Naftali Kraus

 

Zsidó fogalomtár

 

Függelék 2.

 

JOM KIPPUR

 

Egyszer egy évben adatik alkalom …

 

Jom Kippur – „magyarul” gyakran Jankipernek mondjáka zsidóság nagy lehetősége. Abban a vallásban, amely nem ismeri a vétkezés-gyónás-vezeklés-vétkezés végtelen körforgását, egyetlenegyszer egy évben megadatik a bűnbánatot követő engesztelés lehetősége.

 

A Tóra leírja a Jom kippuri szentélyszolgálat kötelező áldozatait, szám szerint tizenötöt, amelyeket Áron főpap és utódai, a mindenkori főpapok, mutattak be, hogy engesztelést nyerjenek „maguknak, házuk népének és Izrael közösségének”. Az áldozatok között szerepelt egyebek mellett két kecskebak, melyek közül egyiket Istennek áÍdozták fel, ez volt a „bűnbak”, a másikat pedig a pusztaságba küldték, hogy „magával vigye Izrael minden vétkét”. (3Mózes 16,22) A szertartások szimbolikus jelentőségével kommentátorok sora foglalkozott.

Jom Kippur volt az év egyetlen napja, amikor a Szentek Szentélyébe – ez a Szentélyben egy külön elzárt rész volt – a főpap beléphetett, és ott bűnvallomást tett a maga és az egész nép nevében.

Amikor aztán épségben visszatért a hívek közé, nagy volt az öröm, mivel ez azt jelentette számukra, hogy a főpap által bűnbocsánatot nyertek.

A Szentély pusztulása után az áldozati kultusz helyét az imák foglalták el. Ez mindenekelőtt a Jom kippuri Muszáf imában foglal el jelentős részt. Itt szerepel az áldozati rend leírása, minek során a főpap vallomást tesz:

„Istenem, vétkeztem, jogtalanul cselekedtem és bűnt követtem el ellened, én és házam népe. . .” (Jóma 4)

Vallomásában ekkor ejti ki a főpap azt a kimondhatatlan négybetűs Isten-nevet, amit zsidó ember nem ejt ki, és nem ír le soha, és a főpap is csak ezen a napon. Amikor a Szentélyben a gyülekezet ezt meghallotta, mindnyájan arcra borultak és felkiáltottak: „Áldott legyen a neve, akinek dicső királysága örökkön-örökké tart”. Ezt jelképezi a Muszáf ima alatti magatartásunk, amikor is több ízben arcra borulunk.

 

A HÁLÁCHÁ SZEMSZÖGÉBŐL

 

Jom Kippur a zsidóság legszentebb ünnepe, a Szombatok Szombatja. Kizárólag erre az egyetlen napra ír elő a Tóra böjtöt. Magyarul még Engesztelőnapnak, valamint Hosszúnapnak – utalva a 25 órás böjtre – is szokták nevezni.

1.A böjtön kívül Bölcseink még további négy megszorítást, azaz „sanyargatást” írnak elő erre anapra: nem szabad bőrből készült cipőt húzni (csak gumi vagy fából készült szandált); nem szabad tisztálkodni; nem szabad piperészkedni (illatos kenőcsöt használni), és tilos a házasélet. Maga a böjt rendkívül szigorú, mert még a száj megnedvesítése is tilos.

Férfiaknál 13 év, nőknél 12 év felett kötelező a böjtölés, de csak és kizárólag egészséges emberek esetében. Ennél fiatalabbak is szoktak néhány órát böjtölni, hogy fokozatosan hozzá edződjenek a szokásokhoz, a nap hangulatához.

Amennyiben valakinek az orvosa megtiltja, hogy böjtöljön, akkor is köteles enni, ha maga úgy is érzi, hogy képes böjtölni.

  1. Mindaz, ami szombaton tiltva van, még fokozottabban érvényes erre a napra.
  2. Ezt a napot a hívő ember szinte teljes egészében a zsinagógában, imádkozással tölti. Maga az imarend is eltér a többi ünnepekétől. A 24 órára kiterjedő imarend az alábbi:
  3. Az ünnep előestéjén hangzik el a Kol Nidré ima, majd az esti ima következik (Árvit) a zsolozsmákkal (pijut), melyek legfőképp a bűnbánatról szólnak.
  4. Az ünnep reggeli ima, a Sáchrit, meghatározott betoldásokkal. Ezt követi a Tóra felolvasása, majd a halottakért mondott ima, a Mázkir.
  5. e) Muszáf ima, melyben foglaltatik az Ünötáne Tókef kezdetű ima, amelyet Ros Hásáná két napján is mondunk, majd az egykori szentélyszolgálat leírása, végül a rómaiak által megölt Tíz Mártír halálának költői elbeszélése.
  6. Ezután következik a Mincha ima, melynek keretében Jónás könyvét olvassuk fel.
  7. A Neilá (záró) imát kizárólag Jom Kippurkor mondják el. Ekkor van az utolsó alkalom arra, hogy megtérjen a bűnös és bűnbocsánatot nyerjen (Neilá = kapuzárás).
  8. Árvit (esti) ima, mely a napot lezárja. Ezután már csak Újhold szentelés következik (Kiddus Leváná) és vége az ünnepnek. Megkezdődhet a Szukkotra való felkészülés.
  9. A böjt végét – a Neilá ima végeztével – egy hosszú kürtfúvás jelzi, és közfelkiáltással kinyilvánítjuk, hogy „Jövőre –Jeruzsálemben”!

 

TÖRTÉNELEM: EGY RÓMAI POLGÁR TANÚSÁGA

 

Egy középkorból származó könyvben egyedülálló tanúságtétel olvasható.

Egy Marcus nevű római polgár, aki feltehetően hosszabb ideig élt Jeruzsálemben, hazatérte után „elmondta népének, amit a saját szemével látott, amint a főpap Jom Kippurkor a Templomba ment, és onnan kijött az ünnep kimenetelekor”.

Íme a leírás, rövidítve:

… hét nappal azelőtt a nap előtt, amit ők Kippurnak neveznek – ez egyébként legnagyobb ünnepük –, a főpap házában előkészítenek ülőhelyeket a Fejedelemnek (ez alatt a Szanhedrin elnökét kell érteni), a felsőbíróság elnökének, a főpapnak és helyettesének, valamint a királynak.

Ezenkívül még 70 ezüst széket a Szánhedrin hetven tagjának. A legöregebb kohanita (pap) pedig felállott, a főpaphoz fordult és figyelmeztető, feddő szavakat intézett hozzá:

-Tudd, jó uram, ki előtt állsz, amikor bemégy (a Szentek Szentélyébe), és ha elvéted a dolgot és nem figyelsz oda, elveszel és meghalsz, és elvéted Izrael bűnbocsánatának lehetőségét. Ennélfogva az egész nép szeme rajtad függ, gondold meg jól, hátha terhel valamilyen vétek, még ha csekély is az, hiszen létezik olyan vétek, amely több micvával egyenértékű. Ennek mérlegelése Isten kezében van„. És a főpap, válaszában kimondja, hogy már mérlegelte dolgait és megtért azokban a dolgokban, amiket bűnül lehet felróni neki. A többi kohanita is készen áll a szent szolgálatra, és ő megeskette őket, annak nevében, aki nevét adta ennek a Szentélynek, hogy mindegyikük megbánja vétkeit és megtér. Maga a király is nyugtató, vigasztaló szavakat mond a főpapnak és megígéri neki, hogy nagy tisztelettel övezi, amint a szolgálat végeztével elhagyja a Szentek Szentjét…

Utána kihirdetik, hogy most pedig a főpap hivatalába megy, ami a Szentélyben volt, és sokan a nép közül elkísérik őt oda… Így látták szemeim: elsőnek haladnak előtte azok, akik valamilyen rokonságban vannak Izrael királyi házával, utánuk a Dávid-házabeli dinasztia leszármazottai, és a herald halad előttük, és fennhangon hirdetik:

„Adjatok tiszteletet Lévi házának!” Harminchatezren voltak (a leviták) ők és helyetteseik, égszínkék selyemruhában, majd a kohaniták, huszonnégy ezren, fehér selyembe öltözve. Utánuk az énekesek, utánuk a zenészek, majd a kapuőrség és a tömjén készítői, a függönyök varrói, utánuk az őrök és intézők, majd egy csoport, amit úgy hívnak, hogy „katofilosz” (székhordók) és a különböző szakmák és céhek képviselői. Utánuk lépked a Szánhedrin hetven tagja. Utánuk a száz kohanita, kezükben ezüst botokkal. Ezek biztosították az utat. Utánuk jött a főpap és a kohaniták öregjei, kettesével…

És az utcasarkokon ott álltak a jesivák (tanházak) vezetői és a főpapot nagy ovációval fogadták, mondván: Jó uram, főpapunk, Isten hozott! Imádkozz Teremtőnkhöz, hogy éltessen bennünket, hogy képesek legyünk foglalkozni Tórájával!

Amikor a Templomhegyhez érkeztek, imádkoztak, hogy Dávidháza sokáig éljen. Utána a kohanitákért, majd a Templomért imádkoztak. És a nép áment mondott a fohászra, és ez olyan hangot hallatott, hogy az ott röpködő madarak leestek félelmükben. Ezután a főpap meghajolt a nép felé, sírva fakadt és betakarta arcát…

Ezután két helyettese a hivatalába vezette a főpapot, és ott magára hagyták őt kohanita testvérei. Így történt befelé (amikor bement), de amikor kijött – a Szentek Szentjéből –, dupla tiszteletet adtak neki, és Jeruzsálem egész népe elhaladt előtte, kezükben világító fáklyákkal, fehér ruhában, és az ablakok feldíszítve hímzett párnákkal és világító gyertyákkal. ..

Mesélték nekem a kohaniták, hogy nemegyszer a főpap, az ünnep kimenetele után, éjfélig nem volt képes házába eljutni, olyan nagy volt a zsúfoltság és olyan nagy tömegek voltak az utcákon. Annak ellenére, hogy egész nap böjtöltek, senki nem akart hazamenni, amíg nem jutott a főpap közelébe, hogy kezet csókoljon neki„.

Másnap a főpap nagy lakomát csapott, és meghívta a hozzá közelállókat. Ünnepnap volt ez neki, mivelhogy épen és békében kijött a Szentek Szentjéből…

Utána magához rendelt egy aranyművest, akinél egy arany táblát rendelt, amire a következő szöveget vésette:

Én, ez és ez a főpap, ez és ez a főpap fia„. szent munkát végeztem mint főpap, ezen nagy és szent Házban, annak tiszteletére, aki nevét adta ennek a háznak, a világteremtésnek ennek és ennek évében … Az, aki érdemesített engem erre a feladatra, az érdemesítse fiamat, hogy utánam végezhesse ezt a szent munkát…” (Sévet Jehuda)

Érdekes, hogy a római szemtanú leírása mennyire hasonlít a Misna és egyéb zsidó források fennmaradt leírásaihoz. Ez a leírás valószínűleg a második Agrippa idejéből maradt fenn, még a kereszténység elterjedése előtti időkből. A pogány Rómából jött vendég megilletődötten szemlélte a távoli provinciában élő kis nép ősi hitének megnyilatkozásait.

A Jom kippuri szertartás szerves része az ünnep bejövetelekor elmondott Kol Nidré, melyben azt kérik a hívők, hogy az év közben tett és esetleg be nem tartott fogadalmakat a Teremtő tekintse semmisnek. Sokan azt állítják, hogy ez az ima a spanyol inkvizíció zsidóüldözéseinek idején keletkezett.

 

A MÁRTÍR RABBI, ÁMNON IMÁJA

 

Jom Kippur délelőtt is elmondjuk az Unötáne Tókef kezdetű imát (amit egyébként Ros Hásánákor is elmondunk), s amelyhez érdekes történet fűződik.

A főszereplő a mainzi rabbi, Ámnon, aki valamikor a középkorban élt, és jó viszonyban volt a helyi püspökkel.

A legenda szerint – melynek forrása az Or Záruá nevű középkori, halachikus gyűjtemény – rabbi Amnon „nemzedéke nagyja volt, bölcs, gazdag és szép férfi”, annyira megnyerte városa hatalmasságainak tetszését, hogy rá akarták bírni, vegye fel a kereszténységet. A rabbi udvariasan megtagadta ezt a kérést, de a püspök nem hagyott fel szándékával. Szorult helyzetében a rabbi végül azt mondta, hogy meg kell gondolnia a dolgot – ezzel is időt nyerve magának –, és három nap gondolkodási időt kért.

Hazaérvén belegondolt, mit is mondott, hogy neki gondolkodnia kell azon, hogy megtagadja-e egyetlen Istenét! Ez a gondolat anynyira leverte, hogy se enni, se inni nem tudott többet, egyszóval belebetegedett. Családja hiába próbálta őt vigasztalni, bánatára nem volt orvosság.

Letelt a három nap, a püspök el is küldött érte, de rabbi Amnon visszaüzent, hogy nem megy. Ekkor egy küldöttség – mely nagy tiszteletnek örvendő férfiakból állott – ment el érte, de nekik is megtagadta a parancsot, hogy a püspök elé járuljon. A püspök végül katonákat menesztett érte, megparancsolván nekik, hogy akár erőszakkal is, de vigyék színe elé.

Amikor a püspök elé került, az szidalmazta őt, amiért ígérete ellenére sem ment el hozzá. Rabbi Ámnon kijelentette, hogy beismeri bűnösségét, de maga szeretné meghatározni a büntetését. A nyelvem – mondta –, amely hazudott neked, vágassék ki. (Rabbi Arnnon ugyanis nyelvének kivágásával, mely a meggondolatlan kijelentést tette – Isten nevét akarta megszentelni.)

A püspök azonban ezt nem fogadta el. A nyelvedet – mondta a püspök –, ami jól beszélt, nem vágatom ki. Ezzel szemben lábaidat, melyek nem jöttek hívásomra, levágatom, és kezeid ujjait is.

Ezzel a bosszúálló püspök megparancsolta, hogy hajtsák végre ítéletét.

Miközben kínozták, folyton kérdezték, hajlandó-e már felvenni

a kereszténységet. De ő mindig nemmel válaszolt. Végül hazaküldték, s ő pedig mártíromságot szenvedett hitéért, és magára vállalta a büntetést, csupán azért, mert kiszaladt a száján, hogy gondolkodási időt kér…

Amikor elérkezett Ros Hásáná ünnepe, rabbi Amnon elvitette magát a templomba, s az előimádkozó mellé helyeztette magát. A Kedusa imához érvén, rabbi Amnon elmondta a maga szerkesztette imát, amely így hangzott:

„Hadd dicsérjük a nap szentségét, mely félelmetesen nagy, ezen a napon magasztalódik uralmad és trónusod kegyelmen alapul, míg Te az igazság jegyében ülsz rajta. … Mert való igaz, hogy Te vagy a bíró, a feddő, a mindentudó tanú, aki feljegyez és megpecsétel, számot ad az elfeledettre.

Te nyitod meg az Emlékezés Könyvét, amiből szinte magától olvasódik, amit minden ember saját kézírásával erősített meg… S egyszer csak megszólal a nagy sófár és halk fuvallat hallatszik, az angyalok (is) megriadnak, ijedtség és remegés lesz úrrá rajtuk, és azt mondják: Íme, az Ítélet napja ez! (Amikor) számon kérik az Égi Seregektől (is) viselkedésüket, mert (eleve) ők sem vétlenek szemedben, és minden teremtett lény elébed áll és elvonul előtted, akárcsak a juhnyáj … Ahogy a pásztor vizslatja nyáját, egyenként ereszti át őket botja alatt, így eresztesz Te át bennünket, megolvasva és számot adva minden élőlénynek, határt szabsz minden teremtett lénynek és megszabod ítéletüket. ..

Ros Hásánákor megíratik és Jom Kippurkor megpecsételtetik, hányan lesznek oda és hányan teremtettnek, ki fog élni és ki hal meg, ki hajlott korban, ki fiatalon, ki tűzben és ki víz által, ki kard és ki vadállat által, ki éhínség és ki szomjhalál által, ki földrengés és ki járvány által, kit fojtanak meg és kit köveznek meg, ki pihenhet és kinek kell lótni-futnia, ki élhet csendes nyugalomban és kinek lesz pokol az élete, ki él békességben és kinek lesz osztályrésze a szenvedés, ki szegényedik el és ki gazdagszik meg, ki aláztatik meg és ki emelkedik fel…”

Ezzel az imával reb Amnon elfogadta az igazságos bíró ítéletét, s amikor befejezte – belehalt szenvedéseibe.

Halála után pedig megjelent rabbi Klónimus ben Mesullám álmában, akit megtanított az ima szövegére, és arra kérte, terjessze el Izrael népe között. Így is lett (Or Záruá).

 

A ZSIDÓ FOLKLÓR SZEMSZÖGÉBŐL

 

Az engesztelőnap

Jom Kippur, magyarul Engesztelőnap, de Hosszúnapnak is nevezik, mivel ekkor – 25 órán át – a zsidó ember nem eszik, nem iszik, és még a száját sem nedvesíti be.

Jom Kippurkor MINDEN ZSIDÓ böjtöl, természetesen a chaszidok is, bár ők nem az önsanyargatást tartják a legfontosabbnak.

Ezzel kapcsolatban a mezritsi Mággid, reb Dov Beer – a Báál-SémTov követője és munkájának folytatója – végrendeletében azt hagyta meg fiának: „…és ami a legfontosabb, hogy ne sanyargasd magad, mert egy kis lyuk a testen, egy nagy sebet okoz a lelken…”.

Felmerül a kérdés, miért nincs külön áldás (Bráchá) a böjtre, mint ahogy léteznek áldások minden más micvére?

A szochotsovi rebbe, reb Ávrahám Bornstein szerint böjtölni az egy negatív micve, ami abból áll, hogy az ember nem eszik és nem iszik.·Külön áldást kizárólag pozitív micvékre szerkesztettek.

 

* * *

 

Egy nappal Jom Kippur előtt, egyik híve elment reb Elimelechhez, a lizsenszki cádikhoz, arra kérve őt, engedje meg neki, hogy végignézhesse a káppárá szertartását.

A chaszid, egy jómódú és megbecsült ember, kérését azzal indokolta, hogy „évtizedek óta jövök a rebbéhez, minden évben, és még egyszer sem láthattam, hogyan csinálja a rebbe a káppárát. Az idén nagyon szeretném ezt látni”.

-És te hogyan csinálod? – kérdeze vissza a rebbe.

-A rebbe viccel velem – mondta a chaszid. Én egy egyszerű ember vagyok, tehát fogom az imakönyvet és elmondom a leírt szöveget „ez legyen helyettem . . . „

-Én is pontosan ugyanígy csinálom – jegyezte meg a rebbe, mindössze egyetlen különbséggel. Te biztosan mindent megteszel annak érdekében, hogy fehér kakasod legyen a káppárához, míg nekem teljesen mindegy, fehér, fekete vagy ami jön.

A chaszid hiába könyörgött, végül a rebbe azt tanácsolta neki, menjen el egy bizonyos faluba, menjen be egy ottani zsidó házába, ott aztán megláthatja, hogyan kell káppárát csinálni.

A chaszid azonnal felkerekedett, és elkocsizott az említett faluba. A zsidó, akihez a rebbe irányította, a falu kocsmárosa volt. Amikor odaérkezett, a kocsma tele volt részeg parasztokkal, a helyiségben vágni lehetett a füstöt.

A chaszíd leült egy sarokba, majd a kocsmáros kérdésére, hogy mit kíván, mindössze azt kérte, hogy ott tölthesse az éjszakát. A zsidó nem akarta befogadni a vendéget, de az addig erősködött, míg végül is a fogadós beleegyezett.

Éjféltájt, amikor az utolsó vendég is eltávozott és a helyiséget is rendbe hozta, a fogadós behozatott a feleségével egy vaskos füzetet, melyből elkezdte hangosan olvasni vétkeit:

– Ezen és ezen a napon nem imádkoztam időben; ekkor és ekkor ezt és ezt elmulasztottam; és így tovább hosszadalmasan.

Befejezvén bűneinek felsorolását sírva fakadt, és hangosan feljajdulva azt mondta:

  • Jaj nekem, Világ Ura! Tavaly is megtértem, megbántam bűneimet és meg is ígértem, hogy soha többé„. És a végén mi lett belőlem? Folyton újabb és újabb vétségeket követek el, közönséges bűnöző lett belőlem, Istenem, mit tegyek?

Így siránkozott még egy ideig, majd szólt a feleségének, hogy hozza be a sublód fiókjában lévő másik füzetet is.

Miután az asszony odaadta neki, a kocsmáros megint csak fennhangon olvasni kezdett belőle:

  • Ekkor és ekkor kimentem az erdőbe fáért, megtámadtak és jól elvertek, hogy még most is fájnak a csontjaim; meghalt a lányom; ekkor és ekkor ilyen meg olyan szerencsétlenség ért; és így tovább sorolta a vele történt megpróbáltatásokat.

Végül becsukta ezt a füzetet is, és síró hangon megszólalt:

-Világ Ura! Hát nem kértelek már tavaly is, hogy adj végre nekem egy békés, boldog és áldásos évet? Bíztam abban, hogy megadod. Na és mi lett a vége?

Miután jól kisírta magát, megnyugodva beszélni kezdett:

– Ma erev Jom Kippur van, a megbékélés és kiengesztelés ideje. Világ Ura, egyezzünk ki! Te nem tartozol nekem semmivel, és én sem tartozom neked semmivel. Kvittek vagyunk, jó?

Amint ezt kimondta, fogta a két füzetet, összecsavarta őket, háromszor körüllengette a feje felett és mondá:

-Ez legyen helyettem, ez legyen az én megváltásom, az én káppárám„. – végül mindkét füzetet bedobta a tűzbe.

A chaszid pedig ezek után hazament Lizsenszkbe. Beszámolt a rebbének a látottakról, aki így szólt:

-Na, most már tudod, hogyan kell káppárát csinálni!

 

A „mezei hadak” imája

Egyszer egy chaszid Jom Kippur előtt, egy távoli városból azért utazott Mezibusba, hogy a szent napot a Báál-Sém-Tovval töltse. Úgy indult el, hogy időben odaérjen, és erev Jom Kippur reggelén már csak néhány versztányira volt úti céljától.

– Hála Isten – örvendezett magában – már majdnem megérkeztem. Van még időm, pihenek egyet, közben imádkozom, és ezalatt a ló is legel egy kicsit.

Ima után elálmosodott, s miután úgy gondolta, ha pihen egy kicsit, még akkor is odaér délidőre, ledőlt a szekér aljába, s azonnal el is nyomta az álom.

Mire felébredt, döbbenten tapasztalta, hogy már majdnem bejött az ünnep, a Szombatok Szombatja, a szent nap. Kegyetlen félelem fogta el emberünket, mert nem tudta, mitévő legyen. Azért vállalt minden fáradságot, hogy a Jom Kippurt a Báál-Sém-Tov közelében tölthesse el, most pedig egyedül, a szabad ég alatt kell ünnepelnie.

Másnap este, a Jom Kippur kimenetele után, villámgyorsan Mezibusba hajtott. Amint a Báál-Sém-Tov színe elé került, az széles mosolylyal fogadta őt:

– Tudd meg, nem volt hiábavaló, ami veled történt. Rád hárult ezúttal a feladat: „felemelni” és az égi trónus elé vinni a „mezei hadak” (Ám seböszádot) imáját, vagyis azon egyedülálló zsidók imáját, akik tanyákon, Isten háta mögötti, kis falvakban élnek, nem zsidók között, és még templomuk sincs, sőt még egy minjent sem tudnak összehozni, hogy együtt imádkozzanak. Ezért kényszerítettek az égből téged, hogy a Jom Kippurt a mezőn töltsd.

 

* * *

 

Anyuka elárvult imakönyve

Az alábbi történet a Báál-Sém-Tovval történt meg.

Egyszer, erev Jom Kippurkor, a Kol Nidré ima alatt a Báál-SémTov nagyon levertnek és szomorúnak látszott, ami meglehetősen ritkán fordult elő nála. A Kol Nidré után pihent egy keveset, majd ezután hangulata gyökeresen megváltozott, az imákat szinte énekelve mondta el.

Később mesélte csak el híveinek, mi váltotta ki ezt a furcsa lelkiállapotot.

Egy távoli faluban – mesélte – élt egy zsidó bérlőházaspár, egy kisgyerekkel. A szülők nagyon hamar elhunytak, és az árva kisfiút a földesúr magához vette, mert szüleit nagyon kedvelte. A gyereket fiaként nevelte, s bár elmondta neki, hogy kik voltak a szülei, azt sem titkolván el, hogy zsidó, de a zsidó vallásról természetesen nem tudott semmit sem.

A szülői örökségből csupán néhány értéktelen tárgy maradt meg, köztük néhány chumás, imakönyv, valamint édesanyjának „KorbánMincha” imakönyve. Mióta nevelőapja átadta neki, drága emlékként őrizte azokat.

Egy ízben, őszre járt már az idő, a gyerek felfigyelt arra, hogy minden falusi zsidó a város felé tart. Kérdésére, hogy hová mennek mindnyájan, elmondták neki, hogy jönnek a Félelmetes Napok, a legnagyobb ünnep, s ezt a zsidók együtt töltik, mert a sokaság imája inkább meghallgatásra talál az égben.

A válasz és a magyarázatok mély benyomást tettek a serdülő gyerekre, s ettől kezdve nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ő tulajdonképpen zsidó. Még éjjel is erről álmodott. Álmában látta szüleit, akik kérték, térjen vissza ősei hitéhez, gyakorolja zsidóságát. Nevelőapja csak legyintett álmaira, mondván, az álmoknak nincs jelentőségük, badarság az egész.

De az álmok nem hagyták magára a gyereket. Folyton-folyvást visszatértek, és álmában a szülők egyre fenyegetőbben követelték tőle megtérését, de szegény gyerek nem tudta, mit tegyen.

A következő évben megint eljött az ünnepek ideje, és a gyerek megint csak látta a városba szekerező zsidókat, de már tudta, hová mennek és miért.

Ekkor a gyerek nagy elhatározásra jutott. Fogta megboldogult édesanyja imakönyvét, és szaladt, rohant, míg csak a városba nem jutott. Ott egyenesen a templomba ment, ahová éppen Kol Nidré előtt ért. Ekkor látta, hogy mindenki fehérbe öltözötten, imakönyvvel a kezében, sírva imádkozik. A látványtól maga is sírva fakadt, de persze imádkozni nem tudott.

Mindezt látták az Égiek, nagy zűrzavar keletkezett közöttük, nem tudván, mi legyen a gyerekkel.

Ettől vált hát a Báál-Sém-Tov szomorúvá, mert ő teljes szívvel együtt érzett a gyerekkel, s mindent elkövetett, hogy az égiek elfogadják a gyerek megtérését, nehogy – Isten őrizz – elvesszen a zsidóság számára.

A gyerek közben megnyugodott, és azt mondta:

– Édes Istenem! Nem tudom mit és hogyan kell imádkozni. Itt van, neked adom az egész imakönyvet, ami az édesanyámé volt, te tudod, mit kell vele tenni.

Letette az imakönyvet az asztalra, majd ráborulva sokáig zokogott.

A gyerek „imája” az égben meghallgatásra talált és elfogadtatott. A Báál-Sém-Tov ezt látta lelki szemeivel, amikor arca újra felderült.

 

Ezer rubel egy kutyáért

Egyik Kol Nidré alkalmával a lublini rebbe, reb Jákov Jichák volt az előimádkozó. Későre járt már, de a rebbe csak nem akart belekezdeni. Csak állt, arcát kezébe temetve, gondolataiba merülve. Senki nem értette, mire vár.

Hirtelen a gyülekezet felé fordult és azt kérdezte:

-Van itt valaki Pilevből?

Először senki nem válaszolt, majd egy kis idő múlva egy reszkető hang „bevallotta”, hogy ő pilevi.

A rebbe ekkor magához intette őt, és az iránt érdeklődött, nem tudja-e, mennyit fizetett a pilevi uraság a kutyáért, amit az idén vett?

-De tudom – felelte. – Véletlenül jelen voltam, amikor a földesúr megvette a kutyát. Ezer rubelt adott érte.

A válasz hallatán a cádik arcán mosoly suhant át, majd visszafordult és a Kol Nidrét jókedvűen imádkozta el.

A gyülekezet persze nem értett az egészből egy szót sem, de nem mertek kérdezősködni. A Jom Kippur kimenetele után is csak néhány hívének szolgált magyarázattal a rebbe:

-Az Engesztelő napok előtt – magyarázta a rebbe – nagy veszélyben forgott ezen a környéken a zsidóság. Az egekben a főügyész (a Sátán) éles hangú vádbeszédeket tartott.

Ezekben arról volt szó, hogy a zsidók rosszak, nem könyörülnek embertársaikon, nem gyakorolják az irgalmat, amely a zsidóknak alapvető tulajdonsága kellene legyen. Itt van pl. egy valamikor jómódú, köztiszteletben álló ember, aki elszegényedett, és most a környéket járva kénytelen koldulni, hogy összeszedjen annyi pénzt, hogy a lányát férjhez adhassa. Zsidó testvérei, azok közül is legfőképp a gazdagok, ajtót mutatnak neki, vagy néhány fillérrel intézik el a dolgot.

Eközben találkozott ez az ember a pilevi földesúrral, aki – mikor meghallotta, miről van szó – benyúlt a zsebébe, és odaadott neki háromszáz rubelt…

– Nos, az égben elhangzott vádbeszéd nehéz helyzetet teremtett, és félő volt, hogy kihatással lesz a Jom Kippurkor megpecsételt ítéletre. Ez okból igyekeztem bebizonyítani, hogy a földesúr nem könyörületből vagy jóságból adta ezt a nagylelkű adományt, hanem szeszélyes könnyelműségből, mivel nála a pénznek nincs értéke. Ezt igazolta az is, hogy egy kutyáért is képes volt ezer rubelt adni. . .

 

Kol nidré

A hagyomány úgy tartja, hogy szövege a spanyol inkvizíció idején keletkezett. Arról szól, hogy a különböző körülmények és helyzetek között tett fogadalom alól Jom Kippur előestéjen felmentve érezhetjük magunkat, és tisztán állhatunk az Örökkévaló ítélőszéke elé. Maga a szöveg azt érzékelteti, hogy a marannusok közül a kereszténységet sokan kizárólag a kényszerítő körülmények miatt fogadták el, s a kierőszakolt eskü nem érvényes.

Dallama szintén az inkvizíció korában született, érződik benne a zsidó mártíromság minden fájdalma.

 

* * *

 

A Jom kippuri imarend egyik visszatérő alkotóeleme a bűnvallomás (viduj), melyben a zsidó ember megvallja bűneit – a zsidó ábécé szerinti sorrendben –, és bűnbocsánatot kér rájuk.

A bűnvallomással kapcsolatban jegyezte meg egyszer reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik:

-A mai ‘nemzedék, higgyék el nekem, jobb, mint az előző korok nemzedékei. Azok ugyanis még Jom Kippur szent napján, a templomban is rendületlenül hazudtak. Verték a mellüket és mondták: vétkeztünk, raboltunk, csaltunk (ásámnu, bágádnu„.) pedig ebből egy szó sem volt igaz. Olyan vétkeket vallottak be, amiket soha nem követtek el. Ezzel szemben mi igazat beszélünk, amikor a bűnvallomást mondjuk. Valóban elkövettük azokat, kivétel nélkül. Mi nem hazudunk a jó Istennek. Már csak azért is megérdemeljük, hogy megbocsásson nekünk.

 

* * *

 

Szellemes választ adott reb Bunim, a psiszhai rebbe, reb Mordecháj Bannetnek, a nikolsburgi rabbinak, amikor ez utóbbi azt kérdezte tőle, hogy miért ábécé sorrendben írták meg a bűnvallomást?

-Ennek igen egyszerű és érthető oka van. Ha nem így lenne, nem lehetne tudni, mikor kell befejezni a vége nélküli bűnbánást.

 

Asszonybeszéd a Neila imában

A cádik, aki lelki szemeivel látja a zsidó népre leselkedő veszélyeket és imájával, könyörgésével hárítja el azokat – visszatérő motívum a chaszid legendában.

Az egyik legkedveltebb és leggyakrabban szereplő hőse ezen legendáknak régi ismerősünk, reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik.

Ö a főszereplője következő történetünknek is:

Egyik Jom Kippurkor egész nap igen levert volt, még ima közben is időnként fel-felsírt. Végül késő délután, a Neila (befejező) ima után végre felderült. Este aztán néhány hívének elmesélte, mi történt:

-Az idén megint csak sok bűn elkövetését olvasta ránk az égi vádló, melyek sajnos többnyire igaznak bizonyultak, így közösségünk nagy veszélyben forgott.

A záróima mondása közben hallom – mesélte a cádik –, amint a karzaton az egyik asszony azt mondja a másiknak:

– Biztos vagyok benne, hogy imáink meghallgatásra találtak, és boldog, jó újesztendőnk lesz.

A másik nő pedig megkérdezte, mire alapozza ezt a véleményét?

– Hát hogyan lehetne ez másképp – felelte. – Hiszen ha egy rablógyilkos előtt állnánk a sötét erdőben és ennyit könyörögnénk neki, még ő is megkönyörülne rajtunk. Hát még az Örökkévaló, aki hoszszan tűrő és könyörületes„.

-Ezek az egyszerű, szívből jövő szavak megtették hatásukat, és a védő lebírta a vádlót – fejezte be a rebbe.

 

„Zsidó vagyok!

Jom Kippur délutánján Jónás próféta könyvét olvassák a Mincha imában. A történet a megtérés fontosságát és jelentőségét szimbolizálja: Isten elküldi Jónás prófétát Ninivébe, a bűnös városba, hogy figyelmeztesse lakóit, Szodoma és Gomora sorsára jutnak, ha nem térnek meg. Jónás megpróbál kibújni e küldetés alól, (bölcseink szerint attól tart, hogy a ninivei pogányok hallgatnak rá, és megtérnek, ami rossz fényt vet majd a nyakas és makacs zsidókra.) „Isten elöl menekülve” Jaffán hajóra száll, hogy Társisba menjen. Amikor a hajó viharba kerül, öt teszik meg bűnbaknak, hiszen a vihar „miatta” tört ki, mivel a matrózok kérdésére, hogy ki fia-borja, mindössze annyit válaszol: „ivri ánochi (zsidó vagyok) és az egyetlen Istent félem”.

A chaszid magyarázat szerint elég volt ennyi, hogy egy jámbor embert, aki éppolyan utas volt, mint a többi, a baj okozójának kiáltsanak ki, és egyetlen megoldásként a tengerbe vessék.

Jónás isteni csoda folytán megmenekül – a történet ismert, egy nagy hal lenyeli, a gyomrában tölt három napot –, mert az isteni küldetés alól nem lehet kibújni„.

 

* * *

 

Egyszer, Jom Kippur előtt, megbetegedett a vizsnitzi cádik, reb Menáchem Mendel. Az orvosok szerint állapota válságossá vált, emiatt megtiltották neki, hogy böjtöljön. Hívei azonban tartottak attól, hogy nem fog az orvosokra hallgatni, ezért a belzi cádikhoz, reb Jósuához fordultak, hogy segítsen jobb belátásra bírni rebbéjüket.

Reb Jósua teljesítette a hívek kérését és levelet küldött reb Mendelnek; melyben többek között azt írta:

– Emlékszem, amikor szentéletű apám, emléke legyen áldott, nagybeteg volt, attól féltünk, hogy nem lesz hajlandó enni Jom Kippurkor. Azonban ö olyan nagy cádik volt, hogy maga kérte, hogy ehessen, és mielőtt enni kezdett ezt mondta: „Ezennel kész vagyok teljesíteni Isten parancsát”, s nagy örömmel evett, mint aki nagy micvát teljesít.

 

* * *

 

A cánzi rebbe, reb Chájjim Halberstamm, imaházában Jom Kippur délutánján a Neila ima alatt, nagy zűrzavar keletkezett. Az egyik hívő nagyon megszomjazott, és kis híján elájult. Az illető egyébként gazdag, de nagyon fukar ember hírében állott és voltak, akik nem tudták megállni, hogy ne gúnyolódjanak rajta. „Egész évben nem ad a szegény embernek még egy kis vizet sem, most legalább megtudja, mit jelent az, ha valaki szomjas” – mondták.

A mellette állók látták, hogy azért ennek fele se tréfa, itt életveszélyről van szó, megkérdezték tehát a jelenlevő dájjánt (vallási bíró), mit tegyenek. A válasz természetesen az volt, hogy adjanak neki inni, méghozzá kanalanként, hogy csak éppen annyit igyon, amennyit nagyon muszáj. Így is tettek, de az ember minden kanállal csak még szomjasabb lett.

Ekkor reb Beris, a dájján, nem akarván saját szakállára egyedül dönteni, odament a cádikhoz, mondja meg ő, ilyenkor mi a teendő.

-Mondjátok meg neki – mondta a cádik –, minden pohár víz ellenében, amit most megiszik, holnap 100 aranyat kell adnia, jótékony célokra. Ha beleegyezik, annyit ihat, amennyit akar.

Meghallván a cádik üzenetét, a fukar ember rögtön magához tért, és már egyáltalán nem akart tovább inni. . .

 

* * *

 

A lublini látnoknál, reb Jáákov-Jichák Horovitznál, az volt a szokás, hogy Jom Kippur kimenetele után bement hozzá néhány híve, és megkérdezte, milyen volt a „pecsételés”. (Ismert, hogy a hagyomány szerint ezen a napon pecsételődik meg az égben az ember sorsa a következő évre.) Így ment be hozzá egy alkalommal reb Bunim is, aki később a psiszhai cádik lett, és megkérdezte, mi van neki „megpecsételve”?

A Látnok őszintén válaszolt neki:

-Ebben az évben minden vagyonodat el fogod veszteni„.

A jóslat be is következett. Felesége és gyerekei megbetegedtek, és egész vagyona, 1500 rubel – ami akkoriban tekintélyes összegnek számított –, ráment az orvosokra és orvosságokra.

Miután ily módon egy fillérje sem maradt, elutazott Varsóba, hogy valami jövedelmező üzlet után nézzen, amely biztosítja az ő és családja megélhetését. Régi szokásáról nem mondva le, egy drága szállodában szállt meg.

Bár zsebében egy árva garas sem volt, mégis a megszokott finom ételeket, italokat fogyasztotta, miközben egyre várta, hogy bekopogtasson hozzá a jó szerencse. Ugyanakkor szörnyen félt attól, hogy mi történik, ha mégsem fog tudni fizetni, talán még Chilul Hásém (Isten nevének megszentségtelenítése) is lehet a dologból. Amikor erre gondolt, még sírva is fakadt.

Éppen ilyen keserű gondolatok emésztették ebédelés közben, amikor egy küldönc lépett hozzá, akit a dúsgazdag özvegy, Támár’l (sok chaszid legenda hőse) küldött azzal az ajánlattal, legyen pénztáros egyik üzletében, heti hat rubel fizetéssel.

Ebből reb Bunim arra a következtetésre jutott, hogy Isten most már biztosan megsegíti őt, és szerencsecsillaga nemsokára ismét felfelé ível.

Ennek folytán azt üzente vissza, hogy ő nem hajlandó hetibéres kuli lenni, de az üzletbe szívesen betársul, fele-fele alapon.

Erre a szemtelenségre Támár’l nem is válaszolt. Bunim azonban nyugodt maradt, hisz most már nem volt neki sürgős az ügy. Tanult és imádkozott, és bizonyos volt abban, hogy Isten nem hagyja magára.

Pár nap múlva az özvegy mégis elfogadta reb Bunim ajánlatát, majd átadott neki egy nagyobb összeget, amivel kiegyenlíthette tartozását. Az üzlet pedig abban az évben különösen nagy hasznot hozott.

Mindezek után ismét elment reb Bunim a Látnokhoz, aki mielőtt még vendége megszólalhatott volna, azt mondta:

-Minden igaz volt, amit mondtam neked (hogy mindenét elveszíti), de arról nem volt szó, hogy te ebből a helyzetből „kiimádkozod” magad …