Likuté Szichot – Hetiszakaszok

Bo – Jud Svát^[1]*

Az elkötelezett önfeláldozás nem ismer határokat

I.

A Megváltás az önfeláldozó integritás érdeme

A bárányáldozat – pszichológiai hadviselés Egyiptom ellen

1. Eheti szakaszunkban parancsolja meg az Örökkévaló [a zsidóknak], hogy Niszán hónap 10-én vegyenek magukhoz egy bárányt, néhány napig tartsák otthonukban, majd a hónap 14-ik napján mutassák be Peszách-áldozatként.^[2]a

Vajon miért volt fontos, hogy már Niszán hónap 10-én vegyék magukhoz ezt a bárányt? Bölcseink erre válaszként azt a magyarázatot adják,^[3]b hogy azért, mert [ezzel is felkeltették a zsidók az egyiptomiak kíváncsiságát.] Az egyiptomiak látták, hogy a zsidók az otthonaikban bárányokat őriztek, s meg is kérdezték tőlük ennek okát. A zsidók erre válaszként csak magabiztosan azt felelték: „Azért tartjuk itt ezt a bárányt, hogy levágjuk, majd feláldozzuk.”

Az egyiptomiak bálványként szolgálták a bárányt, (ahogy Mózes mondta a fáraónak: „Áldozzuk fel [az egyiptomiak undormányát ^[4]c a saját szemük előtt] és [várjuk], hogy ne kövezzenek meg?) Ennek dacára Isten azt kérte a zsidóktól, hogy a bárányokat négy napig őrizzék az otthonaikban, és az egyiptomiak kérdéseire nyíltan mondják meg, hogy „le fogjuk vágni és Istennek áldozatként fogjuk bemutatni!”

Az áldozat és az önfeláldozás érdeme a Megváltás

A zsidó népnek ez a belső integritása, és a möszirut nefes azok a [tulajdonságok, amelyeknek köszönhetően megőrizték az egyiptomiakkal szembeni sértetlenségüket, és ez is] idézte elő a Megváltást.

Bölcseink^[5]d is ehhez hasonlóan tanították, hogy a zsidók az egyiptomi kivonulás során mentesek voltak a micváktól, ahogy azt az Írás is tudatja velünk:^[6]e „te meztelen és mezítelen voltál.” Sőt, [valójában alig lehetett őket az egyiptomiaktól megkülönböztetni, hiszen] „ezek (a zsidók) is bálványimádók, és azok (az egyiptomiak) is bálványimádók.”^[7]f Isten tehát Izrael népének adta a Peszách-áldozatot, s a micva érdemeként pedig – kiegészülve a möszirut nefessel, ami magából a parancsolat végrehajtásából következett – Izrael kiérdemelte az egyiptomi megváltást.

Az egyiptomi és a végső megváltás párhuzama

2. Az Írás mondja:^[8] „Mint Egyiptomból való kijöttödnek napjaiban – láttatok majd vele (a néppel) csodálatos dolgokat.” Ez ezt jelenti, hogy az egyiptomi kivonulás egyfajta allegóriaként szolgál az eljövendő Megváltásra vonatkozólag.^[9]g Amikor a Tóra egy példával hozakodik elő, [az mindig pontos, annak minden részletében.^[10] Ez a mi esetünkben sincs másképpen:] azok a körülmények fogják az eljövendő Megváltást is elhozni, amelyek az egyiptomi kivonulást idézték elő.

Így csakúgy, mint ahogy a kivonulás a [zsidó nép] bátorságának és a möszirut nefesnek volt az eredménye, a jövőbeni Megváltást is bátor tetteink és a möszirut nefes gyümölcse lesz.

Felebaráti szeretet akadályok nélkül

3. Ha minden parancsolatot önfeláldozásig határozott szándékkal kell végrehajtanunk, akkor a felebaráti szeretetre – amely az egész Tóra alap fundamentuma – ez sokszorosan igaz.^[11] A parancsolatot teljes lelkesedéssel, másoktól nem megrettenve kell teljesítenünk.

[A felebaráti szeretet jegyében] kötelességünk zsidó felebarátainkkal a Tóráról és a parancsolatokról beszélni. Ha ez kezdetben hatástalannak is bizonyul, újra kell velük beszélnünk. Még akkor is ha a másik [kifejezetten] ellenkezik, nem szabad visszariadnunk! Hiszen, éppen az, hogy tiltakozik mutatja, hogy a dolog erősen érinti^[12]. tehát még egyszer és még egyszer meg kell próbálnunk hatni rá, egészen addig, amíg be nem fogadja majd mondanivalónkat.^[13]h

A higgadt erő

És mindezt lelkesedéssel, határozottan kell, hogy tegyük. Persze, annak érdekében, hogy hangunkat meghallják, finoman és tapintattal kell beszélnünk^[14]i – (ahogy a Rebbe, az apósom szokta volt mondani, „semmi szükség a másik orrát letépni”), mindazonáltal határozottan [kell cselekednünk]. Ha higgadtan, ugyanakkor erőt sugározva nyilvánulunk meg, erőfeszítéseinket biztosan siker fogja koronázni.

Ha ez elsőre nem sikerül, tudnunk kell, hogy a hiányosság legfeljebb bennünk lehet, de semmiképpen sem a másikban. A másik ember jó, csak mivel szavaink nem „a szívből jönnek”, nem is képesek az ő szívébe sem behatolni. Ebben az esetben érdemes elmondani egy zsoltárt, vagy imádkozni, hogy olyan szavakat mondjunk ki, amelyek a szívből jönnek. Ha így teszünk, akkor azt is ki fogjuk érdemelni, hogy azok a másik szívéig is eljussanak.^[15]j

A zsidó szabadság a szellemi szuverenitásban gyökeredzik

4. A kivonulás idején Izrael határozott kiállása és eltökéltsége az egyiptomiakkal szemben, azt eredményezte, hogy kiszabadultak Egyiptomból – sőt, még az egyiptomiak aranyát és ezüstjét is magukkal vitték.^[16]k Az egyiptomiak [a tengerbe] fulladtak, „s egy kivételével mind odavesztek,”^[17]l s még ez az egy túlélő – a fáraó – is végül Ninivében kötött ki, ahol ezt követően csak még többet szenvedett.^[18]

Ez ma is ugyanígy működik. Ha kellő határozottsággal és möszirut nefessel [látunk kötelességünknek], nem hagyva magunkat zavartatni a környező világ által, hirtelen minden ellenállás megszűnik és az eljövendő világ is ez által jön el mihamarább, még a mi időnkben.

(5712–1952. Peszách utolsó napjának a szichája)

II.

Az alázat és az önteltség – a macesz és a cháméc szimbolikája

Peszáchi kötelességeink

5. [Hetiszakaszunkban] a háchodes szakaszban^[19]m olvashatunk a kovásztalan kenyér evésének parancsolatáról: „Hét napig egyetek kovásztalan kenyeret.”^[20]n

A kovásztalan kenyér Peszáchkor való fogyasztásának parancsolata a mai napig a biblia által előírt kötelességünk részét képezi.

Általánosan három alapkötelességünk van Peszáchra vonatkozólag: a Peszách-áldozat, a kovásztalan kenyér, és a keserű gyökér. Napjainkban a Peszách-áldozatnak csakis a „hadd fizessünk tulkok helyett ajkainkkal”^[21]o [– vagyis az áldozattal kapcsolatos tanulmányokkal és szóban való említéssel –] tudunk eleget tenni. A keserű gyökér fogyasztása napjainkban már „csak” rabbinikus kötelesség. A kovásztalan kenyér fogyasztásának az előírása azonban mind a mai napig bibliai érvényű kötelesség.^[22]

A mácesznak és a cháméc szimbolikája

6. A macesz kétféle módon is különbözik a cháméctől, azaz a kelt tésztájú kenyértől:

(a) A cháméccal (élesztővel) a tészta megkel, míg a macesz esetében a tészta megmarad eredeti állapotában. Spirituális értelemben ez azt szimbolizálja, hogy a cháméc az önteltségnek, önmagunk túlértékelésének szimbóluma, míg a macesz, tehát a kovásztalan kenyér az alázaté, és önmegtagadásé.

Ez az oka annak is, hogy a maceszt a „szegénység kenyerének” nevezzük ^[23]p. Mivel a kovásztalan kenyér az alázatot testesíti meg, az a szegénység kenyereként manifesztálja magát. Ugyan [a háláchikus előírás szerint – a gyümölcslével készített, és így finomabb és könnyebben emészthető – úgynevezett] „gazdag macesz” is fogyasztható peszáchkor, mindazonáltal [az ünnep első estjén] a macesz-evés kötelességének csakis a szegénység kenyerének fogyasztásával tehetünk eleget.^[24]

Az a macesz, amit a zsidók ettek Egyiptomban, szintén a „szegénység kenyere” volt.

A mácá és a cháméc héber alaktani tanulságai

(b) A מצה (mácá) és a חמץ (cháméc) szavak ugyanazokból a héber betűkből épülnek fel, kivéve hogy a mácát מצה hével (ה), a chámécet חמץ meg chettel (ח) írjuk.^[25]q

A ה (hé) hasonló a ח (chet)-hez. Alaktanilag mind a kettő három vonalat tartalmaz, valamint mindketten nyitottak alulról.

Kis nyílás a bűntől való szabaduláshoz

Az egyetlen különbség közöttük, hogy míg a ח betű három oldalról teljesen zárt, addig a ה felülről egy kis ponton nyitott. Az alsó, nyitott oldal (amely mindkét betűnek a tulajdonsága) szimbolizálja az „az ajtónál hever a bűn”^[26]r jelenségét[, vagyis azt, hogy az ember természeténél fogva mindig nyitott, hogy a bűnt beengedje személyiségébe.] A többi zárt oldal (a ח esetében) azt szimbolizálja, hogy nincs kiút, menekvés abból az adott helyzetből, hogy az „ajtónál hever a bűn”. A felső kinyitott rész (a hé esetében) pedig azt jelzi, hogy az előbb részletezettek dacára is, van egy kis [menekülő] nyílás, hogy elhagyhassuk ezt az állapotot, azáltal, hogy élünk a megtérés lehetőségével és tsuvát gyakorolunk.^[27]

Ez valóban nem több, mint egy kis nyílás, de Bölcseink tanítják, hogy az Örökkévaló azt mondta: „Nyisd ki csak résnyire, mint amilyen a tű foka, és én kinyitom neked olyan szélesre, mint a csarnok bejárata.”^[28]s A tsuva egyetlen apró gondolata is képes az embert azonnal megváltoztatni a bűnös állapotából, az igaz ember állapotába.^[29]

A szerénység a tsuvára, az önteltség bűnre vezet

7. Ezen két különbség a mácá és a cháméc között kölcsönösen összefügg egymással. Ha van önmegtagadás, akkor még ha az illető vétkezett is, Isten ments, gondolni fog a tsuvára.

Ahol azonban önteltség és túlzott elbizakodottság van, ott nincsen olyan gondolat sem, ami tsuvára vezetne.

Ahol jelen van a bitul, azaz az önmegtagadás tulajdonsága, ott nincs kísérlet az önigazolásra. Az illető ilyen esetben inkább őszinte énjéhez igyekszik nyúlni, és amikor megtalálja a benne fellelhető visszásságokat, tsuvát fog gyakorolni. Túlzott önbecsüléssel azonban, mindig meg fogja találni a módját, hogy miként racionalizálja meg önigazolását és a különböző hibái alóli felmentését.^[30]

Az öntelt és az alázatos ember gondolkodása

8. [Az önteltség] nem csak azért probléma, mert [az öntelt ember] minden negatív cselekedet után fog találni egy kifogást, amivel igazolhatja saját magát, hanem eleve, amikor egy olyan micvát kell teljesítenie, ahol egy kicsit meg kéne hajolnia, túlzott önbecsülése újabb és újabb érveket segít neki találni, csak hogy felmenthesse magát a kötelesség alól.

[Vegyük példának okáért a cödaka, az adományozás esetét.] A cödaka ugyanis a micvák mindent átfogó elve;^[31] így ha megértjük ezt a pontot a cödaka kontextusában, akkor abból megérthetjük annak alkalmazását minden más parancsolatra vonatkozólag.

Egy koldussal való érintkezés esetében például [az, aki szeretné elkerülni a cödaka micvájának megcselekvését, minden bizonnyal] Turnus Rufus érvét fogja használni. Ő volt az, aki a következőt kérdezte Akiva rabbitól:^[32] „Ha az Istenetek tényleg szereti a szegényeket, akkor miért nem támogatja őket?” Más szóval, önteltsége okán egyéni gazdagságát saját jogaként fogadja el, sőt, valójában azt érzi, hogy még többet is megérdemel annál, mint ami jelenleg az övé; akkor meg miért is kellene bármiről lemondania, ami az övé? Az önteltség így lehetetleníti el a másik valóságának [a megértését], így garanciának veszi, hogy a másik nem is vele egyenértékű. Neki ráadásul teljesen egyértelmű, hogy a másik azért szegény, mert valójában nem is érdemel jobbat. Mivel nyilván az is az isteni akarat része, hogy a másik szegényebb, neki miért kellene javára lemondania bármiről?

Ezzel szemben, akiben van alázat, bitul, a következő logikával gondolkodik:

(a) Önvizsgálatot, és önbírálatot gyakorol, hogy vajon tényleg jobb-e lényegét tekintve a másiknál, majd ezen önvizsgálat arra vezeti, hogy adakozzon. Ahogy írva van: „Mert ítéletet tettél és cödakát Jákobbal”^[33]t – tehát maga az ítélet, azaz az önbírálat vezeti az adakozásra.

(b) Tudja, hogy még akkor is, ha valóban lehetséges, hogy a szegény a büntetés egy formájának eredményeként nélkülöz, Isten ments, ő maga viszont – a saját erkölcsi státuszának és állapotának dacára – bőséggel lett megáldva, de ez is csakis azért lehetséges, mert az Örökkévaló szemében olyanok vagyunk, mint a gyermekei. S – csakúgy mint Akiva rabbi válasza Turnus Rufusnak a példázatban – még amikor a király bünteti is a gyermekét, ám annak egyik barátja ennek ellenére kinyújtja kezét a gyermek felé, maga a király is nyugalmat lel barátja gesztusában.

Ahogy ezek a körülmények befolyásolják a cödaka parancsolatának megtartását, ugyanúgy kapcsolódnak ezek az összes többi micvához is.

Az öntelt ember önigazolásai

9. Azon kívül, hogy öntelt ember minden cselekedetéhez önigazolásokat alakít ki, még abban a helyzetben is, amikor már racionális kibúvóval nem tudja magát felmenteni felelőssége alól, s arra kényszerül, hogy belássa, tette helytelen volt, fog találni mindenféle kifogást arra, hogy mi minden [külső körülmény] vezette rá a vétekre. Így továbbra is rendbenvalónak fogja magát tekinteni.

Különböző kifogáskat fog találni:

Lesznek dolgok, amelyekért majd a jécer hárát fogja vádolni – amely „ég, mint a lángoló tűz.”^[34]u Végül is, maga a Talmud^[35] állítja, hogy az Örökkévaló megbánta a jécer hárá megteremtését, akkor hogy is lehetne az ő számlájára írni, hogy nem tudott rajta felülkerekedni? Megint más dolgokért majd a környezetét fogja vádolni, hogy valójában a környezete vezette rá a vétkezésre, és így tovább.

Más szóval, minden olyan érv, amelyet a Tánjá^[36] említ abból a célból, hogy másokat pozitív színben láthassunk, ő a saját felmentése érdekében használ. Sőt, még odáig is eljut, hogy azt gondolja, hogy a személyes körülményeihez képest, jelenlegi státusza igen dicséretes, ugyanis „másvalaki, ugyanezen körülmények mellett, már ki tudja, mi mindent meg tett volna.”

Az önimádat csapdája

Sőt, még amikor tudatára is ébred annak, hogy viselkedése nem helyénvaló, és még csak kifogásokat sem lehet találni, amelyekkel felmenthetné önmagát, még ebben az esetben is, „minden bűntettet (pesáim) eltakar a szeretet.”^[37] A pesáim kifejezés kifejezetten a lázadó tettekre utal.^[38] Nincs mentsége, és tudja is magáról, hogy lázadó, egy tudatos törvényszegő, mégis, önimádata „mindent el fog takarni.” Hibáitól nem képes megszabadulni, még hazugsággal sem, így az önimádat [védő pajzsa] mögé bújik.

A chet és a hé betűk szerepei a spiritualitásban

10. Ebben rejlik a különbség a cháméc és a mácá között.

A cháméc az önimádatot szimbolizálja. A cháméc szót chettel írjuk, amely alul nyitva van – „az ajtónál hever a bűn”; és minden más oldalon zárt – eleve kizárva bármiféle nyitást a tsuvára. Önteltsége arra készteti, (a) hogy igazolja tettét, egészen addig a pontig, míg azt már egyenesen kívánatosnak és jónak titulálja; (b) kifogásokat és racionalizációkat keres viselkedésére; és (c ) önimádatával elfedi maga elől minden vétkét. Tömören, a közös mindegyik gondolatmenetben, hogy nem fog a tsuva útjára lépni.

A mácá ezzel szemben a bitult, az önmegtagadást szimbolizálja. A mácá szót hé betűvel írjuk, amely felül nyitott, ugyanis az alázat eleve kizárja annak a lehetőségét, hogy (a) igazolja a saját viselkedését, és (b) hogy kifogásokat keressen és relativizáljon; sőt (c) valósággal össze lesz törve, amikor ráébred romlott helyzetére.

Az „összetörtség” arra a lelki állapotra utal, amelyről a Rebbe RáSáB mondta, hogy „egy zsidó sóhaja a tsuvá legfelsőbb szintje”;^[39]v Így aztán „egy órán belül”, egy fordulatra^[40]w tökéletes cádikká válhat.

Miként változhat át a chet a hé mintájára?

11. Ezek alapján már érthetővé válik, hogy miként lehetséges, hogy a Jeruzsálemi Talmud^[41] a szombati tiltott munkafajták 39 kategóriáját, az אלה הדברים – „Ezek azok a dolgok…[amelyeket parancsolt az Örökkévaló … a hetedik napon legyen nálatok szentség, szombati nyugalom]” idézetből vezeti le^[42]x, úgy, hogy az אלה szó ה betűjét ח-ként értelmezi, ezáltal pedig az אלה szó számértéke 39-é válik. ^[43]y

Ez első ránézésre kicsit nehezen érthető. Hiszen bár igaz, hogy az azonos helyen képzett hangok egymással felcserélhetők, de a számérték szempontjából, hogyan is cserélhetnénk fel a ה betűt a ח-tel?

A válasz azonban erre a következő: A fizikai világ 39 munka kategóriája, természetéből fakadóan, kapcsolódik a ח-hez [ugyanis a fizikai világ dolgai eleve kapcsolódnak a vétekhez és az önteltséghez]. Ugyanakkor az „Ezek a dolgok” Isten-szolgálata által, a Miskánban végzett szent szolgálat által elérhetjük, hogy „hat napon át végeztessék munka…” (önmagától végeztessék, [anélkül, hogy aktívan belefolynánk])^[44], és [ezáltal a ח-ből] ה-vé változnak.^[45]z

Ez tehát az oka annak, hogy azon a helyen, ahol az Írás az „ezek a dolgok” Isten-szolgálatáról beszél, tehát a 39 munkaformáról, ahogy azok a Miskánhoz kapcsolódnak, az אלה (ezek) szó ה betűvel tűnik fel, mivel az Isten-szolgálat ה-vé változtatja azt.

(5712–1952. a Vájákhél-Pekudé hetiszakaszok szombatjának a szichájából)

III.

A Rebbék példamutatása a felebaráti szeretetben

Minden rebbének meg volt a maga fókusza

12. A Rebbék mindegyike, Izrael vezetői általában – és konkrétan ideértve a Rebbét, az apósomat – esszenciájukban egy entitást képviselnek, és mindegyikőjük, [a zsidó nép] minden [ügyének felkarolásában] részt vállalt.

Azt[, hogy az egymást követő Rebbék valóban egy egységnek tekinthetők] világosan jelzi az [utódlásra használt] szófordulat is: „betölti felmenői helyét” – azaz betölti a helyét, [helyébe lép] annak minden részletével együtt.

Ettől függetlenül, mindegyiküknek meg volt a maga speciális működési területe, amelybe a legtöbb energiát fektette, és amin keresztül minden más ügyet is keresztülvitt.

Ez a jelentése annak a talmudi szóhasználatnak is, [amit a talmudi bölcsek kérdeztek egymástól:] „Apád miben volt a legóvatosabb?”.^[46] Az Igeret hákodes^[47] ezt úgy magyarázza [hogy természetesen nem arról volt szó, hogy az adott rabbik az egyik micvára kevésbé ügyeltek volna, mint a másikra, hanem] hogy bár minden parancsolatot megőriztek, volt egy különleges érdeklődésű körük, ami a lelkük kapuját képezte; és ezen a kapun keresztül voltak képesek minden más általuk teljesített parancsolatot és a [megtanult] Tórát is felemelni.^[48]i

A Rebbék és a szférák

Ez összhangban van az apósom azon magyarázatával, amelyben a szférák rendszere szerint különbözteti meg egymástól a Rebbéket. Eszerint a Báál Sém Tov és a Mágid feleltek meg a keternek, az Álter Rebbe a chochmának, a Mitteler Rebbe a binának, stb.^[49]ii Mint ismert, minden egyes szféra magában foglalja az összes többit is, de csak olyan módon, ahogy azok az adott szférán keresztül nyilvánulnak meg.^[50]iii Ugyanígy van ez a Rebbék esetében is. A különleges, egyéni fókuszukon keresztül manifesztálódott minden egyes Rebbe a saját nemzedékében (a hozzá köthető szférával megegyezően), de azon keresztül a többiek aspektusait is magában hordozta és érvényesítette.

Az előző Rebbe szerepe: a gondolatot tettekre váltani

13. A Rebbének, az apósomnak, a báál háhilulá^[51]iv fókuszának középpontjában az volt, hogy minden [gondolatot] tettekben lásson megvalósulni, annak létező legkézzelfoghatóbb kiterjedésében.

A Rebbét sosem ijesztette meg egy másik [zsidó] pillanatnyi helyzete, állapota, volt lészen az illető nagyon vallásos, vagy csak átlagember, vagy akár olyan, akinek az állati ösztön lelkéből fakadó „bolondság szelleme” olyan szinten takarta az igazságot, hogy még azt sem látta, hogy tsuvát kellene gyakorolnia. A Rebbe úgy törődött másokkal, hogy közben nem foglalkozott azok státuszával, gyakran segítve őket akár anyagi jellegű dolgokban, ami pedig már önmagában véve egy spirituális gesztus is volt.

Ugyanis amikor valaki tudja, hogy egy anyagi jellegű dolgot kap a [másiktól], az olyan helyzetet teremt, amelyben „nem akar arcátlan lenni a hitelezője-segítője jelenlétében;”^[52] így tehát a dolog végsősoron spirituálisan is hatást gyakorolt rá.

Azon kívül, [hogy fizikailag segíteni felebarátunkon önmagában is érték], ahogy az Álter Rebbe is megfogalmazza a Tánjában,^[53] hogy [még akkor is, ha a fizikai segítségnyújtásnak nem is lesz spirituális hatása, akkor] „sem veszíti el a felebaráti szeretet parancsa megtartásának érdemét”, [végső soron, még ha nem is látjuk rögtön, végülis] a dolog hatni fog, és a másik meg fog térni tsuvában, hogy olyanná váljon, amilyenné lennie kell.^[54]v

A szigort csak a kedvesség után gyakorolhatjuk

14. A Rebbe ezen megközelítése még Izrael első vezetőjétől és pásztorától, Mózestől ered.

Az Írás a következőt mondja: „Ezek a szavak, amelyekkel szólott Mózes”. [Itt Mózes kezdetét vette a zsidó nép] dorgálásának.^[55] De mikor [tette mindezt]? [Ahogy a fenti idézet vége tanúskodik róla, csak] „…miután legyőzte Szichónt..” [Látjuk tehát, hogy Mózes is csak akkor kezdte dorgálni a népet, miután jót tett velük, és győzelemre vitte a Szichón ellenei harcot.] A rendreutasítás mindig csak az után következhet, hogy a másiknak fizikai értelemben is segítünk. Ha ezt követően tartunk erkölcsi megfedést, akkor az sokkal jobban befogadható lesz, és ezáltal [nagyobb hatékonysággal] tudjuk előidézni a kívánt hatást.^[56]23*

Ez okulásként szolgál minden nemzedék Mózesének^[57]vii is. „Mózes kiterjedése minden nemzedékben”^[58]vi először jóságot, áldást és sikert kell hogy osszon, és csak utána jöhet a megrovás. Ezt a sorrendet még abban az esetben is fontos fenntartani, amikor egy olyan dologról van szó, mint például az aranyborjú vétke, tehát valami olyanról, ami a hit antitézisének kifejezése.^[59]viii

A jutalmazás témájának tanulása: csak ha már minden mást megtanultunk

15. A Rebbét, a báál háhilulát egyszer arról kérdezték, hogy miért támogat minden egyes zsidót, még azt is, aki ellenkezője a „felemelni kell és nem leereszteni”^[60]ix típusának.

A Rebbe erre azt felelte: „A Sulchán áruchnak négy része van: az Orách chájim, a Jore déá, az Even háezer és a Chosen mispát. A „felemelés-leeresztés” témájával foglalkozó törvények a Chosen mispátban kapnak helyet, a Sulchán áruch utolsó könyvében, és azon belül is a legutolsó fejezetben.

A tanulás sorrendje az említett sorrendnek megfelelően történik: először az Orách chájim, a Jore Déá és az Even háezer valamennyi fejezete, majd a Chosen mispát közel minden fejezete, egészen amíg el nem éri az utolsó fejezeteket. Csak ezen tanulmányokat követően tanulja az illető, a „felemelés és leeresztés” törvényeit.

Ha büntetni akarunk, minden bizonnyal a Tóra alapjait sem értjük

16. Ennek mélyebb jelentése a következőkben ragadható meg:

ha egy másik zsidónak szívességet teszünk, akkor az miden kétséget kizáróan egy jó cselekedet. Ha azonban ártunk neki, azzal az érvvel, hogy ezt a Tóra tanításával összehangban tesszük, akkor könnyen lehet, hogy tévedünk a törvény alkalmazásával kapcsolatban. Sőt az is előfordulhat, hogy valójában önös érdekből tesszük. Nem azért büntetjük a másikat, mert azt a Sulchán áruch követeli meg tőle, hanem csak mert egyszerűen élvezzük, hogy büntethetünk.^[61]

A bíró is könyörületes kell, hogy legyen

Egy bírónak szükségszerűen könyörületes embernek kell lennie,^[62]24* olyannak, aki képes érdemet találni a másikban. Még abban az esetben is, amikor a vádlottat korbácsolásra kell ítélnie, vagy még annál is súlyosabb büntetésre, ő maga személyesen nem hajthatja végre a büntetést, annak dacára, hogy a büntetést a Sulchán áruch megköveteli – mert nem képes elviselni a másik szenvedését. Éppen ezért a büntetést egy a bíróság által kijelölt helyettes végzi el.

Fenti esettől kivételt képezne egy tökéletes cádik esete, valaki olyan, mint Sámuel próféta: mivel híján volt bármiféle egyéni motivációnak, és teljes mértékben az isteni akarat végrehajtásának eszközeként „működött”, ő maga is képes volt Ágág kivégzésének végrehajtására.^[63]x

A gyarlóságtól tartsuk magunkat távol, ne a gyarlótól!

17. A haszidok igyekeznek [mindig] a Rebbéjük által kijelölt utat követni, éppen ezért nekünk is tudnunk kell, hogy bár óvatosnak kell lennünk a nálunk spirituálisan alacsonyabb szinten levő emberekkel, nehogy Isten ments, minket is a saját szintjükre rántsanak, de ettől függetlenül nem szabad őket eltolni magunktól, hanem inkább fel kell, hogy emeljük őket, kedvességgel, akár anyagi segítséggel, ami végeredményben spirituális támogatáshoz is fog vezetni.

Aki ezt a mintát követi, abban az isteni segítségben fog részesülni, mely segíteni fogja a helyes út követésében, ahogy a Bölcseink is kommentálták a verset „Az Örökkévaló megvilágítja a szemüket mindkettőjüknek.”^[64] Az ilyen, saját és háznépe számára is bőséges áldásban fog részesülni. Az isteni cheszed végtelen attribútuma fog kinyúlni hozzá, valamint azt a befogadó edényt is meg fogja megkapni, [amellyel az áldást be tudja fogadni] – ahogy azt a haszid filozófia interpretálja az „ő majd eltart téged”^[65]xi [versben], hogy ezen edénnyel járó biztosítékot is birtokolja, és magába szívja a bőséges isteni áldást.

(5714–1954. svát 10. szichájából)

IV.

Pártoskodás helyett céltudatos cselekvés

Az „idővel élni”

18. A Rebbe, a báál háhilula által bevezetett szokások egyike, hogy az aktuális hetiszakasz [hét részre osztott szakaszait, a hét] azonos napjain tanulmányozzuk Rási kommentárjával.^[66]xii

A Rebbe ebben az értelemben idézte az Álter Rebbe elvét, miszerint „az idővel összhangban kell élnünk”, amely annyit tesz, hogy minden nap [ki kell nyerni] a hetiszakasz aktuális napi szakaszából az arra a napra vonatkozó tanítást, útmutatást.

A tenger a möszirut nefes érdemeként ketté válik

19. A hilulá ezen napjához kapcsolódó hetiszakaszban (a hét másodikról a harmadik napjára esően a Besálách hetiszakaszban)^[67]xiii a téma a zsidó nép helyzete, közvetlenül a Vörös tenger kettéválását (kriát jám szuf) megelőzően.

A tenger kettéválása a legnagyobb csodák egyike volt, mint az világosan kiderül a rabbinikus kifejezésből:^[68] „nehéz, mint a Vörös tenger kettéválása.” Ez az esemény egyben a felkészülés is volt a Tóra-adásra, csak úgy mint az eljövendő Megváltásra.^[69]xiv

Vajon miként lehetett elérni a tenger kettéválásának megvalósulását?

Ennek a története a hetiszakasz harmadik szekciójában kap helyet, amelyet holnap fogunk tanulni, a hilulát követően. Volt egy zsidó, akit Náchson ben Áminádávnak hívtak, és aki a kellő önfeláldozással a tengerbe vetette magát. Tette azt a hatást váltotta ki, hogy a többi zsidóban is feltámadt a möszirut nefes, az önfeláldozás attribútuma, ami pedig így előidézte a tenger kettéválásának a csodáját a fizikai világban.^[70]xv

Megengedett volt-e Náchson önfeláldozása?

20. Náchson ben Áminádáv tengerbe ugrása, abban az időben és azok között a körülmények között, nem volt egy teljességgel következetes lépés. Van egy elmélet, miszerint a Tóra-adást megelőzően a zsidók „Noách fiainak” státuszában voltak,^[71]xvi és ezzel kapcsolatban van egy vita a korai és kései autoritások között, hogy vajon az önfeláldozás (möszirut nefes), az Noách fiainak kötelességei közé tartozik-e, vagy sem.^[72]xvii

Amennyiben azzal a feltételezéssel élünk, hogy Noách fiaira nézve nem kötelező a möszirut nefes, akkor életük feláldozásával valójában egy tiltott dolgot cselekednek meg; ugyanis rájuk nézve is kötelezően fennáll a vérontás tilalma, még akkor is ha, éppen a saját vérükről van szó – ahogy írva van: „És bizony véreteket lelketek szerint számonkérem.”^[73]xviii Ezekből következően pedig [világosan látható], hogy Náchson ben Áminádávnak nem lett volna szabad feláldoznia a saját életét.

Sőt, még azok szerint is, akik azon a véleményen vannak, hogy a Tóra-adás előtti zsidók nem voltak a „Noách fiai” státuszban, ezt csak arra az esetre vonatkozólag állítják, ahol ez [a státusz-meghatározás a törvény] szigorúbb kötelességét jelenti, a törvény alóli felmentés tekintetében azonban ők sem tekintették [„Noách fiainak” a tóra-adás előtti zsidóságot.] ^[74]xix Így tehát az önfeláldozás [általi öngyilkosság] tilalma [alól ő szerintük sem mentesült Náchson]?!

[Így azonban nem világos, hogyan járhatott el ilyen önfeláldozó módon Náchson, amikor ezzel – minden vélemény szerint – a korabeli státusza okán, egy tilalmat szegett meg?]

A möszirut nefes kiváltója: a Tóra-adás iránti vágy

Náchson azonban tudta, hogy a kivonulás idején Isten azt mondta: „Miután kihozod a népet Egyiptomból, ezen a hegyen szolgáld majd Istenedet.”^[75]xx Ez azt jelenti, hogy Egyiptomból egyenest a Szináj hegyre kell vezessen az út, hogy megkaphassuk a Tórát. Náchson éppen ezért nem is törődött semmivel az út mentén. Tudva azt, hogy a Szináj lesz a végállomás, az addig vezető út alatt felmerülő akadályok (mint pl. a tenger) nem tudták megzavarni: a tengerbe ugrott, hogy folytassa útját, egészen addig amíg el nem éri a Tóra-adást.^[76]xxi

Négy csoport a tenger előtt

21. A hetiszakasz mai részéhez^[77]xxii kapcsolódó Midrás (Pirká dörábénu hákádos) – ami egyben a hilulá napjához is kötődik – meséli, hogy [a tenger előtt állva] négy pártra osztódtak a zsidók. Az egyik csoport javaslata így hangzott: „Jelöljünk ki egy vezetőt, és térjünk vissza Egyiptomba.” A második csoport azt javasolta, hogy viseljenek háborút Egyiptom ellen. A harmadik azzal az ötlettel állt elő, hogy meneküljenek a sivatagba. Csak egyetlen csoport mondta azt, hogy a tenger felé vegyék az irányt.

A „kövesd a többség nézetét”^[78]xxiii elvének megközelítésében, Náchsonnak – még tisztán szent logika mentén is – minden bizonnyal komoly kétségei lehettek volna a tengerbe ugrás engedélyezhetőségével kapcsolatban.

A Szinájra csak egy út vezetett, a tengeren keresztül

Mindazonáltal, Náchson visszautasította, hogy ilyen jellegű megfontolásokat vegyen számításba. Azt tudta, hogy Isten azt mondta, hogy a Szináj hegyre kell menni, hogy megkaphassák a Tórát. Úgy érvelt, hogy ezen végállomást nem érhetik el úgy, hogy közben visszafordulnak Egyiptomnak, de azzal sem, hogy esetleg csatát vállalnak fel velük, vagy a sivatag felé menekülnek. Csak egy út állt előttük: a tengeren át. Ez pedig nem hagy más lehetőséget, mint a tengerbe ugrásét, hiszen egyedül ez fogja közelebb vinni őket egy lépéssel a Szináj hegyhez.

A Rebbe möszirut nefese: a Tóra terjesztése a Jevszekcia tombolása közepette

22. A zsidó nép helyzete a tenger kettéválásának idejében minden nemzedék számára okulásként szolgál. Csakúgy, mint a Rebbének, a báál háhilulának szent munkássága, amelynek mindvégig középpontjában volt a möszirut nefes, amelyet egyben átadott mindazoknak is, akik követői voltak.

Vezetőségének rögtön a legelején a möszirut nefes jegyében kezdte meg szent munkáját. Ez abban az időben volt, amikor a Jevszekcia tombolt egész Oroszországban. Ilyen időben elfogadni a vezető szerepet a Tóra és a micvák, valamint a pönimiut háTorá terjesztésében, [teljes mértékben] szembe ment az uralkodó körülményekkel, és ellentétes volt a természet normális működési rendjével; ezen tevékenység a szó-szoros értelemben a testi és lelki önfeláldozást igényelte.

Ezt a möszirut nefest a Rebbe egyaránt megkövetelte mindazoktól, akik követői vagy kollégái voltak.

A Sulchán áruchban nincs precedens arra vonatkozólag, hogy valaki mástól meg lehetne követelni a möszirut nefest. Az ugyan mindnyájunk kötelessége, hogy a másikat igyekezzünk rávenni valamennyi parancsolat megtartására, hiszen ez része az „intve intsed embertársadat”^[79]xxiv előírásának; de a möszirut nefes megkövetelésére nincs semmi [ilyen jellegű] kötelesség.

Azonban mindez csak akkor igaz, ha az illető nem érzi az isteni küldetés hívó hangját. Más azonban a helyzet, ha valaki ahhoz hasonló [szinten egy égi küldetés teljesítője, mint Mózes, akiről azt olvassuk,] hogy „a Sechiná szólalt meg a torkából” ^[80]xxv.

Ábrahám és Ákivá rabbi önfeláldozása

23. A Rebbe taglalja egy máámárban^[81]xxvi Akiva rabbi és Ábrahám ősapánk möszirut nefese közti különbséget: Ákivá rabbi kereste a lehetőséget a möszirut nefes megcselekvésére, amit az általa gyakran használt parafrázis jellemez: „Mikor lesz lehetőségem, hogy megcselekedjem!”^[82]xxvii

Ábrahámot illetően azonban, a möszirut nefes nem volt önmagában az Isten-szolgálatának a része. Fő elfoglaltsága az volt, hogy „és hívta (vájikrá) ott az Örökkévalót, az örök Istent (Él-olám)”^[83]xxviii – amely versben a vájikrá – hívta szót vájákrinak – hívatta-nak kell olvasni, ami a hívta helyett ezáltal azt jelenti, hogy másokat késztetett, hogy hívják Istent.^[84]xxix Sikerült elérnie, hogy az emberek Él-olámot (világ Istene) hívják, és ne Él-háolámot (a világ Istene), ami azt jelzi, hogy az istenség és a világegyetem kapcsolódnak egymáshoz, ám két különböző entitást képeznek, ezzel szemben az Él-olám azt jelenti, hogy Isten és a világ egy entitás, ugyanis „az Örökkévaló az Isten és senki más kívüle.”^[85]xxx

Ez volt Ábahám ősapánk Isten-szolgálata. Ugyan nem kereste az alkalmat a möszirut nefesre, de mindig készen állt rá, ha a szükség úgy kívánta. Még az sem jelentett számára akadályt, amikor az égő kemencébe vetették.^[86]xxxi Az egyetlen dolog, ami számára fontos volt, hogy végrehajtsa az „és hívta ott az Örökkévalót, az örök Istent” szolgálatát.

Az előző Rebbe, Ábrahám spirituális örököse

A Rebbének, a báál háhilulának is ugyanilyen volt az attitűdje. Nem hajhászta a möszirut nefest; ez önmagában nem volt fontos neki. Annak kereste a lehetőségét, hogy teljesítse az „és hívta ott az Örökkévalót, az örök Istent,” azaz a Tórának és a parancsolatoknak, valamint a pönimiut háTorának a terjesztését, azok szokásaival és iránymutatásaival. Ez volt az ő fő foglalatossága, és ennek végrehajtásától, semmiért sem tágított, amelynek eredményeként feladatát a szó szoros értelemben vett möszirut nefessel teljesítette.

A Rebbe nem engedett teret olyan számításoknak, vagy mérlegeléseknek, hogy vajon van-e valllásjogi létjogosultsága a möszirut nefesnek, hiszen nem ez volt tevékenységének fókuszában. Foglalatossága a jiddiskájt terjesztésében és megerősítésében merült ki, és semmi más nem számított neki, semmi sem tudta eltántorítani ezen feladatától.

Éppen ezért nem tudtak rá a különböző zsidó csoportosulások hatást gyakorolni. Az ő érveléseik ugyanis számára teljesen irrelevánsak voltak. Egyetlen dolgot tudott: [hogy] közelebb [kell] kerülni a Szináj hegyhez! És hogy a tenger elzárja az utat? Akkor bele kell ugrani a tengerbe! És hogy mi lesz azután? Az már Isten dolga, neki azzal nem kell foglalkoznia. [Az ő dolga annyi], hogy tegye meg, amit meg kell tennie – azaz kerüljön mindig egyre közelebb és közelebb a Szináj hegyhez.

Csak a céllal szabad foglalkozni, az akadályok Istenre tartoznak

24. Ez az a tanítás, amit a Rebbe, a báál háhilula hagyományozott ránk, mindazokra, akiknek készülődniük kell a közelgő Megváltásra.

A mi feladatunk az, hogy megőrizzük az „azért teremtettem, hogy teremtőmet szolgáljam”^[87] [szemléletét], és hogy legyünk „emberszeretők, akik közel hozzák őket a Tórához!”^[88]xxxii

Ez a feladatunk, és minden más pedig már irreleváns számunkra.

Igaz, hogy léteznek különböző csoportok, mindenféle érvekkel. Sőt! Időnként egészen abszurd érvekkel. Vannak, akik azt akarják, hogy „jelöljünk ki egy vezetőt, és térjünk vissza Egyiptomba”; mások majd azt akarják, hogy csatát vívjunk, és megint mások meg a sivatagba akarnak menekülni.

Ám mivel ezek közül egyik sem visz közelebb a Tóra átvételéhez, ezek nem a mi útjaink.

A mi célunk az, hogy a Tóra befogadásának és átvételének irányába mozduljunk, ahogy mondani is szoktuk notén háTorá – aki a Tórát adja, azaz jelen időben [adja].^[89]xxxiii Ennek értelmében [mi úgy törünk ezen cél felé], hogy figyelmen kívül hagyjuk a számítgatásokat. És ha a tenger áll az utunkban? Akkor sincs semmi, ez esetben a tengerbe megyünk. Ha egy heggyel akadunk össze? Azon is keresztül küzdjük magunkat. Megyünk előre, hogy átvegyük a Tórát, hogy egyesülhessünk az Örökkévalóval.

Mikor úgy indulunk átvenni a Tórát, hogy félre teszünk mindenféle számítgatást, akkor az „Örökkévaló fog harcolni értetek, ti pedig hallgassatok!” versben foglaltak is minden bizonnyal megvalósulnak.^[90]xxxiv

Egyetlen zsidó választ már csak el a Megváltástól

25. Úgy, ahogy Náchson [tettével] azt érdemelte ki,^[91]xxxv hogy ő lehessen az első a fejedelmek közül, aki áldozatot hozva felszentelheti a Miskánt, amely a „lakjam közepettük”^[92]xxxvi célját szolgálta, ehhez hasonlóan minden zsidónak Náchsonhoz hasonlóan kell gondolnia magára.

Ez fogja előidézni a Tikuné Zohárban írtakat is:^[93]xxxvii hogy „ha csak egyetlen zsidó is olyan lesz, mint amilyennek lennie kell (az [eredeti] szöveg a cádik (igaz) szót használja, és valójában „néped pedig – valamennyien igazak”),^[94]xxxviii az elhozza a Messiást, majd pedig ezáltal megkapnánk a pönimiut háTorát, a Tóra ezoterikus tartalmát, amelyet a Messiás fog feltárni előttünk.^[95]xxxix

Végül pedig ez fog elvezetni az „áz jásir – ez egy utalás a halottak feltámadására,”^[96]xl megvalósulásához, hogy „ébredjetek és ujjongjatok, ti porban lakozók”^[97]xli – és ő (a Rebbe) köztük lesz, azaz a Rebbe, a báál háhilula fog elvezetni minket a Messiáshoz, könyörületben és irgalomban.^[98]xlii

(5716–1956. svát 10. szichájából)

V.

A haszid csók

Az előző Rebbe körülmetélése

26. Körülmetélésekor a Rebbe is sírt, csak úgy mint minden más kisbaba. Nagyapja, a Rebbe MáHáRáS, erre azt kérdezte tőle: „Miért sírsz? Amikor felnősz, akkor te leszel a… majd haszid filozófiát fogsz tanítani folyékony, tiszta beszéddel.”

Ez az anekdota a Rebbe „Jegyzetek a börtönből” című könyvében úgy szerepel, hogy a „leszel” szó után kihagyás van. Más haszidoktól úgy hallottam, hogy akkor a Rebbe MáHáRáS valójában azt mondta, hogy „akkor te leszel a Rebbe.” Ez bizony érthetővé teszi, hogy a Rebbe a könyvében miért csak három pontot írt ezen szavak helyén.

A haszid filozófia csókja

27. A Rebbe korai gyermek éveiben, 5644-ben (1883-1884), apja, a Rebbe RáSáB egy kétszobás lakásban lakott. Az egyik szoba hálóként funkcionált, a másikban pedig a Rebbe RáSáB az ismert rabbival és hasziddal, Jákob Mordecháj Beszpálov rabbival tanult. Az [akkor még kisded] Rebbe ágya is ugyanebben a szobában volt. A [kisgyermek] Rebbe nagyon szép volt, ábrázata csak úgy sugárzott. Egy késői este alkalmával, amikor Jákob Mordecháj figyelte, ahogy a [kis] Rebbe alszik, megjegyezte a Rebbe RáSáBnak, hogy a [gyermek] arcának ábrázata és ragyogása jelzi gondolatainak tisztaságát. Ez erős vágyat ébresztett a Rebbe RáSáBban, hogy megcsókolja fiát. De éppen abban a pillanatban jutott eszébe, hogy a Szentélyben annak idején volt, aki nem csak áldozatot mutatott be, hanem bizony még ezüstöt, aranyat és más dolgokat is a Szentély fenntartására adományozott. Így elhatározta, hogy a csókot haszid filozófiára váltja, és ekkor írta meg a Má rábu máászechá kezdetű máámárt.

5652-ben a kéziratot odaadta a fiának, és azt mondta: „Ez a haszid filozófia csókja, és magyarázatot is fogok adni a megfelelő időben.” Négy évvel később, 5656-ban, az egész történetet elmesélte neki.

A Rebbe RáSáB helyettese, a Rebbe RáJáC

28. 5657-ben, a Rebbe RáSáB nagyon komolyan megbetegedett, így Moszkvába ment orvosi kezelésre. A szakorvosok azt mondták neki, hogy már csak néhány hónapja van hátra. Ezt a hírt megtudva, a Rebbe RáSáb elhatározta, hogy elköltözik Izrael földjére, és ezen tervébe feleségét, Sterna Szárá rebbecent is beavatta.

A rebbecen azt kérdezte tőle: „És mi lesz a haszidokkal, és a haszid filozófiával?”

A Rebbe RáSáB azt felelte neki: „Őt magam mögött hagyom” (ezzel utalva fiára).

Abban az időben, a Rebbe még csak tizenhét éves volt!

(5710–1950. svát 10. szichájából)

1. * Jud Svát, azaz Svát hónap 10-e, az áldott emlékű Joszéf Jichák Schneerson rabbinak (5640–5710; 1880–1950) a hatodik lubavicsi Rebbének a halálozási évfordulója. Mivel ezen jorcájt gyakran esik közel a Bo hetiszakaszhoz, ez a szekció is olyan szichákat tartalmaz, amelyek kapcsolódnak ehhez az eseményhez. ↑

2. a 2Mózes 12:3-6. ↑

3. b Lásd Zohár 3:251a-b.; Dáát zkénim a 2Mózes 12:3-hoz. ↑

4. c 2Mózes 8:22. Lásd Rási uo.: „Egyiptom undormánya, azaz amit az egyiptomiak tiszteltek (bálványukat)… ám a zsidókkal kapcsolatban ezt undormánynak hívjuk”. ↑

5. d Möchiltá és Rási a 2Mózes 12:6-hoz. ↑

6. e Midrás Ezékiel 16:7. ↑

7. f Zohár 2:170b.; Midrás Töhilim 15:5. Lásd még a d lábjegyzetben idézett forrásokat. ↑

8. Michá 7:15. ↑

9. g Lásd még korábbról Smot 3. és 5. bekezdés, valamint az ott idézett hivatkozások. ↑

10. Lásd még korábbról, Smot 17. bekezdés. ↑

11. Sábát 31a.; Tánjá, 32. fejezet. ↑

12. [Ugyanis egészen addig, amíg bármiféle reakciót is kelt a dolog, még ha az negatív is, ez annak a jele, hogy az illetőre hatással voltunk, és így előbb utóbb meggyőzhető is lesz.]

    Lásd Kuntresz hátfilá 8. fejezet; Torát Sálom – Széfer hászichot 106b. oldaltól. ↑

13. h Lásd Áráchin 16b. és Bává möciá 31a., a mások megfeddése, azok helytelen viselkedéséért parancsolata. ↑

14. i Prédikátor 9:17.: „A bölcsek szavai, nyugodtsággal elmondva, meghallgattatnak, inkább mint uralkodónak kiáltása a balgák közt.” ↑

15. j Ez a bekezdés azon jól ismert elven alapul, amely kimondja, hogy: „Szavak, amelyek a szívből (a beszélőé) jönnek, a szívbe (a hallgatóé) fognak bebocsátást nyerni.” ↑

16. k Lásd 2Mózes 11:2 és 12:35-36, és Rási uo.; lásd még Möchiltá ezekre a versekre, és Bráchot 9b. ↑

17. l 2Mózes 14:28. ↑

18. Jálkut Simoni, Joná, 550. fejezet.

    [Pirké dörábi Eliezer, 43. fejezet (és lásd ott Dávid Lurja rabbi magyarázatait és mondásait.) Lásd még Midrás Széchel tov a 2Mózes 14:28-hoz, és a lapszéli megjegyzések uo.] ↑

19. m Niszán hónap újholdját megelőző, vagy azzal éppen egybe eső hetiszakaszt hívjuk a háchodes hetiszakasznak, amelyiken (mint egy extra Tóra-olvasás) a 2Mózes 12. fejezetét olvassuk, amely Niszán hónap szelekciójáról, mint a hónapok kezdete, valamint a Peszáchra vonatkozó különleges törvényekről szól. ↑

20. n 2Mózes 12:15. ↑

21. o Hoséá 14:3. A templom-szolgálat hiányában, az állat-áldozatokat, a különböző áldozásokat tárgyaló bibliai és talmudi bekezdések tanulása és ismétlése váltotta fel, amelyek így egyenértékűnek számítanak a megfelelő áldozatok bemutatásával. ↑

22. Sulchán áruch, Orách chájim 475. fejezet. ↑

23. p Lásd 5Mózes 16:3.; Szifré és Rási erre a versre. ↑

24. Sulchán áruch uo. 454. fejezet.

    [Mácá ásirá – gazdag mácá – a víz felhasználása nélkül készült mácá, amihez más folyadékokat, például gyümölcs levet használtak; az ilyennek a tésztája a háláchá definíciója szerint nem kel meg. Technikai értelemben, a törvény szerint ehetünk Peszáchkor mácá ásirát, de a mácá evésének a kötelességét nem teljesíthetjük általa, ugyanis az Írás erre a lechem onit írja elő (a szegénység kenyere). Lásd Pszáchim35a.; Sulchán áruch uo. 462. fejezet. Fontos azonban tudni, hogy napjainkban egyáltalán nem ajánlott a mácá ásirá fogyásztása Peszáchkor, kivéve sürgősségi esetekben, például idősek vagy betegek esetében, ahogy azt a Sulchán áruch is kifejti.] ↑

25. q A cháméc és a mácá közti ezen különbségekről, lásd Zohár 3:251b-től (Zohár és Rájá möhemná) a Zsoltárok 68:31-et kommentálva; Szidur im pérus hámilot 45a. oldal; Or háTorá, Brésit 52a. oldal. Lásd még Pokéách ivrim 12. oldaltól. ↑

26. r 1Mózes 4:7. ↑

27. Lásd Mönáchot 29b.

    [Ahol a Talmud a hé betű ezen interpretációját javasolja. A chet betű interpretációja ebből értelemszerűen következik. Lásd szintén hosszabban Mose Kordovero rabbi, Tomer Devorá 1:7.] ↑

28. s Lásd Sir hásirim rábá 5:3.; Zohár 3:95a. Lásd még korábbról, Vájákhél 17. lábjegyzet. ↑

29. Lásd Kidusin 49b.

    [A Talmud itt mondja ki, hogy amikor valaki eljegyez egy nőt, „azzal a kikötéssel, hogy igaz ember (cádik) vagyok, az eljegyzés érvényes, és kötelező erejű, még abban az esetben is, ha egyébként ismert az illetőtől, hogy bűnös, ugyanis „talán gondolatban éppen a tsuvát tett.” Ebből láthatjuk, hogy az ember a státuszát azonnal képes megváltoztatni, akár csak egyetlen gondolaton keresztül, a legnagyobb mélységből, a legemelkedettebb szintig. Lásd még Zohár 1:129a-b: „Azok, akik tsuvát csinálnak (szó szerint, akik a tsuva mesterei) erényesek; mert egy óra – egy nap, egy pillanat leforgása alatt – olyan közel kerülnek az Örökkévalóhoz, amilyen közel még a cádik se kerül megannyi év után.”] ↑

30. Lásd minderről Kuntresz umájon, 15-16-os diskurzusok; Széfer hámáámárim 5702, 52. oldaltól. ↑

31. Bává bátrá 9a; Jeruzsálemi Talmud, Péá 1:1. Lásd Tánjá, 37. fejezet. ↑

32. Bává bátrá 10a. ↑

33. t Zsoltárok 99:4. Lásd Likuté szichot, 5. kötet, 148. oldal és 47. lábjegyzet uo. ↑

34. u Hoséá 7:6. ↑

35. Szukká 52b. ↑

36. Tánjá, 30. fejezet. ↑

37. Példabeszédek 10:12. ↑

38. Jomá 36b. ↑

39. v Lásd Likuté diburim, 4. kötet, 1439. oldal. ↑

40. w A fenti lábjegyzetekben említett idézetben a sáá héber szó jelenthet órát, és eltérést, megfordulást is (mint az 1Mózes 4:4-ben; lásd Rási uo.). Lásd még a Mágid Likuté ámárimját, Hoszáfot 38. fejezet; Likuté Torá, Ros hásáná 61a. A fentebb, a 9. lábjegyzetben idézett Zohár passzus így olvasható nem csak „egy órának”, hanem „egy fordulatnak” is. (Valójában ez magyarázatként szolgálhat az „egy óra, egy nap, egy pillanat” látszólag következetlen sorrendjére is, úgy olvasva őket mint: „Egy fordulatra, egy nap, vagy egy pillanat leforgása alatt.”) ↑

41. Sábát 7:2. ↑

42. x 2Mózes 35:1. ↑

43. y A Jeruzsálemi Talmud magyarázza, hogy a rabbik gyakran felcserélték a ה és a ח betűket. Ez abból az elvből következik, hogy azok a betűk, amelyeket ugyanott képezünk, egymással felcserélhetőek; pl.: álef-chet-hé-ájin betűk, amelyeket a torokban képezünk; bét-váv-mem-pé betűk, amelyeket az ajkunkkal képezünk; gimel-jud-káf-kuf betűk, amelyeket a szájpadlással képezünk stb.; lásd Széfer jöcirá 2:3.; Rási a 3Mózes 19:16-hoz; valamint lásd még Igeret hákodes, 5. fejezet, 23., 28., 29. és 60. lábjegyzetek. ↑

44. [2Mózes 35:2.: „Hat napon át végeztessék munka.” A 2Mózes 20:9-ben pedig az van írva, hogy „Hat napon át dolgozzál és végezd minden munkádat” – aktív módon, ezzel egy kötelességet kifejezve a munkát illetően (lásd Möchiltá döRásbi, és Ávot dörábi Nátán 11:1. erre a versre; lásd még később, Vájákhél 8. lábjegyzetben). A mi versünkben itt (hasonlóan a 2Mózes 31:15-höz) azt mondja téászé – tehát a munka el kell legyen végezve, passzív módon (szemben a táásze kifejezéssel, amely azt jelenti, hogy te csináld, aktívan). Ahogy a vers halad a „de a hetedik napon legyen nálatok szentség” vége felé, a háláchá következtetése az, hogy szombaton semmilyen munkának nem szabad elvégeztetnie, még egy idegen által sem, úgy sem, hogy te közben passzív maradsz (lásd Möchiltá a 2Mózes 12:16-hoz, és Or háchájim a 2Mózes 35:2-höz). Ugyanakkor van egy másik értelmezés is, a Möchiltá interpretációjában, amely nem a szombati munkatilalomra, hanem általánosan a zsidónép erőfeszítéseinek kontextusában értelmezi a verset uo.: Amikor Izrael engedelmeskedik az Örökkévaló akaratának, a munkájuk mások által lesz elvégezve (té-ásze), amikor pedig nem engedelmeskednek az Örökkévaló akaratának, akkor önmaguknak kell elvégezniük a munkájukat! (Lásd még Möchiltá dörábi Jismáél és Möchiltá döRásbi a 2Mózes 20:9-hez és a 2Mózes 31:15-höz).

    Ez tehát a szövegünk értelme: „Munkád végeztessék…magában.”]

    Lásd még később, Vájákhél hetiszakasz 2. bekezdéstől. ↑

45. z A 39 munka kategória a mi evilági elfoglaltságainkhoz és tevékenységeinkhez kapcsolódik. Akkor válnak szükségessé, amikor valami hiány lép fel az Istenhez való kapcsolódásunkban, amikor Istenben való bizalmunk „aki táplál és eltart minden élőlényt…és étellel látja el teremtményeit, amelyeket teremtett” meggyengül, és elkezdünk különböző utakat keresni és számolgatni, hogy eltartsuk magunkat (mint a 18. lábjegyzetben, „amikor nem engedelmeskednek az Örökkévalónak…”).

    Ebben az értelemben pedig, ezek a munkák a chet betűhöz kapcsolódnak. Ha azonban ők Isten akaratának kedvéért lettek megcselekedve, egy magasabb célért, a szentség kontextusában – mint pl. a Szentély építése, akkor felemelkednek és megszentelődnek, így kapcsolódnak a héihez. Lásd még később, Vájákhél 1–10. bekezdések, a további elmélyülés végett. ↑

46. Sábát 118b. ↑

47. Hetedik bekezdés. ↑

48. i A Talmud nyilvánvalóan nem arra az esetre utal, hogy a micva mások kirekesztése mellett lett megőrizve, vagy esetleg nagyobb gonddal mint a többi, ugyanis senki sem értékelheti egyik parancsolatot fontosabbnak a másiknál (lásd Midrás Tánchumá, Ékev 2.; Dvárim rábá 6:2.). A Báál Sém Tov ennek értelmében magyarázza ezen mondást úgy, hogy a záhir (óvatos, gondos) szót a zohár (ragyogás) szinonimájaként olvassa: a „Melyikkel volt apád gondosabb (záhir)” annyit jelent, mint „melyik parancsolat esetében érzékelte apád az isteni fény és világosság erőteljesebb manifesztációját.” (Lásd Keter sém tov, Hoszáfot, 74. fejezet). Az Álter Rebbe fejleszti tovább ezt a gondolatot, azt állítva, hogy minden léleknek van egy specifikus parancsolata, és egy olyan attribútuma, amely specifikusan kötődik ahhoz, amire koncentrál. Ennek az egyénnek ez jelenti a személyes „átjáróját Istenhez”, az átjárót, amelyen az egész Tórája, parancsolatai és jótéteményei felemelkednek, és amelynek útján a mennyei áldások pedig leereszkednek hozzá. (Lásd Széfer hászichot 5700, 22b-től.) Lásd még Maimonidész, Kommentár a Misnához, Mákot 3:16.; Éc hájim 49:5.; és Keter sém tov 250. fejezet (és az én jegyzeteim ott.) ↑

49. ii Lásd Széfer hámáámárim 5709, 76. oldal; Széfer hászichot 5702, 19. oldal. ↑

50. iii Lásd Tikuné Zohár 47:84a., 69:116b. Minden egyes szféra magában foglalja a többi szférának az aspektusait is, de a saját attribútuma marad benne túlnyomó szerepben. Teljes kifejtésért lásd Mystical Concepts in Chassidism, 3. fejezet, 9. bekezdés. Lásd még korábbról, Smot 24. lábjegyzet. ↑

51. iv A báál háhilulá a cádiknak a halálozási évfordulójára vonatkozó kifejezés. Szó szerint azt jelenti, hogy „a lakoma (esküvő) ünneplője,”amely kifejezés a Zohár 1:218a-ból és 3:296b-ből ered (lásd még uo. 163a.), és a cádik azon nagy örömére utal, hogy lelke romlatlanul tért vissza, hogy újraegyesüljön a teremtőjével (lásd még Zohár 1:98a., 245b.). Ekkor a cádik tanítványainak és a követőinek is nagy az öröme, akik (a) osztoznak az ő örömében, és (b) akiken a cádik felemelkedésének az érdeme tükröződik (lásd Igeret hákodes, 27. fejezet); ebből fakadóan a jorcájtot úgy ünneplik mint egy esküvői lakomát, ezzel reflektálva mesterük tanítására és útmutatásaira, elhatározva, hogy követni fogják őt az igaz útjaiban, és fokozni a Tóra tanulását és a parancsolatok megőrzését. Lásd még The Great Maggid, 200. oldal és 28-29. lábjegyzetek uo. ↑

52. Bává möciá 3a. ↑

53. 32. fejezet. ↑

54. v „Még ha eleinte kudarcot is vallanánk másoknak a Tórához és az Isten-szolgálathoz való közelebb vonásában, azzal még nem játszotta el a másik lény szeretetére vonatkozó előírás érdemét, ugyanis ezen előírásnak önmagában véve is objektív értéke van. Sőt, előbb vagy utóbb, az aki ezt a szeretetet kapja, már nem tud mit tenni, a szeretet hatása alá kerül, annyira hogy tsuvát fog gyakorolni, ugyanis „Isten sem vesz el lelket” (2Sámuel 14:14.)”. ↑

55. 5Mózes 1:1.; lásd Szifré – Rási idézetében – uo. ↑

56. 23* Uo. 1:4; lásd Szifré – Rási idézetében – uo.

    [Mózes addig nem fedte meg Izraelt, amíg rájuk nem ruházott néhány kézzel fogható jót Szichón és Óg legyőzése által, oda adva Izraelnek birtokba földjüket.] ↑

57. vii Lásd Midrás Brésit rábá 56:7.: „Nincs olyan nemzedék, ahol ne lenne egy olyan ember, mint Mózes.” A gádol hádor (a nemzedék vezetője) Mózesre utal – a nemzedék Mózesére; lásd Rási a Sábát 101b-re és Szukká 39a-ra, Moshe kezdőszóval. ↑

58. vi Tikuné Zohár 69:112a. (valamint 114a.): „Mózes kiterjesztődése minden nemzedékben jelen van, minden olyan cádikban és bölcsben, aki a Tóra tanulmányozásával foglalja le magát.” Lásd még a következő lábjegyzetet. ↑

59. viii Amikor Mózes számára kiderült az arany borjú vétke, mielőtt vétkükért megfeddte volna az embereket, (a) Isten irgalmáért imádkozott, hogy kímélje meg a népet (2Mózes 32:7–14.); és (b) „ledobta kezeiből a táblákat és összetörte azokat a hegy alján” (2Mózes 32:19.). Ezzel tulajdonképpen enyhítette az emberek bűnét; mivel a kőtáblákat még nem kapták meg, így formálisan a szövetség sem teljesedett még be (lásd Midrás Smot rábá 43:1., 46:1; Tánchumá, Tiszá 30. bekezdés. ↑

60. ix Lásd Ávodá zárá 26b., ahol a Talmud felsorolja a vétkezők azon típusait, akiket „le kell ereszteni, és nem kell felemelni (tehát megmenteni, vagy jutalmazni).” Ilyenek pl. az eretnekek, besúgók és hitehagyottak. A kapcsolódó törvények, amelyek ezekre az emberekre vonatkoznak, a Chósen mispát (utolsó előtti-előtti) 525. fejezetében kerülnek kifejtésre. A téma már korábban, a Jore déá 158. fejezetében is érintve van; de csak úgy, mint a bálványimádás törvényeinek kontextusában érintőleges szabályozás, arra mellékesen utalva, s a fő forrása a Chósen mispátban található. Lásd még az eljárás szabályát a Szánhedrin 34b. közlésében. ↑

61. Lásd Derech micvotechá, micvát lo tévááru és 2. fejezet (89b. oldal).

    [A Cemách cedek magyarázza ott hosszabban, hogy vannak olyan emberek, akik életerejüket és örömüket abból merítik, hogy mások felett büntetést hajthatnak végre. Amikor vétkezőket látnak, teljesen fellelkesülnek, hogy láthatják őket megbüntetve, akár még a legkönyörtelenebb módon is, és előnyben részesítik, ha ezt a büntetést személyesen hajthatják végre. Azt hangoztatják, hogy azért reagálnak ilyen módon, mert ennyire lelkesednek az isteniért, és ennyire gyűlölik a gonoszt. A valóság ezzel szemben azonban az, hogy csupán szadista hajlamaik kiélése végett teszik, amely viselkedésben személyes élvezetet nyernek. Attitűdjük és tettük a Tóra által előírt büntetés célját és jelentését hazudtolja meg. A Tórai büntetések ugyanis nem a dühből és a bosszúból, hanem az irgalomból fakadnak – ,hogy megtisztítsák általa a vétkest, ami így a beteg lélek gyógyszereként funkcionál (lévén, hogy a vétek egyfajta spirituális betegség). Isten a könyörület és a kegy mellett van elkötelezve: „Király arcának világosságában élet van” (Példabeszédek 16:15.) és „fentről nem ereszkedik le gonosz.” (Midrás Brésit rábá 51:3.) Lásd Igeret hákodes, 11. és 22a. fejezetek.] ↑

62. 24* Maimonidész, A Szánhedrin és a büntetőjog szabályai 2:3: „Bármely Szánhedrinre igaz, hogy nem jelölhetnek ki [egy nagyon öreg embert vagy egy eunuchot, mert nekik hajlamuk van arra, hogy ne legyenek könyörületesek… Szánhedrin tagjának olyan embernek kell lennie, aki rokonszenves.” Lásd ott a 7. bekezdésben!] ↑

63. x Lásd 1Sámuel 15:32–33.; lásd még Máámáré ádmor házákén 5565, 1. kötet 421-422. oldal. ↑

64. Trumá 16a.

    [„Szegény és elnyomás embere találkoztak, mindkettejük szemeinek megvilágosítója az Örökkévaló.” (Példabeszédek 29:13.). Amikor a diákok kérdeznek a tanártól, és azt kérik: „Taníts Tórára, ha eszerint cselekszik, akkor Isten mindkettejük szemét megvilágosítja majd.” Lásd ott Gersom rabbi kommentárját, aki a következő módon értelmez: „a szegény ember jelenti azt, aki mentes a Tórától, az „elnyomás embere” meg azt, aki egy korlátozott mennyiségét tudja a Tórának. Az utóbbira hárul (vagy bárkire, akinek a lehetőség vagy a képesség erre megadatott) a mások tanításának kötelessége. A hatás mindegyik számára nyereséges lesz. Lásd még Tánjá, A szerző előszava (a végéhez közel). Lásd még Torá or, Brésit 1b. oldal, ahol ugyanaz az elv működik az adományozás kontextusában, azaz, hogy segíteni egy másikon anyagiak útján (lásd Or háTorá, Brésit 6. kötet, 2052. oldal.] ↑

65. xi Zsoltárok 55:23, a jöchálkelechá a kéli idiómájaként is olvasható, az „Ő majd ellát a szükséges edényekkel és eszközökkel, amelyeken keresztül képes leszel fogadni az isteni ellátmányt és áldást” értelmében. Lásd Likuté szichot, 1. kötet, Noách 9. bekezdés vége. ↑

66. xii Minden hetiszakasz 7 részre oszlik, ugyanis szombaton hét embert hívnak a Tórához. Ez egyben lehetővé teszi azt is, hogy a hét minden napjára jusson egy tananyag. ↑

67. xiii 2Mózes 14:9-14. (5716. svát 10., hétfői napján mondta a Rebbe ezt a szichát.) A szicha a Besálách egyik bekezdését taglalja, de a téma valójában az előző Rebbe tanításai és munkájának jelentősége a jorcájtja kontextusában, így ide lett beszúrva. ↑

68. Szotá 2a. ↑

69. xiv Lásd Torá or, Besálásch 63a.; és Likuté Torá, Cáv 17a. ↑

70. xv Lásd Szotá 37a.; Möchiltá a 2Mózes 14:22-höz. ↑

71. xvi A bné Noách, azaz Noách gyermekei egy olyan kifejezés, amellyel az egész emberiséget jelöljük, a zsidókon kívül – akiket Ábrahám kiválasztása óta Ábrahám fiainak nevezünk (Nödárim, 31a.). Izrael és Noách gyermekei közti legnyilvánvalóbb különbség, hogy a zsidókra nézve kötelező a Tóra 613 törvényének a követése, míg utóbbiaknak csak Noách gyermekeinek a hét előírását kell betartaniuk. Ezek a következők: igaz bírósági rendszer fenntartása, a blaszfémia tilalma, a bálványimádás tilalma, a házasságtörés tilalma, a vérontás tilalma, rablás és élő állat húsa fogyasztásának tilalma (Szánhedrin 56a-tól).

    Az Ősapák különleges szövetségbe léptek Istennel, s további előírásokat fogadtak el (pl. körülmetélés) s már a Tóra adás előtt magukra vállalták szabályainak megtartását (Midrás Vájikrá rábá 2:10. stb.). A kérdés továbbra is fennáll, hogy ez vajon megváltoztatta-e a jogi státuszukat egészében véve, és elhagyták a Noách fiai állapotát, vagy ilyen változást csak a Tóra-adás generálhatott (lásd Encyclopedia Talmudit, 1. kötet, ávot-1 kezdőszavakkal, 5. bekezdés, és 3. kötet, ben Noách kezdőszavakkal, 1. bekezdés; Likuté szichot, 5. kötet 143-146. oldal). ↑

72. xvii A Tóra arra kötelezi a zsidót, hogy szentelje meg Isten nevét, s ne szentségtelenítse meg (kidus hásem, vagy a möszirut nefes micvája). Egy zsidónak ebből következően előbb kell meghalnia, mint hogy a bálványimádást, házasságtörést, vagy gyilkosságot kövessen el. A többi micvára vonatkozólag, előbb kell azokat áthágnia, mint hogy a halált válassza – kivéve a vallási üldöztetések idején, amikor megpróbálják kiirtani a hitünket, vagy akár csak egyetlen parancsolatot is. Ebben az esetben kötelességünk inkább a halált választani, minthogy bármilyen előírást vagy tipikusan zsidó szokást áthágjunk. (Jomá 82a-b.; Szánhedrin 74a-b.; Maimonidész, A Tóra alapjainak szabályai 5. fejezet; Sulchán áruch, Jore déá 157:1. Lásd még később, Jitro q lábjegyzetben. Noách gyermekeit illetően azonban vita van a különböző autoritások között, hogy vajon rájuk nézve is kötelező-e a möszirut nefes az előírásaikat illetően (lásd a kommentárokat a Szánhedrin 74b-hez). ↑

73. xviii 1Mózes 9:5.; lásd Rási uo. Lásd még Likuté szichot, 5. kötet, 146. oldal. ↑

74. xix Lásd Encyclopedia Talmudit, 1. kötet, avot-1 kezdőszavakkal, 5. bekezdés; Likuté szichot, 5. kötet, 143. oldaltól. Az ember magával szemben lehet szigorú, s megcselekedhet többet a feltétlen szükségesnél. Az önkéntes möszirut nefes a mi esetünkben azonban, a vérontás kifejezett tilalmának fellazítása, áthágása lenne, így mindent egybe vetve nem elfogadható. ↑

75. xx 2Mózes 3:12.; lásd Rási uo., és Midrás Smot rábá 3:5. ↑

76. xxi Más szóval, Náchson tette nem a tudatos möszirut nefesé volt, hanem csak azon útmutatás továbbkövetése, amely kimondja, hogy a Szináj hegyre kell érkeznie, mint az magyarázatot nyer később a 21. bekezdésben. ↑

77. xxii Lásd Torá slémá a 2Mózes 14:13-hoz, 81. lábjegyzet. ↑

78. xxiii 2Mózes 23:2. ↑

79. xxiv 3Mózes 19:17. ↑

80. xxv Lásd korábbról, Váérá j lábjegyzet. ↑

81. xxvi Széfer hámáámárim 5700, 30. oldal; Széfer hámáámárim 5702, 77. oldal. ↑

82. xxvii Bráchot 61b. ↑

83. xxviii 1Mózes 21:33. ↑

84. xxix Szotá 10a. Lásd Likuté szichot, 1. kötet, Vájérá 9. bekezdés. ↑

85. xxx 5Mózes 4:35.; lásd még uo. 4:39., és ennek az interpretációját a Tánjá, Sáár hájichud vöháemunában, különösen az 1–3. és a 6. fejezetekben. Él háolám – a világ Istene – azt jelzi, hogy Isten és a világ, két egymástól különálló entitást képvisel, azt leszámítva, hogy Isten az, aki fenntartja a világot, és ő is az ura annak. Él olám ezzel szemben azt fejezi ki, hogy a világ önmagában véve is csak Isten létezésén keresztül létezhet: a világ az nem Istenen kívül létezik, és nem is választható le róla, mivel „Isten a világ”, ugyanis „nincs más, csak Ő egyedül”, leszámítva azt, hogy az Istenség takart és rejtett a világban. (Lásd Likuté szichot, Távo 43c. oldal; Májim rábim 5636, 78. fejezet; Likuté szichot, 1. kötet, Toldot 6. bekezdés és 19. lábjegyzet uo.) Lásd még Midrás Brésit rábá 68:9.: „Isten a helye a világnak, de Istennek nem a világ a helye,” azaz Isten magában foglalja a világot is, ám a világ nem foglalja magában Istent. ↑

86. xxxi Pirké dörábi Eliezer, 26. és 52. fejezet; Midrás Brésit rábá 38:13.; Rási az 1Mózes 11:28-hoz. ↑

87. Kidusin 82a. ↑

88. xxxii Az atyák bölcs tanításai 1:12. Lásd Tánjá, 32. fejezet. ↑

89. xxxiii A Tórára mondott áldásokban megáldjuk Istent, mint aki a Tórát adja nekünk. A Tóra adása, és annak átvétele egy folyamatosan fennálló folyamat; lásd Turé záháv (Táz) az Orách chájimra, 47:5.; lásd még Likuté szichot, 1. kötet, Noách 8. bekezdés. Ebből következően még most is menetelünk, hogy átvehessük a Tórát. ↑

90. xxxiv 2Mózes 14:14. Ez volt Mózes utasítása az emberek felé, válasza azoknak a csoportoknak, akik vitáztak közülük. Lásd Möchiltá erre a versre, és a 2Mózes 15:6-ra. ↑

91. xxxv 4Mózes 7:12. Ez volt a jutalma Isten nevének megszenteléséért a kriát jám szuf idején; lásd Midrás Bámidbár rábá 12:21., 13:4.; Psziktá rábáti 7. fejezet. ↑

92. xxxvi 2Mózes 25:8. ↑

93. xxxvii Lásd Zohár Chádás, Noách 23c-d. Ezen elv az Álter Rebbe Boné Jörusáláimában lett kifejtve, a 84. bekezdésben; Máámáré ádmor házákén – hákcárim, 403. oldal. Lásd még Jomá 86b: „Egy egyén megbánásáért is, a világ összes bűne megbocsáttatik…”; és lásd a kommentárt a Nötivot olámban, Nötiv hátsuvá 3. fejezet. ↑

94. xxxviii Jesájá 60:21. ↑

95. xxxix A Messiás eljövetelével a Tórának egy új kinyilatkoztatása veszi kezdetét, a pönimiut háToráé, amely a Tóra belső, mély tartalma, és maga a Messiás fogja azt megtanítani. Lásd Rási az Énekek 1:2-re; Midrás Kohelet rábá 11:8.; Likuté Torá, Cáv 17a. oldal; Likuté szichot, 3. kötet 1006. oldal. Lásd még Zohár 3:23a. ↑

96. xl 2Mózes 15:1. Az áz jásirt általában úgy szokták fordítani, hogy „Akkor énekelt (Mózes és Izrael gyermekei…).” Jásir, mindazon által egy jövő idejű ige, így úgy is lehet olvasni, hogy „Akkor (az eljövendő időben) Mózes és Izrael gyermekei énekelni fognak,” ezzel egy olyan közlést javasol, amelyben a halottak feltámadására céloz. Lásd Möchiltá és Rási erre a versre, és Szánhedrin 95b. ↑

97. xli Jesájá 26:19. ↑

98. xlii Általánosan beszélve, a halottak feltámadása, a Messiás eljövetele után fog bekövetkezni, és az lesz a messiási korszak utolsó felvonása (lásd Zohár 1:139a., Midrás háneelám, és az idézett hivatkozások a Nicucé Zohárban uo.; Maimonidész, A királyok szabályai 11. fejezet). Ennek ellenére, a feltámadásnak számtalan állomása van, nem csak abban az időben (ez azt jelenti, hogy fontossági sorrendben, az igazak és a Tóra-tudósok előbb fognak felkelni, mint a többiek stb.), hanem különböző periódusokban – néhányan egy korábbi periódusban, a messiási korszak korai állomásán fognak feltámadni. (Lásd Joszef Álbo rabbi, Ikárim 4:35; Szdé chemed, 3. kötet, Mem kezdőszóval 218. bekezdése, és az idézett hivatkozások ott. Példának okáért, szokták mondani, hogy Mózes és Áron akkor lesznek jelen, amikor a Szentély újra felépült (lásd Toszáfot, Pszáchim 114b., echád kezdőszóval), ami az idézett források szerint mindenképp meg kell, előzze a halottak általános feltámadását. Ebben a kontextusban, a szicha azt mondja, hogy a báál háhilulá is korábban fog feltámadni, hogy a Messiás felé vezessen minket; lásd Likuté szichot, 2. kötet 517. oldaltól és 6. kötet 294. oldaltól. (A töchiát hámétim, tehát a halottak feltámadásának teljes fogalomelemzését lásd Tsuvot ubiurim a Rebbetől, 8. és 11. fejezetek.) ↑