Mózes ment és elmondta ezeket a szavakat egész Izraelnek. És mondta nekik: Százhúsz éves vagyok én ma, nem bírok többé kivonulni, meg bevonulni; az Örökkévaló pedig azt mondta nekem, nem fogsz átvonulni ezen a Jordánon. (5Mózes 31:1-2)
Hetiszakaszunk, a Vájelech Mózes utolsó beszédének bevezetője. A nagy vezető életének utolsó napján mondta el ezt a beszédet, ahogy a fenti idézetből is látjuk, százhúsz évesen. A hetiszakasz flórája és faunája című sorozatunk ma az emberi élettel foglalkozik.
Az élet minden egyes pillanata az Örökkévalótól kapott ajándék, a fogantatástól kezdve az élet utolsó pillanatáig.
Nap mint nap arra kérjük Istent, hogy ezt a csodás ajándékot értelemmel, jelentéssel, egészséggel töltse meg számunkra és tegye teljessé az éveinket. A zsidóságban az emberi élet mindenek fölött áll. Az emberi élet szent, mert az Örökkévalótól származik, csakis ő adhat és ő vehet el életet. Egy élet megmentése érdekében szinte bármelyik parancsolatot meg lehet, sőt meg is kell szegni. Ez alól csupán a bálványimádás, a tiltott szexuális kapcsolatok és a gyilkosság jelent kivételt. Ezekben az esetekben az ember köteles inkább feláldozni saját életét, mint hogy az említett bűnöket elkövesse.
„Csak őrizkedjél és őrizd nagyon a te lelkedet”
– mondja Mózes ötödik könyve valamivel korábban, a Váetchánán hetiszakaszban: az ember köteles vigyázni az életére, gondoskodni testi épségéről és tilos szándékosan sérülést okoznia saját magának. Aki megbetegedett, az nem hagyatkozhat pusztán arra, hogy majd Isten csodát tesz és meggyógyítja, hanem köteles aktívan keresni a gyógyulás módját. Emellett köteles gyors és teljes felépülésért imádkozni az Örökkévalóhoz.
Mivel az élet az Örökkévaló ajándéka, kötelességünk, hogy a lehető legjobban használjunk fel minden percet, amit a világban töltünk. Soha nem szabad azt mondani, hogy nincs már hova haladni, az embernek mindig előrefelé kell mennie és izgalommal, tervekkel eltelve kell megkezdenie minden egyes évét. Ne feledjük: Mózes nyolcvan éves volt, amikor kivezette a zsidó népet Egyiptomból. Rabbi Akiva, minden idők egyik legnagyobb tóratudósa negyvenéves koráig írástudatlan volt.
A százhúsz év mint az emberi élet legfelsőbb határa, már a Tóra legelején, az első könyv első fejezetében szerepel:
De mondta az Örökkévaló: Ne maradjon szellemem az emberben örökké, mivel ő test is; azért legyenek napjai százhúsz év. (1Mózes 6:3)
Mózes pontosan százhúsz évesen halt meg, ádár hónap hetedikén (ez zájin ádár jeles napja) és bölcseink azt mondják, hogy az ő élete tökéletes és teljes volt. Ennek tükrében születésnapon a „120 évig!” jókívánsággal szokás köszönteni az ünnepeltet, ami azt jelenti, hogy teljes és tökéletes életet kívánunk az illetőnek. Mózesen kívül néhány más vezetővel kapcsolatban is úgy tartja a hagyomány, hogy százhúsz évesen haltak meg. Közéjük tartozik Hilél, Jochánán ben Zákáj rabbi, rabbi Akiva, rabbi Jehuda Hánászi. Mindannyian koruk legnagyszerűbb tudósai voltak.
A Tóra ötödik könyve Mózes életének utolsó hónapjáról szól. Az életének utolsó heteiben járó vezető szól a népéhez egy tökéletes, teljes élet végén. Ám Mózesben még ekkor is ott lobog az a tűz, ami egész életében vezérelte. Bölcsességét, tapasztalatait, tudását és emlékeit osztja meg a következő nemzedékkel, mert fontos a számára, hogy az általa megkezdett úton haladjanak. Csodálatos példát mutatott ezzel nekünk. Ekkor vált igazán azzá, akinek azóta is nevezzük: Mose rábénu – Mózes, mesterünk. Beszélt arról, hogy honnan jött és micsoda a zsidó nép, mi a sorsa és mik a feladatai ebben a világban. Nem a szentélyszolgálatról beszélt ekkor, hanem igazságról, társadalmi igazságosságról, az idegenek szeretetéről, a szegényekről való gondoskodásról. A zsidó hit alapjait rendszerezte a következő nemzedék számára, emellett felhívta a figyelmet arra, hogy mi lesz akkor, ha a zsidók Isten útján járnak és mi történik, ha letérnek arról.
Személyes példát mutatott számunkra, hogy hogyan kell megöregedni.
A Tóra legvégén, az utolsó hetiszakaszban (Vezot hábráchá) ismét ezt olvassuk:
Mózes pedig százhúsz éves volt, mikor meghalt; nem homályosodott el a szeme és nem fogyott meg az ereje. (5Mózes 34:7)
Mózes szeme soha nem homályosodott el, soha nem veszítette el ifjúkori idealizmusát és mindig maga előtt látta a szent célt: az igazság keresését és Isten útjának követését.
Adja az Örökkévaló, hogy mindannyian az ő nyomdokain járhassunk százhúsz évig.
Fotó: Chabad.org
