Amikor az ima áldozattá válik
Oberlander Báruch rabbi előadásában ezúttal azt a klasszikus, mégis nagyon személyes kérdést járta körül: miként lehetséges, hogy a Szentély pusztulása után az imádság lépett az áldozatok helyére? Hogyan válhatnak a kimondott szavak valódi istenközelséggé, és miért több az ima egyszerű szövegmondásnál?
A zsidó hagyomány egyik alapélménye, hogy a szavak önmagukban nem helyettesítik a valóságot. Beszélni lehet az evésről, attól még az ember éhes marad; lehet tervezni, fogadkozni, szép mondatokat mondani, de a cselekedet hiányát ez nem pótolja. Éppen ezért tűnik elsőre meglepőnek, hogy a bölcsek mégis azt tanították: a Szentély hiányában az ima az áldozatok helyébe lép.
Oberlander Báruch rabbi rámutatott: a Talmud szerint a napi három ima nem véletlenül a nap meghatározott pontjaira esik. „Az imákat az állandó áldozatok helyett vezették be” – vagyis a reggeli ima a reggeli, a délutáni ima a délutáni tamid-áldozatnak felel meg, az esti ima pedig az oltáron maradt részek éjszakai elégetésének. Nem puszta emlékeztetőről van szó, hanem valódi helyettesítésről.
Több-e az ima, mint szöveg?
A rabbi szerint itt van a kérdés kulcsa. Ha az ima csupán szavak felolvasása lenne, valóban nehéz volna megérteni, miként helyettesíthetné a fizikai áldozatot. Az áldozat a Tórában nagyon konkrét cselekvés: állatot kell hozni, azt előkészíteni, bemutatni, a vérét hinteni, a húsát elégetni vagy elfogyasztani. Ez kézzelfogható isten-szolgálat. Hogyan léphet a helyére az emberi beszéd?
A válasz az, hogy az ima a zsidó gondolkodásban nem egyszerűen beszéd. Az ima történés. Belső munka. Olyan lelki mozdulat, amely közelebb viszi az embert az Örökkévalóhoz. Nem véletlen, hogy a Sulchán áruch szerint az embernek úgy kell imádkoznia, hogy az méltó legyen az áldozathoz: állandó helyen, összeszedetten, megfelelő öltözetben, idegen gondolatok nélkül. Az ima tehát nem „helyettesítő szöveg”, hanem az áldozat lelki megfelelője.
A lélek tápláléka
Az előadás egyik legszebb képe az volt, amikor a rabbi az imát a lélek táplálékának nevezte. Ahogyan a testnek szüksége van reggelire, ebédre és vacsorára, úgy a léleknek is szüksége van rendszeres erőforrásra. A Kuzári nyomán fogalmazott úgy: az ima ereje kitart a következő imáig, ahogyan az étkezés ereje is a következő étkezésig tart.
A zsidó ember lelke a hétköznapokban könnyen „fogságba” kerülhet: a megélhetés, a rohanás, az anyagi gondok, a mindennapi teendők világában. Az ima ezért nem mellékes vallási aktus, hanem a lélek felszabadítása. Ilyenkor az ember kilép a mindennapi sodrásból, és újra tudatosítja, hogy az élet forrása nem csupán a munka, a pénz vagy a siker, hanem az Örökkévaló közelsége.
Mit tett az áldozat – és mit tesz az ima?
A rabbi hangsúlyozta: az áldozat lényege sem pusztán a fizikai cselekedet volt. Amikor valaki áldozatot mutatott be, az felébresztette benne a megtérést, az alázatot, az istenfélelmet. Látta, hogy valójában neki kellene ott állnia, és csak az Örökkévaló irgalma fogadja el helyette az áldozatot. Ez a belső megrendülés volt az áldozat igazi hatása.
Ugyanezt a hatást lehet elérni imával is. Az ima héber megfelelője, az ávodá, szolgálat, arra utal, hogy itt is valódi belső munkáról van szó. A korbán szó gyökere pedig a közeledés: az áldozat célja az volt, hogy közelebb vigye az embert Istenhez. Ezt a közeledést ma az ima végzi el.
„Nem az a kérdés, hogy a szavak helyettesíthetnek-e egy cselekedetet” – hangzott el az előadásból következő tanulság. „Hanem az, hogy az ima által ugyanaz a lelki folyamat jön-e létre, mint régen az áldozat által.” És a válasz: igen, ha az ima valóban ima.
Nem az ima unalmas
Oberlander Báruch rabbi őszintén beszélt arról is, hogy sok ember számára az ima nehéz. Ugyanazok a szövegek ismétlődnek nap mint nap, és könnyen támadhat az az érzés, hogy minden mechanikussá válik. Ezzel kapcsolatban felidézett egy találó történetet Adin Steinsaltz rabbitól. Amikor valaki azt mondta neki, hogy az ima unalmas, azt válaszolta: „Nem az ima unalmas, hanem te vagy unalmas. Te nem újulsz meg.”
A rabbi szerint az ima élménnyé akkor válik, ha az ember nem ugyanott marad benne minden nap. A korábbi chászidok ezért gyakran úgy imádkoztak, hogy mindig az ima egy másik részére koncentráltak különös figyelemmel. Így az egész ima állandóan megújuló belső út lett, nem pedig rutin.
A szó, amely világot épít
Az előadás végén egy megrendítő történet mutatta meg, milyen ereje van a szavaknak. Egy fiatal asszony, akit férjétől a háborús káosz elszakított, szinte csak abból tudott élni, hogy valaki minden reggel reményt öntött belé néhány bátorító szóval. Ezek a szavak nem voltak „kézzelfogható segítségek”, mégis életet tartottak fenn, házasságot őriztek meg, jövőt építettek.
Az ima is ilyen. Nem látható, nem mérhető, mégis formál, táplál, felemel. A zsidó hagyomány szerint nem kevesebb történik benne, mint az, hogy a lélek újra kapcsolatba lép a forrásával.
Ezért válhatott az imádság az áldozatok helyettesítőjévé. Nem azért, mert a szavak „olcsóbbak” a cselekedetnél, hanem mert az ima maga is valóságos isten-szolgálat. Olyan belső áldozat, amely ma is képes közel vinni az embert az Örökkévalóhoz.
Az EMIH rabbijai és közösségi vezetői élő adásban izgalmas témákkal várják a Virtuális Bét Midrás hallgatóit a zsido.com Facebook oldalán. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!
www.facebook.com/Zsidocom/
#Oberlander
