel is tisztában van, már tulajdonképpen a gyógyulás felével ér fel, s ezután kis idővel annak másik felét is előidézi, hogy végül fel is épüljön betegségéből.

Ez a gálut esetében sincs másként. Azzal, hogy megértjük a gálut pontos jelentését, valamint annak kiváltó okát, már kezdetét veszi maga a Megváltás. A gálut megértése, ugyanis arra fog rávezetni minket, hogy abból gyógyulást, kiutat keressünk, amig azon haladva egy „jó és tágas országba”^[7] érünk.

A „sivatag” ismerete

2. A zsidóknak a hatalmas sivatagon kellett magukat átküzdeniük, mielőtt a ([történelmünkben] első alkalommal) „jó és tágas országba” értek volna. Ismert elv a Tórában, hogy az „atyák történetei jelként szolgálnak fiaik számára”.^[8] A Tóra itt is azért beszél a sivatagról, mert az jelként szolgál a leszármazottaknak, azaz nekünk, arra vonatkozóan, hogy jelenlegi gálutunk is olyan, mint a sivatag volt a korábbi nemzedék számára. Így a sivatag, és a sivatagi nemzedék megismerésén keresztül érthetjük meg magunkat, illetve jelenlegi gálutunk természetét is. Ebből végső soron pedig azt is megtudjuk, hogy miként gyógyulhatunk ki belőle.

Hetiszakaszunk, Ékev – amely egyike a hét vigasztaló tórai szakasznak – ugyancsak a fenti sivatagot írja körül, a következő szavakkal: „a nagy és félelmetes pusztán át, ahol mérges kígyó, vipera és skorpió, meg szomjúság van, ahol nincs víz.”^[9] Ez a leírás részletezi a sivatagi lét különböző [veszélyeit], de egyben a mi gálutunk természetére is leírásként szolgál.

Mindezt pedig a „vigasztalás” jegyében, ahogy feljebb kifejtettük, [a betegség] megismerésén keresztül tudhatjuk meg, hogyan szerezzük meg a felgyógyulást, kilépve a gálutból, és magunk mögött hagyva azt, egy „jó és tágas országba” érve.

Az első probléma, hogy a „sivatagot” „nagynak” érezzük

3. A sivatag egy olyan helyet testesít meg, amely alkalmatlan az emberi letelepedésre. A Tóra pedig úgy fogalmaz a sivatagról, hogy „nagy sivatag”. Azaz a sivatag, amely alkalmatlan az emberi letelepedésre, nagyobb, mint az ember által lakott területek.

Az „ember” megnevezés [ebben a kontextusban] a zsidó népre utal – „embernek neveztettek”.^[10] A Sné luchot hábrit^[11] magyarázatában találjuk, hogy az אדם (ember) kifejezés etimológiailag az אדמה (hasonlít) kifejezéssel rokon – „hasonlóvá leszek a legfelsőbbel (אדמה לעליון)!”^[12] Izrael népe tehát hasonlít a Legfelsőhöz a trónon.”^[13]

[Az „emberi letelepedés” itt tehát a zsidók, és különösen a vallásos zsidók számára komfortos közeget jelenti.] A nagy sivatag pedig, amely alkalmatlan az emberi letelepedésre, nagyobb mint az, ahová az emberek is letelepedhetnek. Az Írásvers is ezt támasztja alá: „ti vagytok a legkevesebben, mind a népek között.”^[14] A zsidók csupán egy elenyésző kisebbséget alkotnak a népek tengerében. S a zsidók közt is, jelenleg azok is kisebbséget képeznek, akik annak rendje és módja szerint őrzik meg a Tórát és a parancsolatokat.

Az idézett versben a gálutra első ízben a „nagy sivatag” szavakkal utalnak. Ez azt jelenti, hogy az első kiváltó ok, az első szellemi lecsúszás, amely a gálutba vezet, az, hogy a „világot” nagyobbnak, hatalmasabbnak kezdjük érzékelni saját magunknál. Azon területet, ami „letelepedésre alkalmas”, más szóval a zsidókat és a jiddiskájtot, egy kicsiny helyként kezdjük érzékelni, a környező világot pedig (a népek „sivatagát”) óriásinak, nálunk sokkal nagyobbnak.

A „sivatag” mérete, a mi percepciónkon múlik

Az igazság azonban az, hogy a világon senki sem uralkodhat a zsidó nép felett.^[15] Sőt! Éppen hogy minden Izraelnek van alá rendelve^[16], ahogy azt eheti háftáránk is tanusítja: „És királyok lesznek ápolóid és fejedelemnőik dajkáid.”^[17] A Talmud^[18] ennek fényében az „és látják a föld minden népei, hogy az Örökkévaló nevével neveztetsz és félnek majd tőled”^[19] verset a fejre helyezendő tfilinre való utalásként értelmezi.

Amikor egy zsidó fején hordja a „Halljad Izrael, az Örökkévaló az Isten, az Örökkévaló, Egy”^[20] szellemiségét, és elméjét is annak tudása járja át, tehát, hogy az Örökkévaló a világ egyedüli^[21], és kizárólagos irányítója, akkor a „föld népei látni fogják…és félni fognak tőled”, más szóval neked fogják alárendelni magukat.

Amikor azonban azt kezdjük el nézni, hogy „a sivatag nagy”, ezzel a környező világnak jelentőséget tulajdonítva, azon megfontolással, hogy a világ nagy, mi pedig kicsik vagyunk, akkor mi magunk fogunk elbizanytalanodni, s feltenni a kérdést: Miképpen állhat meg Jákob? Mert kicsiny ő!”^[22]

Ezen kérdést feltéve, tulajdonképpen a világnak tulajdonítunk jelentőséget, amivel a gálut állapotát teremtjük meg magunkban, az [isteni fény] takarásának az állapotát, egészen addig a pontig, hogy a világ képes lesz felülkerekedni rajtunk. Ez a gálut kezdete.

Másfelől azonban, amikor szem előtt tartjuk, hogy „minket választottál az összes népek közül… és kiemeltél minket”^[23], akkor semminek [és senkinek] sem lesz hatalmában hatni ránk, mivel tudjuk, hogy Izrael áll a népek felett. Ezzel a gálut is megszűnik létezni. Ekkor az Örökkévaló fog gondoskodni a megélhetésünkről, s hogy anyagi-üzleti ügyeinket is a Tóra útjainak megfelelő módon vezethessük, és mindemellett maradjon időnk a rendszeres Tóra-tanulásra is.

Amikor a „sivatag” „félelmetesé” válik szorongani kezdünk

4. A világnak a „nagy sivatagként” való érzékelése ahhoz a következő lépcsőhöz vezet, hogy azt ne csak nagynak, hanem „félelmetesnek” is éljük meg, [ahogy a fent említett idézett is folytatja a sivatagi puszta jellemzését].

A „nagy” kifejezése ugyanis csak egyszerűen egy olyan dologra utal, ami nagyobb nálunk. De ezzel együtt, ha kisebbségként is, mi is egy legitim entitás vagyunk. A „félelmetes” jelző azonban már azt vonja maga után, hogy a szóban forgó dolog a félelmünk tárgyát képezi, ami képes uralkodni felettünk.

Amikor a világ jelentősége egy „nagy sivatagként” tűnik fel előttünk, az csak akkor bír ránk befolyással, mikor éppen kapcsolatba lépünk vele, ekkor ugyanis óhatatlanul látjuk a nagyságát, otthon a négy fal között azonban továbbra is magabiztosnak, erősnek érezzük magunkat. Amikor a világot azonban nem csak nagynak, de félelmetesnek is látjuk, az egy olyan szorongást plántál belénk, ami még akkor is követni fog minket, amikor egyedül vagyunk, magunkban, akár a zsinagógában, akár a jesivában, akár otthon. Ilyen állapotban félünk nyilvánosan megcselekedni a Tóra szavait és a parancsolatokat, mert nem tudjuk, „mit fog majd mondani a többi nép”.

Kígyók, viperák és skorpiók – a szellemi kiüresedés szintjei

5. A fent leírt körülmények készítik elő a terepet a spirituális lecsúszás további szintjeinek, [amelyet a fent említett idézet folytat: „mérges kígyó és skorpió, meg szárazság van, ahol nincs víz”. A következő szint tehát] a „kígyó”.

Az Erché hákinujim^[24] tanítja, hogy a kígyók mérge meleg. Ez azt szimbolizálja, amikor az ember a világ hívságainak hevülete iránt lelkesedik, ami szükségszerűen azt vonja maga után, hogy a szentség dolgai iránti heves lelkesedése viszont csökken.

Ebből az állapotból, egy további lecsúszással jutunk el a „viperák” szintjére. Ez azt az állapotot jeleníti meg, amikor a világ hívságai iránti lelkesedésünk már olyan méreteket ölt, hogy az nem csupán csökkenteni fogja a szentségre jutó energiánkat, de bizony egyenesen felégeti, felemészti azt.^[25] Innen vezet az út a következő, még ennél is alacsonyabb spirituális szintre, a „skorpiók” szintjére.

A skorpiókról tanítja az Erché hákinujim^[26], hogy azoknak hideg mérgük van. Más szóval, ez még a kígyók- és viperák szintjénél is alacsonyabb szintet jelenít meg. Még a világ hívságai iránt érzett hevület, vehemencia is tulajdonképpen az életnek egyfajta jele. És habár ez a hevület egy szentséggel ellentétes dologban manifesztálódott, azt mégis át lehet fordítani , hogy a szentség ügyeit szolgálja. A rideg hozzáállás azonban, tulajdonképpen az élet antitézisének a szimbóluma, ami még az eddigieknél is sokkal rosszabb, amint az már kifejtésre került „kecskének” az „öklelős ökörrel” szembeni hátrányának kontextusában.^[27]

Szomjazunk, de nem tudjuk mire…

A szellemi romlás következő és egyben utolsó állomása a „szomjúság, ahol nincs víz”. Ebben az esetben, még ha isteni sugallatra (bát kol, ahogy azt a haszid filozófia is kifejti^[28]) fel is ébredne bennünk valami szomjúság, vízhez – tehát a Tórához^[29] – így sem jutnánk. Bár éreznénk, hogy szomjasak vagyunk, de nem tudnánk megfogalmazni, hogy pontosan mi is szomjunk tárgya, ugyanis ekkorra már messze-messze elszakadtunk a spiritualitástól, s teljes mértékű tudatlanságban szenvedünk a szentség fogalmait tekintve.

Gyógyulásunk kezdete, ha a kezdeti okot feloldjuk

Vajon honnan ered ez a soklépcsős lecsúszás? Az egész a „nagy” sivatag tünetével kezdődött, amikor a minket körülvevő világnak (a sivatagnak) kezdtünk jelentőséget tulajdonítani. Ez az első állomása annak a mélyrepülésnek, amely végül egy olyan szárazságban csúcsosodik ki, amelyben nincs víz.

Az eddig részletezett zuhanásból való felépüléshez a kezdeti, kiváltó okot kell először helyre hoznunk: meg kell erősítenünk magunkat a jiddiskájtban, s nem elfelejteni, hogy „minket választottál az összes népek közül… És kiemeltél minket.”

Így leszünk képesek a gáluttól is megszabadulni, hogy utána az igaz Messiás vezessen el a „jó és tágas országba”, mihamarább, még a mi időnkben.

A legsúlyosabb méreg a ridegség

6. A fentiek alapján érthetővé válik egy másik talmudi idézet is: „ha egy kígyó tekeredik a sarkára, ne szakítsa meg imáját… de ha egy skorpió mászott sarkára, szakítsa meg.”^[30]

Ha az ima közben egyszer csak erőt vesz rajtunk a világ hevülete – „kígyó tekeredik a sarkunkra” – még ha nem is ideális az ilyen állapot, nem kell, hogy abbahagyjuk az imát. Ugyanis, végső soron, legalább lelkesedésről beszélünk. Később ezt a hevületet még megtanulhatjuk a megfelelő irányba, a szentség dolgai felé irányítani.

Ha azonban egy skorpió mászik a sarkunkra, más szóval ha ima közben egyfajta hidegség, ridegség kerít minket hatalmába, akkor meg kell szakítanunk imánkat. A skorpiónak ugyanis hideg a mérge. Bár megeshet, hogy ez a hideg méreg még csak a sarkunkat sebezte meg, s lelkünket, elménket érintetlenül hagyta, imánkat így is meg kell szakítanunk. Az a tény ugyanis, hogy a ridegség elért minket – ami az élet ellentétét jelzi – ráadásul éppen az ima közepén, azt jelzi, hogy Isten-szolgálatunkat nem a megfelelő módon közelítjük meg. Az ilyen megközelítésnek véget kell vetni, és meg kell változtatni. Istent lelkesedéssel, heves élettel telve kell szolgálnunk, amely életteliséget a pönimiut háTorában [a Tóra belső, ezoterikus tartalmában] leljük fel, más szóval az Élet Fájában.^[31]

(5716–1956. Ékev hetiszakasz szombatjának szichája, Menáchem-Áv 20.)

1. [A Támuz 17-Áv hónap 9-ig tartó három hét jelzi Jeruzsálem vesztét, és a Szentély pusztulását (lásd még korábbról, Dvárim 13. lábjegyzet). Ezen szombatok háftárái külön Jesájá és Jirmijáhu könyveiből válogatott intelmek. Úgy is szoktunk rájuk utalni, mint „tölátá döpuránitá – a büntetés hármasa”. Áv hónap 9-től Ros hásánáig 7 hét van. Ezen időszak szombatjainak háftárái, mind bátorító és vigasztaló üzeneteket hordoznak magukban Jesájá könyvéből, s azt a várva-várt boldogságot írják le, amit a messiási Megáváltástól remélünk. Ez okból kifolyólag, ezekre úgy is szokás utalni, mint „sevá dönechemtá – a vigasztalás hetese.” Lásd Tur és Sulchán áruch, Orách chájim 428. fejezet vége.] ↑

2. [Lásd feljebb, Dvárim 3. lábjegyzet. A „legtöbb esetben” meghatározás arra utal, hogy azok a szombatok, amelyek egybeesnek a naptár ezen megkülönböztetett napjaival, kivételt képeznek, mint például Ros chodes, Sábát suvá, Chánuka, vagy a Skálim, Záchor, Párá és Háchodes négy szakasza, amikor is különleges, külön ezekhez az eseményekhez kapcsolódó háftárákát olvasunk. Lásd Tur és Sulchán áruch uo.; valamint Rási a Mögilá 30b-hez, há ködöitá kezdő szavakkal.] ↑

3. Az atyák bölcs tanításai 6:2. ↑

4. [Lásd Zohár 3:270a.; Élijáhu Zutá 14. fejezet vége. Lásd még Kidusin 30b: „Ha ez az alantas (jécer hárá) rád támadna, vezesd őt a tanházba, és az majd elűzi. Ebben a kontextusban lásd még később Röé 60. lábjegyzet.] ↑

5. [Az említett hét szakasz némelyike is így tesz, még ha csak utalás, célzás formájában is. Lásd például Softim hetiszakasza (5Mózes 19:8–9.) és Nicávim hetiszakasza (lásd uo. 30:3–5.). Lásd Maimonidész, A királyok szabályai 11:1.; Jichák Ábárbánel rabbi, Másmiá Jösuá, Hámévászer háséni.] ↑

6. [Lásd Maimonidész, Smoná prákim 3. fejezet, valamint Az emberi magatartás szabályai 2:1.; Hájom jom, sziván 16., 62. oldal.] ↑

7. [2Mózes 3:18.] ↑

8. [Náchmánidész a 2Mózes 12:6-hoz: Egy alapvető elv, amit a bölcseink csak futólag említettek meg, nevezetesen, hogy „bármi történt az ősapákkal, az jelként szolgál fiaik számára.” Lásd még Midrás Tánchumá Lech lechá 9: „Az Örökkévaló jelet adott Ábrahámnak, hogy bármi is történt vele, az történik a fiaival is.”] ↑

9. 5Mózes 8:15. ↑

10. [Jövámot 61a.; valamint lásd Toszáfot, vöén kezdő szóval.] ↑

11. Sné luchot hábrit, [toldot ádám kezdő szavakkal (1. kötet, 3b. oldal): „Amikor az ember a felsőhöz [Istenhez] kapcsolódik, az Ő útjait járva hozzá lesz hasonlatos (Sábát 133b. és Szotá 14a.; lásd még később, Vájélech 25. lábjegyzet). Ekkor ő is a valódi, belső lényét tükröző nevén, ádámnak fog neveztetni. Ez az edámé kifejezésre utal – „egyenlővé leszek a legfelsőbbel” (Jesájá 14:14.). Amennyiben azonban elzárkózik ettőla az Istenhez való kapcsolódástól, ádámnak fog nevezetetni, a szó azon értelmében amely az ádámá kifejezés jelentésére, a földre utal, amelyből vétetett (lásd 1Mózes 2:7.; valamint Midrás hágádol ehhez a vershez, 77. oldal) – „visszatérsz a földbe, mert abból vétettél” (1Mózes 3:19.). Az alapvető törekvés az volt, hogy az ádám szó az ádámé löeljonra, azaz Istenre utaljon.” Szintén uo.] Con Joszef kezdő szavakkal [2. kötet 29a. oldal: „Az ádám kifejezés eredetileg az edámé löeljon jelentésére utalt. Ádám vétkéből fakadóan azonban, ez éppen hogy a földi, halandóságot megtestesítő jellemet jelenítette meg, mely „a föld porából vétetett”.] Lásd még Ászárá máámárot, máámár Ém kol cháj 2:33-tól. ↑

12. [Jesájá 14:14.] ↑

13. [Lásd Jechezkél 1:26.] ↑

14. 5Mózes 7:7. ↑

15. [Lásd Zohár 1:66b. és 93b.; uo. 2:239b.] ↑

16. [Lásd Zohár 1:229b.] ↑

17. [Jesájá 49:23.] ↑

18. [Bráchot 6a.] ↑

19. 5Mózes 28:10. ↑

20. [5Mózes 6:4. Ez a tfilint megemlítő versek egyike.] ↑

21. [Az echád szót ebben a versben az őt alkotó betűk számértéke jelzi, azaz hogy Isten az Egy (álef), egyetlen uralkodó a hét mennynek és a földnek (együtt tehát 8, amit a chet betű jelez) és mind a négy égtájon, keleten, nyugaton, északon és délen (4 égtáj, amit a dálet jelöl). Bráchot 13b.; Zohár 1:12a. és 158a.; Sulchán áruch, Orách chájim 61:6.] ↑

22. [Ámosz 7:2., 5.] ↑

23. [Ünnepnapok Ámidája.] ↑

24. Jöchiel Hájlpern rabbi szerzeménye, a Széder hádorot írójáé. Lásd ott, náchás kezdő szóval. ↑

25. [A viperát héberül száráfnak mondjuk, ami azt is jelenti, hogy „tűz által elemésztett”.] ↑

26. Ákráv kezdő szóval. ↑

27. Lásd Kuntresz hátfilá, 8. fejezet. [A kecske, habár merész és erős, semmi nem dühíti fel, s ebben az értelemben a hidegség analógiája. Az öklelős ökör ezzel szemben ingerlékeny, és könnyen hat rá környezete. Az ökörnek azonban éppen ez a hevessége lehetővé teszi azt is, hogy azt a jó irányba mozdítsuk el. Lásd még később, Técé 3. és 6. lábjegyzet.] ↑

28. [Minden egyes nap, egy égi hang sürgeti az emberiséget, hogy javítsák meg útjaikat, s térjenek vissza Istenhez (lásd Az atyák bölcs tanításai 6:2.; Pirké dörábi Eliezer 15. fejezet, és Biur háRádál uo. 23. lábjegyzet; Zohár 3:126a.). Vajon milyen célt szolgál ezen égi hang, ha az az ember számára nem halható? Erre a kérdésre a Báál Sém Tov magyarázatából ismerhetjük meg a választ: „bár fülünkkel nem, de lelkünkkel képesek vagyunk meghallani annak hívószavát. Ez már abból a tényből is kiderül, hogy gyakran úgy kerít minket hirtelen hatalmába a tsuva, tehát az Istenhez való megtérés iránti vágy érzése, hogy annak látszólag nincs semmilyen érzékelhető előjele vagy kiváltó oka. Ezen gondolatokat, érzéseket az váltja ki, hogy a lélek hallja a mennyei hívó szót, amelyben Isten arra sarkallja az embert hogy javítsa meg életét, s térjen vissza Istenhez. Lásd Keter sém tov 146. és 255. fejezetek (valamint lásd még uo. 175. és 199. fejezetek); Mágid döváráv löJáákov 9. fejezet; Likuté Torá, Slách 146b. oldal valamint Técé 36d. oldal.] ↑

29. Bává kámá 17a. (és 82a.). ↑

30. Bráchot 30b. (és 33a.). Lásd Tikuné Zohár 18. fejezet [37a. oldal; valamint lásd még uo. 21:42b. és 70:130a.] ↑

31. [Zohár 3:124b.; lásd még uo. 98a. vége. Lásd még Tánjá, Igeret hákodes 26. fejezet.] ↑