És lesz, mikor bemész az országba, melyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked birtokul és elfoglalod azt és laksz benne: Akkor végy zsengéjéből a föld minden gyümölcsének, melyet betakarítasz földedről, melyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked, és tedd kosárba és menj arra a helyre, melyet kiválaszt az Örökkévaló, a te Istened, hogy lakoztassa ott nevét… (5Mózes 26:1-2)
Ezzel a felütéssel indul a Ki távo hetiszakasz. Ez a bikurim, a zsengék áldozata, mely nemcsak köszönetnyilvánítás, hanem hitvallás is: az Örökkévaló Isten, Izrael Földje és a zsidó nép közti kapcsolat megerősítése. A tórai szöveg az egyiptomi kivonulásra való emlékezéssel folytatódik: beszél az Egyiptomba való lemenetelről, valamint az onnan való szabadulásról is (a szöveg a peszáchi Hágádából is ismerős lehet). A zsidó földműveseknek mély hitre van szüksége, megélhetésük ugyanis kizárólag Istentől függ – ha idejében megadja az esőt, akkor bőven lesz termés.
Különösen igaz ez a mostanihoz hasonló, vagyis smitá években, amikor az izraeli földművesek megélhetése még nyilvánvalóbban Istentől függ. A smitá évben, vagyis minden hetedik évben számos mezőgazdasági tevékenység tiltott, pihen a föld, pihennek a gazdák, idejüket hagyományosan tóratanulásra használják. Az ember a smitá évvel kifejezi, hogy tökéletesen megbízik az Örökkévalóban, és hiszi, hogy annak ellenére, hogy nem műveli meg a földet, nem szánt, nem vet, nem metsz, nem trágyáz, nem ültet, mégis elegendő termés lesz, hiszen Isten ellátja a népét mindennel, amire szüksége van.
A bikurim micvája azon parancsolatok közé tartozik, melyek csakis Izrael Földjén érvényesek. Emellett csupán Izrael Földjének hét termésére (héberül sivát háminim) vonatkozik, vagyis csak ezekkel lehetett végrehajtani. A hét növény: búza, árpa, szőlő, füge, gránátalma, olajbogyó, datolya. További szigorítás, hogy mivel a zsengéket a Szentélybe kellett felvinni, ezért csak abban az időben érvényes a parancsolat, amikor áll a Szentély.
Amikor a zsidó földműves megtalálta az első terméseket a földjén, akkor szálat kötött köréjük, ezzel jelölve meg az első termést. Ki is jelentette, hogy a megjelölt termések első termések. A megjelölés és a kijelentés aktusa azért fontos, mert ezáltal lesznek félretéve, kiválasztva az adott termések az áldozatra és innentől fogva másra nem használhatók. A terméseket az év során sávuotkor, a tóraadás ünnepén vitték fel először a Szentélybe. Ezt az ünnepet chág hábikurimnak, a zsengék ünnepének is nevezik. A zsengéket egészen hanuka ünnepéig fel lehetett vinni a Szentélybe. A Tóra nem ír elő mennyiséget, bölcseink szerint legalább a termés hatvanad részét jelenti.
A kiválasztott terméseket ki-ki lehetőségei szerint aranytálcán vagy nádfonatú kosárban vitte a Szentélybe, és emellett galambokat is vittek magukkal áldozatként. Az emberek nem egyesével mentek, hanem többen gyűltek össze és együtt haladtak Jeruzsálem felé. Aranyozott szarvú bika vezette a menetet és zenével is kísérték a felvonulást. Lassan haladtak, részint, hogy mindenki jól megnézhesse őket, részint pedig azért, hogy legyen elég ideje elkészülni annak, aki csatlakozni akar hozzájuk. Amikor már közeledtek Jeruzsálemhez, küldötteket menesztettek a városba, hogy értesítsék a lakókat az érkezésükről. Kidíszített kosarakkal, a legszebb gyümölcsökkel érkeztek meg a szent városba, ahol a helyiek, a nép vezetői és a kohénok (a Szentélyben szolgálatot teljesítő papok) üdvözölték őket. Énekelve, zeneszó mellett vonultak be a városba, majd azon belül a Szentélybe. Itt hangzottak el a Ki távo hetiszakaszban előírt szavak. A gyümölcsöket az előírt szöveg elmondása után az oltár délnyugati csücskére helyezték, majd hajlongva távoztak. A gyümölcsöt az éppen szolgálatot teljesítő papok kapták, akik a fűből, vagy nádból készített, egyszerű kosarakat megtarthatták, ám a drága, aranyból, ezüstből készült tálcákat vissza kellett szolgáltatniuk a tulajdonosaiknak. A földművesek, miután az éjszakát Jeruzsálemben töltötték, hazamentek otthonaikba.
Fotó: Tabea Schimpf on Unsplash
