Likuté Szichot – Hetiszakaszok

Hogyan kell saját „Egyiptomunkból” felszabadulni

I.

A tíz csapás pszichológiai hasonlata

Minden nap kötelességünk „kivonulni Egyiptomból”

1. Már többször említettük, hogy a Tóra szó útmutatást jelent (horáá),^[1]a ebből kifolyólag a Tóra minden egyes része, az elbeszélések legalább annyira, mint a törvények, útmutatásokként szolgálnak mindenhol és mindenkoron, egészen a nemzedékek végezetéig. Ez a Tóra örökkévalóságának az elve.

Ezen elv szerint, még azon elbeszélések és események is útmutatásul szolgálnak minden nemzedék számára, amelyek egy olyan szituációhoz kapcsolódnak, amelyek [rég múlt eseményekhez kapcsolódnak, amelyek] ma már nem relevánsak.

Ha pedig ez igaz a Tóra valamennyi elbeszélésére, akkor sokszorosan igaz az egyiptomi kivonulás minden részletére!

Az egyiptomi kivonulásról való megemlékezés előírása napi kötelességünk részét képezi,^[2]b ugyanis a kivonulás a napi Isten-szolgálatunkhoz kapcsolódik – amint azt az Álter Rebbe is kifejti hosszabban a Tánjában (47. fejezet) és a Torá orban, [hogy az „egyiptomi kivonulás” mindennapos kötelességünk. Mindennap ki kell vonulnunk, le kell győznünk saját „Egyiptomunkat”!].^[3]c Ebből következően, a kivonulás minden részlete – a tórai elbeszélésnek megfelelően – egyfajta iránymutatás arra vonatkozólag, hogy miként kell spirituális értelemben [ezt a kivonulást nap mint nap megtennünk].

A fizikai kivonulás a tíz csapással kezdődött, amely megtörte a fáraó és Egyiptom gőgjét. Eheti szakaszunk ezzel a témával foglalkozik, az első csapásokról való számadáson keresztül, kezdve a vérrel és a békákkal. [Ha tehát a kivonulásnak és a tíz csapásnak ezt a kezdeti történetét allegorikus értelemben is jobban megértjük, akkor megérthetjük azt is, mi a jelentősége a „lelki kivonulás” szempontjából.]

A legkilátástalanabb gálut, amelyet a legmagasabb kinyilatkoztatások sem tudtak megszüntetni

2. Eheti szakaszunk eleje az egyiptomi elnyomásnak és a gálutnak a mélységéről mesél. Az elbeszélés a „Megjelentem Ábrahámnak…”^[4]d szavakkal kezdődik, amely az Örökkévaló válasza volt Mózesnek (az előző hetiszakasz végén feltett) azon kérdésére, hogy „Uram, miért bántál rosszul a néppel…? de megmenteni, nem mentetted meg népedet?!”^[5]e

A gálut annyira súlyos volt, s a sötétség pedig olyan sokszorosan intenzív, hogy még Mózes – a szentség valóságában testet öltött bölcsesség és értelem^[6]f – sem tudta feldolgozni, így azt kérdezte: „Uram, miért bántál rosszul a néppel?”

[Sőt! A sötétség olyan nagy volt, hogy] még azután is, hogy Mózes továbbította a zsidóknak Isten válaszát – „Azért mondd Izrael fiainak: Én vagyok az Örökkévaló, kivezetlek benneteket Egyiptom rabmunkái alól” a megváltás mind a négy kifejezésével^[7]g – „ők mégsem hallgattak Mózesre kislelkűség és a kemény munka miatt.”^[8]h

Sőt, még a Tetragrammatonnak (Hávájának, Isten négybetűs nevének) a különleges akkori manifesztációja – ahogy az Írás is őrzi: „ mondd Izrael fiainak, én vagyok az Örökkévaló (Hávájá)” – amely egy különleges erejű manifesztáció volt, mégsem szüntette meg a gálutot [ahogy olvassuk szakaszunk folytatásában]: „de ők nem hallgattak Mózesre…”

A legmagasabb próféta-közvetítő sem tudta legyőzni a gálut sötétségét

Az elutasítást pedig nem lehet az Isten szavát közvetítő hírvivő számlájára írni. A hírvivő ugyanis nem volt más, mint Mózes, akiről azt is mondták, hogy „a Schiná beszél Mózes száján keresztül”^[9]j – azaz még Mózes teste is egyfajta csatornaként, közvetítőként szolgált Isten szavainak továbbítására.

(Mint ahogy köztudott, hogy ez volt az alapvető különbség Mózes és a többi próféta között.^[10] A többi próféta – a prófécia jelenése alatt – ki kellett hogy vetkőzzön testi öntudatából, mivel testük nem volt képes a prófécia közvetítőjeként szolgálni. Sőt! Még mindezek után is csak [arra a szintre voltak képesek eljutni, ahol a prófécia egy allegorikus képben jelenik meg. Ezt fejezik ki] az „Így… [szólt az Örökkévaló” kezdetű próféciák.] Mózes ezzel szemben megmaradt természetes állapotában, és próféciáját [nem allegorikus képekben, hanem valós minőségében kapta. Ezért kezdte próféciáit,] az „Ez… [az Örökkévaló szava”] felütéssel.^[11] Ugyanis fizikai teste vált egyfajta csatornává, eszközzé, Isten szavának közvetítésére.)

Az Ősatyák érdemei sem bizonyultak elégnek

Mindezek mellett, [az Örökkévaló kinyilatkoztatásában] volt utalás az Ősapák érdemeire is, amikor az Örökkévaló azt mondta [Mózesnek] hogy „megjelentem [Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak” – tehát] az Ősapáknak. Az Ősapák érdemeire való utalás pedig erős védelmező hatás, amint azt a Misnából is tanuljuk,^[12] hogy [a Szentélyben a reggeli áldozás előtt azzal jelezték, hogy felkelt a nap és eljött az áldozás ideje, hogy] azt mondták: „kivilágosodott a keleti horizont, egészen Hebronig”. [Azért tettek említést Hebronról] „hogy említésre kerüljenek a Hebronban eltemettek, [azaz az ősatyák] érdemei”^[13]k, amely egy különleges spirituális segítséget jelentett a Szentély áldozatok bemutatásakor általánosan, és különösen a napi áldozat (támid) bemutatásakor.

Sőt! [Hetiszakaszunkban] ezen utalást az Ősapák érdemeire, maga az Örökkévaló tette, ezzel is tetézve a különlegesen nagy [szellemi] segítséget [és muníciót].

Az eddigiek alapján már körvonalazódik, hogy egy sor kedvező pozitív muníció adatott meg [ahhoz, hogy a zsidók képesek legyenek kilábalni a spirituális száműzetésből és mélységből, amiben benne voltak]:

(a) A Tetragrammatonnak és a megváltás négy kifejezésének a manifesztációja, és az a tény, hogy

(b) Istennek ez a megnyilatkozása Mózesen keresztül történt;

(c) utalás az Ősapák érdemeire, és hogy

(d) ezt az utalást maga az Örökkévaló közölte.

Mindazonáltal, még ezek se tudták előidézni azt, hogy Izrael fiai képesek legyenek megtörni a gáluti állapotot. Sőt, még csak a megváltás lehetőségét sem vették számításba.

Izrael fiainak nem csak a vizuális, empirikus megközelítés síkján nem sikerült meglátniuk ennek a lehetőségét – ami a leginkább hitelt adó bizonyosság az ember számára – hanem bizony még a „hallás” – a racionális megértés, felfogás – szintjén sem.^[14] Ahogy azt az írás is őrzi: „de ők nem hallgattak [Mózesre, a kislelkűség és a kemény munka miatt].”

A Megváltás –lelki értelemben is – a tíz csapással érhető el

3. Ezek mind a hetiszakasz elején kerülnek említésre. Ezt követően azonban, már a csapásokról kapunk tudósítást, amelyek által mégis csak kezdett megtörni a gálut, dacára annak, hogy milyen súlyos volt, ahogy azt feljebb kifejtettük. Ez pedig tanítással bír mindannyiunk napi Isten-szolgálatával kapcsolatban. [Abban a tekintetben, hogy milyen a mikéntje] az Egyiptomból való spirituális kivonulásnak.

Függetlenül attól, hogy milyen erős az ember személyes „Egyiptomja”, [azaz hogy mennyire erősek azok a belső korlátok és gátlások, amelyek nem engedik, hogy túllépje saját határait]:

Lehet ez egy olyan „Egyiptom”, ami a szentség valóságában [okoz korlátokat], tehát amikor az Isten-szolgálatunk az elménkre és értelmünkre támaszkodik, amely ezáltal szükségszerűen korlátokkal övezett lesz.^[15]l Vagy lehet ez egy olyan Egyiptom, amely a szentséggel ellenkező valóságban van. Ez annak az esete, amikor nincs semmiféle Isten-szolgálat, még olyan sem, ami az emberi elmére, értelemre támaszkodna. Bármelyik helyzetben is legyen valaki, az egyiptomi csapások [mintájára gyakorolt] Isten-szolgálat által, mindenki képessé válik megtörni Egyiptom hatalmát, és elérni saját lelkének a megváltását.

Első feladat: a ridegség eliminálása

4. Az első csapás – az egyiptomi gálut megtörésére – a vér volt: a Nílus vizei mind vérré váltak.

A víz hideg és nedves anyag.^[16] A hideg pedig általában a szentség ellentétét szimbolizálja. A szentség a vitalitást képviseli, ahogy azt az Ávot dörábi Nátán is írja:^[17] „Őket hívjuk élőnek – kezdve a felsorolást az Örökkévalóval, majd mindazokkal akik hozzá kötődnek.” Az élet és vitalitás melegséget hoznak magukkal. A hideg ezzel szemben, a melegségnek az ellentéte, s ezáltal a szent vitalitásé is.

Tömören megfogalmazva: először a hidegséget kell megtörnünk. Minden a szentséggel ellentétes dolognak a szentség irányában mutató ridegség állapotában van a gyökere. Az első csapás tehát a vizet, a ridegséget törte meg.

A szent és a tisztátalan ridegség

5. [Konkrétan] melyik vizet súlytotta a csapás? A Tóra elbeszéli [hogy nem akármelyik vizet, hanem éppen azt a] „vizet, mely a folyamban van”^[18], azaz a Nílus vizeit.

[Általában] a ridegségnek két fajtája van:

(a) létezik egy olyan ridegség (közömbösség), amely a világi dolgok felé irányul. – Ez a ridegség a szentségből ered;

(b) [van egy ezzel ellentétes irányultság, mégpedig] ridegség a szentség dolgai iránt. – [Ez a ridegség] minden [romlás] és klipa (héj, gonosz) gyökerét képezi, mint azt már feljebb említettük.

Hasonlóképpen van két féle víz is:

(a) Vannak azok a vizek, amelyek fentről jönnek, amint azt az Írás is mondja „az ég esőjéből iszik vizet”^[19]m – analóg módon arra a ridegségre, amely a szentségből ered [a világ hívságai iránt];

(b) és vannak azok a vizek, amelyek a föld alól [jönnek] – analóg módon a klipa hidegségére.

A Nílus vizei: ridegség a szentség iránt

A Nílus vizei a második fajtából valók; ezért is [használja az Írás] a „Nílus vizei felemelkednek”^[20] kifejezést, mert [ezek a vizek] nem felülről érkeznek, hanem lentről, a föld alól.

A Nílus ezen vizei – azaz a szentség irányába mutató ridegség – képezi Egyiptom bálványimádását, amely minden további rossznak is a kiváltója. Tehát, amikor Egyiptom gőgjét kellett megtörni, először a folyó vizeit kellett megtörni – a negatív hidegség aspektusát.

A rideg vízből élettel teli vérkeringés

6. Mivé is változtak ezek a vizek? Nos, [az első csapás ezeket a vizeket] vérré változtatta. A vér vitalitást szimbolizál, amint azt az Írás is őrzi: „mert a vér a lélek.”^[21]n Ennek értelmében pedig, „átváltozott mind a víz, mely a folyamban volt, vérré”^[22]o: a hidegség, tehát vitalitássá változott, ugyanis „az erdőből lett véve a fejsze is, amivel azt kivágják.”^[23] [Azaz mindent csakis a saját eszközével lehet legyőzni. A ridegséget is csakis a vitalitással és az életteliséggel lehet kiküszöbölni.]

Ez arra is magyarázatul szolgál, hogy eredetileg miért úgy áll [a Tórában], hogy a folyók vizei vérré változtak „a szárazon”. ^[24] Vajon milyen célt szolgál „a szárazon” szavakkal való megtoldás?

A szárazföld még a nedvességnek a minőségével sem rendelkezik – amely az [Istenhez való] ragaszkodást, tapadást (dvékut) szimbolizálja. [Az Írás pedig azt akarja jelezni, hogy a változás a ridegségből a melegségbe] olyan nagy volt, hogy még a szárazság is vitalitássá változik.

Az élőlények vitalitásának mintái

7. [A teremtmények] négy kategóriája, az élettelen, a növény, az állat és az ember aszerint határozható meg a szentséghez való közelségékben, hogy mennyi vitalitást találunk benne. Hiszen, mint korábban is mondtuk, a szentség nem más, mint vitalitás. Ezért az élettelen dolgok azok, amelyek a legtávolabb esnek a szentségtől, majd a vegetatív lények és az állatok, felfelé haladó sorrendben.

Így van ez a spirituális világok szintjén is: az Ácilut, Brijá, Jöcirá és Ászijá világai közül, az Ászijá az, ahol túlnyomóan a rossz uralkodik, amely így az élettelen anyag analógiája, s így tovább egymást követő sorrendben [a Jöcirá világa analógiája a növényinek, a Brijá az állatinak stb.].

A béka – az állatvilág ridegségének szimbóluma

A víz és a vér a hidegséget és a melegséget szimbolizálják, ahogy azok az élettelen dolgokban vannak jelen. Az állatok szintjén is van azonban szimbóluma a hidegségnek, elsősorban azok az állatok, amelyek a vízből lettek teremtve. A tíz csapás kontextusában, ez igaz például a békákra – „a folyam nyüzsög majd békáktól”^[25]p – csak úgy, mint amikor a halak lettek megteremtve a hatnapos teremtés folyamán.^[26] Tehát a vízben úszás a békák sajátja, ahogy arról a Talmud és a Midrás^[27] is számot ad, hogy ahhoz, hogy egy skorpió átkeljen a vízen, egy béka hátára kell másszon, amely keresztül viszi rajta.

(A skorpió, természeténél fogva szintén egy hideg élőlény, sőt, valójában a hidegség esszenciájának a manifesztációja;^[28] mindazon által, az a víznek nem képezi az integráns részét; így a tűznek sem lesz a valódi ellentéte, s úszni sem képes. Ezzel szemben a béka, a víz teremtménye^[29] – és ezzel egyben a tűz valódi ellentéte.)

A békák lehűtötték Egyiptom kemencéit

8. Fentiek alapján már érthetővé válik, hogy miért mondja az Írás éppen a békákról, hogy azok bementek a „kemencéidbe.”^[30]q

Vajon mi a jelentősége ezen részlet feltárásának?

Bölcseink jegyezték meg, hogy ezen bekezdés a békák „önfeláldozásáról”^[31] tanúskodik. Az Örökkévaló megparancsolta nekik, hogy árasszák el Egyiptom országát, így ők még a kemencékbe is bemásztak.

Ám ezen magyarázat még mindig megválaszolatlanul hagyja azt a kérdést, hogy akkor a szúnyogok és vadállatok (az ezt követő csapások) esetében miért nem történt hasonlóképpen?

Az előbb említetteknek a kontextusában a tanulság világos. Ez nem más volt, mint a möszirut nefes legmagasabb fokának a megcselekvése: a békák, amelyek a vízből származnak [„és a folyam nyüzsög majd…”], az égő kemencébe mentek, egyenesen a tűzbe – ami önmaguk végső ellentétét jelentette.

A kemencék: a világi hívságok iránti forró lelkesedés

9. A békák azért jöttek, hogy a fáraó teljes birodalmát megsemmisítsék.

Küldetésük végrehajtása közben mutatták be milyen, a fizikai és materiális dolgok irányában megcselekedett fennkölt, szent hidegség. Ezért mentek a békák „a kemencéidbe és dagasztó teknőidbe.” Azért mentek oda, hogy kioltsák a klipa hevét és hamis emelkedettségét. Ugyanis előfordulhat, hogy a melegség is a szentségtelen oldalon jelenik meg, [és a tisztátalan melegséget és lelkesedést szimbolizálták az egyiptomi kemencék.]

Már korábban mondtuk, hogy a klipa önmagában a hidegség. De annak érdekében, hogy lehetővé tegyük a szabad választás lehetőségét, a klipának szüksége van valamire, ami rokon a szentséggel – legalább annak hasonlatosságáig, ami egy majom és ember közt áll fenn.^[32]r Ennek értelmében tehát, a klipa is rendelkezik a hév aspektusával: a földi dolgokban való lelkes, felhevült lélekkel történő részvétel.

Miért szükséges a szentség iránti heves lelkesedés?

10. Mindezek a következőt tanítják saját Isten-szolgálatunkra vonatkozólag:

Annak érdekében, hogy képesek legyünk elhagyni, és kiszabadítani magunkat a tisztátalan Egyiptomból, melegséget és vitalitást kell, vigyünk minden olyan dolgunkba, amely a szentséghez kapcsolódik, ugyanis a hidegség mindenféle gonoszságnak az eredője.

(Ez vonatkozik természetesen a szentség Egyiptomának az elhagyására is, tehát azon Isten-szolgálatéra, amely kizárólag az emberi elmére és értelemre támaszkodik. Mindazonáltal irányelvünk itt elsősorban a tisztátalanság Egyiptomának az elhagyására összpontosít.)

Talán okkal vetődhetne fel bennünk a kérdés: Mire ez a nyugtalanság a szentség iránti lelkesedés hiányában? Hiszen amíg ellent tudunk állni annak, hogy valami rosszat cselekedjünk, mit számít ha éppen nem érzünk olyan lelkesedést a szentség iránt?

A kérdésre a válasz az, hogy mindig is szem előtt kell tartanunk, hogy a valóságban nem tudjuk megtenni, hogy sem itt, sem ott nem vagyunk, azaz sem a szentség, sem a helytelen dolgok iránt nem érzünk lelkesedést. A szentség irányában viselt hűvösség, végül – Isten ments – az Egyiptom tisztátlanságában való elsüllyedéshez vezet.^[33]s

A jécer hárá ezért is igyekszik minden erejével az isteni szentség iránt lehűteni és közömbössé tenni a zsidót. A jécer hárá még az önmagától-értetődő csodák látán is ekképpen érvel: „Mitől vagy úgy elragadtatva? Hiszen te magad is azt hiszed [és hirdeted], hogy tényleg minden Istentől van, és Isten mindenható, valamint hogy Istenhez képest a világ csak semmiség! Ennek értelmében meg nyilván abban sincs semmi különös, hogy Isten a חמצ betűhármas ezen kombinációját (חמץ – ecet) átalakítja a שמנ betűk kombinációjává (שמן – olaj), és „Ő, aki megparancsolta az olajnak, hogy égjen, az ecetnek is megparancsolja, hogy égjen!”^[34] Miért tehát ezen izgatottság, elragadtatás?”

A jécer hárá célja, hogy lehűtse az Isten iránti lelkesedést, és helyébe egy hidegséget, közömbösséget ültessen a szentség iránt. Ez Egyiptom tisztátalanságának a gyökere.

Ahhoz, hogy képesek legyünk kiszabadítani magunkat Egyiptomból, emlékeznünk kell, hogy először a vér [aspektusa] kell, hogy jelen legyen, a szentség dolgaiban való lelkes részvétellel.

Csakúgy, ahogy magunkban kell megteremtenünk a szentség iránti ezen lelkesedést (tehát a vért), ugyanígy kell megteremtenünk a hidegséget a földi dolgok (tehát a „békák”) irányába. Ez a fordulj el a gonosztól – „békák,” és tégy jót – „vér” – aspektusai. Csak ezen két megközelítésnek (és ezeknek a felerősítésének) az útján tudunk kiszabadulni Egyiptomból.

Előbb „tégy jót”, vagy „előbb távozz a rossztól”?

11. Az Isten-szolgálat bevett sorrendje, hogy először „távozz a rossztól” s ezt követően „cselekdj jót.”^[35]t Mint ahogy a jól ismert hasonlat tartja: amikor valakinek egy otthont kívánunk építeni, mindenek előtt a koszt kell eltávolítani. Csak ezt követően vihetjük be oda a szép bútorokat és eszközöket, hogy királyi hajlékot készítsünk.

Ez a normális sorrend, ami a mi növekvő, s „alulról felfelé” fejlődő szintünket illeti. A fordított „felülről lefelé” történő sorrendben azonban ellentétes a rendezőelv: először „tégy jót”, s azt követően kell, hogy „távozz a rossztól.” Vagyis felülről olyan magas szintű megnyilatkozások [erősítenek minket], amelyek hatásaként távozunk a rossztól. És pedig, tekintettel arra, hogy Ahogy a csapások fentről [Istentől] jöttek, először a vér [csapása vált valóra] (tégy jót), és csak azt követően a békáké (távozz a rossztól).

Helyes sorrend: először jót kell tegyünk

12. A [csapásoknak] az a sorrendje, hogy először a vér jött, s csak azután a békák, [valójában] a „felülről lefelé” isteni mintát követi. Mindazonáltal tudjuk, hogy a Tóra valamennyi elbeszélése útmutatásul szolgál az ember Isten-szolgálatára vonatkozólag, valamennyi nemzedék számára. Itt azt tanuljuk, hogy a saját [Isten-szolgálatunkban is meg kell legyen az a sorrend, amikor] a „tégy jót” [aspektusával] kezdünk.

A Rebbe MáHáRáS szokta volt mondani: „Azt szokták mondani, hogy ha alulról nem tudod elkezdeni, akkor kezdd felülről. Én azt mondom, hogy inkább kezdd rögtön felülről!”

Sőt! A sorrendnek rögtön azt kell megcéloznia, hogy magasabbra törjön mint addig valaha volt, hogy olyan mennyiségű fényt tárhasson fel, ami által a sötétség már önmagában szertefoszlik.

A lelkesedés magától elűzi a rosszat

13. A feljebb említett elvvel analóg módon áll fenn a különbség a Tóra kifejtett része (gáljá döTorá) és belső, ezoterikus tartalma (pönimiut háTorá) között.

A Tóra kifejtett része az „alulról felfelé” sorrendet követi, az egyszerűtől az összetettig, míg a Tóra belső ezoterikus tartalma ezzel ellentétes sorrendben a fénnyel kezd (or). Kiváltképp a mostani időkben, amikor a Tóra ezoterikus tartalma mindenki számára fel lett tárva, és mindenkinek tanítják, ráadásul azok nélkül az előkészületeknek nélkül, amelyek korábban az előfeltételét jelentették ezen tanok tanulásának.^[36]u

Manapság, a pönimiut háTórát mindenki tanulja, azzal a nyomatékkal, hogy azt éppenhogy [minél inkább] ki kell árasztanunk [és minél több mindenki számára elérhetővé kell tennünk,] az Álter Rebbének a király koronájának a drágaköve jól ismert példázatával összhangban.^[37]v

Ez a módja annak, hogy kiszabaduljunk Egyiptomból, hogy feltárjuk és terjesszük a Tóra belső, ezoterikus tartalmát azzal, hogy kezdésként lelkesedünk a szentség dolgai iránt, ami automatikusan fogja maga után vonni a gonosztól való idegenkedésünket is.

(Ahogy pedig a három tisztátalan klipa teljes mértékben kilökődik, úgy emelkedik egyben fel a klipát nogá magától.^[38])

Ez az, ami végső soron elő fogja idézni a személyes megváltást az egyén lelkében, majd a teljes körű megváltást, és mindezt olyan gyorsan még a napjainkban, „Mint Egyiptomból való kijöttödnek napjaiban – láttatok majd vele csodálatos dolgokat.”^[39]w

II.

Szabad az út: első lépések a Megváltás felé

A Megváltás 4+1 kifejezése

14. Közismert, hogy a megváltásra utaló négy kifejezés eheti szakaszunkban – „Kiviszem… Kihozom… Megváltom… Magamhoz foglak venni…” – az egyiptomi és az azt követő száműzetésekből való négy megváltásnak a megfelelői.^[40]x

Ez azt is jelenti egyben, hogy [a négy kifejezés után következő ötödik,] az „elviszlek benneteket…”^[41]y az [– általános negyedik szintet jelölő –] eljövendő megváltás korának a különleges, magasabb minőségét jelzi, [amely így lesz az ötödik szint].

[Ez egyezik azzal a felosztással, ahogy] általában a [végső megváltást két korszakra szoktuk osztani:] Messiás napjaira (jemot háMásiách) és az ezeréves pusztaság (chád cháruv) korszakára.^[42]z

Az a tény, hogy az Örökkévaló öt kifejezést használt az Egyiptomból való kiszabadulás kontextusában, azt mutatja, hogy az eljövendő Megváltás, annak minden aspektusával, már a[z egyiptomi] kivonulással kezdetét vette. A Rebbe, az apósom szokta volt mondani, hogy már az egyiptomi kivonulás óta, az eljövendő Megváltáshoz vezető úton lépkedünk.

A végső Megváltás már a kivonuláskor megkezdődött

15. A Talmud^[43] mondja: „Jochánán rabbi mondta [hogy „az ember felelős] a tüzéért, mert az olyan mint a nyila.” Ez annyit tesz, hogy onnantól, hogy valaki tüzet gyújtott, felelős minden esetleg általa ezután okozott kárért.

Valójában azonban ez nem világos. Amikor a tűz [az illető akaratán és hatáskörén kívül] pusztítást okoz, akkor az már a tűzgyújtó szándékán és hatáskörén kívül történik, mi alapján mondhatjuk mégis felelősnek?^[44]aa A felelőssége abban [– és már akkor –] rejlik, hogy meggyújtotta a tüzet, amit önként tett meg. Bármely károkozás ugyanis, amely az önkéntes cselekedet következtében léphet fel, már a szóban forgó cselekedetben rejlik.

„A jóságnak mértéke sokszorosa a büntetés mértékének.”^[45] Ha tehát, a büntetés esetében azt mondjuk, hogy az egész károkozás, visszamenőlegesen is bizton látható volt, már a tűz meggyújtásának a pillanatától, akkor egy pozitív végkifejlet esetén sem mondhatunk kevesebbet. Ebben az értelemben: a legelső pillanattól kezdve, hogy az Örökkévaló megígérte, hogy „elviszlek majd a jó országba” – amely a jövőbeni Megváltás legmagasabb szintjére utal – már onnantól fogva el is kezdődött [a végső megváltás].

A tűz, a szentély pusztulása – az emberi és az isteni „elegendő kéz”

16. Ugyanez, [az előbb említett,] Jochánán rabbi mondta Tisá böÁv böjtjéről: ha abban a nemzedékben éltem volna, a böjtöt Áv hónap tizedikére rögzítettem volna, ugyanis a Szentély nagyobbik része [még sértetlen volt Áv hónap kilencedikén, és csak] tizedikén semmisült meg.”^[46]

Ez a következő nehézséget tárja elénk: mint feljebb már említettük, a tűz meggyújtása már önmagában maga után vonja az abból származó esetleges károkat. Figyelembe véve, hogy a Szentélyt Áv hónap kilencedikén gyújtották fel, Jochánán rabbi tétele szerint, azt úgy kell tekinteni, mintha az egész kár is azon a napon keletkezett volna valójában! A válasz erre a kérdésre az, hogy ez az elv azonban csak az emberi cselekedetekre alkalmazható, az isteniekre nem.

A különbség nyilvánvaló. A tűz meggyújtása analóg a nyílvessző kilövésével. A nyíl ugyanis, amint elhagyja a kezünket, arra többé már nincs ráhatásunk. Egy nyílvesszőt kilőni, vagy tüzet meggyújtani egyenértékű azzal, mintha már az abból fakadó következményt is elkövettük volna.

Istent illetően, azonban a tűz, vagy a nyílvessző valójában sosem hagyja el véglegesen a kezét:^[47] Ő képes mindig teljes kontrollt gyakorolni. A végső hatás, ennek következtében még nincs belevésve a kezdeti cselekvésbe, történésbe, ugyanis azoktól képes mindig visszahúzni magát. Johánán rabbi ennek értelmében állítja, hogy a böjtöt Áv hónap tizedik napjára kellett volna rögzíteni. Valóban, „tűzben emésztetted el”^[48]bb Tisá böÁvkor, ám mivel Isten mindig „visszakozhat”, a pusztulást nem számíthatjuk úgy, mint ami azon a napon [már előre] beteljesedett volna.

Miben más a büntetés és a Megváltás?

Ez alapján azonban a mi kontextusunkban is mondhatnánk azt, hogy az Örökkévaló, mindig teljes kontrollt gyakorol, „ki szólna hozzá, mit művelsz?”^[49]cc Az isteni ígéret, hogy „és elviszlek benneteket”, tehát nem vonja maga után annak szükségszerűségét, hogy az eredmény már életbe lépett volna; ugyanis egészen addig a pillanatig amíg nem történt meg valójában, addig nem is tekinthetünk rá úgy, mint amit már elértünk!?

Isten csak szigorában gondolja meg magát, jóságában soha

17. Ezen ellenérv azonban nem állja meg a helyét. Közismert tézis ugyanis, hogy Isten csakis a szigorú [„büntető”] döntései kapcsán visszakozik és semlegesít, de sosem bánja meg a jóra hajló [jutalmazó] ítéleteit:^[50] „mond-e Ő valamit és nem teszi meg, szólt-e és nem teljesíti?”^[51]dd

Az „és elviszlek benneteket” isteni ígérete kedvező ígéret, így nem tárgya semmilyen újragondolásnak. Ebből következően ez egy olyan kötelező jelleggel fennálló ígéret, amely analóg a nyílvesszővel, amely már elhagyta az ember kezét.

Persze világos, hogy mindenféle kényszer és korlátozás, Istenre semmilyen mértékben sem alkalmazható,^[52]ee és minden örökké az isteni akarat fennhatósága alatt marad. Ez esetben azonban, tekintettel arra, hogy éppen ez az Örökkévaló akarata, hogy sohasem von vissza egy kedvező ítéletet, így ez egyfajta [belőle fakadó] szükségszerűség.

Istenhez mérten természetesen ez [nem szükségszerűség, hanem] akaratának függvénye, hiszen maga ezen szükségszerűségnek a ténye is az Ő akaratából ered. Az esemény szempontjából azonban ez mégiscsak szükségszerűségnek [tekinthető,] ugyanis maga az esemény nem fog visszavonódni. Így az eseményre, történésre vonatkozólag, ez hasonlít annak az embernek az esetére, akinek a kezét már elhagyta a nyílvessző.

A minket akadályozó dolgok csak illúziók

18. Az Isten-szolgálat kontextusában ez a következőt jelenti:

Amikor felismerjük, hogy a megváltás annak optimális mértékében már a jelen pillanatban is benne rejlik, és csak fel kell azt tárni, sokkal könnyebb lesz felülkerekedni a világ zavaró tényezőin és akadályain általában véve, különösen a gálut korában, s ezen belül is kiváltképp a gálut ezen utolsó nemzedékeiben.

Ugyanis, azon túl, hogy minden zavaró tényező és akadály a Tórával és a micvákkal szemben, végső soron nem valós, és nem több mint takarás, amely azt a célt szolgálja, hogy felszínre hozza az ember rejtett képességeit az Isten-szolgálatára vonatkozólag,^[53]ff ez a Megváltás perspektívájából nézve még inkább így van. A Megváltás már [a mostani pillanatban is benne rejlik], és az [említett] takarások és zavaró tényezők jelenleg sem valósak, valójában nem is léteznek.

Amikor felismerjük, hogy valójában csupán puszta illúziókkal küszködünk (és ebből fakadóan általuk érintetlenek maradunk, és élettelin fogunk tenni a szentségért), akkor még a takarás látszata is eloszlik fizikai szemünk elől, egészen addig, míg el nem jutunk arra a felismerésre, hogy „az a jóért történt”, sőt, végül hogy [lássuk, valójában] „a legjobbért.”^[54]

1. a Zohár 3:53a. Lásd Bevezetés a Likuté szichothoz (Angolul), 1. kötet 15. oldal és 22-25. lábjegyzetek uo. ↑

2. b „…hogy megemlékezzél ama napról, melyen kijöttél Egyiptom országából, életed minden napján át;” 5Mózes 16:3., és lásd Bráchot 1:5. (12b.). Lásd szintén Rási a 2Mózes 13:3-hoz, Maimonidész, A Smá mondásának szabályai 1:3.; az Álter Rebbe Sulchán áruchja 67:1. ↑

3. c Lásd ott a Smot és Váérá hetiszakasz diskurzusait. Lásd még Likuté Torá, Slách 48c. és 50c-től. ↑

4. d 2Mózes 6:3. ↑

5. e Uo. 5:22. ↑

6. f Lásd Ros hásáná 21b: A megértés ötven kapuja teremtetett ezen a világon, s mind Mózesnek adatott, hogy mentsen meg egyet…” „Törekedett Kohelet értékes szavakat találni.” (Prédikátor 12:10.), azaz Kohelet (Salamon király, aki „bölcsebb volt minden férfiúnál;” 1Királyok 5:11.) olyan akart lenni mint Mózes, de a mennyei hang ekkor azt mondta neki: „és a helyességgel írottat: igaz szavakat” (Prédikátor uo.). „És nem támadt többé oly próféta Izraelben, mint Mózes.” (5Mózes 34:10.) Lásd még Zohár 3:223a: Salamon mondta: „A megértés (biná) szintje egyedül Mózeshez kapcsolódik; én tehát inkább az isteni bölcsességet (chochmá) fogom kérni, ami még az ő szintjét is meghaladja.” Ezért is írják: „mondtam, hadd leszek bölcs, de ő távol van én tőlem!” (Prédikátor 7:23.). De az talán nem lett írva, hogy „És adott Isten bölcsességet Salamonnak” (1Királyok 5:9.)? Ez a bölcsességnek (chochmá) egy alacsonyabb régiójára utal (a binától alacsonyabb szintre), míg ő azt kívánta, hogy alulról emelkedjen fel – és ez a lehetőség elvétetett tőle; ugyanis még a biná is egy olyan spirituális szintet jelöl ki, amelyet Mózesen kívül senki sem érhet el a földön! ↑

7. g 2Mózes 6:6–7. ↑

8. h Uo. 6:9. ↑

9. j Lásd Zohár 3:232a., 306b., valamint 31. lábjegyzet az Igeret hákodes angol nyelvű fordításának 25. fejezetében. Mózes olyan szinten tagadta meg saját létének megélését, hogy ezzel Sechiná beszédének vált a passzív eszközévé; lásd Tánjá, 34. fejezet. ↑

10. Lásd Maimonidész, A Tóra alapjainak szabályai 7:6. [valamint a Hit alapelvei a Misna kommentárjában, Szánhedrin, 10. fejezet, 7. elv. Lásd még Joszef Albo rabbi, Ikárim 3:17.] ↑

11. Szifré és Rási a 4Mózes 30:2-höz.

    [Az „ez”, a tárgy tisztán látását jelzi – lásd még korábbról, Smot, k lábjegyzet. Csak Mózesnek volt ez a fajta tiszta profetikus víziója. Továbbá, valamennyi prófétát a félelem és a megdöbbenés kerítette hatalmába, és fizikailag gyengévé vált, amikor az üzenetet megkapta (lásd az 1 lábjegyzetben lévő forrásokat). Ezért is meséli az Írás, hogy ekkor teljes extázisba estek és még ruhájukat is levetették, megváltak minden fizikai korlátozótól, amíg a prófécia szellemének a hatása tartott. (Lásd 1Sámuel 19:24, és a ReDáK, valamint uo. a RáLBáG kommentárjait.) Normális fizikai állapotukban nem lettek volna képesek magukba szívni a prófécia szellemének ellenállhatatlan hatását (lásd Kuntresz umáján 26:1.; Báti lögáni 5710 5. fejezet és az ott közölt hivatkozások). Mózes volt az egyetlen, aki a tökéletességnek azon szintjére ért fel (teljes önmegtagadás útján), hogy még a prófécia ideje alatt is megmaradt természetes, éber állapotában.] ↑

12. Jomá 28a.; Támid 30a. ↑

13. k Jeruzsálemi Talmud, Jomá 3:1., Rási Jomá 28b-hez írt kommentárját idézve ibáit émá kezdőszavakkal. ↑

14. Lásd Torá or, Vájchi 45a-b-től [abban kérdésben, hogy mi a különbség a vizuális érzékelés (amely egyfajta közelséget jelez a látó és a látott között) és az auditív érzékelés (ez távolságot jelöl, térbeli elkülönülést jelez, amelyben a hang válik az egyetlen érintkezési ponttá) között. Lásd még Möchiltá, Báchodes, 2. fejezet vége: „Ő, aki hall, nem hasonlítható ahhoz, aki lát.” Lásd még Rási a 2Mózes 20:19-hez]. ↑

15. l A Micrájim (Egyiptom) szót úgy is lehet értelmezni mint mécárim – határok, korlátok, akadályok. Bármely Isten-szolgálat, még ha az helyes és megfelelő is (tehát a szentséghez tartozik), ha az értelem és egyéb korlátok határai közé van szorítva, akkor a micrájim állapotában van. Maga az értelem is egy ilyen korlátozó tényező, hiszen az is egy korlát a lélek esszenciájához képest. ↑

16. Lásd Maimonidész, A Tóra alapjainak szabályai 4:2. ↑

17. 34:10. ↑

18. [2Mózes 7:17., 20.] Lásd Zohár 2:28b.

    [A Zohár jegyzi meg, hogy egyfelől Isten parancsolta, hogy Mózesnek és Áronnak Egyiptom minden vizére –folyamjaikra, folyóikra, tavaikra és medencéikre – le kell sújtani, hogy azok vérré váljanak (2Mózes 7:19.); de fizikailag lehetetlennek tűnt, hogy ezt mind egyedül megtegyék. Továbbá, az Írás mondja, hogy csak a folyóra sújtottak le, meg sem említve a többi víztestet. Azért a Nílus folyóra történik a hivatkozás, mert ezen kívül minden folyam, folyó, tavacska és medence már olyannyira tele volt, hogy Áronnak már csak erre kellett lesújtania.] ↑

19. m 5Mózes 11:11. ↑

20. Midrás Ágádát brésit, 42. fejezet; Rási az 1Mózes 47:10-hez. ↑

21. n 5Mózes 12:23. ↑

22. o 2Mózes 7:20. ↑

23. Szánhedrin 39b. (a Tánjá 31. fejezetének a verzióját követve). ↑

24. 2Mózes 4:9. ↑

25. p Uo. 7:28. ↑

26. Midrás Smot rábá 10:2.

    [Isten azt mondta fáraónak: Te azt mondtad „enyém a folyó”, de én majd megmutatom neked, hogy valójában kié. Csapást fogok mérni rá, és ítéletemben békák hadát fogom előidézni. Csakúgy, mint a dolgok legelején, amikor úgy rendeltem, hogy „nyüzsögjenek a vizek” (1Mózes 1:20.), és teljesítették parancsomat, a Nílus is hasonlóképpen fog eleget tenni rendeletemnek.] ↑

27. Nödárim 41a.; Midrás Kohelet rábá 5. fejezet, a Prédikátor 5:8-ra. ↑

28. Ávodá zárá 28b. ↑

29. Midrás Smot rábá 10:3. ↑

30. q 2Mózes 7:28. ↑

31. Pszáchim 53b.; lásd még Zohár 2:29b. ↑

32. r Követve az „emezt is megfelelően amannak alkotta Isten” elvét (Prédikátor 7:14.) a szentség valóságában jelen levő minden aspektusnak van egy vele egyező tükörképe a „másik oldalon,” a tisztátalanság klipájának a valóságában. Így a szentség valóságának a tíz szférájával megegyezően a klipának is van tíz, ezekkel analóg aspektusa (a klipa cheszedje, a klipa gvurája, stb.); Zohár 3:41b., 70a., és lásd Igeret hákodes, 2. fejezet 16–17-es pontok, és 25. fejezet 62-63-as pontok. Csakúgy, ahogy létezik dicséretes hűvösség és közömbösség, létezik gonosz hűvösség és közömbösség, és csakúgy ahogy létezik dicséretes melegség és lelkesedés, úgy létezik gonosz melegség és lelkesedés. A hasonlóság a két ellentét között egyben lehetővé teszi a választás aktusát is. (A majom és az ember közti analógiára lásd Zohár 2:148b. (lásd még Zohár 3:268b., 284b.) és Biuré háZohár a Cemách cedektől 1. kötet, 309. oldal. ↑

33. s A hűvösség közömbösséget jelent. A szentség iránti közömbösség azt eredményezi, hogy abban ne vegyünk részt, és hogy különüljünk el tőle. Báál Sém Tov mondta ezzel kapcsolatban: Az ember amint elkülönül Istentől, bálványimádásba kezd, köztes állomás nélkül. Ezt támasztja alá az Írás is: „és ti eltértek és szolgáltok más isteneket” (5Mózes 11:16.); lásd Cváát háRIBáS, 76. fejezet. Meg kell jegyezni, hogy Ámálék, Izrael ősellensége, a szentség antitézise, szintén a hidegséget szimbolizálja, az Isten iránti lelkesedésnek és hévnek a lehűtését, ami csak vétekkel zárulhat; lásd a midrásokat, és Rási az 5Mózes 25:18-hoz, és Likuté szichot, 1. kötet, Vájikrá 7. bekezdés, és 2. kötet, Técé 7. bekezdés. ↑

34. Táánit 25a.

    [Chániná ben Dosza rabbi lánya, véletlenül elrontotta a szombati lámpát, azzal hogy ecetet öntött bele olaj helyett. Ebbéli szomorúságában, hogy így nem fog tudni szombat-gyertyát gyújtani, apja vigasztalta, a következő szavakkal: „Miért kellene ennek a cserének zavarnia téged? Ő, aki megparancsolta, hogy az olaj égjen, azt is megparancsolhatja, hogy az ecet égjen!” És valóban így lett, a lány meggyújtotta az ecetet, ami egész szombaton égett.

    A történet mögöttes tartalma azon elv, hogy minden, beleértve az ásványokat is, a tíz teremtő mondat útján jött létre, amelynek útján a mennyek és a föld is teremtetett (1Mózes 1. fejezet). Még azok a dolgok is ebből származnak, amelyek egyébként nem lettek ezen tíz teremtő mondatban megemlítve, mégpedig a tíz teremtő mondat betűinek a különböző kombinációi és behelyettesítései által. A különböző betű kombinációk és behelyettesítések fogják ugyanis kiadni a tíz teremtő mondatban explicit módon említésre nem kerülő dolgok héber neveit, valamint az őket fedő kifejezéseket. És mivel ezen nevek és kifejezések alkotják mindennek az esszenciáit és kifejezéseit, ezen dolgok is az őket jelölő nevek és kifejezések által jönnek életre. (Lásd Tánjá, Sáár hájihud vöháemuná, 1. és 12. fejezet; Igeret hákodes, 25. fejezet.) Az ecet alapját tehát valójában a betűk puszta kombinációja adja. Ezt a kombinációt pedig újrarendezhetjük más betűk felhasználásával, s átalakíthatjuk az ecetet olajjá. Lásd még Or háTorá, Pinchász 1093. oldal. ↑

35. t Zsoltárok 34:15: „Távozz a rossztól s tégy jót.” Lásd Tánjá, 30. fejezet, és 41. fejezet eleje. ↑

36. u Lásd Mystical Concepts in Chassidism, Előszó a harmadik kiadáshoz, különösen 4-6. fejezetek. ↑

37. v Lásd The great Maggid, 115-119. oldal. ↑

38. Tánjá 37. fejezet. ↑

39. w Michá 7:15.

    A Báál Sém Tov tanította, hogy ahogy az Egyiptomi száműzetés, és az onnan való szabadulás a zsidó nép egészéhez kapcsolódik, úgy hasonlóképpen kapcsolódik minden egyes zsidóhoz külön-külön is. Ebben a megközelítésben, úgy értelmezte a „Közeledj lelkemhez, váltsd meg azt” (Zsoltárok 69:19.) verset, hogy létezik egy egyéni megváltás, amelynek meg kell előznie a teljes körű, mindent átfogó megváltást; sőt, valójában éppen az egyéni, személyes megváltás az, ami elő fogja idézni a teljes körűt, a Messiás eljövetelét mihamarább, még a mi időnkben. Lásd Széfer Báál Sém Tov, Brésit 166. bekezdés, 143. pont, és Smot 5-6. bekezdés, 4. pont. ↑

40. x Lásd Kiegészítések a Torá slémához, Váérá, 111b. oldal. ↑

41. y 2Mózes 6:8. ↑

42. z Szánhedrin 97a. A pusztaság itt nem jelent szükségszerűen pusztulást. Amint azt a Talmud a folytatásban magyarázza, a hetedik évezred (a pusztaság egyike), analóg a hét hetedik napjával, szombattal, amikor tilos a munka, és a szombat évvel (smitá), amikor a földet meg kell hagyni ugarnak (3Mózes 25. fejezet; lásd Likuté szichot, 1. kötet, Vájchi 12. bekezdés). A chád cháruvot így sokan úgy értelmezik, mint ami egyfajta pusztaságot jelent az élet megszokott, normális formájától és gyakorlatától, gyakorlatban pedig sok számos vonatkozásban magasabb rendű, mint a megelőző állomások, valamint előkészítője a végső eljövendő évezrednek. Lásd a kommentárokat ehhez a passzushoz és Or háchámá a Zohár 2:10a-hoz; Maimonidész, Tévelygők útmutatója 2:29; Salamon Ibn Adret rabbi (RáSbÁ), 1. kötet. 9. fejezet; Isaac Arama, Akédát Jichák, közel a negyedik kapu végéhez; Jesájá Horowitz, Sné luchot hábrit, 1. Bét Dávid (Varsó-i kiadás, 17c. oldaltól). ↑

43. Bává kámá 22a; lásd Nimuké Joszéf uo. ↑

44. aa Amikor a körülmények túlmutatnak az ember kontrollján, akkor általában mentesül a felelősség alól; Nödárim 27a. ↑

45. Jomá 76a. [Lásd Rási a 2Mózes 20:5-höz és 34:7-hez.] ↑

46. Táánit 29a. ↑

47. Lásd Rási az 5Mózes 32:41-hez. ↑

48. bb Náchém ima, Tisa böÁv-kor mondjuk. ↑

49. cc Jób 9:12. ↑

50. Maimonidész, A Tóra alapjainak szabályai 10:4. ↑

51. dd 4Mózes 23:19. ↑

52. ee Isten nimná hánimnáot, azaz mentes bárminemű kényszertől vagy korlátozástól (lásd Jedáijá Bedárszi rabbi hosszú apológiáját a RáSBÁ responsuma 1:418. fejezetében; lásd később, Técávé 6. lábjegyzet). Isten viszonylatában az őt kötő ígéretről beszélni azonban további tisztázást igényel – amit a szichá a továbbiakban meg is tesz. ↑

53. ff A normális, megszokotton túl szükség van egy különleges erőfeszítésre, hogy felülkerekedjünk a zavaró tényezőkön, amelyek a gálut jelenlegi körülményei alatt, vagy földi dolgokban való részvételek alatt nagyon is valósnak tűnnek. Ennek a gyakorlati jelentősége, hogy így a lélekben lappangó erőt életre keltjük, ami máskülönben megmaradna szunnyadó állapotában. ↑

54. Lásd Likuté szichot, 2. kötet, Távo, 4–7. bekezdés.

    [A Talmud (Táánit 21a.; Szánhedrin 108b.) meséli, hogy Náchum Is Gám-Zu a kedvezőtlen körülményekre mindig úgy reagált, hogy azt mondta: gám zu lötová – ez is a jó érdekében történik. Náchum tanítványáról, Akiva rabbiról mondja a Talmud (Bráchot 60b.), hogy a viszontagságok idején mindig azt mondta: „Bármi amit az Örökkévaló tesz, a jóért teszi.” A két mondat közti különbség kétrétű. Náchum mondása héber nyelven volt mondva, egy szent, magasztos és tiszta nyelven; Akiva rabbi mondása ezzel szemben arámi nyelvű volt, amit főleg fordításra, esetleg magyarázatokra, fejtegetésekre használtak, tehát egyfajta másod-kéz jellegű volt. Náchum továbbá azt mondta: „ez…,” amely szóval a jóságnak a jelen idejű láthatóságát, tapasztalhatóságát jelezte (lásd feljebb a 2. lábjegyzetben és Smot k lábjegyzetében), a jóságnak a teljességét, amely még a kiinduló, eredeti állapotot is serkenti, fokozza. Akiva rabbi azonban, bár szintén látta a vele történő dologban a jót (a talmudi történetben élete megmenekül), azt mégis csak, mint az azt megelőző veszteség következményeként értelmezte: tehát egy dolog elvesztése az ára egy későbbi, még nagyobb jónak az elnyeréséért. „A jóért történt” kifejezés ennek értelmében nem csak a hitnek, vagy a hálával visszatekintő érzésnek a megfogalmazása: ez annyi, mint egyszerre hinni, érezni, s racionálisan tudni, hogy kétség nélkül minden a jóért történik, ám mindazon által ez még nem látható empirikus szinten a történés idejében. Végső soron azonban szét fogjuk törni az „itt és most” illúzióit és tévképzeteit, és meglátjuk és felismerjük hogy „ez valóban jó,” még az empirikus szinten is, első kézből, az esemény megtörténtének valós idejében. Lásd még a Báál Sém Tov értelmezését erre a két kifejezésre a Keter sém tov 33. fejezetében. ↑