Ezen a héten dupla hetiszakaszt olvasnak fel a diaszpóra közösségeiben. A Mátot és a Mászéj együtt kerül sorra, így a következő héten az izraeli és az Izraelen kívüli közösségek egyszerre kezdik meg Mózes ötödik könyve, a Dvárim felolvasását.
A Mászéj hetiszakaszban a Tóra felsorolja azokat az állomásokat, melyeken a zsidók keresztülhaladtak az Egyiptomból való kivonulástól az Izraelbe való bevonulásig. A midrás elmondja, hogy az égi étel, a manna is 42 állomáson haladt keresztül, míg leért a földre a zsidókhoz. A hászidizmus alapítója, a Báál Sém Tov azt tanította, hogy a negyvenéves vándorlás 42 állomása mind fizikailag, mind pedig spirituálisan megfeleltethető az emberi élet 42 állomásának a születéstől egészen addig, míg a lélek visszatér a Teremtőjéhez: a kivonulás megfelel a születésnek és az Ígéret Földjére való bevonulás abba az eljövendő világba való átjutásnak, mely halála után várja az embert. Ez a 42 útszakasz az Örökkévaló kimondhatatlan, 42 betűből álló nevét is jelképezi. A kabala szerint Isten ezt a nevet használta, amikor kihozta a zsidókat Egyiptomból.
Az útszakaszok felsorolása valójában itt csak egyszerű felsorolás: elindultak innen, oda érkeztek. Elindultak onnan, amoda érkeztek és így tovább. Éppen ezért meglepő, amikor ezt olvassuk:
Elvonultak Márából és elérkeztek Élimbe; Élimben pedig volt tizenkét vízforrás és hetven pálma és táboroztak ott. (4Mózes 33:9)
Tudjuk, hogy a Tórában semmi sem szerepel véletlenül, ráadásul ez a második eset, hogy a szöveg említi a forrásokat és a pálmafákat Elimben. Az első alkalom Mózes második könyvében, a Smotban található (2Mózes 15:27), a Nádas-tengeren való átkelés, Mózes diadalénekét, Mirjám táncát és a keserű vizek epizódját követően:
És elérkeztek Élimbe, ott pedig volt tizenkét vízforrás és hetven pálma; és táboroztak ott a víz mellett.
Ha a források és pálmák számát fontosnak tartja közölni a Tóra, akkor annak jelentése van, mondják bölcseink és talán nem meglepő, hogy magyarázatot is adnak arra, hogy mi lehet ennek a környezetétől látványosan különböző mondatnak az oka. Tudjuk, hogy a pálma és a forrás egyaránt szimbolikus jelentőséggel bír, ugyanúgy, ahogy a két szám, a tizenkettő és a hetven számos asszociációra ad lehetőséget. A Rámbán, Mose ben Náchmán, középkori magyarázó a következő magyarázatot fűzte ehhez a mondathoz (a torah.org hetiszakasz-magyarázata alapján):
Miért olyan fontos tudnunk, hogy éppen tizenkét forrás és hetven pálmafa volt Elimben? Se a források, se a pálmák számát tekintve nem tűnik különlegesen nagynak a hely, vannak olyan területek, ahol pálmák ezrei nőnek egy kis területen, mondja a Rámbán, és hacsak nincs valamiféle különleges jelentősége, akkor a Tóra nem foglalkozna a vizek számának említésével sem. Ráadásul míg Mózes második könyvében beleilleszkedik a szövegkörnyezetbe a fenti idézet, addig a Mászéj hetiszakaszban, Mózes negyedik könyvében szokatlan és a felsorolás többi részétől elütő a megjegyzés. Mi adta hát a hely különlegességét?
A Rámbán a tórai történeteket kiegészítő midrást idézi (Mechiltá deRabi Eliézer Hámodái), mely megjegyzi, hogy ezt a helyet Isten a teremtéskor tizenkét forrással teremtette, melyek megfelelnek a tizenkét törzsnek és hetven pálmafával, melyek megfelelnek a hetven vénnek. Amikor a zsidó nép vándorlása során megérkezett Elimbe, akkor minden egyes törzs a saját, csak neki való forrás körül telepedett le és minden vén az egyedül neki szánt pálmafa alatt ült. Ez a hely a teremtés pillanatától fogva várta a zsidókat a puszta közepén. Az Örökkévaló tudta, hogy a zsidók itt keresztül fognak haladni és a világ kezdetétől fogva csak rájuk várt ez a hely! Minden zsidó törzsnek saját, pontosan neki való helyet adott, hogy érezhessék a törődését és a szeretetét, tudják, hogy mennyire fontosak az Ő számára.
Isten azt üzente ezzel: titeket választottalak, ti vagytok az én szeretett népem és ezért megbecsült vendégként fogadlak benneteket: jó vizű forrásokkal és édes datolyával, mindenkit olyannal és annyival, amilyenre és amennyire szüksége van.
A hetven fa alatt ülő hetven vén pedig azért kapott kiemelt jelentőséget, mert ez az állomás nem sokkal előzi meg a tóraadást. Minden zsidónak tudnia kell, hogy a Tórát magyarázó hetven vén nélkül nem tudjuk igazán átvenni, értelmezni a Tórát. Ez a két koncepció alapvetően fontos a nemzet számára. Ezért készítette elő ezt a helyet Isten a népének már az idők kezdetén, a teremtéskor.
A pusztában talált oázis a maga szimbolizmusával az Istenhez való kapcsolódás szépségeire és a Tóra örömeire hívja fel a figyelmet. A hetven pálmafa a Tóra hetven arcát, aspektusát is szimbolizálja, melyet mindenki megismerhet, aki a gyümölcséből eszik, vagyis megízleli a tóratanulás élvezetét. A szod – סוד – titok szónak szintén hetven a számértéke, ahogy az, aki mélységében tanulja a Tórát, megismerheti annak titkait. A pálmafa pedig a cádikok, az igaz emberek allegóriája, ahogy a Zsoltárok könyvében (92:13) olvassuk:
„Az igaz ember pálmaként virul”.
Minden egyes zsidó ember lelkében ott van a pintele jid, az Örökkévaló egy kis szikrája, és minden egyes zsidóban ott van a potenciál, hogy cádik, igaz ember váljon belőle, ahogy a próféta is mondja (Jesája 60:21): „Néped pedig – valamennyien igazak, örökre fogják bírni az országot…”
A datolya csakis nagyon forró, napos területeken növekszik. A rengeteg napsütés hatására a gyümölcs rendkívül édes lesz. Ahogy a pálma a napsütést energiájává és végül édes gyümölccsé alakítja, úgy fogadhatja be minden egyes zsidó ember az Örökkévaló és a Tóra fényét és alakíthatja jellemét és lelkét építő, másokat mindig segítő édes gyümölccsé.
A támár – תמר (datolya) és a semes – שמש (nap) szó számértéke egyaránt 640. A Tóra magyarázatának egyik eszköze a számértékek összehasonlítása, melyek által újabb jelentésrétegekre bukkanhatunk. Amikor elfogadjuk Isten és a Tóra fényét, akkor ez a fény válik éltetőnkké, ahogyan a datolya is befogadja a napsütést, hogy csodálatos, zamatos, édes gyümölccsé alakítsa a ragyogó fényt.
Fotó: Nijwam Swargiary on Unsplash
