Likuté Szichot – Hetiszakaszok

Az örök fejlődés kötelessége

A 42 utazás és a szabadság

1. Eheti tórai szakaszunk, a Máászé, a következő verssel kezdődik: „Ezek Izrael fiainak vonulásai, amelyekkel kivonultak Egyiptom országából…”^[1].

A „vonulásai” szó többes számban kerül megfogalmazásra, ami jelzi, hogy a zsidó nép több utazáson, vonuláson keresztül hagyta el Egyiptom országát. Ezzel kapcsolatban közismert a kérdés: nem egyetlen kivonulással történt mindez? Méghozzá a Rámszesztől Szukkotig^[2] tartó vándorlással? (Hiszen minden későbbi vándorlás csak azt követően vehette kezdetét, hogy a zsidók már kivonultak Egyiptomból.) Akkor, vajon mi az oka a többes szám használatának? Miért „vonulásairól” beszél a Tóra?

Továbbá az is magyarázatra szorul, hogy vajon mi a 42 vándorút jelentősége, amelyet a zsidók attól kezdve tettek meg, hogy elhagyták Egyiptomot, addig, hogy beléptek Izrael földjére, a „jó és tágas országba”^[3]?

A מצרים (Micrájim, Egyiptom) ugyanaz a kifejezés, mint a מצרים (mécárim, korlátok, határok).^[4] A zsidók, már a legelső útjuk alkalmával kiléptek Micrájimból (Egyiptom), ennek értelmében pedig már akkor szabadokká váltak? A korlátok elhagyását követően ugyanis szükségszerűen szabadok vagyunk, szabad térben találjuk magunkat. Ennek értelmében pedig a kérdés még mindig áll: mivel tud hozzájárulni a 42 utazás a „szabadság elvéhez”, [amit már az első utazással is elérünk]?

A szabadság szubjektív

A korlátoknak és a szabadságnak az eszmeisége több szintre és minőségre tagozódik. Egy adott helyzetet szabadságnak élünk egy alacsonyabb státuszhoz képest, de korlátozottságnak egy magasabb szinthez viszonyítva. A valódi szabadság állapotát pedig csak is a legutolsó vándorlást követően, utazásunk végén tapasztalhatjuk meg, amikor Járden Jerikóba (a Jordán Jerikóhoz közeli része) érkezünk^[5] – ami a Messiásra utal, akiről az áll, hogy morách vádájin („biztos szaglása alapján hoz döntést”^[6]). Ezen időszak eljöveteléig azonban minden olyan állapot, amelyet szabadságnak élünk meg, tulajdonképpen csak egy alacsonyabb szinthez képest szabadság, de egy magasabb szinthez képest korlátozottság.

42 utazás a végső szabadsághoz

Ez tehát az Egyiptom és a „jó és tágas ország” közti 42 állomás valódi jelentősége. Az első utazás alkalmával ugyan Egyiptomot, [a „korlátokat”] maguk mögött hagyták a zsidók, s ezzel egyidőben rögtön elnyerték a szabadságot; azonban az még csak Egyiptomhoz képest volt a szabadság állapota. Magasabb szintek perspektívájából továbbra is korlátok között maradtak.

Tehát Egyiptom elhagyását követően további utazásokra volt szükség ahhoz, hogy maguk mögött hagyhassák a korlátoknak ezt a magasabb szintjét is, s így tovább. Ez magyarázatként szolgál az „Ezek Izrael fiainak vonulásai, akik kivonultak Egyiptom országából…” vers valódi jelentésére vonatkozólag is. Az utazások mindegyike ugyanis egy állomásként szolgált arra, hogy végül Egyiptomból (a „korlátokból”) Járden Jerikóba [az abszolút szabadságba] érjenek, a végső úticélhoz.^[7]

A szabadság felé tartó kivonulásnak soha sincs vége

2. A Tóra örök, így annak tanításai minden egyes nemzedék számára relevánsak.^[8] Ez különösképpen vonatkozik az egyiptomi kivonulásra, amivel kapcsolatban az áll, hogy „mindenkinek úgy kell magára tekintenie, mintha ő maga, személyesen hagyta volna el Egyiptomot, a mai napon”^[9]. Így tehát a fentiek fontos tanítással szolgálnak Isten-szolgálatunkra vonatkozólag:

Megeshet, hogy Isten-szolgálatunkban olyan szintet értünk el, amely már értelmi és intellektuális készségeinket is túlnövi, sőt, még a velünk született korlátainkat és kapacitásainkat is, és így „elhagytuk a szentség valóságának korlátait.”^[10] Mindazonáltal, ez nem elegendő. Magasabb szintekhez viszonyítva ugyanis, ez még mindig a korlátoltság, a [spirituális] Egyiptom állapota. Ennek értelmében pedig még keményebben kell dolgoznunk, s tovább kell haladnunk a kijelölt úton.

Az ima haladás alulról felfelé

A fentiek elve az ima Isten-szolgálatán keresztül válik még érthetőbbé. Az ima ugyanis az Isten-szolgálat sztereótípusa. Mint ahogy közismert a különbség a Tóra tanulása és az imádkozás között: hogy míg „a Tóra fentről ereszkedik lefelé,” addig „az ima alulról emelkedik felfelé”^[11] – egy olyan [lelki] „létra ez, amely a földről indul, s egészen a mennyekig ér fel.”^[12] Tehát [az ima egy olyan lelki utazás, amelyben mindvégig] egy alacsonyabb szintről mozdulunk el a magasabb irányába, hogy a korlátokat magunkról lerázva tudjunk a szabadság [egyre magasabb] szintjeire eljutni.

Az ima rendjében önmagában is számos felemelkedés van. Minden egyes felemelkedés által, az azt megelőző állapotunkat tudjuk magunk mögött. Ez azonban még mindig nem elegendő. Folytatnunk kell, hogy mindig csak egyre magasabbra emelkedjünk.

Felkészülés az imára

Az első lépés az imára való felkészülés fázisa.

Az ember a végtelen és örökkévaló Istenhez imádkozik, ő maga – az ember – pedig [véges, és korlátolt, egy] fizikai testben, állati ösztön lélekkel. Ezen korlátoltság pedig még hangsúlyosabb, ha [a testet] vétkek szennye is terheli. Ha ez így van, akkor vajon miként lehet egyáltalán elkezdeni az imát, hogy elérjük az Örökkévalót, aki viszont minden korlát felett áll? Ennek eléréséhez először a saját személyes ügyeinktől és egonktól kell megszabaduljunk, és csak ezután kezdhetünk el imádkozni.^[13]

Már magára az imára való felkészüléssel, még mielőtt magába az imába belekezdenénk, és elkezdenénk recitálni a Hodu-t, vagy akár a Má tovu-t, önmagábn azzal, hogy magunkra kötjük a gártlit^[14] és neki veselkedünk az imának, máris kilépünk személyes ügyeinkből, magunk mögött hagyva korlátainkat, és a spirituális fejlődésre útjára térünk.

(Ez magyarázatként szolgál arra a háláchára is, hogy még ima előtt kell elvégezzük testi szükségleteinket, és az azt követő kézmosást.^[15] Először az érzékelhető belső szennyeződést kell eltávolítani magunkról, s azt követően pedig a külső tisztátalanságot a kezünkről. A kezünk tisztátalansága csupán külsődleges dimenzióban nyilvánul meg, [de ennek dacára, attól is meg kell tisztulnunk]. A belső szennyeződéstől már megváltunk, [de ez nem elég, hanem] a minket körülvevő [negatív] tisztátalan kisugárzástól is meg kell szabaduljunk.^[16])

Ezen új státusz elérése azonban még nem elégséges, hozzá kell látnunk magához az imádkozáshoz. El kell kezdenünk recitálni a hodu-t , és ezáltal ki tudunk lépni abból a szintből, ahova az imára való felkészülés által jutottunk, ami egy további szinthez képest [már nem a szabadság, hanem a] korlátozottság manifesztációja. Ennek értelmében pedig, még ezen korlátolt állapotból is tovább kell haladjunk, hogy ezáltal a szabadság egy magasabb szintjére juthassunk.

Ámidá – a teljes önmegsemmisülés és felszabadulás

Sőt! Magában az imában is megannyi felemelkedés van, amelyket általában négy szintre sorolunk be.^[17] (Ezen felemelkedések Istennek a [42-es számértékű] מ״ב neve által érhetők el.^[18]) Minden egyes ilyen szint azonban, egy korlátot jelenít meg az őt követő, nála magasabb szinthez képest.

A fejlődés, az emelkedés az ima során egészen az Ámidáig, tehát a tizennyolc áldás mondásig töretlen, s itt történik meg a végső felemelkedés: ekkor teljesen elszakadunk az addigi valóságunktól (bármi legyen is az, magába foglalva azt is, aki már látszólag tökéletesre finomította magát Isten-szolgálata által, minden azt megelőző korábbi szinten), s tökéletes önmegtagadásban, mint „szolga a mestere előtt” állunk Isten színe előtt. Ekkor az addig általunk érzékelt létezésünk teljesen megszűnik. Azzal kezdjük, hogy [arra kérjük Istent, hogy] „Uram, ajkaimat nyisd meg, hogy szájam hirdesse dicséretedet.”^[19] [Azért fohászkodunk, hogy maga] Isten nyissa szóra ajkunkat, mert már csak az ő szavait vagyunk képesek elismételni.^[20]

Ámidá – a legmagasabb felemelkedés

3. Fentiek magyarázatként szolgálnak, egy, az Ámidát érintő látszólagos ellentmondásra is:

a) Az egyik oldalról ekkor a végső önmegtagadás állapotában vagyunk, így mi is csak azt ismételjük el, amit az előimádkozó mond;

b) Ugyanakkor, az Ámidá [az első olyan része az imának, amelynek] áldásai a saját egyéni kívánalmaikat is magukba foglalják, nem csak spirituális, hanem anyagi értelemben is! Az Ámidá áldásait a dalos versek (pszuké dözimrá), a Smá áldásai, és a Smá imarészei előzik meg, amelyeknek egyike sem tartalmaz anyagi igényre vonatkozó kívánságokat (ugyanis, mint azt feljebb már kifejtettük, az ima ezen szakaszaiban az „én” nem kap megnyilvánulási teret), az Ámidában azonban igen!

Ezen látszólagos ellentmondást a következőkben oldhatjuk fel:

Azon érdemnél fogva, hogy az Ámidá a legfelső felemelkedést jeleníti meg, így az két egymással ellentétes eszmeiséget is magában foglal. Ezzel összhangban fejtegeti a máámár, hogy a magasabb szintek, arányosan nagyobb mértékben képesek magukba foglalni az egymással ellentétes aspektusokat.^[21] Ez némileg a jövőbeni Megváltás paradigmáját tükrözi vissza, amikor „lássa minden halandó…”^[22] próféciája fog megvalósulni, tehát, amikor még fizikai testünkkel is képesek leszünk érzékelni az istenség megnyilvánulását,^[23] amely jelenség két ellentétes aspektus [a fizikai és a legmagasabb szintű spiritualitás] egyidejű megnyilvánulását foglalja magában.

Az imát minden nap újra kell kezdeni…

4. Habár az Ámidá a végső felemelkedést jeleníti meg, [és az előző nap már eljutottunk erre a végső felemelkedésre,] ennek dacára a következő nap újra neki kell látnunk az imádkozáshoz. Megint csak az imára való felkészülés szakaszaival kell kezdjünk, majd a Hoduval folytatnunk, a Dalos versekkel, és így tovább. Attól függetlenül ugyanis, hogy milyen magasságig emelkedtünk tegnap, az a mai napi célkitűzéshez képest szükségszerűen csupán egy korlátot jeleníthet meg.

Az ima Isten-szolgálatának ezen [örökké emelkedő] aspektus, általában véve is vonatkoztatható valamennyi Isten-szolgálatunkra. Az embernek „örökké járó”, ^[24] mozgó és fejlődő lénynek kell lennie.

Még akkor is, ha sikeresen eltávolodtunk a gonosztól, s jelenleg már egy emelkedettebb szinten vagyunk, ennek dacára ez még nem szolgálhat megelégedésünkre. Magasabb szintekhez képest ugyanis, még mindig van némi kötődésünk a gonoszhoz.

Aki másban meglátja a rosszat, az maga is rossz

([Ha másból nem, akkor] ez már abból a tényből is nyilvánvalóvá válik, hogy másban érzékeljük a rosszat. Ahogy a Báál Sém Tov tanította: a gonosz másban való érzékelése azt bizonyítja, hogy a rossz valójában bennünk is megvan, még ha finomabb formában is. [Ha ugyanis nem lenne bennünk semmilyen rossz, akkor azt másban sem vennénk észre.]^[25])

Minden reggel újra kell kezdeni a munkát

Nekünk pedig még ettől a rossztól is el kell távolodnunk. Fizikai valóságunk megtisztításán örökké dolgoznunk kell. Ez persze nem azt jelenti, hogy szükségképpen meg kell törjük magunkat koplalás és önsanyargatás által. Elég, ha folyamatosan finomítjuk magunkat, összhangban a „Ha látod gyűlölőd szamarát leroskadva terhe alatt…”^[26] vers Báál Sém Tov általi értelmezésével. Rögtön a felkelést követően már fel kell nyergeljük szamarunkat (חמור – chámor), más szóval az anyagi valóságunkat ( חומר– chomer).^[27] Ezen keresztül érhetjük el ugyanis az eljövendő korszak manifesztációjának beteljesülését, amikor megvalósul a „lássa minden halandó” eszmeisége, más szóval, amikor a fizikai anyagot már olyan mértékben sikerült megtisztítanunk és finomítanunk, hogy az önmagában lesz képes látni az Istenséget.^[28]

Örökké haladnunk kell!

5. Ekkor persze még mindig érvelhetünk azzal, hogy „már eddig is olyan keményen dolgoztam, hogy a nyilvánvaló, nyers gonosztól már így megszabadultam. Már így is magas szintet értem el. Ki határozta azt meg, hogy ennél is tovább kellene küszködnöm? Én már azzal is elégedett vagyok, amit eddig elértem.”

Az ilyen embernek mondják, hogy már pedig az élet célja az, hogy „folyamatos járókká” legyünk – tehát olyan valakivé, aki mindig előre halad és fejlődik – és nem olyanná, aki egy helyben stagnál. Minden egyes nap, amit csak Istentől kapunk, életcélunkért kell, hogy dolgozzunk, ahogy az Írás is mondja: „a könyvedben mind be vannak irva-e a napok, melyek alkotandók, midőn egy sem volt még közülök.”^[29]

Hetiszakaszunk tehát ezzel a tanítással szolgál a számos vonulásból. Sosem elégedhetünk meg csupán annyival, amennyit jelen pillanatig értünk el.

Minden mélységből fel lehet törni

6. Ugyanakkor [hetiszakaszunk 42] utazása egy másik tanítással is szolgál:

Van olyan, hogy teljesen értéktelennek tartjuk magunkat, s úgy érezzük, már nincs lejjebb. Azonban még ilyen helyzetben sem szabad kétségbe esnünk, vagy reményt vesztenünk. Mindig van lehetőségünk arra, hogy jelen helyzetünket elhagyjuk, és saját munkánk (istenszolgálatunk) révén, egy magasabb szintre emelkedjünk.

Ne gondoljuk, hogy csak azért, mert nagyon mélyen érezzük magunkat, erőfeszítéseink is hiábavalóak lennének. A vonulások témái éppen azt tanítják számunkra, hogy már egyetlen út megtételével is kijuthatunk Egyiptomból, hogy onnan egy „jó és tágas országba” érkezzünk. (Jó, és tágas a jelenlegi helyzetünkhöz képest, hogy onnan még tovább fejlődhessünk – egészen a végső felemelkedésig.)

A zsidók Egyiptomban a „tisztátalanság 49 kapujának”^[30] romlottságában süllyedtek el. Sőt! Egyiptomi tartózkodásuk még a Tóra-adás előtt volt, tehát egy olyan időben, amikor még lehetetlen volt „Róma” [(tehát a szellemi birodalom)] és „Szíria” [(a izikai valóság)] összekapcsolása.^[31] Mindezek dacára, az utazások végül a „jó és tágas országba” vezették őket.

Ha ez így volt abban a korban, akkor korunkban ez még hatványozottabban érvényes. Függetlenül attól, hogy milyen mélyre süllyedtünk, a jelenlegi Isten-szolgálatunk így is jóval könnyebb. Manapság ugyanis már nem maradt más, [amit még meg kellene tisztítani], csak egy „kis palack.”^[32] Sőt! A Tóra-adás különleges képességekkel ruházott fel minket. A Tóra-adás által ugyanis hatályát vesztette Róma és Szíria egyesítésének tiltása, így lehetővé vált a felső világok és az alsó világok egyesítése. Ezen túlmenően, ma még a Rebbe, és a haszidjai közti kötelék is segít minket, más szóval a Rebbe, az apósom köti össze a zsidót az isteni esszenciával.^[33] Ebből fakadóan pedig, minden egyes zsidó képes arra, hogy jelenelegi státuszát elhagyva egy „jó és tágas országba” érkezzen, egészen addig míg a legtágasabb helyre nem érkezik, Járden Jerikóba, a Messiás eljöveteléig, aki maga a máriách vödájin.^[34]

Maga a córesz megtapasztalása a segítség kezdete

7. Eddigiek alapján pedig már az is érthetővé válik, hogy a Mátot és Mászé hetiszakaszait miért mindig a három hetes gyászperiódus idejére ütemezzük.^[35]

Létezik egy tanítás, miszerint azért „rombolunk, hogy építhessünk.”^[36] Más szóval, a rombolásnak a tevékenysége, egyfajta eszközként szolgál azon célhoz, hogy végül egy még jobb, még erősebb épületet építsünk a helyére. Ezen kontextusban pedig a Báál Sém Tov a következőképpen értelmezi a „szorongatás ideje az Jákobnak, de abból megszabadul” prófétai verset:^[37] [az idézetet úgy is lehet értelmezni, hogy] a felszabadulást és a Megváltást [nem „abból”, tehát a „szorongatásból” nyerjük el, hanem éppen „az által”, vagyis] a szorongatás, a córesz megtapasztalásán keresztül.^[38] Ez is két ellentétes aspektus egyidejű egyesítését jeleníti meg.

Ezért olvassuk a Mátot és a Mászé hetiszakaszait az évnek éppen ebben a szakában. A Mátot a „megában foglalást” jeleníti meg, tehát azt, amikor egymástól eltérő, esetleg látszólag még ellent is mondó aspektusokat ötvözünk.^[39] A Mászé pedig azt testesíti meg, amikor kilépünk, elhagyjuk a három gyászhetet, más szóval a minket korlátozó, gúzsba kötő helyzetet. Elérjük, hogy soha, semmilyen szempontból se szegje kedvünket aktuális státszunk, amelyben vagyunk. A valóság ugyanis az, hogy éppen az ilyen nehézségek azok, amelyek hosszú távon felszabadítanak, hogy végül Járden Jerikóba érhessünk.

A vigasztaló apa

Ez az oka annak is, hogy az ötödik hónapot Menáchem-Ávnak hívjuk, ami a héber nechámá kifejezésére utal, amely vigaszt jelent.^[40]

Végső soron ugyanis minden a jóért történik,^[41] amit az a példézat is híven tükröz, amikor az apa azért fenyíti gyermekét,^[42] mert szívén viseli annak jövőbeni boldogulását. Ezen a tényen való elmélkedés a végső jó felismeréséhez is elvezet minket.

Sőt! Ezen felismerés nem csak az elméleti, elvont szinten fog megtörténni, hanem bizony valóban érzékelhető lesz, amit saját fizikai szemünkkel is láthatunk megvalósulni. Ekkor a jót egy valódi, megnyilvánult módon fogjuk érzékelni, mint azok esetében, akik már odaáig jutottak, hogy azt mondták: „Ez is a jóért történik,”^[43] valamint „Bármi, amit az Örökkévaló tesz, azt a jóért teszi.”^[44]

Persze fontos, hogy a „ha majd lemosta az Örökkévaló Ción leányainak szennyét…”^[45] elve is valóra váljon, ahogy a Tánjá^[46] is magyarázta ennek eszmeiségét, a nagy és félelmetes király példézatán keresztül, aki személyesen mossa le egyetlen gyermeke szennyét. Mindez pedig a jóság és irgalom útján kell, hogy megvalósuljon. (Vagyis, azon túl, hogy [a fájdalommal teli] megtisztulás a jó cél érdekében történik, maga a folyamat is az [isteni] szeretet és az irgalom jegyében kell, hogy bekövetkezzen.) Ez már a Tánjá azon megfogalmazásából is kiderül, amelyben azt mondja, hogy „apja aki együttérez vele, igaz és kegyelmes,” ami azt jelzi, hogy a megpróbáltatás szeretet és irgalom által fog érkezni. Az eddig taglaltakból azonban a legfontosabb az, hogy azt végül látható, és megnyilvánult jóként fogjuk végül érzékelni, amikor is a צרה (cárá), tehát a nehézség végül צהר (cohár)-ként, azaz a végső világosságként fog megnyilvánulni számunkra.^[47]

(5715–1955. Mátot és Másze hetiszakaszok szombatjának a szichájából)

1. [4Mózes 33:1. Az אשר („amely”, „aki”) szó utalhat a zsidókra, tehát azokra „akik elhagyták Egyiptomot,” vagy az utazásokra, tehát „amelyekkel elhagyták Egyiptomot.” A szichá, a második értelemben használja, és ezáltal a szöveg kérdésessé válik a fenti értelemben.] ↑

2. [4Mózes 33:5. 2Mózes 12:37; és lásd ott Rási (a Möchiltá, Bo, Piszchá 14. fejezetet idézve) magyarázatát, miszerint Szukkot 120 mérfölddel van Rámeszesz után (egyéb változatok, a Möchiltá lábjegyzeteinek idézetében, Horovitz kiadás, 47. oldal, amely még nagyobb távolságról beszél).] ↑

3. [2Mózes 3:8. Lásd Lekách tov és Midrás hágádol ehhez a vershez, a „jó” és a „tágas” melléknevek jelentőségéről. Lásd még Torá or, Técávé 84c. oldal.] ↑

4. [Lásd Torá or, Vájérá 57c. oldal; Likuté Torá, Slách 48c. oldal. Lásd még Likuté Torá-Ári zl, Vájésev (101a. oldal); valamint Sáár hápszukim, Vájésev (89b. oldal).] ↑

5. [4Mózes 33:48.] ↑

6. [A יריחו (Jerikó) név a ריח (réách) szóból ered, amely illatot jelent, ugyanis ebben a városban kellemes illat árad a balzsam fákból (Rási a 2Királyok 20:13-hoz és Jechezkel 27:17-hez). Az illat érzékelése kifejezetten a Messiáshoz kapcsolódó aspektus, akiről az van jövendölve, hogy „Isten-félelmében fog והריחו (szagolni) [ítélkezni]” (Jesájá 11:3.): Rábá erről a próféciáról azt tanította, hogy a Messiásnak elég az illető szagát megérezni, hogy ítélkezni tudjon felette, ahogy azt az Írás is tudatja (Jesájá 11:3-4.), „Isten-félelmében fog והריחו (szagolni) [ítélkezni], nem fog szeme látása által ítélni, sem füle hallása után rosszallani, hanem a szegényt igazsággal ítéli majd meg.” Szánhedrin 93b. Lásd Likuté Torá, Mászé 89b. oldal. Lásd még Zohár 2:8b-t Jerikó szerepéről a messiási időben.] ↑

7. Likuté Torá, Mászé 89b. oldaltól. ↑

8. [Lásd még korábbról, Pinchász 54. lábjegyzet.] ↑

9. Pszáchim 116b.; Tánjá 47. fejezet. ↑

10. [Lásd Torá or, Smot 49d. oldal; valamint a feljebb, 4. lábjegyzetben idézett források.] ↑

11. Tánjá, Igeret hátsuvá 10. lábjegyzet. Lásd Torá or, Brésit 1c. oldal; Széfer hámáámárim 5708, 80. oldal. ↑

12. Zohár 1:66b.; uo. 3:306b.; Tikuné Zohár 45:83a. [Lásd még „The Dynamics of Prayer”, Deep Calling Unto Deep, 6. és 15. fejezetektől.] ↑

13. [Lásd még Bráchot 30b., 31a. és 32b.; Sulchán áruch, Orách chájim 93. fejezet. Lásd a Nötivot olám, Ávodá 5. fejezetben a Bráchot 8a. értelmezését a „The Dynamics of Prayer” 61. lábjegyzetének az idézetében.] ↑

14. [Ima előtt egy selyemövet, a gártlit kell derekunk köré tekerni; Sulchán áruch, Orách chájim 91:2. A felsőtest és alsótest egymástól elválasztásának halachikus elve mellett (lásd ott a kommentárokban, különösen Káf háchájim 4. bekezdéstől), ez egyben az imára való felkészülés egyik aktusa is egyben az Ámosz 4:12. értelmében „készülj Istened elejébe (a találkozásra), Izraél!” (Sulchán áruch uo.): az ágyék körül övezése, az egyfajta erővel gyorsulást jelent (Rási a 2Királyok 9:1-hez és a Jeremiás 1:17-hez). Ennek értelmében pedig amikor gártlival övezzük magunkat, az az imára való fokozott készenlétet jeleníti meg (Lövus, a Káf háchájim idézetében, ott 6. bekezdés).] ↑

15. Bráchot 15a. [és 23a.; Sulchán áruch, Orách chájim 92:1. és 4-től; Sulchán áruch háráv 92:3-5.] ↑

16. Lásd még Maimonidész, A mikve szabályai 1:12. [nevezetesen, hogy a tisztaságnak és a tisztátalanságnak a szabályai a chukimként elnevezett, „rendeletek” micva csoportba esnek, tehát azok az értelmen túlmutató elvek: azon isteni rendeletek, amelyeket az emberi elme képtelen teljességgel felfogni. A tisztátalanság nem holmi sarat vagy piszkot jelent, amit nem lehet vízzel sem lemosni, hanem a Szentírás tárgyát képező rendelet az, amely a szív szándékainak az alávetettségében él.] Lásd Midrás Bámidbár rábá 19:1. [ugyanezen elvet megfogalmazva, s arra a következtetésre jutva, hogy az a „törvényt alkottam, rendeletet hoztam, s tilos azt neked áthágnod!”] Lásd még Likuté Torá, Ácháré 29a. oldal [és lásd még ott Távo 43c. oldal, és Sir hásirim 9c. oldal]. A tisztátalanság tehát nem egy fizikailag megfogható dolog: nincs szemmel látható veszteség, s csak annyit tudunk vele kapcsolatban amit Isten mondott: „Törvényt alkottam…”. ↑

17. Széfer hámáámárim 5708, 80. oldal. [Az „ima létrájának” négy foka van (lásd Tévelygők útmutatója 2:10.), az Ászijá, Jöcirá, Brijá és Ácilut 4 világának emelkedő soorendjének megfelelően; Lásd Pri éc Chájim, Sáár hátfilá 1. valamint 4-6. fejezetek. Ezen elv részletesebb kifejtéséért, s hogy az ima rendje miként oszlik fel ezen négy komponensre, lásd „The Dynamics of Prayer” 14-15. fejezetek.] ↑

18. [Lásd Pri éc Chájim, Sáár hátfilá 15. fejezet, és uo. Sáár hákádésim 1. fejezet. Lásd még Éc chájim 9:2.

    A mem-bét név, más szóval a 42 betűt tartalmazó Isten név általában az Áná bökoách – Nechunjá ben Hákáná rabbi imája – 42 szavának akronimjaként van meghatározva (Tikuné Zohár 4:19a.; lásd még Zohár 3:108b. és Tikuné Zohár 21:50b.). Toszáfot a Chágigá 11b-hez, én dorsin kezdő szavakkal. Ebben azt fejti ki, hogy a teremtés munkája (máásze brésit) erre a névre utal, amely a Tóra első versének 28 betűjéből nyer formát, valamint a második vers első 14 betűjéből (lásd még Tikuné Zohár, Bevezetés 13a.; valamint uo. 4:19a. Hosszabb kifejtésért lásd Párdész rimonim 21:12-13. fejezetek). A 42 utazás, ezen 42 betű alkotta névhez kapcsolódik (Likuté Torá – Ári zl, Mászé), hogy maga alá hajtsa a gonoszságnak és a tisztátalanságnak az erejét (Likuté Torá, Mászé 88d. és 91b. oldal; valamint lásd még Széfer hálikutim – Cemách Cedek, mem-bét kezdő szóval, 6-9. oldal).] ↑

19. Zsoltárok 51:17. ↑

20. Lásd Mose Álsájch rabbi kommentárját ehhez a vershez; Likuté Torá, Sir hásirim 2c. oldal; valamint Torát Smuel 5627, 436. oldal. ↑

21. [Lásd Széfer hálikutim – Cemách Cedek, hitkálölut kezdő szóval, 386. oldaltól.] ↑

22. [Jesájá 40:5.] ↑

23. [Lásd Tánjá 36. fejezet; valamint még korábbról, Támuz 12-13, 28. bekezdés vége.] ↑

24. [„Adok neked járókat (מהלכים) az itt állók (עומדים) között” (Zchárjá 3:7.). Ezen vers az embereket és angyalokat állítja szembe egymással. Az angyalokat állóknak hívja (Jesájá 6:2.), míg az embereket olyanoknak, akik folyamatosan járnak, haladnak. Az angyalok alapvetően statikusak, egy helyben állnak, más szóval mindig ugyanazon a minőségben, szinten maradnak meg. Az embernek ezzel szemben az a képesség adatott meg, hogy fejlődjön, hogy gyökeres változásokat eszközöljön és hogy folyamatosan feljebb és feljebb emelkedjen. Lás Chomát ánách a Zchárjá 3:7-hez; Torá or, Vájésev 30a. oldaltól; Likuté Torá, Böchukotáj 45a. oldal; valamint Széfer hálikutim – Cemách Cedek, máláchim kezdő szóval, 468. oldaltól. Lásd még Tánjá, Bevezetés a 2. könyvhöz (76a. oldal, 2. hasáb); valamint lejjebb, 8. bekezdés.] ↑

25. [Keter Sem Tov 89., 116. és 363. paragrafus; uo. Hoszáfot 152. paragrafus és lásd ott a 160-163. lábjegyzetek (a Báál sém tov azon elvét fejetegetve, hogy amikor egy másik emberre nézünk, az olyan mintha a tükörbe néznénk).] ↑

26. 2Mózes 23:5. Lásd még korábbról, Sávuot 106. lábjegyzet. ↑

27. A חמור – chámor és a חומר – chomer szavak etimológiailag kapcsolódnak egymáshoz; lásd a hivatkozást az előző lábjegyzetben.] ↑

28. [Lásd feljebb, 22-23. lábjegyzetek.] ↑

29. Zsoltárok 139:16.

    [„A könyvedben mind be vannak írva-e a napok”, az ember számára megadatott időre utal, tehát az élethosszára. Ezen idézet eredeti héber szövegébe a völo kifejezés álef betűvel íratott ולא (ez által az „és nincs ott” jelentéssel bír, azonban valójában úgy kell olvasni mintha utolsó betűje váv lenne ולו(ez által az „és neki” jelentésére módosítva a kifejezést). Mindkét esetben, írás módban, az a korábbi kifejezéshez kapcsolódik:

    Minden ember számára korlátolt mennyiségű idő áll rendelkezésre, hogy valóra váltsa életcélját – hogy felismerje, és megalapozza az echád állapotát, más szóval az Istennel létesített egységet, „az Örökkévaló echád – egy” (5Mózes 6:4.) megvalósulását. Az echád szó héber betűkkel kiírva három betűből áll, amelyek (mint minden más betű is a héber ábécében) egy-egy számnak felelnek meg. Az álef (amely értéke egy), az egy álufot (mestert) jeleníti meg, amely uralja a chetet (amely értéke nyolc), azaz a hét felső mennyet, és az alanti földet; és a dáletet (amely értéke négy), azaz kelet, nyugat, észak és dél égtájait. (Bráchot 13b.; Sulchán áruch, Orách chájim 61:6.).

    Életünk napjai olyanok, mint lelkünk potenciális öltözetei: amennyiben azokat rendeltetésüknek megfelelően használjuk, azok a lelket felöltöztetik, körbeölelik, azonban, ha nem használjuk őket, vagy akár csak nem a megfelelő módon, azok meztelenül hagyják a lelket. (Lásd Zohár 1:224a. – hivatkozási szövegünk kontextusában; valamint uo. 129a. Lásd még hosszabban VöÁbrahám zákén ba bájomim 5738, a Cváát háRIBáS mellékleteként, valamint az ott idézett forrásokat.)

    Eddigiek alapján már érthetővé válik a lo kifejezésnek mindkét írásmódban történő értelmezése: amikor elpazaroljuk a rendelkezésünkre álló időt, s azt nem használjuk Tóra tanulásra és a parancsolatok megcselekvésére, akkor bizony az a jelenség fog bekövetkezni, hogy „a könyvedben mind be vannak írva a napok, de az Egy (echád) nem lesz köztük (ebben az esetben az eredeti héber szövegben a lo kifejezést áleffel írva)” (lásd Likuté Torá, Slách 51c). Amikor azonban terveinknek megfelelően tudjuk hasznosítani a rendelekzésünkre álló időt, akkor annak leszünk szemtanúi, hogy „a könyvedben mind be vannak írva a napok, és az Egy is köztük lakozik” (lásd Széfer hámáámárim – Jiddis, 82. oldal). Lásd még Likuté szichot 23. kötet 419. és 457. oldalak; valamint] Töhilim Jáhél or ehhez a vershez idézve kapcsolódó forrásokat. ↑

30. Zohár chádás, Jitro 31a. [Peszachi Hágádá Kehát kiadásának a fordításában, 20. oldal]. ↑

31. Midrás Smot rábá 12:3.

    [Amikor Isten megteremtette a világot, elrendelte, hogy „Az ég az Örökkévalónak ege, de a földet az ember fiainak adta” (Zsoltárok 115:16.); a felső világok tehát a felső, spirituális lényeknek teremtettek, míg az alanti világok az alacsonyabb szintű lények számára (Midrás Dvárim rábá 10:2.): „Róma lakói nem ereszkedhetnek le Szíriába, s Szíria lakói sem emelkedhetnek fel Rómába.” Más szóval, egykoron még nagy szakadék választotta el egymástól a mennyet és a földet, azaz a spirituális és a fizikai valóságot. Ezen ténynek a parancsolatok megcselekvésére vonatkozólag is volt kihatása. A parancsolatokat ugyan már akkor is végre lehetett hajtani (lásd Jomá 28b.; Kidusin 82a.; és Midrás Vájikrá rábá 2:10.) fizikai tárgyak által, vagy fizikai környezetben, azonban a parancsolat végrehajtásában használt tárgy továbbra is annak profán állapotában maradt vissza, tehát nem szentelődött meg a micva által. A micva ennek értelmében tehát szigorúan spirituális jellegű aktus volt, s az annak kivitelezéséhez használt tárgyak továbbra is eredeti fizikai álapotukban maradtak vissza, mindenféle változás nélkül. Ezen jelenséget a Tóra-adás eseménye változtatta meg:

    „Amikor Isten a Tórát készült átadni, eredeti rendeletét módosítva azt mondta: „Azok, akik alant vannak, emelkedjenek most a magasba; azok pedig akik fent vannak, most ereszkedjenek le.” (Midrás Smot rábá 12:3.) A Tóra-adás eseménye felszámolta az addigi kettőséget, s hidat képezett az anyag és a szellem között. Ennek folyományaként pedig, a szellem és az anyag elkezdett kapcsolatba lépni egymással: a spiritualitás behatolt a fizikaiságba, s azt a szentségbe, spiritualitásba emelte. Lásd Likuté szichot – Brésit, Chájé Szárá 16. bekezdés; uo., Vájécé 12. bekezdés, és Vájislách 11. bekezdés; Likuté szichot – Vájikrá 141. és 193. oldalaktól; valamint lásd még korábbról, Sávuot 3. bekezdés.] ↑

32. [A Chulin 91a. parafrázisában (Rási idézetében az 1Mózes 32:34-hez) – miszerint Jákob még visszament, hogy megmentsen néhány kis korsót. A gálut utolsó felvonása úgy fog megnyilvánulni, hogy már csak néhány kis dolog fog visszamaradni, ami még megtisztításra, illetve a szentségbe való visszahelyezésére vár, s ezután fog sor kerülni a messiási Megváltásra. Lásd még Likuté szichot – Brésit, Vájigás 8. fejezet és ott a 13. lábjegyzet.] ↑

33. [Ezen elv részletes kifejtését lásd a „The Concept of the Rebbe-Tzadik in Chassidism” részletezésében, a Chassidic Dimensions 5-8. fejezeteiben.] ↑

34. Lásd feljebb, 6. lábjegyzet. ↑

35. [Ezen kifejezésért, és valódi jelentéséért lásd még korábbról, Támuz 12-13, 57. lábjegyzet.] ↑

36. [Sábát 31b.] ↑

37. Jeremiás 30:7. ↑

38. Keter sém tov, Hoszáfot 8-9. bekezdések. ↑

39. [Lásd Likuté Torá, Mátot 85d. oldaltól, Héchálcu máámár, lásd ott különösen a 86d. és 88a-b. oldalakat. A hangsúly a héchálcu kifejejezésen van, amely azt jelenti hogy „fegyverezzetek fel közületek a férfiakat” (4Mózes 31:3.), azaz mindenkit közületek, ami egy mindent átfogó egységet jelenít meg. A Tóra ezen a ponton beszél a midjániták ellen megvívandó háborúról. A midján szó ebben az esetben a mádon kifejezés metafórájakéknt értelmezendő, ami küzdelmet jelent (lásd Zohár 2:68a.).

    Ennek értelmében tehát midján az egység felbomlását, a megosztottságot jeleníti meg, s az alaptalan gyűlöletnek a szimbóluma. Ez adja a tisztátalanság valóságának a hátterét, szemben a szentséggel, ami pedig az egységet jelenti (lásd még Zohár 3:16b.). Az idézett máámár ezt a Szentély pusztulásának a kontextusában magyarázza, amit pedig az alaptalan, ok nélküli gyűlölet idézett elő (Jomá 9b.). A zsidók egymás iránti szeretete (áhávát Jiszráél) illetve a köztük lévő egység (áchdut), valamint a lelkeik közötti kölcsönös összefonódás (hitkálölut) felszínre juttatása az, amely képes megtisztítani a gyászidőszak negatív megnyilvánulásainak a kiváltó okait, s ezzel elő idézni a messiási Megváltást. Lásd feljebb, Támuz 12-13, 20. bekezdés, és ott a lábjegyzetek.] ↑

40. [A hónap valódi neve Áv, de hagyományosan Menáchem Ávként (az apa vigasztalását szimbolizálva) szokás rá hivatkozni, mintegy imával teli kifejezést, azzala reménnyel hogy vigaszt nyerünk mennyei Atyánk által azon tragikus eseményekből, amik ebben a hónapban történtek a zsidó néppel. Lásd még Áruch hásulchán, Even háezer 126:16.] ↑

41. [Lásd Midrás Brésit rábá 51:3., és ott a Jefé toár kommentárját; Tévelygők útmutatója 3:12.; Cváát háRIBáS 130. fejezet, és ott a lábjegyzetek; valamint Likuté szichot – Vájikrá, Böchukotáj 5-8. fejezetek. Lásd még Midrás Brésit rábá 9. fejezet; valamint lásd a következő két lábjegyzetet.] ↑

42. [5Mózes 8:5.; Példabeszédek 3:12.] ↑

43. Táánit 21a. ↑

44. Bráchot 60b.; Sulchán áruch, Orách chájim 230:5. [Ezen két kifejezés közti különbség kifejtéséért lásd Keter sém tov, 33. fejezet.] ↑

45. Jesájá 4:4. ↑

46. Tánjá, Igeret hákodes 22a. fejezet. ↑

47. [Lásd 38. lábjegyzet; valamint Keter sém tov, 33. paragrafus.] ↑