A zsidó állam hivatalos jelképei a menórát és olajágakat ábrázoló címer, illetve a Dávid-csillagos, kék-fehér lobogó. Izrael azonban természeti szimbólumokkal is rendelkezik, az államalapítás ünnepén ezeket mutatjuk be.
Izrael nemzeti madara a búbos banka. A díszes kinézetű (egyébként nem kóser) madarat a zsidó állam fennállásának 60. évfordulóján, 2008-ban választották Izrael nemzeti madarának. Érdekesség e tekintetben, hogy Magyarországon háromszor is viselte a Magyar Madártani Egyesület „év madara” címét. A búbos banka a világ jelentős részén – Eurázsiában és Afrikában – elterjedt, helyenként költöző, máshol – például Izraelben is – egész évben jelen lévő fajként. Mérete szerint nagyobb a rigónál, tolla tarka: rozsdavörös, sárgás, fekete és fehér. Jellegzetessége a fején lévő díszes tollbóbita, ami nyugalmi állapotban a madár fejére simul, ám a legkisebb izgalom hatására tarajként felfelé mered. Rovarokat, gilisztákat eszik, hosszú, enyhén hajlott csőrével kopogtatva kutat utánuk és szedegeti ki őket akár mélyebb repedésekből is. Népies magyar neveit az általa kiválasztott váladék erőteljes szagáról kapta, nevezik például ganajmadárnak vagy büdösbankának is.
A tórai és más bibliai történeteket kiegészítő midrás szerint a búbos banka múlhatatlan érdemeket szerzett az első Szentély felépítésénél. Az épület köveihez nem érhetett vasszerszám, ezért Slomó (Salamon) király a sámir bogarat (kőrepesztő féreg) szerette volna megszerezni a kövek méretre vágásához. A sámir hollétéről azonban csak a búbos banka tudott…
Ha van nemzeti madár, akkor kell lennie nemzeti négylábúnak is. Ami pedig nem más, mint a gyorsaságáról híres, kecses izraeli gazella vagy hegyi gazella, mely a Közel-Kelet minden országában megtalálható és számos különféle környezetben megél, legyen az hegyes vidék, erdős táj, füves mező vagy köves sivatagi fennsík. A ma már védett állatot a bőréért, húsáért és trófeájáért egyaránt vadászták. A hegyi gazella növényevő, ellési szezononként nagyjából 180 napos vemhesség után általában egy, összesen, egész életében átlagosan 11 utódot hoz a világra. Nappali állat, territóriumát féltve őrzi. 8-15 évet él. Szélsőséges körülményeket is kibír, sokáig tűri a szomjazást és képes a lelegelt levelekben levő vizet is felhasználni.
A két- és négylábúak után ne hagyjuk ki a lábatlanokat se: Izrael nemzeti kígyója ugyanis 2018 óta a mérges palesztinai vipera, amely Izraelen kívül a környező országokban él még. Mivel viszonylag kiterjedt területen és nagy számban lelhető fel, a palesztinai vipera nem tartozik a veszélyeztetett fajok közé. Vigyáznunk kell azonban vele – a kígyómarások jelentős része Izraelben ebben a fajnak „köszönhető”.
Térjünk most át a növényvilágra. A fák közül az olajfa lett Izrael nemzeti fája. Nem csoda: a zsidó hagyományban számos helyen felbukkan az olajfa, ami Izrael nemzeti címerében is szerepel.
Az Izraelben őshonos, évszázadokon át – akár ezer évig is – élő olajfa alacsony növésű, örökzöld fa. Vastag, ezüstös, odvas törzse minél öregebb, annál csavarodottabb. A nemesített fa termése nagyobb, húsosabb, magasabb olajtartalmú, mint vadon növő társaié. Szövevényes gyökérzete mélyen lenyúlik a földbe, lehetővé téve a növény túlélését a forró és száraz izraeli nyarakon is, ugyanakkor jól tűri a hideget is és sokféle talajtípushoz képes alkalmazkodni. Nem csoda hát, ha a bölcsek számtalanszor hasonlították a zsidó népet az olajfához.
A zsidóság is mélyre ereszti a gyökereit, évezredek tóratudása és istenszolgálata táplálja, és minden körülmények között túlél.
Vannak, akik azt mondják, hogy az Édenkertben levő tudás fája olajfa volt.
Az akár több ezer évig is elélő olajfa úgy néz ki, mintha fényt bocsátana ki. A levelek fonákját ugyanis egészen apró, fehér pikkelyek borítják, míg a levél felső része zöld. Ez az erőteljes kontraszt a levél két oldala között adja az olajfák különleges, ezüstös csillogását, amikor a szél borzolja össze az ágakat. Ahogy pedig egy olajligeten végigszalad egy légáramlat, úgy néz ki, mintha egyre másra villannának fel, borulnának ezüstös fénybe a lombkoronák. Az olajbogyó nyersen keserű terméséből olajat vonnak ki, vagy különböző eljárásokkal (savanyítás vagy olajban pácolás) teszik ehetővé.
Végezetül említhetjük az égővörös virágú szellőrózsát (anemóna). 2013-ig a mindenfelé virágzó cikláment tartották nemzeti virágnak, ám azóta a tavasszal pirosló szellőrózsa viseli e címet. A virág rendkívül széles területeken elterjedt az egész világon: Európán és Ázsián kívül Afrikában is honos. A virág nem túlságosan magas, a lágy száron többnyire piros, karéjos szirmok ülnek, de lehetnek fehérek és kékek is. A virág közepe fekete, és a piros-fekete színösszeállítás miatt gyakran tévesztik össze a pipaccsal. Tavasszal Izrael-szerte virít.
Fotó: Luismi Sánchez on Unsplash
