Naftali Kraus
Zsidó fogalomtár
Függelék 2.
ROS HÁSÁNÁ – ÚJÉV
A megtérés lehetősége
A zsidó Újév lényege a megtérés (Tsuvá). Még aki egész évben nem jár templomba, az is elmegy ezen az ünnepen, hogy meghallgassa a sófárfúvást, számba vegye az elmúlt év eseményeit, hisz ez a számadás már a megtérés kezdete.
Bölcseink a megtérést úgy értelmezték, hogy az két részből áll: egyrészt a múltban elkövetett rossz megtagadása, másrészt az ünnepélyes fogadalom, hogy a jövőben jobb leszek, mint voltam.
A Talmudbölcsek szerint Ros Hásánákor az égi bíróságon három nagy könyvet nyitnak meg. Az egyikbe az igazak íratnak be, hosszú és jó életre. A másodikba azok, akik ennek épp az ellenkezői. Végül a harmadikba az ún. közepesek kerülnek, akiket se ide, se oda nem lehet besorolni. Őket – mondja a Talmud – Jom Kippurig várakoztatja az égi bíróság, és ha érdemesnek találtatnak arra, hogy elfogadják megtérésüket, akkor beíratnak ők is az első könyvbe. Ha pedig nem, akkor. . . (Ros Hásáná traktátusa, 16)
Mely vétkekre vonatkozhat a megtérés? Bölcseink ebben az esetben is kétfajta bűnt különböztetnek meg egymástól. Az egyik, amit az ember Isten ellen követ el azzal, hogy nem tartja meg a Tóra parancsolatait. A másik pedig az, amit embertársai ellen követ el. A Tóra ugyanis az embertársaink iránti megbecsülést, becsapásának tilalmát éppúgy előírja, mint a szombattartás kötelező voltát, vagy a disznóhús evésének tilalmát. A Talmud pedig előírja, hogy az embertársaink ellen elkövetett gonosz cselekedetekért csak akkor lehet bűnbocsánatot nyerni, ha közvetlenül előtte bocsánatot kér az illető attól, akit megbántott. Amennyiben erre nem hajlandó, akkor megtérése nem érvényes.
„És megtérsz az Örökkévalóhoz, a te Istenedhez, és hallgatsz a szavára, ahogy azt neked ma meghagyom, akkor visszahozza az Örökkévaló a te fogságban lévőidet. . . újra összegyűjt téged a népek közül, ahova elszórt téged. . .” (5Mózes 30,2-3)
A Ros Hásáná előtti héten (a keleti zsidóknál pedig Elul hó elejétől, 30 napon át) ún. bűnbánó imákat (Szlichot) mondanak. A szájhagyomány szerint ezt maga Mózes adta át a népnek, ő pedig magától a Teremtőtől tanulta. A Talmud szerint „Az Örökkévaló beburkolózott, mint egy előimádkozó, és megmutatta Mózesnek a (Szlichot) imarendet, mondván: Amikor a zsidók vétkeznek előttem, mondják el ezen imákat, és én megbocsájtok nekik. . .” (Ros Hásáná 12)
Felvetődik a kérdés, vajon a megtérés, a bűnbánat nem mindenki magánügye? Miért kell ezzel a népnek, mint közösségnek, együttesen foglalkozni?
A tradicionális zsidó felfogás az egyéni cselekedet és a közösségi cselekedet között nem tesz különbséget. A Tóra szerint: a „zsidók kezesei egymásnak” (Jiszráél árévim ze báze). Bölcseink pedig – többek között – így magyarázzák: „A világ a többség szerint ítéltetik meg, és az egyén a többség alapján (vagyis tettei többsége szerint). Ha valaki egy micvét (jótéteményt) csinált, boldog lehet, mert mind saját magát, mind az egész világot a jó irányba befolyásolta. Ezzel szemben, ha vétkezik, jaj neki, mert akkor mind a világ, mind a saját mérlegének serpenyőjét rossz irányba billentette”. (Kiddusin 40)
Végül a Zóhár, a Kabbala szent könyve szerint: „Lássa az ember úgy magát és cselekedeteit, mintha az egész világ sorsa tőle függne, rajta múlna. . .” (Zóhár 2,42). A megtérés elhatározás kérdése, és egy pillanat alatt megtehető. A kivitelezés már több időt és főleg akaraterőt igényel. Mégis maga az elhatározás, az erre való hajlandóság a fontos.
Bölcseink ezt egy példázattal magyarázták meg: Ha egy fiatalember közli a rabbinikus bírósággal, hogy úgy jegyzett el egy lányt, hogy gazdag vagy okos, esetleg bátor embernek adta ki magát – akkor a bíróság megvizsgálja, igazat mondott-e. Amennyiben igen, az eljegyzést érvényesítik. Ellenkező esetben az eljegyzést érvénytelenítik. Ha azonban egy ifjú azt állítja magáról, hogy ő egy igaz ember (cádik gámur), és ezért jegyezte el a lányt – az eljegyzés mindenképpen érvényes. Ennek az a magyarázata, hogy valaki, abban a pillanatban, amikor kimondta magáról, hogy ő igaz ember, egyben meg is tért, megbánta bűneit, s igaz embernek (cádik) tekinthető, még ha ennek gyakorlati megvalósítása még várat is magára.
A Midrás szerint az első megtérő Ádám volt, aki-miután megszegte a tilalmat, és evett a tudás fájáról – megbánta tettét, böjtölt és azt mondta:
– Világ Ura! Bocsásd meg bűnömet, fogadd el megtérésemet, és akkor a későbbi nemzedékek tudni fogják, hogy létezik bűnbocsánat a világon!
A HÁLÁCHÁ SZEMSZÖGÉBŐL
Ros Hásáná – szó szerint: az év feje – a zsidó naptári év kezdete. Kivételesen Izraelben is kétnapos ünnep, akárcsak a diaszpórában. Belső tartalma szerint szellemi ünnep, a megtérés, a bűnbánat, a sófárfújás ünnepe. Nincsenek olyan külső jellegzetességei, mint pl. a peszáchi étkezési megkötöttség vagy a szukkoti ünnepi sátor.
- A Ros Hásánát megelőző Elul hónap szokásairól és a Szlichot imarendről lásd az előző részeket.
- Erev Ros Hásánákor (az ünnep előestéjén) az év közben meggondolatlanul tett fogadalmakat semmisnek nyilvánítjuk (Hátárát Nedárim) az imakönyvben található szöveggel.
- Ros Hásáná lényege a bűnbánat. Neve – Jom Házikáron – a Megemlékezés napja, arra utal, hogy ezen a napon minden földi halandóról megemlékezik az Örökkévaló, és cselekedetei – érdemei vagy vétkei – szabják meg, mi lesz vele a következő évben.
4 A nap fö micvája a sófárfúvás, amit minden zsidó köteles hallani. Bölcseink- az egyik prófétára hivatkozva- azt mondták, hogy a sófár hangja megremegteti a szívet, és megtérésre készteti a gyarló embert.
- Az első nap délutánján – hacsak nem szombatra esik – egy folyó, tó vagy valamilyen vízforrás mellett elvégezzük a Táslich szertartást, melynek szimbolikus jelentése, hogy „a tenger mélyébe dobja az Örökkévaló vétkeinket” (Micha próféta szavai). Ha az első nap szombatra esik, akkor a Táslich a második napra marad.
Sófárt szombaton nem fújunk.
- A Kabbala szerint Ros Hásáná délutánján nem szokás aludni, mert az ember „átalussza” szerencséjét. Chaszid szokás az imák között Dávid király zsoltárait (Thillim) mondani.
- A főzési szabályok ugyanazok, mint minden ünnepnapon, vagyis szabad főzni, sütni, melegíteni, de csak akkor, ha van olyan tűz, amit még ünnep előtt gyújtottunk meg.
Bölcseink kiszámították, hogy Ros Hásáná első napja sohasem eshet vasárnap, szerda vagy pénteki napokra. (Hasonló számítást más napokra is végeztek.) Ros Hásáná előestéjén minden zsidó „Lösáná Tová Tikotévu” (Írass be egy jó évre) szavakkal kíván felebarátainak boldog újévet.
A Tíz bűnbánó napon csupán az imarendben van némi változás a hétköznapokhoz képest, ami a napok jelentőségére utal. Azt a szombatot, amelyik ebbe a tíz napba esik – a Megtérés Szombatjának nevezzük. (Sábát Tsuvá)
A ZSIDÓ FOLKLÓR SZEMSZÖGÉBŐL
A zsidó folklór a Tisré hónap elsejétől, vagyis Ros Hásánától (Újév) a Jom Kippur utáni napig terjedő 10 napot „Félelmetes Napoknak” is nevezi. Már az előző év utolsó napjaiban megkezdődik a felkészülés, az ún. Szlichot imák mondásával, hogy mire beköszönt az új év, addigra a zsidó ember lelkileg megtisztulva készen álljon az újrakezdéshez.
A „Félelmetes Napokat” bírósági tárgyaláshoz lehetne hasonlítani, ahol számon kérik az embertől, mit tett és mit nem, és előre sosem lehet tudni, mi lesz az ítélet. Így van ez a zsidó ember esetében, nem tudhatja előre, cselekedeteit és/vagy kötelezettségeit a Ég miként fogja értékelni. Ehhez járul még, hogy a hagyomány szerint Ros Hásánákor döl el, hogy az elkövetkező évben milyen élete lesz, gazdagodik-e földi javakban, boldogság vagy szerencsétlenség jute neki osztályrészül, tehát mindenképpen meghatározó jelentősége van ennek a napnak.
Éppen ezért a zsidó ember mindent megtesz, hogy testileg-lelkileg megfelelően felkészülve jelenjék meg az égi törvényszék előtt, melynek földi visszfénye a templom, a zsinagóga.
Az alábbi chaszid történetekben – amelyek az ünnepek jelentőségéről, azok hangulatáról szólnak – mély átélés és törhetetlen optimizmus tükröződik.
* * *
„Elul elsején adják az állati tizedet” (Ros Hásáná 2, a Misnában). (Eredeti értelme: minden tizedik újszülött állatot a kohanitáknak adják).
Erre a meghatározásra mondta a kozsnitzi Mággid, reb Jiszráél: Elul napjaiban a zsidó ember „megtizedeli” a benne lakozó állatiasságot, hogy egyre inkább emberhez méltó életet éljen.
* * *
Reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik szokta mondani:
Amikor Ros Hásáná ünnepe szombatra esik, az egy igazi „Jom Tov” – vagyis Jó Nap. Ebben az esetben a „per” kimenetele, illetve az ítélet csakis jó lehet. Miért? Azért, mert szombaton ítélkezni, és ezzel szombatot szegni, csak életmentés (Pikuách nefes) esetén lehet. Tehát a szombaton hozott „ítélet” az emberre csak jót hozhat.
„Összegyűjteni a szent szikrákat”
Reb Jechiél, akit baráti körben csak Deutsch’lnak (a Német) hívtak, édesapja gazdag és jó nevű kereskedő volt. Fiai egytől-egyig tehetséges és istenfélő emberek voltak. Mikor mindnyájan felnőttek, édesapjuk így szólt hozzájuk:
– Mindnyájan kaptok tőlem egy bizonyos összeget, és beleegyezem, hogy mindegyikőtök oda utazik, ahová akar, elmehettek szerencsét próbálni. Ha lehetőségetek van elvenni egy jó házból való lányt, eleve beleegyezem a házasságba. Mindössze egyetlen kikötésem van: öt esztendő múlva mindannyian itt találkozzunk a szülői házban, és akkor majd meglátom, mire vittétek.
A fiúk éltek apjuk nagylelkű ajánlatával. Mindegyikük másfelé ment, Deutsch’lt Lengyelországba vitte sorsa, ahol feleségül vette a Báál-Sém-Tov lányát, akitől két gyereke született.
Eltelt az öt év, és eljött az ideje, hogy a fiúk hazatérjenek a szülői házba.
Amikor Deutsch’l elköszönt apósától, arra kérte, áldja meg öt, hogy Ros Hásánára visszatérjen a családjához. Az após úgy tett, mintha nem is hallotta volna ezt a kérést, nem is válaszolt. Deutsch’! ebből megértette, hogy nem fog Ros Hásánára visszaérkezni, ezért vitt magával egy sófárt (kürtöt), mivel nem tudható, hol lesz akkor, amikor – a zsidó vallás előírásai szerint mindkét ünnepnapon – meg kell szólaltatni a kos szarvából készült kürtöt.
Amikor az öt fiú már együtt volt, az apa ünnepi lakomát rendezett tiszteletükre, majd felszólította őket, mondjanak tóramagyarázatot az egybegyűlteknek.
Miközben testvérei beszéltek, Deutsch’l ahelyett, hogy őket figyelte volna, egyfolytában csak evett. És amikor őrá került volna a sor, közölte, hogy neki bizony nincs semmi mondanivalója.
Apja kissé szégyellte a dolgot, de nem volt mit tennie, beletörődött és így csak a négy másik testvér tett eleget az apai felszólításnak.
A vendégek persze csodálkoztak, mivel ők nem tudták, hogy az istenszolgálatnak létezik egy olyan módja is, amit nem szónoklattal, hanem elmélkedéssel végez a zsidó ember, és ez nem zárja ki az evés-ivás élvezetét sem.
Amikor a vendégek végre elmentek, az apa – hogy más ne hallja, mit mond – behívta magához Deutsch’lt, és súlyos szemrehányást tett neki:
– Fiam, nagyon nagy fájdalmat okoztál nekem viselkedéseddel. Nem elég, hogy nem vagy ismerős az „apró betűkben”, (ahogy a zsidó tudományt népszerű nyelven hívják) mint fivéreid, ráadásul falánk is lettél ott az idegenben. Amint ezt kimondta, az apa keserűségében elsírta magát. Fia azzal vigasztalta, hogy a látszat csal, ő még testvéreinél is nagyobb előremenetelt ért el. Arra kérte apját, hogy másnap hívja meg ugyanazokat a vendégeket, hogy bebizonyíthassa állítását. Az apa eleget tett fia kérésének, és másnap ismét összegyűltek az előző napi vendégek, köztük a város híres talmudistái is. Deutsch’! logikus okfejtésével, briliáns kifejező erejével bámulatba ejtette hallgatóságát. A fiú beszélt a Báál-Sém-Tov alapította chaszidizmusról, melynek lényege a zsidók lelki nemesítése, a zsidó szolidaritás erősítése, és a zsidó szellemiség kabbalisztikus formában való terjesztése. A hallgatóság – amely ez ideig semmit sem hallott sem Bál-SémTovról, sem a chaszid mozgalomról – tátott szájjal hallgatta az előadást. Az apa boldog volt, hogy fiában mégsem kellett csalódnia.
Néhány nap múlva eljött a búcsú ideje, s miután boldog új évet kívántak apjuknak és egymásnak, mindegyik fiú visszatért családjához. Deutsch’! is elindult – nem sokkal Ros Hásáná előtt. Az út egy részét hajóval kellett megtennie, de alighogy a hajó felszedte a horgonyt, vihar támadt és a gyenge vitorlás hajót a szél messze eltérítette eredeti céljától.
Már erev Ros Hásáná (az ünnep előestéje) volt, mire a tenger lecsendesedett, és a hajó ki tudott kötni egy ismeretlen kikötőben. A Báál-Sém-Tov veje megértette, hogy a vihar kizárólag miatta volt, és minden, ami történt, az isteni akarat, hogy ő az ünnepet ezen az idegen helyen töltse.
Beletörődött sorsába, s partraszállása után kivett egy szobát közel a tengerhez, hogy az ünnep tiszteletére megmártózhasson, majd megtette az előkészületeket az ünnep fogadására.
* * *
Az ünnep beköszöntekor lement a tengerhez, megmártózott, utána hazament a szállására, és elmondta a Mincha és Mááriv imákat, hangosan zokogó hangon kiáltozva – ahogy a Báál-Sém-Tov tanítványai szokták.
Akik ablaka alatt elmenve hallották ezeket a furcsa hangokat, nem tudták, mire vélni. Azt hitték, bolonddal van dolguk, mert nem tudták elképzelni, hogy épeszű ember magában hangosan beszél, sír és jajgat.
Reggel ismét elvégezte a tengerben rituális fürdőjét, és hasonlóképpen az esti imádkozáshoz, ismét sírások és kiáltozások közepette mondta el a reggeli Sáchrit imát.
Végül elővette a sófárt, megfújta mind az előírt harminc hangot, és az előbbiekhez hasonlóan elmondta a Muszáf imát.
A sófárfüjás napján történt, hogy az ország uralkodója kikocsizott, hogy szemlét tartson a városban. Hintajából észrevette, hogy az egyik tengerparti ház körül emberek tolonganak. Kíváncsiságtól hajtva közelebb ment, és odaküldte szolgáit, tudják meg, mi történt.
-Jött egy ember valahonnan hajóval – jelentették –, itt szállt meg. Este is, reggel is megfürdik a tengerben, aztán sír és kiabál, majd egy kürtöt is megfüj, és ismét csak sír és kiabál.
A király – tanult ember lévén – nem hitte, hogy ez az ember bolond, ezért parancsba adta, hogy senki ne merjen neki rosszat tenni.
Visszatérve palotájába elküldött az idegenért, és magához kérette. Amikor Deutsch’l megjelent, a király kifaggatta, honnan, hogyan került országába, és ő részletesen elmesélte utazásának történetét.
A királynak nagyon megtetszett a fiatalember, és meghívta őt egy további eszmecserére. Deutsch’l el is fogadta a meghívást, és másnap este, az ünnep kimenetele után folytatták a beszélgetést. Az uralkodónak kedvére volt mindaz, amit hallott, végül feltette Deutsch ‘Inak a kérdést, hajlandó lenne-e országába hozni 300 zsidót, és ott letelepíteni őket.
– Uram, királyom – felelte a fiatalember –, két okból sem tudom kérésed teljesíteni.
Egyrészt nekem nincs semmiféle hatásköröm, amivel rávehetném a zsidókat, hogy elhagyják otthonukat és letelepedjenek országodban. Másrészt, ha az isteni akarat úgy rendelné, hogy zsidók lakjanak országodban, akkor már rég lennének itt, akár akaratuk ellenére is. Mivel nem élnek itt – ez annak a jele, hogy az Istennek nem áll szándékában, hogy legyenek itt; ez ügyben nincs mit tenni.
A királynak nagyon tetszett a talpraesett válasz. Barátsággal búcsúzott nem mindennapi vendégétől.
* * *
Deutsch’l a következő hajóval hazaindult és megérkezése után első dolga volt felkeresni apósát. A Báál-Sém-Tov nagy örömmel fogadta, majd a következőket mondta neki:
– Tudd meg, drága vőm, azon a helyen, ahol voltál, sok „szent szikra” van szétszórva. („Szent szikra” – kabbalisztikus fogalom, miszerint a szentség parányi részecskéi, szikrái a világ különböző táján szét vannak szóródva, és a szentéletű, vallásos zsidók feladata ezeket összegyűjteni és eredeti helyükre visszavinni).
Ha te nem lettél volna ott Ros Hásáná ünnepén és szívből jövő, odaadó imáddal nem végzed el a „szikrák” összegyűjtésének nehéz feladatát, akkor nem lett volna más megoldás, minthogy zsidók kerüljenek oda, egy újabb országba, ahol ismét csak száműzetésben, galutban kellene élniük. Most már nincs szükség erre, és az Ítélet Napjáig nem is fognak ott zsidók élni.
Ami többet ér húsz aranynál
Reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, a zsidók védőügyvédjének a feladatát is betöltötte. Minden alkalmat megragadott, hogy – akár az Éggel is perelve – bizonyítsa a zsidók igazát, és megbocsájtást eszközöljön ki a számukra. Erre legtöbbször Ros Hásánákor került sor. Ebben az időszakban szinte minden idejét azzal töltötte, hogy meggyőzze az égi törvényszéket arról, hogy a zsidók milyen jók és istenfélők. És ha mégis az volna a látszat, hogy ennek az ellenkezője igaz – az csak egy kivételes eset lehet: feltehetően az embert a körülményei tették olyanná, de alapjában véve ő egy becsületes, jószívű, hithű zsidó. . .
Történt egyszer – Ros Hásáná előestéjén –, hogy egy zsidó borbélyinas, akinek dús, bozontos haja divatosan volt levágva, és feje fedetlen volt, fütyörészve ment az utcán, és amikor elhaladt Lévi Jichák ablaka alatt, a cádik észrevette, és behívta magához.
-Minek neked ilyen hatalmas haj? – kérdezte a rebbe.
– Azért, mert abba a borbélyüzletbe, ahol dolgozom, csupa jobb ember jár, és én a frizurámmal „cégünk reklámját” szolgálom.
-Figyelj ide, fiam, adok neked egy arany tallért, ha levágod a hajadat. Nem való egy jóravaló zsidó fiúnak így járnia, nem is beszélve arról, hogy ellenkezik a „ne járjatok szokásaik szerint” törvényével (ti. nem zsidó férfiak körében divat volt a nagy haj viselete).
-Köszönöm, de nem – felelte hetykén az ifjú ember.
– Jó, adok neked három arany tallért, ha szót fogadsz, folytatta a rebbe, de az inas csak nem akart kötélnek állni. Már húsz arany tallért is felajánlott a rebbe, de a fiú hajthatatlan maradt.
A végén azt mondta a cádik:
-Figyelj ide, ha most azonnal levágod a hajad, megígérem, hogy részesülni fogsz a túlvilági üdvösségben.
Ekkor az inas szó nélkül kivette zsebéből ollóját, és néhány nyisszantással levágta fejének ékességét, dús hajkoronáját.
Lévi Jichák ekkor égnek emelte tekintetét, és a következő szavakkal fordult az Égiekhez:
– Világ Ura! Lásd, milyen erős a zsidók hite, még a legtanulatlanabb, legegyszerűbb zsidóé is. Nézd ezt a fiút, akinek húsz tallérért sokáig és keményen meg kell dolgoznia. Mégsem volt hajlandó ezért levágni a haját. De amit nem volt hajlandó megtenni a sok pénzért, gondolkodás nélkül megtette pusztán azon ígéret fejében, hogy részese lesz a túlvilági üdvösségnek, holott fogalma sincs arról, hogy mi az. .
Ki lehet előimádkozó az ünnepen?
Az ünnepi előimádkozóra vonatkozó előírások között szerepel az is, hogy ezt a tisztséget csak olyan személy töltheti be, akit a közösség elfogad, és senki nem erőszakolhatja rá magát a közösségre. Erről szól az alábbi chaszid történet:
Premislan mellett, egy kisvárosban, élt egy gazdag, de tanulatlan zsidó, aki erőszakos viselkedésével kivívta a zsidó közösség ellenszenvét. Egyik alkalommal a fejébe vette, ő lesz a Félelmetes Napokon az előimádkozó a helyi zsinagógában. A közösség tagjai féltek ellentmondani, mert a városkában nagy hatalommal rendelkezett. Tanácstalanságukban küldöttséget menesztettek reb Meirhez, a premisláni cádikhoz, mondaná meg nekik, mit tegyenek.
A rebbe visszaüzent, ne aggódjanak. Ros Hásáná előtt – szólt az üzenet – a környék előimádkozói mind elmennek hozzá, hogy megáldja őket. Köztük lesz ez az ember is, és ő, a rebbe, majd tudni fogja, mit kell tenni.
Eljött a nap, és az előimádkozó-jelöltek egyenként a rebbe elé járultak, aki megáldotta őket.
Amikor a gazdag önjelöltre került a sor, a rebbe a következő szavakkal fordult hozzá:
– Tudvalevő, hogy háromféle imatípus létezik: „Mózes imája”,
„Dávid király imája” és a „szegény ember imája”. Mózes ugyan hibás beszédű volt, de hát ő volt a legnagyobb próféta és Izrael Mestere. Dávid királyunk volt a zsoltáros király, aki még lanton is játszott, aki igazán jogosult volt, hogy imája legyen. A szegény embernek pedig a szíve szakad meg ima közben, és a próféta tanúsága szerint
„Isten nem utasítja vissza a megtört szív imáját”.
Ebből adódóan napjainkban ez a három imatípus, illetve három előimádkozó típus létezik. Van, akinek nincs jó hangja vagy zenei ismerete, de nagy cádik, igaz ember, s ez jogosítja fel, hogy a közösség akaratából ő legyen az előimádkozó. Ez a mai „Mózes imája”. Aztán van olyan, aki nem cádik, de szépen és átérzéssel énekel, ismeri az ünnepi dallamokat, ezért a közösség őt választja előimádkozónak. Ez pedig a mai „Dávid király imája”.
Végül, aki se nem cádik, se nem jó hangú kántor, mindössze egy szegény, megtört szívű zsidó, aki minden bánatát beleadja az imába, ez a „szegény ember imája”.
-Na már most – fejezte be a premisláni cádik okfejtését –, te nem vagy se cádik, se jó hangú, zeneértő kántor, de nem vagy szegény, nincstelen zsidó sem, hála Istennek. Ha mindezek ellenére mégis, erőnek erejével, előimádkozó akarsz lenni a Félelmetes Napokon, kénytelen leszek azért imádkozni, hogy teljesítsd a három feltétel egyikét. Azt beláthatod – folytatta –, azért imádkozni, hogy máról holnapra cádik legyél vagy jó hangú kántor, teljes képtelenség. Az egyetlen lehetőség tehát, hogy teljes elszegényedésedért imádkozzam, miáltal imád a „szegény ember imájának” minősülhet.
– Nem, nem, köszönöm, nem – kiáltotta – már nem akarok előimádkozó lenni. . .!
A csodálatos gyógykenőcs …
Ros Hásáná első estéjén mézbe mártott almát esznek. Ezzel a szokással zsidók azon vallásos meggyőződésüket fejezik ki, hogy a következő esztendő „édes” lesz.
Egy szegény zsidónak gennyes seb keletkezett a fején. Az orvosok nem tudtak rajta segíteni, de megmondták neki, hacsak valami csoda nem történik, a genny megtámadhatja az agyát is.
Miután tudomására hozták, hogy élete veszélyben forog, azonnal felkerekedett, és elutazott a szentéletű radositzi cádikhoz, reb Jiszáhár Beerhez, könyörögve, hogy segítsen rajta.
A rebbe megnézte a sebet, majd a fiókjából kivett egy tégely kenőcsöt, amiből egy keveset rákent egy kis fehér vászondarabkára, ezt pedig rátette a sebre. Meghagyta, hogy egy teljes napig hagyja rajta, majd utána jöjjön vissza.
A beteg ember másnap el is ment, s amikor a rebbe levette a kötést, látta, hogy a seb begyógyult. A zsidó ennek ellenére kérte, hogy biztos, ami biztos, még egyszer kenje be a sebét. A rebbe eleget tett kérésének, de ismét kérte, hogy másnap menjen el hozzá, megmutatni.
Másnapra, az ismételt „gyógykezelés” eredményeként, a sebnek már nyoma sem látszott. Reb Nátán Dávid, a sidlovitzi rebbe tanúja volt az esetnek, és kérte a cádikot, adna már neki is ebből a gyógyító kenőcsből egy keveset.
-Tudd meg, édes fiam, ebben a kenőcsben semmiféle gyógyító orvosság nincs. Hogy mi van benne? Mindössze a Ros Hásáná estéjén evett mézes alma – amire azt az áldást mondjuk, hogy „Legyen a Te akaratod, hogy édes évünk legyen” – maradéka. Hát ebből készítettem a kenőcsöt, amiből láthatod, hogy mit tesz a hit. . .
A sófárfújás titka
Ros Hásáná egyik fő „kelléke” a sófár (kos szarvából készült kürt). Az ünnepi szertartások során, a Muszáf ima előtt, harminc hangot fújnak rajta. Ámosz próféta szerint a sófár hangja félelmet kelt abban, aki hallja, a félelem pedig bűnbánatot ébreszt a zsidó ember szívében.
Szádjá, a Gáon pedig tízféle értelmet tulajdonít a sófámak.
A különböző korok rabbijai számtalan magyarázatát adták a sófárfúvásban rejlő gondolatoknak (Kávánot).
Sokan kabbalisztikus értelmet tulajdonítottak az elnyújtott, szaggatott és harsány, semmihez sem hasonlító hangoknak.
A sófárfújáshoz sok chaszid történet kapcsolódik. Ezen történetek gyakori szereplője a berdicsevi Lévi Jichák rabbi, aki ezekben a legendákban rendszerint a zsidó nép „védőügyvédjeként” jelenik meg, és mindenekelőtt az egyszerű, szegény zsidó iránt tanúsít őszinte megértést és szeretetet, és vétkeikre mindig talál mentséget.
Ilyen történet a következő is:
Egy Ros Hásáná előtti napon Lévi Jicháknak az a különös rossz érzése támadt, hogy a zsidóknak nagyon rosszul áll a szénája az Égieknél. Lelki szemei előtt megjelent, hogy az Égi Trónus előtt megalapozott panaszt tettek a zsidók viselkedése ellen. Mint kiderült, nemcsak neki voltak ilyen megérzései.
Ezekben a napokban levelet kapott a mezibusi cádiktól, Baruchtól, a Báál-Sém-Tov unokájától, melyben arra kérte őt, hogy a Félelmetes Napokon tegyen meg mindent, hogy elháruljon a zsidók feje felől a leselkedő veszedelem.
Reb Lévi Jichák minden idejét annak szentelte, hogy találjon valami olyan érdemet, amivel ellensúlyozhatná a súlyos vádakat. Egyik reggel, az ima után, kimenvén a templomból, útját a szegénynegyed felé vette.
– Sokáig bolyongott a sikátorokban, mígnem az egyik viskóban különös fényt pillantott meg. Megértette, hogy „jó helyen” jár. Bement a házba, ahol egy fiatal asszony, kendővel fedett fejjel ült és a „Kérelmek” (Tchinot) könyvét olvasta. Amikor a nő meglátta maga előtt a cádikot, sírva fakadt. Ismerte ö is a cádiknak azt a szokását, hogy a Szlichot (Bűnbánat) napjaiban fel szokta keresni a vétkeseket és megpróbálja őket rávenni, hogy térjenek meg.
-Valóban vétkeztem, szent rabbi, de megbántam tettemet és megtértem – szólalt meg a nő. Megtettem minden tőlem telhetőt – folytatta –, hogy bűnömre bocsánatot nyerjek.
-Ne búsulj, lányom – mondta neki a cádik. – Nem vagy te vétkes, inkább valami egészen nagy érdemed lehet az égben. Kérlek, meséld el nekem pontosan, mi történt veled.
A fiatal asszony kissé megnyugodva, belekezdett történetébe:
Szüleim, nyugodjanak békében, egy Berdicsev melletti kicsiny faluban laktak. Abból éltek, hogy egy kis tejfeldolgozót béreltek a falu urától. 17 éves voltam mindössze, mikor árván maradtam. Ekkor elmentem ehhez a földesúrhoz, arra kérve őt, hogy hadd folytassam én szüleim munkáját, ne kelljen a faluból elmennem. Amint beszéltem hozzá, már éreztem magamon furcsa pillantását és nem volt kétségem, hogy szemet vetett rám. Megpróbált hozzám érni, miközben erkölcstelen szavakat suttogott. Nagyon megijedtem, igyekeztem elmenekülni előle, de ekkor hirtelen változtatott magatartásán és nyugtatgatott, hogy Isten ments, nem akar ő nekem rosszat, oda is adja a tejgazdaságot további három évre, fele bérleti díjért, csak engedjem meg, hogy megcsókolja gyönyörű hajfonatomat.
Eközben már meg is ragadta két hosszú copfomat és szenvedélyesen csókolgatta őket. Hazaérvén lelkem nem talált nyugalmat, egész éjjel le sem hunytam a szemem. Úgy éreztem, nagyot vétkeztem azáltal, hogy nem tudtam megakadályozni, hogy a földesúr megérintsen. Reggel aztán ollót ragadtam, és levágtam mindkét hajfonatomat. Másnap pedig elhagytam a falumat, idejöttem Berdicsevbe, elszegődtem szolgálónak. Gazdag családoknál szolgáltam, majd férjhez mentem. Tavaly meghalt a férjem, és azóta lelkiismeret-furdalásom van, hogy talán az én vétkem miatt kellett neki meghalnia.
-És hol vannak a levágott hajfonatok – kérdi a rabbi.
– Csak egyetlen tincs maradt meg belőle emlékül – válaszolta a nő –, és amikor már úgy érzem, hogy nem bírom elviselni a rossz sorsom miatti fájdalmat, akkor szoktam elővenni, s ekkor úgy érzem, hogy jogosan ver engem a sors. . .
A cádik könnyes szemmel hallgatta végig az asszony vallomását.
Mikor befejezte, megáldotta őt és elbúcsúzott tőle.
Ros Hásáná napján a hívek érezték, hogy rabbijuk az eddigieknél sokkal nagyobb átéléssel imádkozik és könyörög az égiekhez, hogy imáik meghallgatásra találjanak, és elháruljon a zsidók feje fölül a súlyos vád veszélye. A sófárfújás előtt ismét megmártózott a mikvében, majd amikor visszatért az emelvényre a sófár megfújása után, csak állt magába roskadva, nagyokat nyögött, és nem szólt egy szót sem. Hirtelen felemelte fejét, tekintetét az égre vetette, majd megszólalt:
-Világ Ura! Ha oly sokat vétkeztünk, hogy bűneink lenyomják a mérleg serpenyőjét, fogadd el ennek a nőnek egy hajtincsét és tedd a másik serpenyőbe, s én biztos vagyok benne, hogy a mérleg a mi javunkra fog billenni! . . . .
Az Égi Bíróságon – a cádik szavai nyomán – nagy zűrzavar támadt, melyben elhaltak a vádoló szavak. Az ég kapui szélesre tárultak, és a zsidók szívből jövő imái akadálytalanul áramolhattak be. A cádik arca földöntúli fényben ragyogott, és a következő év – mondani sem kell – áldott és bőséges volt.
A „nagyapó”, mint védőügyvéd
A spólai szent „nagyapó”, reb Árje Lejb, Ros Hásáná napján – szokása szerint – sófárfújás előtt órákra bezárkózott szobájába, és senki nem tudta, mit csinál ez idő alatt.
Egy ízben nála töltötte az ünnepeket egy külföldről jött zsidó, akit a kíváncsisága odáig vitt, hogy belopózott a „nagyapó” szobájába, és elrejtőzött ott. A rebbe nem vette észre a hívatlan vendéget, így az láthatta, hogy a „nagyapó” térdre esik, majd teljes hosszában elterül a földön, miközben sír és jajgat, majd felkiált:
– Világ Ura! Mit akarsz Te népedtől, Izraeltől? Hiszen – becsületemre mondom –, ha nem látnám saját szememmel, hogy a zsidók betartják parancsolataidat, és jótéteményeket gyakorolnak, magam sem hinném el, hogy egyáltalán képesek erre ebben a nagy góleszben. Nézd csak, mennyi csábításnak vannak kitéve! A sátán, a rossz ösztön mindent elkövet, hogy eltérítse őket a helyes útról, hogy kövessék vágyaikat, és úgy éljenek, mint a környező népek. S mindezek ellenére a lelküket teszik ki, hogy teljesítsék a Tórában előírt parancsolataidat.
Védőbeszédét befejezvén „nagyapó” felkelt a földről, megmosta szemét, majd bement a templomba, és teljes odaadással megfújta a Sófárt.
Imafüzér – betűkből…
Reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, egyik Ros Hásánákor maga szándékozott a sófárt megfújni. Már a kitlit (fehér halotti ruha) is felvette, amit a Félelmetes Napokon viselnek,’ már felment az emelvényre és elmondta hétszer az ez alkalommal szokásos zsoltárokat is, a Lámnácéách Livné Kórách és Min Hámécárt, kezébe vette a sófárt, de aztán letette, anélkül, hogy belefújt volna. Ezt több ízben is megismételte, és a hívők nem tudták mire vélni a dolgot. A templom zsúfolásig megtelt, az emberek ott álltak taleszszal a fejükön és várták, hogy a rabbi végre elmondja az áldást és megfújja a sófárt.
Félelmetes csend honolt a templomban. Mindenki várt. Egy idő múlva reb Lévi Jichák a gyülekezet felé fordulva végre magyarázattal szolgált:
– Testvéreim, a bejárat mellett, az utolsó padban egy falusi zsidó ül, aki egész életét idegenek között töltötte, és sajnos, már imádkozni is elfelejtett. Nagy fájdalmában, hogy nem tud a többiekkel együtt imádkozni, sírva fakadt, és azt mondta a jó Istennek: Világ Ura, Te tudod az imák titkát, és hogy hogyan kell bensőségesen imádkozni. . Az sem titok Előtted, hogy én csupán az alef-bészt (ábécé) tudom héberül, azonkívül semmit. Tehát én most elmondom az álef-bészt szép sorjában, és Te majd összerakod a betűkből az imákat, annak rendje és módja szerint. . .
– Most pedig a Világ Ura – fejezte be magyarázatát a rebbe –, ül égi trónusán és a betűkből fűzi össze az imákat. Ezért kell vámi egy kicsit, hogy elkészüljön vele. . .
Ki fél a por és hamutól?
„Az ember por és hamu: eredete por és a vége is por. . . „ (A Ros Hásáná-i Muszáf imából)
A szentéletű reb Leib Szóresz (Sára fia) arról volt nevezetes, hogy életének nagy részét foglyok kiváltásának szentelte. Ugyanakkor még jó néhány olyan családot is eltartott, ahol a családfő kizárólag a Tóra tanulásával volt elfoglalva. Ezen okoknál fogva úgyszólván állandóan úton volt, városról-városra járt, hogy pénzt gyűjtsön tevékenységéhez. Néha még kölcsönt is fel kellett vennie, amit később az adományokból fizetett vissza.
Egy ilyen útja alkalmával megszállt a város fogadójában. Itt megkérte az egyik alkalmazottat, keresse fel a város egyik közismert emberét, egy nagyon gazdag, de igencsak fukar zsidót, és mondja meg neki, hogy Leib, Sára fia kéri, adjon neki 100 aranyat jótékony célra.
A szolga rettenetesen megijedt, amikor meghallotta, mit kíván tőle a cádik. Tudta, hogy ez az ember nemcsak fukar, hanem ráadásul nem is kedveli a chaszidokat meg a rebbéiket.
– Hogyan merjek én elmenni egy ilyen dúsgazdag, rátarti emberhez, aki gyönyörű palotában, szolgákkal körülvéve él? Hogy merném én, a szegény szolga, még kémi is, hogy ekkora összeget adjon oda nekem?
A rebbe erre azt mondta neki:
-Nézz körül, tekints le a földre és lásd, hogy a föld, amin lépdelsz, nem más, mint por és homok. Ez az asztal, és minden, ami körülvesz bennünket nem más, mint por és hamu. A gazdag ember háza sem más. Porból lett és porrá lesz. Arany és ezüst edényei, az emberek, akik körülveszik, de ő maga is – semmi más, mint por és hamu. Te pedig félsz egy embertől, aki porból lett és porrá lesz? Menj, és teljesítsd a küldetést, ne félj semmitől!
A szolga szívét a rebbe szavai megerősítették és már nem félt.
A gazdag ember pedig – amint meghallotta a kérést – azonnal teljesítette, és egyetlen szó nélkül elküldte a kért összeget. . .
„Ki tűzben, és ki vízben”
A kocki rebbe, reb Menáchem Mendl, nem szerette, ha a kántor hosszan énekli a Ros hásánái imabetéteket (pijut). Reb Hirs vendégkántorként működött közre az ünnepeken. Nemegyszer hallották, amint a kocki rebbe samesze (templomszolga) ima közben is odaszól neki:
„Hirsl, rövidebben!”.
Egyik Jom Kippur után tűz ütött ki a városban és Hirs háza is leégett, benne minden vagyonával. Amikor a kocki rebbének elsírta bánatát, az azt mondta neki:
– Mindez azért történt, mert a Félelmetes Napokon túl sokáig nyújtottad az Unötáne Tókef imában a „ki víz által, és ki tűz által” szavakat…
(Az említett ima történetét lásd a Jom Kippur fejezetben.)
Amikor a vétkek érdemmé válnak
A Ros Hásáná és Jom Kippur közötti tíz napot a zsidó hagyomány a Tíz bűnbánó napnak hívja. Ez az időszak az utolsó lehetőség arra, hogy a zsidó ember megbánja bűneit, és jóvá is tegye azokat.
Korábban már olvashattuk, hogy a Ros Hásáná, az Ítélet Napja, de Jom Kippurkor pecsételi meg az Égi Bíróság az ítéletet. Aki az említett tíz nap alatt megtér, az még megmásíttathatja a kedvezőtlen ítéletet.
Eliézer ben Jákob szerint: „a megtérés és a jócselekedetek védőpajzsot jelentenek a rossz, a szerencsétlenség (vagy a büntetés) elhárítására”. (Atyák 4, 11) Vajon miért szerepel előbb a megtérés, s csak azután a jócselekedet? Hiszen, ha valaki jót tesz „egy kevés fény is eltaszítja a nagy, sűrű sötétséget” – tartja a chaszid mondás is.
Bölcseink szerint mégis előbbre való a megtérés, mert amíg az ember nem határolja el magát korábbi rossz tetteitől, addig nem tud a későbbiekben sem jót tenni. S amíg csak üres szavakban tér meg, és nem követik tettek, akkor ez olyan – mai hasonlattal élve –, mint egy fedezetlen csekk.
Példa erre az a bibliai történet, amikor a Teremtő Ninivébe küldte Jónás prófétát, hogy rávegye lakóit, térjenek meg, különben elpusztítja a várost. Az Örökkévaló elfogadta bűnbánatukat: „És meglátta a Teremtő tetteiket, hogy megtértek, és jó útra tértek.” A lényeg nem a külsőségeken, hanem az igaz cselekedetekben van. (Táánit traktátus 16 alapján)
Bölcseink a megtérésnek igen nagy jelentőséget tulajdonítottak, szerintük: „a megbánás, a megtérés felér az égi trónusig”. (Joma 86) Még azt is hozzátették, hogy „a megtértek olyan erkölcsi magaslaton állnak, hogy oda még az igazi cádikok sem juthatnak fel”. Miért? Talán azért, mert a cádik, az igaz ember, eleve nem megy át azokon a megpróbáltatásokon, mint azok, akiket súlyos bűnök terhelnek, s ebből megtérnek.
Egy chaszid történet szól arról, hogy Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, egy sokat vétkező zsidónak azt mondta, hogy irigyli öt. Az meglepetten kérdezte, miért. Hát csak azért – magyarázta neki a cádik –, mert bölcseink szerint „ha valaki tiszta szívből megtér, akkor vétkei mind érdemekké változnak”. Most képzeld el – mondta a cádik – neked mennyi érdemed lesz, ha megtérsz . . . A mese szerint a berdicsevi rabbi oly szívhez szólóan beszélt a vétkes zsidóhoz, hogy az felhagyott korábbi életmódjával, és valóban, tiszta szívből megtért.
* * *
Rabbi Jehosua ben Lévi szerint a zsidó történelem során voltak olyan vétkek, amelyeket előre megfontolt szándékkal azért követtek el, hogy a megbánás lehetőségét és fontosságát kidomborítsák. Johanán rabbi ehhez hozzáteszi, sem a zsidó nép nem volt „alkalmas” az aranyborjú vétkének elkövetésére, mint ahogy Dávid király sem a Bát-Sevával való házasságtörésre. Mindez csak azért történt, hogy az egyén esetében azt mondhassák: Menj és térj meg, ahogy ezt Dávid tette! Ha pedig egy közösség követ el bűnt, akkor meg: Vegyetek példát a megtértekről, akik megbánták tetteiket…
* * *
Bölcseink szerint a megtérés egyike azon hét dolognak, amelyeket a Teremtő még a világ megteremtése előtt megalkotott. Mivel ismerte az általa megteremtendő ember természetét, tudta, milyen gyarló lesz, így mindjárt megteremtette hozzá az orvosságot is.
A megtérő imája
A jeruzsálemi Talmudban található a megtérő imája: Uram, Teremtőm! Vétkeztem, rosszat cselekedtem és messzire mentem. Ahogy viselkedtem, többé nem teszem. Legyen a Te akaratod, Istenem, hogy bocsáss meg nekem a vétkeimért, és enged el bűneimet, s engesztelődj meg mindazért, mit helytelenül cselekedtem.
A tíz nap közül a legfontosabb nap a szombat, amit a Bűnbánat vagy a Megtérés szombatjaként – Sábát Tsuvá – nevezünk. Ekkor olvassák azt a Háftárát, mely a „Térj meg, Izrael” (Suvá Jiszráél) szavakkal kezdődik (Hóseá 14).
A chaszid történetek, melyek a megtérés gondolatával foglalkoznak, nem szorítkoznak a megtérés tíz napjára, mivel a zsidó felfogás szerint a megtérés és bűnbánat egész évben esedékes.
A Talmud tanácsa az, hogy: Térj meg egy nappal halálod előtt! Mivel azonban az ember nem tudhatja, mikor távozik el a világból – a megtérés akár naponta célszerű, mert hátha holnap„.
* * *
Valaki megkérdezte reb Ásert, a sztolini cádikot:
- Van-e lehetőség arra, hogy megtérhessek, amennyiben olyan bűnt követtem el, amire meg vagyon írva, hogy aki ebben vétkes, az nem képes megtérni?
A cádik erre így válaszolt:
- Mit érdekel az téged, hogy mi van „megírva”? Te csak tedd a dolgodat, térj meg és fogadd meg, hogy ezentúl nem vétkezel! Attól félsz, hogy nem lesz részed a túlvilági üdvösségben? Nem baj. Hiszen meg van írva, hogy „jobb egy óra megtérésben és jó cselekedetben ezen a világon, mint az egész túlvilági élet!” (Atyák bölcs tanításai)
Rebbe a kártyaszobában
Rabbi Smuél (Máhárás) Schneurson – ő volt a negyedik lubavicsi rebbe – közölte családjával, hogy sürgősen Párizsba kell utaznia, de ennek okát senkinek nem árulta el.
Vele utazott két személyi titkára és két gazdag híve is, reb M. Mossinson és reb J. Berlin.
A rebbe Párizs egyik legelőkelőbb szállodájában, az Alexander Hotelben szállt meg, ahol egy meglehetősen drága lakosztályt foglaltatott magának, míg a két gazdag chaszid egy olcsóbb szállodába költözött.
Miután a rebbe elfoglalta lakosztályát, és egy kicsit lepihent – átment a szomszédos kártyaszobába, ahol nagyban folyt a játék. Leült egy fiatalember mellé, mintha kibicelne neki. Az belemerült a játékba, és időről időre belekortyolt borospoharába. Egy idő után a rebbe a vállára tette a kezét, és azt mondta neki:
-Fiatalember! Zsidónak nem szabad nészách (nem zsidó) bort innia! A nészách-bor elbutítja az agyat, és érzéketlenné teszi a szívet. Viselkedj zsidóként! Majd barátságosan elbúcsúzott tőle, és visszament a szobájába.
A rebbe nagyon izgatott volt, és később reb Jesája Berlin tanúsította, hogy még soha ilyennek nem látta őt.
Néhány órával később a kártyás fiatalember felkereste a rebbét szobájában, és hosszú ideig időzött nála.
Másnap a rebbe hazautazott, és csak jóval később említette meg, hogy ez a fiatalember nemes lélek volt, csak rossz társaságba keveredett és lezüllött. A rebbével való beszélgetés olyan hatással volt rá, hogy ezt követően megtért, és visszatért a zsidó életmódra. Végül egy ismert, vallásos, istenfélő zsidó család feje lett.
* * *
Egy öreg zsidó elment egyszer reb Jiszáchár Dovhoz, a belzi rebbéhez, hogy adjon ifjúkori vétkeire bocsánatot.
– Ha igazából megbántad őket, akkor ez már a bocsánat rájuk – mondta neki a rebbe.
Az öreg tovább erősködött, és arról faggatta a rebbét, hogy meddig terjed a megbánás mértéke. A cádik egy történettel válaszolt neki.
Egy kereskedő a lipcsei vásárra elsőként érkezett meg, ami igen szerencsésnek bizonyult, miután a konkurensek, a váratlanul nagy esőzések miatt, csak késve jutottak Lipcsébe. Ezáltal a mi kereskedőnk árujának nagy keletje támadt, egyre többért el tudta volna adni, de vérszemet kapott, és – még több haszon reményében – csak másnap akarta eladni portékáját.
A történet vége pedig az lett, hogy az eső hamar elállt, megjött a többi kereskedő is, így emberünk áruját ismét kénytelen volt olcsóbban eladni.
– Na már most – mondta végül a belzi rebbe –, ha csak annyira bántad meg vétkeidet, mint amennyire ez a bizonyos kereskedő megbánta, hogy nem adta el áruját, amikor még jó árat kaphatott volna érte, akkor vétkeid meg vannak bocsájtva.
