Rabbi Sálom Dov Ber Schneerson:
Kabbala – Zsidó misztika

Máámár Vöjádátá, Moszkva 5657

Egy kabbalisztikus gondolatmenet, mely az isteni végtelenség és a világ teremtésének összeférhetőségét, illetve az ember próbáratételeit taglalja. Az anyag melyet az ötödik lubavicsi rebbe, Sálom Dovber Schneerson rabbi 1897-ben írt, héberből lett lefordítva kissebb kiegészítésekkel és lábjegyzetekkel megtoldva. Az összefoglalásokat és a fogalmakat a szerkesztő munkája.

Isten nevei és a megpróbáltatások

1. fejezet
Minden megnyilvánulás, leplezéssel párosul

„Tudd meg ma, és vedd szívedre, hogy az Örökkévaló [Hávájá][1] az Isten [Elohim][2] az égben fönt és a földön alant, nincs más!”
(5Mózes 4:39.)

A két Isten név: Hávájá és Elohim

A versek, amelyek ezt a tézist megelőzik, a zsidók egyiptomi kivonulásáról, és az Izraelbe való[3]bevonulásáról szólnak. [Mivel a Tórában fontos a sorrend], meg kell értenünk, milyen összefüggés van a zsidók egyiptomi kivonulása, Izraelbe történt belépése, és a „Tudd meg ma…” kezdetű vers között.
[Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adjunk], először a „Hávájá az Elohim” kifejezést kell megmagyaráznunk. Erre a kontextusra vonatkozóan azt mondja a Zohár:[4] „Hávájá és Elohim mind egy.” Első pillantásra nehezen érthető, hogyan lehet [ez a két név] „mind egy”. Köztudott, hogy Hávájá a reveláció forrása, és (ahogyan azt a Midrás[5] és a Zohár[6] több helyen kifejti) a könyörületesség attribútuma, azaz egy abszolút jóság és könyörület korlátlan revelációja. Ugyanis, mint azt majd megmagyarázzuk, minden korlátozás az Elohim névből származik, míg a Hávájá névhez a jellegében abszolút határtalan reveláció [társul].
[Ezzel szemben] az Elohim név az ítélet és az összehúzódás mértékéhez, a fény revelációjának korlátozásához és leplezéséhez [társul], és így a [világunk teremtményei közt létező] többszörös felosztás forrása. Ilyenformán az Elohim név többes számban használatos, mint aversben:[7] Elohim Kedosim.(Szent Bírák) [Ez azt hangsúlyozza, hogy a világunkban létező] többszörös felosztás abban gyökerezik, [ahogyan a végtelen isteni fény az Elohim név befolyása által] korlátozódik és lepleződik.
[Hogy némiképp megvilágítsuk ez utóbbi fogalmat: az Elohim név az a közeg, amelyen keresztül az isteni életerő eljut a teremtményekhez. Mivel ennek az életerőnek bele kell férnie, és bele kell épülnie a teremtményekbe, ezért egy összehúzódási és önkorlátozási folyamaton kell keresztülmennie. A korlátozott revelációnak ez a folyamata teszi lehetővé, hogy a különféle teremtmények létrejöjjenek.]
A kabbalista terminológiában[8] [hasonló magyarázatot találunk. A isteni fényt és befolyást a Szférák hordozzák és tárják föl, amelyeknek két dimenziója van: az orot (fények), és a kélim (edények, eszközök). ] Az orot forrása a Hávájá, a kélimé az Elohim.[9] A fény a felosztás minden lehetséges módja fölött egyszerű, és természetét illetően határtalan. A fény a fényforrás képviselője (lévén forrástól elvászathatatlan – más komentárok[10] ezt a nap illetve [az általa kibocsátott] fény és sugárzás analógiája szerint magyarázzák –, ezért nincs saját, független identitása). Ahogyan a fény forrása egyszerű, természetében korlátlan, és a legteljesebb mértékben fölötte áll mindenféle felosztásnak és minősítésnek, ugyanígy a belőle kisugárzó fény és reveláció is hasonlít a forrására, azaz egyszerű, minden felosztás fölötti, és [természetében] végtelen.
Ezzel szemben az Elohim név a fényt összehúzó, korlátozó és leplező edények forrása: ezek befolyására fejeződik ki [a fény] különböző minőségekben, [például] a bölcsesség és a jóság [attribútumaiban]. Ez a minősítési folyamat az edények következtében jön létre.
Összefoglalás: A Hávájá név az isteni fény megnyilvánulásának forrása, az Elohim név a korlátozás és az isteni revaláció leplezésének forrása. Mit jelent tehát a Zohár kijelentése miszerint ez a két ellentétes attributumu név, valójában egy?

Minden világban a saját szintje szerint jelenik meg az isteni fény

Igaz, hogy a tíz szféra edényei a bennük lévő fényt felfedik. [Nem pedig korlátozzák és leplezik a fényt, ahogy azt fent említettük. Valójában azonban mindkét funkciójuk igaz és összeegyeztethető. Takarnak is, és ugyanakkor felfednek is. Az emberi világból véve az analógiát], az agy a benne foglalt intellektus fényét tárja fel. Hasonlóképpen tárja fel a szem a látás spirituális erejét, a szív pedig az érzelmeket. Hasonló a helyzet az isteni spirituális régióban, ahol a chochma (bölcsesség) attribútuma hasonlít az [emberi] agyra, a cheszedé (a jósságé) pedig a jobb kézre.[11] Azaz ezek [az edények] tárják fel a fényt. Valójában ez az edények minden célja: föltárni a fényt, s elősegíteni, hogy a fény hasson [világunkra] – mint az az emberi testtel kapcsolatos imént említett analógiából könnyűszerrel belátható és világos.
Valójában azonban mindkettő igaz. [Az edények] feltárják, de ugyanakkor leplezik és palástolják is a fényt. A fény, amit fölfednek, a világok szintjén lévő fény,[12] azaz az Ácilut világ edényei az Ácilut világában sugároznak és fednek föl fényt. Az Ácilutot és a Briát elválasztó párszá[13] közegén keresztül tárják föl a fényt a Briá világában, és a Briából [ereszkedik le a fény] a Jöcirára.
Ez azonban nem az önmagában létező fény feltárulása, mivel mint már kifejtettük, a fény a fényforrást képviseli, és valójában tiszta és végtelen jellegű. Így tehát a fény lényegében nem a világok szintjén van, mivel egy világnak – már csupán a meghatározásából adódóan is – különálló, korlátozott és individuális entitásként kell léteznie. Még az Ácilut világában is az Ácilut héchalutai[14] különálló, korlátozott és individuális entitások, mint az a Tánjában, az Igeret Hákodes-ben, és az Ihu Vichájohu Chad-ban írva van.[15] Nyilvánvaló, hogy ez a korlátozott természetű Briára, Jöcirára és Aszijára méginkább érvényes.
Mivel a korlátozás és a végtelenség értelemszerűen különböznek egymástól, [az Örökkévaló végtelen] fénye egyáltalán nem ezeknek a [véges] világoknak a szintjén áll, tehát belátható, hogy a fény, amit az edények ezekben a világokban feltárnak, nem a fény eszenciája, hanem a fény egy külső sugara.[16] A fény lényege valójában rejtve marad bennük, leplezik, és a fény lényegének leplezése által képesek feltárni a fény külső dimenzióit, és változást előidézni a világban.
Összefoglalás: A végtelen isteni fény nem jelenhet meg valós fomájában, a véges világokban így ezt az „edények” és a „palástok” leplezik. Így a világokban megnyilvánuló isteni fény, már a körülményeknek megfelelően korlátozott. Ugyanakkor kizárólag ez által a leplezés és korlátozás által nyilvánulhat meg a végtelen fény a véges világokban.

A szívek meggyőződéseit, nem lehet leírni

Ilyenformán mindkét fogalom igaz: [az edények] leplezik a fény lényegét, és feltárják a külső dimenzióit. Ez a két fogalom kölcsönös kapcsolatban áll, mivel épp az által, hogy leplezik a leglényeget, képesek feltárni a külső dimenziókat.
Az a koncepció, miszerint az edények nem tárják fel a fény lényegét, a beszéd analógiáján szemléltethető. A beszéd illetve az általa kifejezett tartalom és eszme [viszonya hasonlít a fény és az edények viszonyára. A beszéd] csak az eszmék külső dimenzióit tárja fel, és nem a belső [leglényegüket]. Ez az oka annak, hogy mikor a Szánhedrin [a Zsidó Legfelső Bíróság] bírái egy-egy olyan esetben ültek össze, amelyben a legsúlyosabb büntetés is lehetséges volt, egész éjjel ébren maradtak és tárgyalták az ügyet, nehogy elfelejtsék [éjszakába nyúló vitájuk] motiváló elvét.[17] A viták során két írnok rögzítette a felmentés illetve az elítélés mellett elhangzott érveket. [Mindazonáltal a bíráknak egész éjjel tárgyalniuk kellett az ügyet, mégpedig azért, hogy elméjükben frissen tartsák a gondolatokat, mivel] – ahogy Rási magyarázza[18] – „az ember nem képes leírni egy másik ember szívének meggyőződéseit.” Az ember igazi, belső szándéka nem fejezhető ki szavakkal: azok csupán [a gondolat] külső képviselői.
Hogy a spirituális régiók analógiájára hivatkozzunk, az edények ugyanígy csak a fény külső dimenzióit tárják föl, míg a fény eszenciája rejtve marad bennük. [Hogy még jobban megvilágítsuk ezt a fogalmat, vehetünk egy másik példát is], a test tagjaiba foglalt lelki erőét, azaz az agyban [lakozó] intellektus képességét, amely lehetővé teszi [gondolatok] megfoganását, vagy a [szemben fészkelő] látás képességét, amely a látást teszi lehetségessé.
Az intellektus képessége valójában, mielőtt az agyba fészkeli magát, előbb a lélekben létezik, és ott létezik a látás képessége is, mielőtt befészkeli magát a szembe. Sőt, ezek [az erők] egy sokkal magasabb szinten léteznek a lélekben, mint a tagokban. Mindazonáltal azon a szinten a látás ereje nem tesz láthatóvá egy másik entitást, azaz nem úgy működik, ahogy itt [e világon] működik. Hasonlóképpen az intellektus képessége sem úgy működik, mint azután, hogy beöltözteti magát az agyba, hanem egy magasabb szinten.
Ezek a fogalmak kölcsönös kapcsolatban állnak egymással. A testbe költözés előtt a lélekben létező intellektus képessége egy lényegi fény, amely [magasan] fölötte áll annak a szintnek, amelyen csupa fizikai és materiális fogalomra vonatkozó gondolat fogan meg, és nem ilyeneket, hanem spirituális dolgokat fog fel, azaz az Éden Kertben és hasonlókban feltáruló fogalmakat. A látás képessége [azon a testetlen szinten] ehhez hasonlóan spirituális dolgokat lát. Ez a lényegi fény csak akkor válik rejtetté, és akkor tárulnak fel a külső dimenziói, amelyek más entitásokkal kapcsolatosan akkor [lépnek működésbe] amikor ezek [az erők] a test tagjaiba öltöznek.
Ez egy átfogó, alapelv: a lényeg feltárása a külvilág felé leplezést jelent. [Mivel az nem egy szinten van az eszenciával, ezért nem képes felfogni.] A másik oldalról viszont a lényeg leplezése, a külvilág felé revalációt jelent.
Összefoglalás: A fény eszenciájának leplezésével, külső dimenzióit tárjuk fel. Ezt láthatjuk a gondolatokat kifejező beszédben is ami korlátozza a gondolatokat, de épp ez által tárja fel őket a külvilág számára.
A látás, hallás, érzés és hasonlók testi képességei léteztek már magában a lélekben is, még testbe költözése előtt, csakhogy a fizikai test kolátozza és testiessé teszi őket.

Minden revaláció, és minden takarás forrása

Ebből megérthetjük, hogy a spirituális régiókban hogyan leplezik az Ácilut edényei a fény lényegét, és hogy tárják fel annak külső dimenzióit. Ennek valójában az az oka, hogy éppen az által, hogy a fény eszenciáját leplezik, ezért képesek feltárni a fény külső dimenzióit, és így, mint azt a lélekkel kapcsolatos analógia kontextusában kifejtettük, [különféle] funkciókat képesek végre hajtani.
Ezért nevezzük tehát [ezt az atributumot] az Elohim [birák] névvel, mivel ez az „itélkezés” attributuma amely korlátozza és leplezi a fényt. Íly módon a világ minden leplezési és palástolási folyamata az Elohim névben gyökerezik. Ezek a párszákra, a világokat egymástól elválasztó függönyökre[19] vonatkoznak. Hasonlóképpen a világokon belül is lehetnek párszák, [például] az Ácilut világában, ahol szintén egy párszá választja el a mochint (az értelem szféráit) a midottól (az érzelmi szféráktól). Az Ácilutot és a Briát is elválasztja egy párszá, és magán a Brián belül is vannak párszák. Hasonlóképpen a Briát a Jöcirától, a Jöcirát pedig az Ászijától [is egy egy párszá választja el egymástól], és ugyanígy minden világon belül is vannak „függönyök”.
És mindez [az egész korlátozási folyamat] az Elohim névből származik, míg a világokban érvényesülő reveláció [minden potenciálja] a Hávájá névből ered.
Ilyenformán a Hávájá és az Elohim nevek ellenkező természetűek: az egyik a reveláció forrása, a másik a palástolásé. [Ezzel visszatértünk az eredeti kérdéshez.] Hogyan lehet [ez a két név] „mind egy”?

A bölcs és a tanítvány

[Ez a fogalom annak az analógiának a kiszélesítésével magyarázható, amely a lélekerőnek a test tagjai által történő kifejezését taglalja.] Azt mondja a vers:[20] „Húsomból fogom felfogni az isteniséget.” ([Mivel] írva van,[21] hogy az ember a fenti spirituális régiók képére lett teremtve – „Alkossunk embert a magunk képére és hasonlatosságára” –, ezért a lélek jellemének [működését elemezve] megérthetjük a spirituális régiók szerkezetét.)
A lélek [mindegyik] képességén belül megvan a reveláció illetve a korlátozás és a leplezés potenciálja is. Például az intelligenciának az a képessége, amely megérti a gondolatokat, az intellektus lényegi erejéből[22] fakad, amely mindenfajta intellektuális reveláció határtalan potenciálja.
[Ilyenformán láthatjuk, hogy] az intellektus lényegi ereje magába foglalja a reveláció potenciálját, az intellektuális fogalmak megszülésének és kifejezésének [képességét]. Ugyanakkor birtokolja a korlátozás erejét, amellyel bármilyen fogalom értelmezési tartományát képes behatárolni. [Ez alapvető fontosságú.] Minden gondolat és fogalom értelmezési tartományának végesnek kell lennie: egy bizonyos pontig terjedhet, de azon túl nem. Mert ha valaki [elvont módon gondolkozik], és egy fogalom elméletét annak határain túlra terjeszti ki, akkor az a valaki eltévelyedik, és szem elől téveszti az igazságot.
Hasonlóképpen [amikor valaki dönteni szeretne egy bizonyos dologban], és [különféle vélemények ütköznek, például] vannak bizonyos perspektívák, amelyek egy bizonyos megengedett szabályozás felé hajlanak, mások pedig egy tiltott szabályozás felé, akkor [ezeknek a fogalmaknak] a világos definíciója és behatárolása nélkül nem lehet végleges döntésre jutni. Ha nem határozzuk meg és nem korlátozzuk a fogalmainkat, ugyanígy nem lehet egy [Tóra]-szakaszt azzal a szándékkal tanulmányozni, hogy valamilyen halachikus döntésre jussunk. Csak [e határok kitűzése] után látható, milyen előnyei vannak egyik elképzelésnek a másikkal szemben, csak így érzékelhetjük, mi a valóság, és csak így juthatunk döntésre.

Hasonlóképpen, mikor egy máspiá [tanár; szó szerint: a befolyás forrása] és egy mökábél [tanítvány; szó szerint: befogadó] kommunikál egymással egy bizonyos fogalomról, a tanárnak annak érdekében, hogy a tanítvány megértse, sűrítenie, lepleznie és korlátoznia kell azt a bizonyos fogalmat [amit tanít]. Ha a mester [teljes mértékben] feltárná az adott fogalomról alkotott nézetét, a tanítvány képtelen lenne azt megérteni. Ezért a tanárnak korlátoznia kell a fogalommal kapcsolatos ismeretei lényegét, és csak azt szabad feltárnia, ami tanítványa szintjén van. Hasonlóképpen korlátoznia kell a fogalommal kapcsolatos értelmezési tartományát, hogy az ne terjedjen túl a tanítvány felfogóképessége határán. Ha ugyanis túlterjed ezen a határon, akkor már nem azon a szinten lesz, amely a tanítvány képességeivel megragadható.
Ilyenformán láthatjuk, hogy létezik egyfajta korlátozó erő, amely meghatározza a fogalmakat. Ennek a korlátozó erőnek a forrása szintén maga az intellektus. Ahogy ebből az [intellektusból] ered az a képesség amely feltár és megért minden értelmet, ugyanúgy ez az amely korlátozza és behatárolja az értelmet [a tiszta megértés érdekében]. Ezek az intellektus lényegében lévő cheszed és gvurá atributtumai. A fogalmak feltárásának forrása a cheszed szférája, míg a behatárolás és meghatározás forrása a gvurá.
Összefoglalás: Minden képességen belül megvan a reveláció illetve a korlátozás potenciálja. A tanárnak sűrítenie és korlátoznia kell a tanított fogalmat annak érdekében, hogy a tanítvány megértse. Ha teljes mértékben tárná fel az adott fogalomról alkotott nézetét, a tanítvány képtelen lenne azt megérteni.

Isten: véges vagy végtelen?

Ez az analógia a Hávájá és az Elohim nevekre is vonatkoztatható. Ezek képviselik a reveláció illetve a korlátozás erejét, és mindkettő az Or Éjn Szof-ból, az Örökkévaló végtelen fényéből és magából az Esszenciából származik. A Hávájá névvel megnevezett revelációs erő az Or Éjn Szof lényegéből származik, ([mivel] a fény azonos a fényforrással, s [következésképp,] mint azt mássut[23] magyarázzák, a fényforrást képviseli). Hasonlóképpen a korlátozás és az összehúzódás Elohim névvel megnevezett ereje is az Or Éjn Szof lényegéből származik. Mivel ebben fejeződik ki [Isten] végletességben megnyilvánuló ereje, mint azt az Ávodát Hákodes[24] írja:
„Az Or Éjn Szof minden dolgok tökéletessége. Ahogyan a végtelenben megnyilvánul ereje, ugyanúgy megnyilvánul a végesben is. Mert ha valaki azt mondaná, hogy végtelen erőt tartalmaz, de végest nem, akkor [azzal éppen] csökkentené a végtelenségét. Ezzel szemben, ahogy végtelen erőt tartalmaz, ugyanúgy tartalmaz végest is.”
Ezt az Or Éjn Szofban található [véges potenciált] nevezzük meg az Elohim névvel. Így tehát, mivel az Elohim név valójában ugyanúgy az Or Éjn Szof lényegének [egyik kifejeződése] mint a Hávájá, ezért érthető, hogy az Elohim név nem leplezi a Hávájá nevet. Hiszen a lényeg ugyanúgy nem tudja leplezni önmagát, ahogyan egy személy nem tudja leplezni magát saját [teste valamelyik részével]. Ez tükröződik a Sulchán Áruch-nak(Orách Chájim 91:4.) a fejtakarásra vonatkozó[döntésében]: Nem elég ha valaki saját kézzel fedi be a fejét (noha elfogadható, ha valakinek a társa fedi be a fejét), mert a lényeg nem takarhatja le önmagát. Hasonlóképpen a spirituális régiókban az Elohim név, amely az Or Éjn Szof lényegének [egyik kifejeződése], nem palástolhatja és nem leplezheti a Hávájá nevet.
A „Hávájá és Elohim mind egy” állítás tehát azt jelenti, hogy mindkettő az Or Éjn Szof lényegének [kifejeződése], tehát egyáltalán nem ellentétesek egymással. Noha az Elohim név a korlátozás erejének [megnevezése], egyáltalán nem korlátozza és nem is leplezi a Hávájá nevet.
Összefoglalás: Mind a végtelen fényt megnyilvánitó Hávájá, mind a korlátozó Elohim, az Or Éjn Szof részei így valójában nem mondanak ellent egymásnak. Nem takarják egymást, hasonlóan ahogy a Háláchá szerint egy személy sem tudja leplezni magát saját teste valamelyik részével.
Fontosabb fofgalmak: Istennevek, Orot – Kélim, a tíz isteni szféra, a négy világ, Párszá, Or Éjn Szof.

2. fejezet
A mester és a tanítvány kapcsolata

Leplezés-e vagy sem?

A fentieket első hallásra nehéz megérteni, és magyarázatot kívánnak. Az Elohim név minden célja a korlátozás és a leplezés. Hogyan lehetséges hát, hogy mindkettő igaz, hogy egyszerre leplez is, meg nem is?
[Hogy megvilágosítsuk a kérdést: Mint a máámár elején már említettük, a fény esszenciája időnként lepleződik annak érdekében, hogy a külső dimenziói feltárulhassanak. Ezen a módon azonban a leplezés valódi: a belső fény valóban vissza van tartva a befogadótól. Az Elohim névhez társított korlátozási és leplezési folyamat során kifelé van egy bizonyos fokú korlátozás, mivel valóban látjuk a spirituális régiók egyfajta lefelé irányuló haladását, amelynek során rendre kevesebb tárul fel az isteni fényből. Mindazonáltal a máámár azt mondja, hogy ez a leplezés csak külsődleges jelenség, és valójában az isteniség abszolút teljesen és korlátozás nélkül jut el egyik szintről a másikig. A folyamatnak ez a természete igényel magyarázatot.]

Az elmélet leröviditése

Ez érthetővé válik majd egy az emberi lélek müködésének anologijával élve. Ime láthatjuk hogy egy tanár tanítvány esetében, mikor a befogadó szintje messze távol van a mestrétől – például amikor egy nagy bölcsnek kell beszélnie egy bizonyos fogalomról egy olyan befogadóval, akinek intellektuális szintje sokkal alacsonyabb az övénél –, akkor a bölcsnek feltétlenül korlátoznia és palástolnia kell a fogalomról alkotott nézetének és felfogásának a lényegét.[25] Ha teljes mélységében és szélességében feltárná mindazt, amit az adott fogalommal kapcsolatban az elméje tartalmaz, a befogadó összezavarodna, és egyáltalán nem lenne képes megérteni. Emiatt a tanítónak korlátoznia kell a fogalomról alkotott koncepciója szélességét és mélységét, és csupán a fogalom külső áranyalatát mutathatja meg [a tanítványnak], és azt is egy olyan kivonatos formában, amely megfelel a befogadó felfogóképességének.
Sőt, még ezt az ismeretet is valamilyen metafóra formájába kell burkolnia és rejtenie. [Az „analógiába rejteni” kifejezést azért használjuk itt, mert] az analógia egészen más dolog, mint az, amit példáz, és ilyenformán leplezi és palástolja magát a fogalmat. Ahhoz, hogy [magát a fogalmat megmagyarázzuk], analógiát alkalmazunk, amely olyan, mint egy tárgy letakarására használatos öltözék. [Noha] az öltözék [amelybe egy személy vagy egy tárgy öltöztetve van, szemléltető eszközként szolgál, attól még] külön entitás. Hasonlóképpen az analógia is különálló és más valami, mint az, amit példáz, sőt palástolja azt.[26] Ugyanakkor azonban olyan közeg, amely lehetővé teszi, hogy [a tanítvány] felfogja a metafórát és [általa] megértse magát az elméletet, (mivel [az analógia] ugyanúgy a példázott tárgyra illik, ahogyan az öltözék a viselőjére. Mivel az analógia közelebb van [a befogadó] megértési szintjéhez, ez lehetővé teszi neki, hogy megértse magát a példázatot.) Erre [a folyamatra] utal Bölcseink tanítása:[27] „Az embernek mindig tömörített formában kell tanítania a tanítványait.” Ez azt jelenti, hogy [a tanító] nem tárhatja fel a tanítvány előtt a fogalomról alkotott koncepciója teljes szélességét és mélységét, mivel az nem a befogadó szintjén van, hanem ehelyett keresnie kell egy tömörített formát, amely nem tárja fel az adott fogalom teljes belső felfogását, azaz a tanító ismereteinek teljes szélességét és mélységét, hanem csak azt, ami a hallgató szintjén van.
Összefoglalás: A tanárnak, rövidített formában kell átaddnia gondolatait tanítványának, példákkal és metafórákkal leegyszerüsítve azt. Ha mély elméletét a maga valójában próbálná meg átadni, az csak összezavarná hallgatóit.

A rövid kivonat mögött ott rejlik a lényeg

Mindazonáltal annak, hogy a tanulót tömörített formában tanítjuk, nem az a célja, hogy [a tanító] koncepciójának belső dimenzióit és lényegét visszatartsuk előle. Ha ezt tennénk, akkor nem [az eredeti fogalom] „tömörített formáját” ismertetnénk a tanítvánnyal, hanem valami egészen mást.
A szándék az, hogy a tanító tanítsa meg a tanítványnak a maga koncepciójának a lényegét, mégpedig tömörített formában, azaz úgy, hogy a koncepció, amit ismertet, rejtett módon [ugyan, de] tartalmazza az [eredeti] fogalomról alkotott koncepciója teljes mélységét és bölcsességét. [Mindazonáltal ennek a mélységnek] rejtve teljes mértékben benne kell maradnia a közölt anyagban, a szavak pontos megválasztásában, és így tovább. Ezekben a dolgokban [a tanító] rejtett módon adja át a témával kapcsolatos belső bölcsességét.
Ennek a folyamatnak egyik példája a Misna, amelyet [rabbi Jehudá, a fejedelem,] szent tanítónk állított össze. A Misna az akkori Bölcsek széles körű didaktikai érveléseinek tömörített formája. Rabbi Jehudá, a fejedelem, a Misnában rendkívül tömör [de pontos] formába sűrítette a témával kapcsolatos nézeteik teljes széle-hosszát, hogy azok olyan szintre kerüljenek [ahol az átlagember is megértheti őket]. Mindemellett a Misnában, mint az a Gömárá szövegmagyarázatából és a Misna [által használt] sajátos szóhasználat [utalásaiból] kitűnik, benne van belső, lényegi bölcsességük teljes széle-hossza és mélysége. Ez mind benne van a Misnában, de rejtett módon.
Hasonló módon adja át a mester a maga koncepcióját [a hallgatónak]: bölcsessége teljes mélységét a közvetített fogalmakba rejti. [Mindazonáltal eleinte ez] rejtve van a befogadó előtt, és az adott fogalomnak csak az ő felfogóképessége szintjén lévő külső dimenziói tárulnak fel nyíltan előtte.
– Mint fentebb kifejtettük, az a potenciál, amelynek révén a bölcs képes sűríteni és leplezni a témával kapcsolatos lényegi nézeteit, az intellektus lényegi erejében lévő korlátozó erőből származik.
Összefoglalás: A röviditett, tömör változatban, melyet a bölcs ad át tanítványának ott rejlik az elmélet minden egyes részlete és mélysége is. Hasonlóan a Misnához aminek rövid de pontos megfogalmazásában valójában benne van a Törvény összes részlete.

Korlátozás: szemszög kérdése

[Így tehát érthetővé válik a számunkra, hogy] mindenfajta korlátozás és leplezés csupán a befogadó felé az, míg a tanitó szemszögéből nézve az adott fogalomról alkotott felfogásának minden bölcsessége ugyanolyan nyíltan fénylik ebben a tömörített formában, mint a tömörítetlenben. A bölcs ugyanilyen pontosan érzékeli az adott fogalom mélységeit az általa közölt analógiákban is. Tehát nem csak, hogy az általa átadott tömörített elméletben, látja még mindig a fogalom mély rejtett vonzatait, hanem a példázatot is minden részletével együtt úgy látja, ahogyan az az analógiától még fügetlen absztrakt formában létezik.
– Anyagi Földünk például a málchut szférájának(királyságának)egyik analógiája. Tulajdonságai – hogy tömör, gömbölyű, nehéz, hogy növényzetet képes hajtani – mind annak analógiájaként szolgálnak, ahogyan az Ácilut málchut szférája, mint azt más források magyarázzák,[28] ex nihilo életre kelti a Briá, a Jöcirá és az Ászijá teremtményeit.
[Mikor egy ilyen természetű bölcs ezt az analógiát használja], látja, hogy az anyagi Föld minden sajátos minősége az Ácilut málchutjának az analógja. (E folyamat során azt is látja, hogy ez az anyagi Föld egyáltalán nem önálló entitás, nincs leválasztva gyökerétől és forrásától. [Felfogja], hogyan manifesztálódott [az Örökkévaló] végtelen hatalma folytán anyagi formában a magasabb szint.) Mert valójában a példa és a példázat egy entitás csak hogy az egyik materiális a másik spirituláis. Ezért a példa által a példázat minden részletét látja, más szóval magát az Istenséget. (És ez az valójában amiben az értelem korlátozásának képessége előre viszi magát a bölcset is, mivel a fogalom palástolása és „öltöztetetése által az elmélet jobban megfogalmozodik benne.) –
Ilyenformán a máspiá (tanár) számára ez a folyamat semmiféle leplezést nem tartalmaz: a leplezésről csak a befogadó szemszögéből beszélhetünk. Hiszen csak a fogalom külső dimenziói tárulnak föl előtte, és a belső, lényegi dimenziók rejtve maradnak.
Összefoglalás: Bármennyire is le kell, hogy egyszerüsítse a Bölcs, a fejében levő mély eméletet, az ő szemében az elmélet sohasem válik ezáltal egyszerübbé és végessebbé. A leegyszerüsítés és leplezés csak a tanítvány felé az, a tanár felé nem.

Csak a korlátozás által jöhet létre a revaláció

[Továbbá ez a folyamat] valójában nem tekinthető igazán leplezésnek, még a befogadó szempontjából sem, mivel [e folyamat által] az intellektus fénye tárul fel előtte. Ha nem lett volna korlátozási és leplezési [folyamat], az intellektus fénye egyáltalán nem tárult volna fel előtte. Mint fentebb magyaráztuk: ha a bölcs a maga teljességében tárná föl előtte a fogalomról alkotott koncepciója mélységét, akkor [a befogadó] gondolkodási folyamata összezavarodna. Így viszont, a tömörítési és leplezési folyamat révén feltárul előtte az intellektus fénye. [Ezek a korlátozások] tehát nem tekinthetők igazán [az adott fogalom] leplezésének.

„Az ember negyven év elmúltával fogja fel mestere tudását”

Továbbá [idővel] a neki közvetített befolyáson keresztül a tanítvány előtt még a mester adott koncepciójának belső mélysége is felragyog és feltárul. Mint Bölcseink mondották:[29] „Az ember nem fogja fel a tanítója tudásának [teljes dimenzióját], míg negyven év el nem múlik.” [Ez arra utal, hogy] negyven év után lehetséges, hogy felfogja tanítója tudását, és igazából megértse belső, lényegi szándékát.
[Bővebben kifejtve: mikor valaki tanít, van egy nyilvánvaló szinten közvetített koncepciója, de ugyanakkor van egy mélyebbről és bentebbről fakadó szándéka is.] Méir rabbiról mondották Bölcseink:[30] „A bölcsek nem bírták megérteni végső szándékát.” Rási[31] értelmezése szerint ez a „szándéka lényegére” vonatkozik, [azaz üzenete külső jelentését értették, de nem bírták felfogni az általa közvetíteni kívánt fogalom legbelső lényegét. Hasonlóképpen minden tanár-diák kapcsolatban a tanár] egy belső, lényegi szándékot közvetít, és ez az, amit a tanuló [csak] negyven év után képes felfogni.
Jóllehet, mint fentebb említettük, a bölcs tömörítve közvetíti az adott koncepciót, az így, ebben a rejtett formában is tartalmazza a tanító bölcsességének teljes mélységét. [Eleinte] csak e bölcsesség külső tükröződése tárul fel a tanítvány előtt, bölcsessége lényegét pedig szavai gondos megválogatása és hasonló módszerek leplezik.
[Emiatt a tanítvány is csak fokozatosan érti meg az adott témát.] Miután befogadja a [mester leckéjének] lényegét, és az beépül [az elméjébe], gondosan elemzi a szóhasználatot, a megfogalmazást és [a tanár által alkalmazott] többi módszert, és fáradhatatlanul foglalkozik [ezzel az elemzéssel, amelyben] a koncepció előtte nyíltan feltárt [magva vezérli]. Ezen a módon közelíti meg [a máspiá] belső szándékának mélységeit, és a máspiá bölcsességének lényegét, [és így fogja fel a fogalmat] abban az állapotában, ahogyan az [a tanító] elméjében létezett, mielőtt az tömörítette, hogy átadhassa.
Hasonlóképpen ugyanúgy látja a tanító analógiákba öltöztetett belső bölcsességét [s fogja fel, miként tükrözik az analógia egyes részei a példázott fogalmat], ahogyan maga a tanító látja. [Bővebben kifejtve ez azt jelenti, hogy] először az analógián keresztül megérti a példázott fogalmat, azaz az analógia sajátosságainak mély megértésétől eljut a példázott fogalom sajátosságainak mély megértéséhez, és teljes mélységében és jelentésében felfogja annak belső szándékát és jelentését. Ekkor az analógia megvilágítja a példázott fogalom minden sajátosságát, s ezáltal lehetővé teszi a tanítványnak az [átadott] isteni fogalom közvetlen felfogását és megtapasztalását.
Így e folyamat révén még a belső szándék felfogásának és megértésének tekintetében is egyfajta egyenlőség jön létre a tanítvány és a tanár között. Csakhogy a bölcs ezt az or jásár (közvetlen fény) formájában éli meg, azaz előbb megismeri a példázott fogalom mélységeit, majd lehúzza és valamilyen analógiába öltözteti, miáltal ténylegesen felfogja az isteni fogalmat. Ezzel szemben a befogadó [megértési folyamata] az or chozér (visszaverődő fény) formájában megy végbe, azaz ő az analógia közegén és a fogalmat neki közvetítő intellektus külső dimenzióin keresztül közelíti meg a belső szándékot.

Nem valódi leplezés még a tanítvány elől sem

[A fenti folyamat elemzéséből] láthatjuk, hogy az a tevékenység, amelynek során a bölcs tömörített formába sűríti, leplezi és valamilyen analógián keresztül közvetíti a koncepcióját, nem igazi leplezés. Ugyanis nem leplez semmit: a közvetített koncepción keresztül a tanítvány a tanárnak az adott fogalommal kapcsolatos belső koncepciójának teljességét kapja meg.
A „leplezés” tehát nem igazi leplezés, hanem inkább egy közeg, amelyen keresztül a befogadó elsajátíthatja a szóban forgó tárgyat. Ha a tanár a fogalomról alkotott elméletét nem vetné alá e leplezési [folyamatnak], akkor a tanítvány megértési folyamata összezavarodna, és még az adott fogalom külső dimenzióit sem lenne képes felfogni, [a mester] belső szándékát pedig végképp nem. Ellenkezőleg viszont: a palástolás és leplezés folyamatán keresztül eleinte a fogalom külső dimenziói tárulnak fel [a befogadó előtt], és végső soron [ez a folyamat teszi lehetővé], hogy megértse a tanító belső szándékát.
Ekképpen tehát a bölcs által alkalmazott leplezési folyamat nem valóságos leplezés. Épp ellenkezőleg: egész célja a feltárás. Ezen a módon [ez a folyamat] a mester értelmének fényét közvetíti, és még bölcsességének lényegét és legbelsőbb dimenzióját is egy alacsonyabb szintre továbbítja. A kis potenciállal rendelkező befogadószintjére, aki egyáltalán nem áll a bölcs szintjén, hogy ő is fel tudja fogni, és meg tudja érteni a mester fényét, sőt bölcsességének belső dimenzióját és lényegét is. Így ez a folyamat egyáltalán nem leplezés, hanem – épp ellenkezőleg – a fény alacsonyabb szintre történő közvetítésének egyik eszköze.
Összefoglalás: A bölcs tanár fejében levő elmélet leplezése valójában a tanítvány felé sem leplezés:
1. Ha a maga teljességében tárná föl az elméletet, akkor [a befogadó] gondolkodási folyamata összezavarodna, és még az elmélet külső dimenzióit sem értené.
2. Egy idő után – az elmélet tömör formájára építve – a tanítvány eljuthat mestere megértési szintjére. Ahogy ezt bölcseink mondták: „…míg negyven év el nem múlik.”
Mellékes fogalom: ex nihilio – jés meájin.

3. fejezet
„…elrejtőzik-e valaki a rejtekben, és én nem látom?”

A cimcum: az isteni öszehúzódás

A fenti fogalom analógiája a spirituális régiókra vonatkoztatva [rávilágít] a Há­vá­já és az Elohim nevek [közti kapcsolatra.] Az Elohim név azt a korlátozó és leplező attribútumot képviseli, amely annak érdekében korlátozza és leplezi a Hávájá név fényét, hogy ezáltal lehetővé tegye a világok létrejöttét.
A Hávájá név ugyanis, mint fentebb kifejtettük, a reveláció forrása, és végtelen fényt tár fel. Mivel ez a fény a forrásához kötött [vagyis nincs saját identitása], ezért [egyedül] a fény forrását tükrözi. Így, mivel a fény forrása végtelen, maga a fény is végtelen. Ez a fény tehát egyáltalán nincs a világok szintjén, mivel minden világ korlátozott és véges ahogy azt feljebb már kifejtettük. A végtelen isteni fény pedig vég nélküli, a véges és végtelen viszont összeférhetetlen egymással.
Mindazonáltal [ez a fény a létezésünk forrása], mivel az egyetlen közeg, amelyen keresztül a világok létrejöhetnek, az Or Éjn Szofban történő reveláció [ereje], mivel mint köztudott, minden aktivitás valamilyen aktív erő kifejeződése által jöhet létre. [Ez azonban, mint fentebb kifejtettük, egy problémát is hordoz magában, mivel] az Or Éjn Szof revelációjának ereje végtelen, és teljes mértékben a világok szinte fölött áll. [Így ezt a lehetőséget, hogy ez a végtelen fény egy véges koordinátarendszeren belül ragyogjon,] az Elohim név [generálja], amely korlátozza, leplezi és palástolja a Hávájá név fényét, miáltal csupán egy külső sugarát engedi felragyogni. Ez a fénysugár pedig az Ácilut tíz szférájának edényeibe burkolózik, így létrehozva olyan egymástól eltérő attribútumokat, mint a bölcsesség, jóság és hasonlók. Így [a fény amely végtelen formájában a világok számára elérhetetlen] a világok szintjére ereszkedik. [Az imént említett analógiára hivatkozva:] ez [a fény már] annak az adott fogalomnak a tömörített formájára hasonlít, amelyet a tanár a tanítvány szintjén ad át.
Összefoglalás: A Hávájá név, amely az isteni végtelen fény revalációja, teremti magát a létet. Az Elohim név, amely korlátozza ezt a végtelen revalációt, azt az isteni fényt befogadható formában, a termtmények szintjére hozza.

A „palást” seholsem valódi

Ezután az Ácilut, a Briá, a Jecirá és az Ászijá világokat egymástól elválasztó párszá – és az edények külső – közegén át (a párszá fogalmának magyarázatát lásd a Torá Or, Pársát Vajérában, a Pátách Élijáhu kezdetű máámárban, amely elmondja [hogy a párszá] egy metafórára hasonlít), [annak érdekében,] hogy létrehozza a Briá, a Jecirá és az Ászijá világot, szűrődik le a fény.
Mindazonáltal az Elohim név által létrehozott egész palástolási és a leplezési folyamat semmiféle módon nem takaró magára az Or Éjn Szofra nézve. Mint fentebb kifejtettük, [a korlátozás folyamata] nem leplezi maga a máspiá elől [a fogalmat], sőt még koncepciója tömörített formájában és [az általa alkalmazott] analógiákban is, a saját maga számára bölcsességének és koncepciójának teljes mélysége felragyog.
Hasonlóképpen a spirituális régiókban sem létezik az Or Éjn Szof semmiféle korlátozása és leplezése. [Ellenkezőleg:] a cimcum[32] utáni vákum helyén található Or Éjn Szof pontosan olyan, mint a cimcum előtt volt, ahogy írva van:[33] „Az eget és a földet töltöm Én be”, és írva van:[34] „Avagy elrejtőzik-e valaki a rejtekben, és Én nem látom?” Az Éjn Szof minden palástolási és leplezési folyamat ellenére mindenütt jelen van, „nincs hely, ahol Ő nincs ott”.[35] Mint írva van:[36] „Ha felszállok az égbe, Te ott vagy, s ha ágyat terítenék az alvilágban, ímhol vagy.”
Az Or Éjn Szof még az alvilágban, a leplezés legvégső stádiumában, „a szárazság és sötétség földjén”[37] is jelen van. A leplezés csupán a teremtményekre hat, akik nem észlelik az Éjn Szof fényének revelációját, magát az Éjn Szofot azonban semmi sem leplezi, semmi sem palástolja.
Sőt, ez [a folyamat] még a teremtményeket illetően sem tekinthető valódi leplezésnek. (A két oldal kölcsönös kapcsolatban áll egymással. Mivel ha a máspiá által alkalmazott leplezés valódi lenne, akkor a mekábel előtt is az lenne, viszont ha a máspiá szemében az alkalmazott leplezés nem valódi, akkor [végsősoron] a mekábel szemszögéből nézve sem az. A kettőjük között mindössze az a különbség, hogy az észlelésük egyenes – or jásár [közvetlen fény] vagy áttételes – or chozér [visszavert fény] formájában történik-e.) Épp ellenkezőleg: [ez a folyamat] tárja fel és közvetíti a fényt az alsóbb szinteknek.
Összefoglalás: Magára az Or Éjn Szofra – a végtelen isteni fényre nincs valódi hatással a cimcum – az összehuzódás. Az Éjn Szof minden palástolási és leplezési folyamat ellenére mindenütt jelen van, „nincs hely, ahol Ő nincs ott”. Hasonlóan a Bölcshez, aki az elmélet leegyszerüsétének ellenére sem felejti el az elmélet mély vonatkoását.

Hávájá – a teremtés energiája, Elohim – az energia szűrője

Jobban kifejtve: magából [egyedül] a Hávájá névből nem jöhetnek létre világok, mivel az korlátlan [megnyilatkozása az isteni fénynek, amelyet a korlátozott lények nem lennének képesek befogadni, és elviselni]. A Hávájá név az Elohim név közegén keresztül szűrődik le és jut el a világokra, hogy létrehozza őket, és életet adjon nekik.
Valójában a teremtés a Hávájá névből származik. És annak ellenére, hogy írva van[38]: „Kezdetben teremtette Elohim…”, ami arra utal, hogy a teremtés az Elohim név közegén keresztül ment végbe. A teremtés lényegi ereje azonban mégis a Hávájá névben gyökerezik, ezt magából a név jelentéséből is látjuk, ugyanis a Hávájá név betűi (יהוה) a meháve (מהוה) szóra utalnak, amely annyit tesz: „létrehozni”.
[A teremtés mögött álló motiváló erőnek azért kell feltétlenül a Hávájának lennie,] mert minden aktivitás egy aktív erő kifejeződése által jön létre, a reveláció pedig a Hávájá névhez társul.
Ennek alapján megérthetjük a mondatot:[39] „Az Örökkévaló (Hávájá – יהוה) Király; az Örökkévaló Király volt; az Örökkévaló Király lesz.” Ez a mondat az idő keretében, múlt, jelen és jövő időt használva fejezi ki az Örökkévaló Királyi mivoltát, amely időrendi felosztás [az idő korlátozotsága] az Elohim névből ered, s mégis az Írás a Hávájá nevet használja itt, mivel minden végsősoron a Hávájá névből ered, csakhogy az Elohim név „közvetítésén” keresztül. [Más szavakkal] a Hávájá név ragyog rá minden világra, és minden teremtményre, így létrehozva és éltetve azokat [csakhogy mindez a teremtő erő az Elohim név által szűrödik le az egyes teremtmények szintjére].
Ez az az élet-erő amelyet mindent teremtmény érez, az élet érzékelése által. A minden egyes teremtményben meglévő élet-energia a Hávájá név fényéből származik, de Elohim név közegén keresztül fejeződik ki [a teremtmények felé].

Minden teremtményben isteni fény ragyog

[Ismét a fenti analógiát alkalmazva:] a tanár és a tanítvány vonatkozásában a tanítvány [e folyamat révén] képes befogadni és [elméjében] elhelyezni az adott fogalom fényét. Igaz ugyan, hogy ennek során korlátozódik és lepleződik a tanár lényegi fénye, és [az adott fogalom] analógiákba öltözik, [a végeredmény] azonban mégis az, hogy a tanár [átadja] a koncepciója fényét, amely ekképpen felragyog és beépül [a tanítvány] elméjébe. [Így, noha csak korlátozott mértékben, a máspiának az a tevékenysége, amellyel gondolatait leplezi és korlátozza, kommunikációt hoz létre, mivel a tanítvány egy olyan koncepciót kap, amelyet önmagától nem tudott volna kialakítani. Ezen túlmenően, mint a későbbiek során még kifejtjük, magában hordozza a tanár belső szándéka felfogásának lehetőségét.]
[A spirituális vonatkozásokban is hasonló a helyzet:] a minden teremtmény belső dimenziójában ott ragyogó, éltető fény és élet-energia nem más, mint – az Elohim név közegén keresztül leszűrődő – Hávájá név. [Amely habár leszürődik az Elohim név által, mégis végeredményben ugyanaz marad. Hasonlóan a tanármély elméletéhez, amely ugyan leegyszerűsített formában kerül a befogadóhoz, mégis végeredményben ugyanaz az elmélet marad.]
{Az isteni életerő vonatkozásában van egy további leplezési dimenzió is, mivel [jóllehet a teremtmény élőnek érzi magát] nem érzi, hogy élet-ereje isteni eredetű. Valójában azonban ez sem igazi leplezés, mivel [az élet-erő] isteni eredetű, és az ember (ha erre összpontosítja figyelmét) képes ezt felfogni.).}
Az Elohim név által megvalósított leplezés tehát nem valódi leplezés. Épp ellenkezőleg: fényt közvetít és tár fel egy alacsonyabb szinten, azaz olyan teremtményeknek, amelyek korlátozottak, és nincsenek a Hávájá név fényének szintjén. [Így] a Hávájá név fénye rájuk is ragyog.
Összefoglalás: Minden teremtmény belső dimenziójában ott ragyog az éltető fény és élet-energia amely nem más, mint – az Elohim név közegén keresztül leszűrődő – Hávájá név fénye. Amely habár leszürődik az Elohim név által, mégis végeredményben ugyanaz marad. Hasonlóan a tanármély elméletéhez amely ugyan leegyszerűsített formában kerül a befogadóhoz, mégis végeredményben ugyanaz az elmélet marad.
Fogalmak: cimcum.

4. fejezet
A próbáratételek

A „negyven év” isteni vonatkozása

Tehát, mint fentebb a tanár és a tanítvány [közötti kapcsolat] analógiája kapcsán kifejtettük, a tanítvány [nem csupán a tanár bölcsességének egy részét fogja fel – ahogy az analógiában a teremtmények felfogják az isteni élet-erőt –, hanem egyszersmind] megvan benne az a képesség is, hogy megértse a tanító belső, lényegi bölcsességét, azaz negyven év elteltével [teljes mértékben] felfogja tanítója tudását.
Hasonlóképpen az analógiában valóban elérhető, hogy minden ember felfogja az Or Éjn Szof lényegének és belső dimenzióinak revelációját, és hogy a Hávájá név feltárulkozott formában ragyogjon fel a lelkében. Ez akkor érhető el, amikor is az ember testével-lelkével arra törekszik, hogy eltávolítsa a lepleket és fátylakat, míg csak fel nem tárul előtte az Or Éjn Szof belső dimenziója és lényege, amely messze fölötte áll annak a külső szintnek, amely a világok létrejövetelének forrása.
[Az analógiában tehát nem egyszerűen csak negyvenévnyi idő elmúlásáról van szó, hanem negyvenévi megfeszített munkáról, amelyet a tanítvány annak érdekében végez, hogy megfejtse a tanár allegóriákba rejtett bölcsességének belső jelentését. Hasonlóképpen, ha odaadóan törekszünk arra, hogy megpróbáljuk értékelni azoknak a közegeknek a természetét, amelyeken keresztül az Örökkévaló kialakította létezésünk szerkezetét. Ha olyan csatornákként fogjuk fel ezeket, mint amelyeken keresztül az Örökkévaló közvetíti a fényét, kiérdemelhetjük az egész korlátozott szerkezetet meghaladó fény revelációját.]
Ahhoz, hogy ezt a folyamatot [amely által az ember végtelen isteni revalációt magát az Or Éjn Szofot érheti el] megmagyarázzuk, előbb az [életben fölmerülő] próbatételek fogalmát kell megértenünk. Írva van:[40] „Próbára tesz benneteket az Örökkévaló, a ti Istenetek”, azaz az ember próbára van téve: akadályokkal szembesül, amelyeket le kell győznie. Meg kell értenünk, mi az Örökkévaló szándéka azzal, hogy ilyen akadályok elé állítja az embert.
Összefoglalás: A tanár és a tanítvány közötti folyamatban, a tanítvány hoszzú idő munkája után a tanár bölcsességének legmélyét is felfoghatja. Hasonlóképpen elérhető, hogy minden ember felfogja az Or Éjn Szof lényegének és belső dimenzióinak revelációját. Ahhoz, hogy ezt megértsük, előbb az életben fölmerülő próbatételek fogalmát kell megértenünk.

A lélek hosszú útja

Bizonyos források[41] elmondják, hogy a léleknek a testbe történő lebocsátkozása nagy jelentőségű leereszkedés. Ahogyan ismert a magyarázat a Bölcsek mondásáról a Misnában:[42] „Tudd, honnan jöttél.” [Mert honnan is jött a lélek?] Mielőtt leereszkedett a testbe, a spirituális régiókban, az alsó és a felső Gán Éden-ben létezett. Ott [nyíltan] érzékelte az isteniséget, és [ennek az érzékelésnek az eredményeként] Isten-szeretetben és -félelemben állt, az Isteniségben megsemmisülve.
Ez a gondolat tükröződik az „Amint az Örökkévaló, aki előtt álltam, él…” mondat[43] [klasszikus chaszid értelmezésében.[44] Úgy magyarázzák, hogy Elijahu próféta ezzel a kijelentésével lelke spirituális régiókban való létezésére utalt.] Itt az „állás” fogalma (allegorikusan értendő, hiszen [a spirituális régiókban, mindenfajta testi aktivitást beleértve] állás és ülés [betű szerinti értelemben] nem létezik[45]) a bitul – nullifikáció állapotára utal.
[A lélek ezekről a csúcsokról] ereszkedett le a „lépcsőfokok [mögötti] rejtett réseken”[46] erre az anyagi világra, ahol roppant távol van az isteni fénytől. [Továbbá az anyagi világban] nem úgy érzékeli a fényt, mint a spirituális régiókban, mert az isteni fény, amely ezekre az alsó világokra ragyog, a legvégső fokig leplezve van. Csak egy sugár külső visszaverődése [tárul fel], és még az is anyagi formában észlelhető, azaz [az isteniséget] a mi anyagiasan orientált gondolkodásunk [látóterében] képzeljük el. [Az ilyen észlelés] tehát egyáltalán nem hasonlítható az isteni fénynek ahhoz a testetlen érzékeléséhez, amit a lélek a spirituális régiókban élvez.
A különbség tehát kettős: a) [A spirituális régiókban] egy magasabb szintű isteni fény tárul fel; b) [ez a fény] kevésbbé anyagi, inkább finomabb spirituális formában jelenik meg.
Emiatt [az érzékelési különbség miatt] az Örökkévaló iránt érzett szeretet és félelem, amit a lélek ezen a földi síkon megtapasztal, egyáltalán nem hasonlítható a spirituális régiókban érzett érzésekhez.
[A lélek] leereszkedésére] jellemző még a hesztér pánim – [az Örökkévaló] arcának elrejtéseis, egy palástolási folyamat, amely elrejti az isteni fényt, és leplezi szentségét. [Ezért az embernek] sokat kell fáradoznia, míg végül felfogja az isteni fényt. A lélek lebocsátkozása tehát nagyon nagy leereszkedés.
Ennek a lebocsátkozásnak a végső célja az ember előtt tornyosuló akadályok, amelyek a hesztér pánimból erednek, például az éltető befolyás eltávolodásával, mikor meggyöngül az egészsége, vagy csökken a jövedelme. Ez mind leplezi az isteni fényt, külső és belső akadályokat gördítve az ember elé, aki az imái és a Tóra-tanulás révén szeretne közel kerülni az Örökkévalóhoz. [A szándék az, hogy] az illető kiállja ezeket a próbákat, és minden próbatétellel és akadállyal szemben megállja a helyét. Ez volt a lélek lebocsátkozásának célja, és e folyamat által éri el egy magasabb fény feltárulkozását. [Még magasabb szinteket ér el, mint amilyeneket a lebocsátokázsa előtt, az Édenkertben tapasztalt]
Összefoglalás: A lélek magasztos szellemi csúcsokról erre az anyagi világra, ahol roppant távol van az isteni fénytől. Ennek a lebocsátkozásnak a végső célja az ember előtt tornyosuló akadályok, amelyek által elérheti egy magasabb fény feltárulkozását.

Ábrahám próbája

Első pillantásra szükségesnek látszik némi magyarázat arra vonatkozóan, hogy miért kell egy ilyen folyamat ahhoz, hogy a lélek előtt feltáruljon egy magasabb fény. [Miért kell a fölemelkedést egy ilyen leereszkedésnek megelőznie?]
Ez a következőképp magyarázható. A próbáratételek az igazság leplezéséből adódnak. Ha valaki tisztán látná az igazságot, annak az adott helyzet megoldása nem jelentene semmiféle problémát.[47] Mikor jelent problémát egy helyzet? Amikor az igazság rejtve van, és az illető ennek ellenére [elszántan folytatja és] kiállja a próbát, akkor ez az ember megtapasztalja a dolog [mögött rejtöző] igazságot.
[Hogy egy klasszikus példát idézzünk:] mikor Ábrahám Ur Kászdimban szembe került a próbatétellel [amikor még gyermek korában nem akarta elismerni Nimród király isteni mivoltát,és így az], tüzes kemencébe vetette.[48] Ábrahám nem gondolta, hogy a tűz nem emészti majd meg. Ha tudta volna, hogy nem égeti meg a tűz, akkor nem lett volna ez számára próbatétel [és könnyűszerrel tagadta volna meg a bálványimádást]. Ábrahám azonban nem tudta, hogy [csoda] fog történni. Épp ellenkezőleg: biztosra vette, hogy a tűz elemészti, mivel a tűznek ez a természetes tulajdonsága. [De mivel hitében erős volt, és kész volt feáldozni magát, csoda történt és így a fent említett rejtözködő igazság került felszínre, és egyértelmüvé vált Ábrahám igaza is.]

A természet fölött aratott győzelem

[A természet törvényei és korlátai az isteni önkorlátozás folyamatának következményei.] Sőt, a „természet” jelentésű héber szó: a טבע, számértékében megegyezzik az Elohim (אלהים) névvel.[49] Ez burkoltan arra utal, hogy a világban létező természeti törvények az Elohim névből származó öltözékek és szűrők származékai. Ebből származik a [világon létező] sok-sok különféle tulajdonság, amely [minden entitást] egyedileg meghatároz: ettől ég a tűz, ettől olt[ja a tüzet] a víz, ez teszi az egyiket meleggé, a másikat hideggé.
Ezzel szemben a korlátozatlan Hávájá perspektívájából nézve a tűznek és a víznek nincs semmiféle [ütköző] meghatározása vagy különbsége. Éppen ezért azon a szinten lehetséges, hogy a víz nem oltja a tüzet, és hogy a tűz nem éget. Miként a Talmud mondja:[50] „Ő, aki elrendelte, hogy az olaj égjen, elrendel[het]i, hogy az ecet égjen.” Mint a tűz és a víz amelyek nem nyomják el egymást. És mint Bölcseink az „Uralom és rettegés van nála; békét szerez magasságaiban”[51] verset elemezve mondották,[52] [A „magasságban”, azaz a spirituális régiókban más hajlandóságú angyalok vannak:] Mihály a víz angyala, Gábriel a tűzé. [Az Örökkévaló „békét szerez” köztük, hogy] ne semmisítsék meg egymást. [Sőt azt látjuk, hogy] néha, mint [például] az Elijáhu [próféta és Báál prófétái közötti konfliktusban,][53] a tűz emészti el a vizet. Mindezeknek az esetek a természet határait meghaladják, az Or Éjn Szofban van a forrásuk, amely korlátlan, és amelyet egyáltalán nem korlátoz a természet.
Ezzel ellentétben a világ müködése, egészében az Elohim név által felállított korlátok függvénye. Annak ellenére, hogy a világ létrejöttének forrása a Hávájá név, – mivel, mint azt a korábbiakban a „Hávájá király” vers kapcsán részletesen kifejtettük, egy adott entitás csak egy aktív erő revelációja folytán jöhet létre. – Mindazonáltal [a világ úgy jön létre, hogy] a Hávájá név fényének ragyogását is, az Elohim név szűri meg: leplezve, rejtve és lebocsátja [ezt a végtelen fényt] a korlátozás környezetébe. Ezek között a természeti korlátozások között vannak [a tűzre és a vízre ruházott különféle tulajdonságok,] például hogy a víz kiolt[ja a tüzet], a tűz pedig éget.
Ábrahám nem gondolta, hogy a természetet meghaladó rend feltárul a kedvéért. Ellenkezőleg: azt hitte, hogy továbbra is a természetes rend fog uralkodni, és őt elemészti a tűz. Ennek ellenére kiállta a próbát, és se az őt megégetni szándékozó Nimród és támogatói által támasztott akadályok, se a fenyegetések ellenére nem hagyta el az Örökkévalót.
[Ábrahám számára] ezek voltak a természet rendjének fátylai és leplezései. A legcsekélyebb mértékben sem zökkentették ki [eltökéltségéből. Épp ellenkezőleg,] rendíthetetlenül szembenézett ezekkel az akadályokkal, és a legcsekélyebb mértékben sem távolodott el az Örökkévalótól, noha ez azt jelentette, hogy tüzes kemencében elemésztettetik.
De csoda történt vele, és megmenekült. [Mi a természete ennek az eseménysornak?] Az által, hogy kiállta a próbát, eltávolította a természet fátyolait, mindazt az öltözéket és leplezést, amely az Elohim névből származik, és ennek folytán felragyogott neki az abszolút korlátlan Or Éjn Szof. Ennek a végtelen fénynek a perspektívájából pedig, a tűz nem szükségképp emésztő, mivel a tűznek csak a természet öltözékén belül van ily korlátozott tulajdonsága, és az Örökkévaló végtelen fényének perspektívájában ennek nem kell feltétlenül így lennie. Ezen a [magasztos] szinten nem létezik semmiféle korlátozás, semmiféle definíció. Miként azt feljebb már kifejtettük, a tűz égő természete, a természet korlátozott törvényeiből ered. Az Or Éjn Szof szintjén azonban nem feltétlenül kell, hogy a tűz égessen.
Ábrahám előtt e próbatétel kiállása révén tárulkozott fel ez a végtelen fény. Egyébként [a világ] viselkedését [összességében] a Hávájá névnek az Elohim név közegén keresztül átszűrődő feltárulkozása irányítja, azaz a Hávájá névnek csupán egy külső sugara.
Ahhoz, hogy kiérdemeljük az Elohim nevet meghaladó Hávájá név valódi és végtelen dimenzióját, [Ábrahámhoz hasonlóan] akadályokat kell legyőznünk. Az akadályokkal eltökélten szembenézve, és az Elohim névből eredő fátyolozásból és leplezésből eredő fizikai szükségszerűségekkel dacolva megtapasztalhatjuk a természet határait meghaladó Or Éjn Szof végtelen tulajdonságainak feltárulkozását.
Összefoglalás: A természet törvényei és korlátai az isteni önkorlátozás folyamatának következményei. Mikor Ábrahám Úr Kászdimban szembe került a próbatétellel biztosra vette, hogy a tűz elemészti, mivel a tűznek ez a természetes tulajdonsága. De mivel hitében erős volt, és kész volt feláldozni magát, csoda történt és így a fent említett rejtözködő igazság, az Or Éjn Szof szintje került felszínre, amely szinten nem feltétlenül kell, hogy a tűz égessen.

A mindennapok akadályai

Kifejtettük már, hogy ha a Hávájá név végtelen dimenziói a maguk igazi valójában, az Elohim név közvetítő közege nélkül tárulkoznának fel, akkor ennek a feltárulkozásnak a fogadására ez a világ nem lenne képes, azaz nem létezhetnének korlátozott és én-tudatos (a chászid terminológiában: jés) entitások. Ezt egyedül az teszi lehetővé, hogy Hávájá név az Elohim névbe öltözik, és [kifelé] csak egy külső sugara tárulkozik fel.
Mindazonáltal épp ez az a folyamat amely lehetővé teszi a Hávájá név belső, lényegi és végtelen dimenziójának bizonyos revelációját, a próbáratételek kiállása által, mint ahogy azt fentebb magyaráztuk. Ábrahám ősatyánk példáján megmutattuk, hogy az akadályok legyőzése útján a végtelen Or Éjn Szof [az isteniség egy magasabb dimenziója] tárult fel előtte. Hasonló folyamat megy végbe – noha a mikrokozmoszban –, amikor az egyén a világ természetes rendje által támasztott kihívásokkal kerül szembe, amelyek a Tóra-tanulásban és az istenszolgálatban történő [előrehaladást] hátráltató akadályok és leplezés formájában jellenek meg.
Ha az ember eltökélten szembeszáll minden akadállyal és hátráltató körülménnyel, nem hagyja magát elválasztani az Örökkévalótól, és [minden akadály ellenére] belemerül a Tóra-tanulásba és az Örökkévaló szolgálatába, a maga egyéni képességeinek megfelelően, akkor részesül a természet rendjét meghaladó magasabb fény bizonyos mértékű revelációjában.
[Az említett kihívások nemcsak élet-halál természetűek, hanem közéjük tartoznak azok is, amelyekkel az ember a mindennapi lét során találkozik. Ez a szembesülési folyamat] a célja annak, hogy a lélek lebocsátkozik e földi sík valamelyik anyagi entitásába, a természet rendjének korlátai közé. Első pillantásra úgy tűnik, hogy a természet rendje megköveteli, hogy az ember egy bizonyos magatartásformát kövessen. Az üzleti élet világában például [szükségesnek látszhat] a korán kelés, a kései hazatérés és az egész napi munka. [E szemlélet szerint] ha valaki időt szakít magának az imára vagy a tanulásra, az minden bizonnyal veszteséggel jár.
Hasonlóképpen úgy tűnhet fel, hogy az embernek bizonyos fortélyos módszereket kell alkalmaznia a munkája során, hogy képtelenség az igazság útján járni, mert az utóbbi a világ menete ellen szól, és miatta az ember inkább veszteséget szenved, mintsem hasznna származna belőle. Ám az ilyen fajta gondolkodás téves, hiszen a világ rendjének valódi mivolta nem mond ellent a Tórával és Istennel való foglalkozásnak, illetve az igazság követésének. Ahogyan azt feljebb már kifejtettük – ugyanis a szürők és fátylak [amelyek az igazságot takarják el] nem valódi takarók.
[Mi a] végső cél? Az, hogy az ember minden akadály és hátráltató körülmény ellenére szilárd maradjon, megfelelő módon imádkozzon, és a Tóra-tanulást illetően mindennap tartsa magát az önmaga által megszabott időrendhez. [A Tóra iránymutatását követve,[54]] „Tartsd magadat távol a hazugság szavától”, az embernek tartózkodnia kell mindennemű fondorlatosságtól, mindig egyenesen és becsületesen kell viselkednie, és vigyáznia kell, hogy napi üzletei során akár csak a legcsekélyebb tilalmat se hágja át.
Aki legyőzi az ilyen természetű akadályokat, az előtt [bizonyos mértékben] feltárul a természetet meghaladó magasabb fény. Egyszerűen fogalmazva: látja, hogy a világban látszólag uralkodó nézetekkel ellentétes [szemlélete] dacára még akkor sem veszít semmit, ha tartja magát a Tórához és a Tóra micváihoz, és ha belemerül a Tóra-tanulásba és az Örökkévaló szolgálatába. És nemcsak hogy nem veszít mindez által, hanem valóban érzi lelkében a magasztos isteni fény megnyilvánulását, és minden ereje és élet energiája ebből a magasztos isteni fényből származik, amely messze a világ rendjéhez igazított isteni fény szintje fölött áll. Isten szolgálatával és erőfeszítésével egyenes arányban emelkedik szintről szintre [az Örökkévalóval való kapcsolatában].
Ez a céljuk a próbatételeknek, amelyekről azt mondják: „És az Örökkévaló, a te Istened próbára tesz téged” – azaz az embernek el kell jutnia a természetet meghaladó Or Éjn Szof revelációjához. Ez a szint tárult fel Ábrahám előtt a próbatételekor, és ugyanígy tárul fel minden egyes próbatétel által.

Az élet célja

A fentiekből megérthetjük az ember egész életművét [amely nem más, mint hogy] a Hávájá és az Elohim neveket egységre hozza, illetve tudatában legyen annak, hogy az Elohim név a valóságban nem leplezi a Hávájá nevet. Az Elohim név ugyanis, ahogy a Hávájá is, az Or Éjn Szof lényegének egyik kifejeződése, és a lényeg egyik kifejeződése nem leplezheti ugyanannak a lényegnek egy másik kifejeződését.
A Hávájá a létezés forrása, amely minden teremtményt létrehoz. [Továbbá: noha a Hávájá fénye az Elohim név közegén keresztül ragyog], valójában az Elohim név semmilyen öltözéke és fátyola nem leplez. Épp ellenkezőleg: közvetítik a fényt egy alacsonyabb szintre, és [lehetővé teszik] hogy a Hávájá fénye leszálljon a korlátozott természetű teremtményekre, hogy létrehozza és éltesse őket. Bármilyen szinten [létezik is egy teremtmény, végsősoron] élet energiája a Hávájá fényéből származik.
Mint majd elmagyarázzuk, [ennek a koncepciónak az ismerete arra kell hogy sarkallja az embert,] hogy a rá vetülő isteni fénybe és élet-energiába kapaszkodjon, és ne azokba a közegekbe és fátylakba, amelyeken keresztül az eljut hozzá. Mikor pedig az ember eléri ezt, ([az Örökkévalóba] kapaszkodik és egyesül Vele) a próbatétel [kiállása] által, akkor az ember előtt feltárul egy magasabb rendű fény, feltárul előtte a természetet meghaladó Or Éjn Szof.
Összefoglalás: Az ember életcélja, hogy a Hávájá és az Elohim neveket egységre hozza, illetve tudtába legyen annak, hogy az Elohim név a valóságban nem leplezi a Hávájá nevet.
Ábrahám ősatyánk példájához hasonlóan – noha a mikrokozmoszban –, az egyén a világ természetes rendje által támasztott kihívásokkal kerül szembe, amelyek a Tóra-tanulásban és az istenszolgálatban akadályozzák. Ha az ember eltökélten szembeszáll minden hátráltató körülménnyel, akkor részesül a természet rendjét meghaladó magasabb fény bizonyos mértékű revelációjában. És egyesíti a két istennevet.
Fogalmak: Gán éden, bitul.

5. fejezet
Bábel tornyának bűne

A megosztás nemzedéke

A fentiek alapján meg kell, hogy értsük, mi a kapcsolat a „Tudd meg ma, és vedd szívedre, hogy az Örökkévaló [Hávájá] az Isten [Elohim]” vers, és az azt megelőző vers között, amely az Egyiptomból történt kivonulásról és az Erec Izráelbe történő belépésről szól, mivel az Egyiptomból történt kivonuláson és az Erec Izráel-i belépésen keresztül tudatosul az emberben, hogy „Hávájá és Elohim mind egy”.
Mélyebben kifejtve: A Pri Éc Chájim[55] azt írja, hogy azok a zsidók, akik kiállták az egyiptomi szolgaságot, a Bábel tornyát építő nemzedék reinkarnációi voltak, akik a téglával és habarccsal végzett kemény munkájuk által bűnhődtek az „és a tégla szolgált nekik kő gyanánt, a gyanta pedig vakolatul”[56] bűnéért.
Hogy ezt megértsük, meg kell értenünk a bábeli torony nemzedéke bűnének természetét, amelyet a Tóra-irodalom dor haflaga, „a megosztás nem­zedéke” néven emleget. Ez a megnevezés arra utal, hogy bűnük a megosztás és az elkülönülés volt. [Nem arról van szó, hogy a személyes kapcsolatok terén voltak megosztottak,[57]] hanem hogy elválasztották a Hávájá illetve az Elohim neveket egymástól, azaz [úgy képzelték], hogy az Elohim név ténylegesen leplezi a Hávájá nevet – mentsen tőle az ég! –, s következésképp ami ezen a világon történik, azt maga az Elohim név irányítja (amint azt majd a „Hávájá elhagyta az országot”[58] vers értelmezésének kontextusában elmagyarázzuk).
Ez a [téves] koncepció oda vezet, hogy az ember az [ezen a világon létező isteniség] fátylait és leplezéseit alapvető fontosságú valódi entitásoknak tekinti, [és ez a gondolat pedig következésképp] arra indítja, hogy hódoljon be a világot külsődlegesen uraló normák előtt, amelyek hátráltatják és elejét veszik az isteniséggel [való kapcsolatnak].
Ez szöges ellentéte a Hávájá és az Elohim nevek egységének, [amely viszont arra a következtetésre vezet] hogy egyáltalán nincs is [valódi] leplezés. [Épp ellenkezőleg,] minden [látszólagos] leplezés a revelációt szolgálja, hogy eljuttassa a fényt egy még alacsonyabb és még távolabbi szintre. [Amint azt fentebb említettük a [tudást átadó] tanító és a tanuló analógiáján – a tanító] tömörített formában közvetíti a koncepciót, és analógiákba is burkolja, mely utóbbiak idegenek magától a koncepciótól. Ennek az egész folyamatnak mindazonáltal az a célja, hogy feltárja a tanító tudásának fényét a tanítvány előtt (és végső fokon lehetővé tegye, hogy a tanítvány behatoljon a tanító bölcsességének mélységeibe).
Spirituális értelemben hasonló motívum érvényesül a Hávájá és az Elohim nevek esetében is. Tehát [jóllehet] az isteni fény [a világ materiális entitásaiba öltözködik és azoknak fátylait ölti, a legfontosabb mégis az, hogy ez a fény] keresztülhatol ezeken az öltözékeken és fátylakon, az embernek [ebbe a fénybe] kell kapaszkodnia, és a Tóra tanulásával és Tóra micváinak betartásával ezzel kell egyesülnie.
[Az embernek rá kell jönnie, hogy] semmi sem választja el, semmi sem tartja vissza az istenitől. (Ha pedig vannak előtte akadályok, amelyek [látszólag] megakadályozzák a Tóra-tanulásban és a micvák megtartásában, szembe kell néznie a kihívással, és nem szabad engednie, hogy meggátolják vagy visszatartsák. Mint föntebb magyaráztuk, az ilyen [erőfeszítések] által tárul majd fel előtte a magasabb rendű fény.)
A felosztás – [Hávájá és Elohim] szétválasztása – egy szögesen ellenkező megközelítést tükröz. A dor háflágá – a megosztás nemzedékével kapcsolatban említett verset[59] – „Szerezzünk magunknak nevet” – kommentálva a Börésit Rábá (38:8) elmondja: „Jismael rabbi azt tanította: A sém [név] szó egyetlen jelentése a hamis istenek imádása.” Azaz a dor háflágá bűne az idegen istenek imádása volt.
Összefoglalás: Azok a zsidók, akik kiállták az egyiptomi szolgaságot, a Bábel tornyát építő nemzedék – „a megosztás nemzedékének” reinkarnációi voltak. „A megosztás nemzéke” megnevezés arra utal, hogy bűnük a Hávájá illetve az Elohim nevek egymástól való elválasztása volt. Úgy képzelték, hogy az Elohim név ténylegesen leplezi a Hávájá nevet.

„Kezdetben… nem volt hely a világok megalapozására.”

Ez a következőképpen magyarázható: Mint fentebb kifejtettük, magából a Hávájából lehetetlen, hogy egy magát függetlennek érző entitás –egy jés jöjjön létre. Ha ugyanis a Hávájá név [minden korlátozás nélkül] felragyogna, a világok nem lennének képesek befogadni a fényét, azaz nem létezhetne a korlátozott és független lét fogalma. {Ismét egy bizonyos fogalom átadásának fentebb említett analógiájára támaszkodva: ha a tanító az adott gondolatról alkotott lényegi koncepcióját teljes egészében feltárná, a tanítvány nem lenne képes befogadni, sőt gondolatai teljesen összezavarodnának. (Mint köztudott, ez „edényei megsemmisülését” jelenti.)
Hasonló a helyzet a spirituális régiók analógiájában: ha a Hávájá név lényegének fénye feltárulna, a világok nem létezhetnének önnáló entitásként. Ahogy ezt az Éc Chájim írja:[60] „Kezdetben mikor egy tiszta, magasztos fény vett körül minden létezést, nem volt hely a világok megalapozására.” A „nem volt hely” kifejezés [nem anyagi értelemben vett helyre vonatkozik], hanem arra a fogalomra, hogy az önmagában létező „egyszerű, fenséges fény” revelációja nem tette lehetővé [korlátozott] világok létezését.}
Ez utóbbi csak az Elohim név közegén keresztül lehetséges. Miként a vers mondja:[61] „Kezdetben teremté Isten [Elohim]…” [Elohim] a Hávájá név fényét limitáló önkorlátozó és leplező attribútumot képviseli, amely számos öltözékbe burkolja [a Hávájá név fényét], mígnem egy önnáló létezés létrejön.
Ebben a kontextusban megérthetjük Bölcseink kijelentését:[62] „Nincsen egyetlen fűszál sem ezen a földi síkon, amelyhez ne tartozna egy mázál, amely növekedést parancsol neki.” Minden egyes fűszálra (és hasonlóképpen minden egyes teremtetésre) jut egy külön mázál, azaz a [spirituális] befolyásnak egy olyan forrása, amelyből élet-erejét [meríti].
Ezek a mázálok, amelyek [egy magasabb] forrásból [nyerik élet-erejüket], a spirituális régiók angyalai [akik maguk egy még magasabb forrásból kapják azt], mint arra a következő vers[63] utal: „Mert magas őrködik magas fölött.” Az angyalok számára a végső forrás az Elohim név. Ezért nevezik magukat az angyalokat Elohim-nak[64] vagy Elohim fiai-nak.[65] Ezek reprezentálják azokat a közegeket, amelyeken keresztül az [isteni] fény és élet-energia eljut e világ összes anyagi entitásához.
Összefoglalás: Az írás azt mondja: „Nincsen egyetlen fűszál… amelyhez ne tartozna egy mázál, amely növekedést parancsol neki.” Ezek a mázálok, a spirituális régiók angyalai. Ezek reprezentálják azt az – Elohim névből származó – közegeket, amelyen keresztül az isteni fény és élet-energia eljut e világ összes anyagi entitásához.

„Vajon dicsekszik-e a fejsze annak ellenében, ki vele vág?”

Ez megmagyarázható egy már ismertetett elv alapján: nevezetesen, hogy az anyagi lét csak a létezése forrását jelentő fény korlátozása és leplezése útján jöhet létre. Ez, [a fény] öltözékekbe és fátylakba burkolózása útján történik. Tehát ahogyan a fény áthalad az angyalok és a mázálok közegén, [egy látszólagos szinten] egyre jobban csökken, egészen addig, [míg lehetőség nem nyílik] az anyagi létezésre. (Az entitás anyagi természetének foka pedig az amely meghatározza azoknak a közegeknek a sokaságát [amelyeken a fénynek át kell haladnia], amíg [az adott anyagi entitás] létre nem tud jönni.)
A teremtés lényegi [potenciálja] mindazonáltal a Hávájá névből származik; a Hávájá [minden létezés] kreatív [ereje]. Ahhoz azonban, hogy létrehozhasson egy olyan entitást, amely amely önnálló entitásként fogja fel önmagát, s amely a saját szintjén [később magának] a Hávájá névnek a fényét is betudja fogadni, amely élteti és létrehozza, at Elohim név közegén kell, hogy áthaladjon. A lényeg tehát, a Hávájá név fénye, amely áthalad az Elohim név közegén (továbbá az angyalokon, a mázálokon és más közegeken, amelyeknek mind az Elohim név a forrásuk), egészen addig, míg lehetőség nem nyílik rá, hogy [a végtelen] isteni fényből ténylegesen létrejöjjön egy anyagi entitás.
Miután ezt megértettük, nyilvánvalóvá válik, hogy a közeg önmagában semmi, mivel sem a befolyásnak, sem az élet-erőnek nem forrása, hanem csupán közvetíti a teremtett entitásokhoz a teremtő [erőt], az isteni fényt, következésképp magának [az önmagában való] közegnek semmiféle jelentőséget nem tulajdoníthatunk. Amiképpen írva van:[66] „Vajon dicsekszik-e a fejsze annak ellenében, ki vele vág?” Igaz ugyan, hogy [a fákat] fejszével döntik ki, de ezért mégis a fát kivágó ember a felelős, nem a fejsze. A fejsze önmagában, magától nem csinál semmit: a cselekvést a fejszét használó ember hajtja végre. Ezért hát sohasem mondhatunk olyasmit, mint például: „Milyen szép épületet emelt ez a fejsze!” vagy „Milyen dicséretre méltó a fejsze, amiért ilyen nagyszerű házat épített!” Az épületet az ember emelte: őt kell dicsérni, és az épület az ő hírnevét viseli. Azonban se a fejszének [se egyetlen más szerszámnak, amit használt] a hírnevét nem viseli az épület, mivel ezek csupán az épület létrehozásához felhasznált eszközök: nem ők az építők. Ezek az eszközök nem dönthettek [afelől, hogy felépüljön-e az épület vagy sem], és önmagukban nem is lett volna erejük felépíteni. Ellenkezőleg: az ember az építő [ő hozta meg az építés megkezdésére vonatkozó döntést, és ő volt a szerszámokat irányító erő].
Hasonló koncepciók érvényesülnek a spirituális régiók közvetítő közegei esetében is, amelyek nem többek, mint „fejsze a fadöntő kezében”. A befolyás keresztülmegy rajtuk, de a befolyást nem a saját erejük hozza létre, és azt sincs módjukban eldönteni, hogy továbbadják-e, vagy sem. A befolyás forrása az isteniség: az Örökkévaló hozza létre az akarata eredményeként. És [akkor] ez a befolyás egészen addig halad át a fentebb említett közegeken, míg anyagi entitások nem jöhetnek létre,amelyek a maguk szintjén fényt és élet-energiát kapnak.
[A fentiek egy olyan elmélettel kapcsolatosak], amelyet más források[67] az „És megáld az Örökkévaló minden cselekedetedben” vers[68] értelmezésének kontextusában magyaráznak. [A vers] arra utal, hogy az embernek „cselekednie” kell, azaz részt kell vennie az anyagi [világ] aktivitásában, például a kereskedelemben, mivel az embernek [abban a formában] kell befogadnia az [isteni] fény élet-erejét és élet-energiáját, ahogyan az lebocsátkozik [az anyagiság] szintjére. Ha az ember képes volna spirituális fényből meríteni az élet-energiáját, például intellektuális élvezetekből és hasonlókból, akkor nem venne részt sem az üzleti életben, sem más anyagi jellegű foglalatosságban.
(Azt hogy hogyan lehetséges életenergiát nyerni spirituális élvezetekből a lelkek esetében látjuk amelyek az Éden kertben az isteniség fogalmából merítik élet-energiájukat, ahogy az az „ülni és az Örökkévaló jelenlétének kisugárzásából élvezni”[69] mondatból is kitetszik. Az Eljövendő [Megváltás korszakát] illetően,[70] Bölcseink így kommentálták:[71] „Az Eljövendő Világban nem lesz sem evés, sem ivás…, hanem az erényesek a koronájukkal a fejükön ülnek majd, és az Ő jelenlétének kisugárzását élvezik.” Ahogy mi ma az anyagi étel-italból merítjük az élet-energiánkat, úgy merítik majd ők az Eljövendő [Megváltás korában] az élet-energiát az Örökkévaló kisugárzásában való tartózkodás gyönyörűségéből.)
Mivel [jelenleg] anyagi formában kell kapnunk az élet-erőnket, a befolyásnak keresztül kell mennie anyagi világunk tevékenységének közegén, azaz a befolyásnak le kell ereszkednie arra a szintre, amelyen tevékenykedünk. A befolyás maga mindazonáltal isteni eredetű.
Ez a befolyás számos közegen hatol át: angyalokon, mázálokon, sőt még az az ember anyagi entitásokkal folytatott kereskedelmi tevékenységén is, és kenyérbe és más olyan anyagi dolgokba öltözik, amelyekből az ember az energiáját meríti. [Ez az enrgia azonban továbbra sem más mint] csupán a közegekbe öltöző és rajtuk keresztülhatoló isteni fény.
Összefoglalás: Maga az a közeg, mint például a mázálok, amely közvetití az isteni energiát erre a fizikai világra, önmagában nem a befolyásos, mivel nem az élet-erőnek forrása, hanem csupán közvetítője. Hasonló ez ahhoz, ahogy a fákat fejszével döntik ki, de ezért mégis a fát kivágó ember a felelős, nem a fejsze.

A sikeres munka, és Isten szolgálata

Mikor az ember megérti és mint magától értetődőeket elfogadja ezeket a gondolatokat, nem fog többé [túlzottan] aggodalmaskodni és nyugtalankodni világi ügyek miatt, hanem az Örökkévalót állítja teljes figyelme középpontjába, ami imájában és a Tóra-tanulásban fejeződik ki. Az e világi ügyekben való részvétel nem fogja sem nyugtalanítani, sem megakadályozni az Örökkévaló szolgálatában.
[Ez a fajta megközelítés azért lesz lehetséges,] mert az illető teljes mértékben felfogja, hogy a lényeg az isteniség, és hogy az Örökkévaló ruházza fel őt élet-energiával. [Rájön, hogy] mindazok a közegek és mindazok az anyagi entitások, amelyekbe ez a befolyás öltözködik (például a kereskedelmi tevékenysége, vagy a kenyér, amit megeszik), önmagukban és önmaguktól semmik: nem élet-ereje lényegi forrásai. A lényeg az isteni fény, amely életti az embert. Minden anyagi entitás csupán az isteni fény beburkolására szolgáló közeg és eszköz, aminek célja az, hogy ez az élet-erő az anyagi síkon, [minden entitásnak] a maga szintjén kifejeződhessen.
Következésképp [mármint miután az ember megérti, hogy nem az anyagiak a legfontosabbak] elképzelhetetlen, hogy ezek a dolgok zavarják vagy megakadályozzák abban, hogy az imára és a Tóra-tanulásra összpontosítson, mivel [ekkor már tudatában van, hogy] az isteniség a lényeg, és hogy neki ragaszkodnia kell az Örökkévalóhoz és az Örökkévaló Tórájához.
[Ez a szemlélet] az üzleti tevékenysége [természetét is befolyásolni fogja]. Nem fog ravaszkodni, nem fog annyira belemerülni a munkába, hogy az megakadályozza a megfelelő időben történő Tóra-tanulásban és imádkozásban. Épp ellenkezőleg: olyan kenyérkereső tevékenységet fog keresni magának, amelyik nem hátráltatja a mindennapos imádkozásban és Tóra-tanulásban, és bízni fog az Örökkévalóban, aki élet-erővel ruházza fel és biztosítja a megélhetését,[72] amiképpen az írva van:[73] „Ő az, aki neked erőt ad, hogy sikert arass.”
Nyilvánvaló, hogy [az e szemlélet talaján álló] ember nagy figyelmet fordít a lelkére, és vigyáz, hogy ügyei és munkája során a legcsekélyebb mértékben se sértse meg [a Tóra törvényeit]. Mivel tudja, hogy a munkája csupán közeg és eszköz, amelyekbe a neki életet biztosító isteni fény és élet-energia öltözik, ezért [úgy gondolkodik], hogy az illető eszköznek méltónak kell lennie az isteni fényhez. És ha [ez az ember] netán – óvjon tőle az ég! – valamilyen tilalom megszegésének akár csak a legcsekélyebb jelét észleli is [a tevékenysége során], akkor az nem lesz alkalmas edény a fény befogadására. Csak az olyan ügyletek szolgálhatnak az embernek életet adó isteni fény és élet-energia közegéül, amelyekben nyoma sincs bűnnek vagy valamilyen tilalom megszegésének.
[Ez a fajta megközelítés] a Hávájá és az Elohim név egyesítésének [függvénye], azaz hogy az illető megérti, hogy az Elohim név egyáltalán nem leplezi a Hávájá nevet, hogy Hávájá minden teremtés forrása, [és ez a kreatív erő] hatol át az Elohim név közegén.
Ez elvezet ahhoz a felismeréshez, hogy semmiféle közegnek azaz az angyaloknak és a mázáloknak nincs önálló jelentősége. Ezek csupán eszközei a befolyás közvetítésének, és a favágó kezében lévő fejszéhez [hasonlíthatók]. Hasonlóképpen [minden] anyagi entitás csupán edény, amelybe az isteni erő öltözik, következésképp egyáltalán nem tekintendők alapvető fontosságúnak. Az alapvető fontosságú a rajtuk keresztül közvetített isteni erő. Következésképp az embernek alkalmazkodnia kell, és erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy tevékenységét úgy irányítsa, hogy az méltó legyen az isteni fényt befogadó edényhez. Ennélfogva tehát nem fog ravaszkodni, és nem merül bele túlságosan a tevékenységébe. [A munkája] nem fog neki gondot okozni, nem fogja se zavarni, se meggátolni sem a Tóra-tanulásban, sem az imádkozásban, sem az Örökkévaló szolgálatában.
Mindez már csak azért is igaz, mert ezek az entitások önmagukban sem akadályozhatják meg az Örökkévaló szolgálatában, mivel az [isteni fény] tekintetében nem jelentenek igazi leplezést. Erre, mint fentebb kifejtettük, nincs is lehetőség. Ellenkezőleg: e közegek mindegyikének az a szerepe, hogy közvetítsék az isteni befolyást [valamelyik alacsonyabb szintre]. Hogyan akadályozhatnának meg bárkit is az Örökkévaló szolgálatában?
Csak a felületes tudású, felszíni dolgokhoz kötődő ember feledkezik meg az isteniségről, csak az ilyen ember tekinti fontosnak az anyagi entitásokat, és adja át magát nekik. És ha ez megtörténik, ezek [az anyagi entitások] visszafogják és hátráltatják [a spirituális tevékenységét]. Ha azonban szívével-elméjével az Örökkévaló egységére összpontosít, [ha felfogja,] hogy egyedül az Örökkévaló „ad erőt a jólétre”, hogy mindezek a közegek csupán közvetitői az [isteni] befolyásnak, és hogy az Örökkévaló az alapvető fontosságú, akkor semmilyen – se külső, se belső – tényező nem fogja se visszatartani, se akadályozni.
Egyedül az Örökkévalóhoz fog ragaszkodni. (Munkájában csak akarata felszíni dimenziói fognak résztvenni. Csak azért fogja keresni az ilyen tevékenységet, mert, mint fentebb az „És megáld az Örökkévaló minden cselekedetedben” vers kontextusában elmagyaráztuk, szükség van rá, hogy [az isteni befolyás] kereszülhatoljon a [fizikai] tevékenység [közegén]. Következésképp az ilyen ember a fentiekben ismertetett erkölcsös módon fogja megszerezni kenyerét,) és ezáltal kiteljesedik [az a kapcsolat, amely őt] az Örökkévalóhoz, az Örökkévaló Tórájához és az Örökkévaló szolgálatához fűzi.
Összefoglalás: Ha az ember a Hávájá és az Elohim neveket egyesíti, akkor teljes mértékben felfogja, hogy a lényeg az isteniség, és hogy az Örökkévaló ruházza fel őt élet-energiával. Rájön, hogy mindazok a közegek, amelyekbe ez a befolyás öltözködik például a kereskedelmi tevékenysége, vagy a kenyér, amit megeszik, önmagukban nem élet-ereje lényegi forrásai. Innetől kezdve nem fog többé aggodalmaskodni világi ügyek miatt, hanem az Örökkévalót állítja figyelme középpontjába.

6. fejezet
A szellemi bálványimádás

„Isten elhagyta az országot”

Mindezek ellenére [akadnak olyan emberek], akik – mentsen tőle az ég! – elválasztják egymástól a Háváját és Elohimot, akik azt hiszik, hogy – mentsen tőle az ég! – az Elohim név valóban leplezi a Hávájá nevet, és hogy a világ minden történése az önmagában az Elohim névben gyökerezik. Ebből következik, hogy [az ilyen emberek szemében] a közegek a legfontosabbak, és azokat tartják élet-erejük forrásának.
Erre [a téves gondolkodásmódra] utal az „Isten (Hávájá) elhagyta az országot”[74] vers is, vagyis [hogy az Örökkévaló nem közvetlenül irányítja a földre], hanem a befolyás a mázálokon keresztül érkezik erre a földi síkra, amelyek a saját erejük befolyásával ruházzák fel [ezt a földet]. És mivel [egy ilyen személy] a befolyás [valódi] forrásainak [látja ezeket a közegeket], ezért fontosnak tekinti őket. (Ez viszont arra vezeti, hogy az anyagi entitásokat hasonlóképpen fontosnak tartsa, hajszolni kezdi őket, és minden erejét és lehetőségét ezek megszerzésére, s ezáltal vagyona gyarapítására használja.) Ebben gyökerezik a csillagok (mázálok) és a bálványok imádata.[75] Az emberek hajlonganak előttük, mert fontos entitásoknak és befolyások forrásainak tekintik őket.[76]

Bálványt imádni „szellemi tisztaságban”

Ennek a magyarázatnak az alapján megérthetjük azt amit Bölcseink mondottak:[77] „A diaszpórában élő zsidók szellemi tisztaságban szolgálják a hamis istenségeket.” Ez a kijelentés első pillantásra magyarázatot igényel, hiszen a zsidók többsége a diaszpórában él. Hogyan állítható hát, hogy – mentsen tőle az ég! – hamis istenségeket szolgálnak?
Ez a mondás a következőképp fejthető ki. A hamis istenség imádása szószerint azt jelenti, hogy az illető fejet hajt és meghajol a csillagok, a csillagképek, a Nap, a Hold és hasonlók előtt. Miért? Azért, mert fontosnak és a befolyás forrásának tekinti őket, mint azt ebből a versből is gondolhatnánk [tévesen][78]: „És a nap érlelte ízletes gyümölccsel, és a holdfénytől sarjadó zamatos terméssel”.
([A vers valójában nem azt állítja, hogy ezek a befolyás forrásai,] hanem hogy csupán közegek, mint a fejsze a favágó kezében. [A fentebb említett személyek mindazonáltal] tévednek, és [ezeket a közegeket] fontos entitásoknak tekintik, mintha – mentsen tőle az ég! – a saját erejükből vennék az általuk közvetített befolyást.)
Ehhez hasonlóan a hamis istenségek imádása elvontabb értelemben azt is jelentheti, hogy az ember fontosságot tulajdonít az anyagi javaknak, [és úgy veszi, mintha azok] a Napból, a Holdból, a csillagokból és a csillagképekből merítenék a befolyást, és ezek lennének életük forrásai. Ahogyan a szó szoros értelemében a bálványimádás annyit jelent, hogy a hamis istenségek imádásakor fejet hajt valaki, úgy elvont értelemben azt jelenti, hogy valaki szellemileg meghajol, [sőt] az egész gondolkodását aláveti azoknak a javaknak, amelyek a csillagokból és a csillagképekből merítik a befolyást.
Az ilyen ember érzéseit és gondolatait az anyagi szükségletek és a kenyérkeresés uralja, ezért a kereskedés során ravaszkodik, mert azt hiszi, hogy ez hasznot hajt neki, és elfelejti, hogy az Örökkévaló – áldott legyen! – ad neki „erőt a jólétre”. Ha – mentsen tőle az ég! – veszít valamilyen ügyleten, nem fogja fel, hogy ezt az Örökkévaló szabta ki rá a [méltatlan] viselkedéséért, hanem azt hiszi, hogy a veszteségét a saját üzleti tévedései okozták, és ha másképp cselekedett volna, akkor most haszna lenne rajta.
Ezen a talajon állva alapvetően fontosnak tartja az anyagi világ üzleti tevékenységét, minden gondolatát ennek szenteli, és egyre újabb ravasz taktikákat alkalmaz. Lelke és agya nap mint nap csak az üzlettel foglalkozik. Ezek a gondolatok megzavarják és elvonják a figyelmét ima közben, és megakadályozzák abban, hogy [belemerüljön] a Tóra-tanulásba és az avodába.
[Elvont értelemben] ez hamis istenségek imádása, amely [egyébként] nagyon hasonlít a hamis istenségek tényleges, szószerinti imádásához. És ez a „A diaszpórában élő zsidók szellemi tisztaságban szolgálják a hamis istenségeket.” mondás értelme. Ugyanis az üzleti tevékenységbe való belemerülés [ami a diaszpórában elterjedt szokás], a ravaszkodás, az Örökkévalóról történő elfeledkezés, és az a fajta gondolkodás, miszerint „az én erőm és kezem hatalma szerezte nekem ezt a dús eredményt”[79] egyenértékű a hamis istenségek imádásával.
Mindazonáltal a hamis istenségek imádásához a kijelentés a „szellemi tisztaság” jelzőt társítja, ami arra utal, hogy ezeknek az embereknek a magatartása némiképp igazolható, mivel diaszpórában élnek. Már pedig a diaszpórában az isteni fény az Ászijá öltözékét ölti, amely, mint más források magyarázzák,[80] nagyon durva öltözék, és annyira leplezi és rejti az [isteni] fény spiritualitását, hogy az nem is látható.
Ennek ellenére ezeket az embereket „hamis istenségek imádóinak” nevezik, mivel tudniuk kell, hogy valójában – mint fentebb elmagyaráztuk – nincs se leplezés, se elrejtés. (Az Ászijá goromba öltözéke annyira leplezi a fény spiritualitását, hogy az nem érezhető és nem látható. Igazából mindazonáltal a leggorombább öltözék sem leplezi ténylegesen [a fényt]. Épp ellenkezőleg: egy lentebbi szintre közvetíti – mint fentebb magyaráztuk – az [isteni] fényt és élet-energiát. Mindössze arról van szó, hogy [ezen az anyagi síkon] az [isteni] élet-erő anyagi energiaként fejeződik ki.)

Elválasztani, vagy egyesíteni a két nevet

Az embernek valójában még az üzleti tevékenysége közepette is képesnek kell rá lennie, hogy érezze az isteniséget.
Azok, akik mindezek ellenére mégis fejet hajtanak az [anyagi] javaknak, amelyek a csillagokból és a csillagképekből kapják a befolyást, ezt azért teszik, mert elválasztják az Elohim nevet a Hávájá névtől, mivel azt hiszik, hogy – mentsen tőle az ég! – [az Elohim név] valóban leplez. Következésképp az ilyen ember azt hiszi, hogy fontosak a közegek – amelyek forrása az Elohim név –, és azt hiszi, hogy ők minden egyes entitás létrehozásának közvetlen forrásai, ezért pedig meghajol előttük. Hasonlóképpen fontosnak tekinti mindazokat az [anyagi] javakat, amelykben részesül ebből a befolyásból. Elsődlegesnek tekinti őket, s tettben és gondolatban egyaránt meghajol előttük. Ezt jelenti „az idegen istenségek imádása tiszta szívvel”.
Ezzel ellentétben, ha valaki egyesíti a Hávájá és az Elohim [neveket], azaz elfogadja azt a fentebb kifejtett igazságot, miszerint az Elohim név nem leplezi a Hávájá nevet, hanem ellenkezőleg: a Hávájá név revelációját eredményezi az alacsonyabb szinteken, akkor az a valaki teljes bizonyossággal tudni fogja, hogy minden közeg csupán „fejsze a favágó kezében”, azaz hogy kizárólag azért léteznek, hogy közvetítsék az isteni befolyást. Az ilyen ember nem fog [a közegeknek] önálló jelentőséget tulajdonítani. Hasonlóképpen egyáltalán nem fogja előtérbe helyezni az anyagi javakat sem. Ezzel szemben felfogja, hogy a lényeg az isteniség, „mert Ő a te életed”,[81] és az Örökkévaló „ad erőt a jólétre”.
Ezen a módon [még] az üzleti tevékenységével és az anyagi entitásokkal foglalatoskodó ember is egy marad az Örökkévalóval, pontosan betartja mind a felszolító, mint a tiltó parancsokat, úgy imádkozik, ahogyan kell, és a maga szintjének megfelelő módon tanulmányozza a Tórát. Így lesz teljessé az Örökkévaló, a Tóra-tanulása és megtartása iránti odaadása.
Összefoglalás: Bölcseink azt tanították: „A diaszpórában élő zsidók szellemi tisztaságban szolgálják a hamis istenségeket.” Ennek a kijelentésnek a magyarázata abban áll, hogy a bálványimádás elvontabb értelemben azt is jelentheti, hogy habár az ember elfogadja egyetlen igaz Isten létét mégis fontosságot tulajdonít az anyagi javaknak, és úgy veszi, mintha azok a Napból, a Holdból, a csillagokból és a csillagképekből merítenék a befolyást, és ezek lennének életük gyakorlati forrásai.

A bábeli és az egyiptomi nemzedék

A fentiek alapján megérthetjük a Bábel tornyának nemzedékével kapcsolatban imént idézett megállapítást, a „Nosza… és szerezzünk magunknak nevet” verset[82], és Bölcseinknek azt a kommentárját, miszerint „A sém (név)egyedüli jelentése hamis istenségek imádása.” Ez a nemzedék elválasztotta az Elohim nevet a Hávájá névtől, és ez arra vezette őket, hogy elsődleges jelentőséget tulajdonítsanak az anyagi szükségleteiknek . Mint fentebb kifejtettük, ez a hamis istenségek imádásának [lényege].
Az egyiptomi szolgaság idején [a zsidók] jóvátették ennek a nemzedéknek a bűnét. Rabszolgaságuk és a téglával és habarccsal végzett kemény munkájuk jóvátette a „tégla szolgált nekik kő gyanánt”[83] bűnét, mint azt más források hosszasan taglalják.[84]
[A fentiek alapján immár megérthetjük, mi a kapcsolat az Egyiptomból történt kivonulás és a máámár elején idézett „Tudd meg…” vers között.] Ugyanis a [zsidókat] az egyiptomi fogság tette képessé a kivonulás [csodáinak] látására, amelyeken keresztül feltárult előttük, hogy „Hávájá és Elohim egyek”. A tíz csapás és a Vörös-tenger kettéválásának csodái az isteniség természetfölötti, transzcendentális szintjét tárták fel ezen a földi síkon.
[Ezek szemléltették, hogy a Hávájá és az Elohim név nem különül el egymástól.] Ha ugyanis az Elohim név valóban leplezte volna a Hávájá nevet, akkor miként lett volna lehetséges ezen a földi síkon a transzcendens isteniség revelációja?

Hormiz és Hormin

Ennek alapján megérthetjük Bölcseink tanítását[85]:
„Egy hitetlen azt mondotta Ámémárnak [– talmudi bölcs]: „A felső részed Hormizé, az alsó részed Horminé.” (Lásd a Toszafot szövegmagyarázat.)
[Amémar] így válaszolt neki: „Ha ez így van, akkor miért engedi meg Hormin, hogy Hormiz vizet áramoltasson keresztül a territóriumán?”
(Ez a párbeszéd a következésképp magyarázható: [A nem hívő téves hite szerint – mentsen tőle az ég! – ] két [szellemi] hatalom létezik,[86] Ez ahhoz a [fentebb említett] gondolathoz kapcsolódik, miszerint „Hávájá elhagyta az országot”, és a csillagok és csillagképek uralmára bízta. [Miután pedig ezt megtette, csupán] „Az ég fölött van a dicsősége”,[87] [azaz csak a magasabb spirituális régiókban manifesztálódik]. A földi síkon a befolyás forrásai az isteniséget leplező csillagképek.)
[Amémar szónoki kérdése tehát a következőket jelenti:] Ami azt a téves felfogásodat illeti, miszerint a közegek valódi leplezést hoznak létre: hogyan lehetséges, hogy az isteniség feltárul ezen a világon? Márpedig az egyiptomi kivonulás csodáiból nyilvánvalóan kitetszik az isteniség. Akkoriban egyértelműen látható volt, hogy az Elohim név egyáltalán nem leplezi a Hávájá nevet, és „Hávájá és Elohim egyek”.
Hasonlóképpen, sőt még inkább feltárult Hávájá és Elohim egysége akkor, amikor [a zsidó nép] Izrael földjére lépett, mivel, mint fentebb elmagyaráztuk, „A diaszpórában élő zsidók szellemi tisztaságban szolgálják a hamis istenségeket.” Ez csak a diaszpórára vonatkozik, mivel a diaszpórában az isteni befolyás és fény az Ászijá öltözékén keresztül érvényesül, amely [legalábbis külsődlegesen] nagyon nagymértékben leplezi [az isteniséget].Izrael földjén ezzel szemben az [isteni] befolyás a Jecirá [sokkal finomabb] öltözékén keresztül jut érvényre. Ennélfogva ott az isteniség leplezése nem olyan nagyfokú, és nagyobb mértékben tárul fel, hogy „Hávájá és Elohim egyek”.

A fizikai és a szellemi Szentföld

Köztudott, hogy amiképpen van egy tényleges, anyagi Izrael, ugyanúgy létezik a Szentföld spirituális fogalma is: nevezetesen a micvák betartása. A „föld” jelentésű héber erec (ארץ) szó ugyanis rokonságban áll az „akarat” jelentésű rácon (רצון) szóval. Mint Bölcseink mondották:[88] „Miért nevezik erecnek (földnek)? Mert kívánja (ráctá) beteljesíteni a Teremtő akaratát.” Az Örökkévaló szolgálata pedig a kábálát ol által motivált micvák teljesítését jelenti, azaz mint azt más források[89] magyarázzák: az Örökkévaló jármának elfogadását. A tudatosságot, miszerint „Hávájá és Elohim egyek”, az Izrael földjének e spirituális megfelelőjében való élet, azaza kábálát ol által motivált micvák teljesítése hozza meg.
[A Tóra, hogy ráirányítsa a figyelmet erre a gondolatra,] a „Tudd meg ma…” kezdetű vers előtt említi az egyiptomi kivonulás történetét és a [zsidó nép] Izraelbe való bevonulását. Ugyanis az egyiptomi kivonulás és az Erec Izrael földjére történő belépés ébreszti rá az embert, hogy „Hávájá Elohim”, azaz így tudja egyesíteni magában Háváját és Elohimot, s ezáltal képes felfogni, hogy „Hávájá és Elohim egyek”.
Összefoglalás: A fentiek alapján megérthetjük, hogyan tették jóvá az egyiptomi szolgaság idején a zsidók, Bábel tornya nemzedékének bűnét. Ugyanis az egyiptomi fogság tette képessé őket, a kivonulás csodáinak látására, amelyek az isteniség természetfölötti, transzcendentális szintjét tárták fel ezen a földi síkon azt mutatva, hogy „Hávájá és Elohim egyek”. Ha ugyanis az Elohim név valóban leplezte volna a Hávájá nevet, akkor miként lett volna lehetséges ezen a földi síkon a transzcendens isteniség revelációja?
Az egyiptomi kivonulás és az Erec Izrael földjére történő belépés ébreszti rá az embert, hogy „Hávájá Elohim”.

[1] A Hávájá szó a J-H-V-H név betűinek átrendezéséből származik, amelyeket szent mivoltuk miatt nem a szokásos módon mondunk ki.
[2] Mind a Hávájá, mind az Elohim nevek az Örökkévalóra vonatkoznak. A Kabbala és a Midrás (Smot Rábá 3:6.) magyarázata szerint a különböző nevek az Örökkévaló különböző manifesztációira utalnak. Ennek a máámárnak a nagy része is e két név által kifejezett tulajdonságok különbségének magyarázatával foglalkozik.
[3] Uo. 4:34., 38.: „Vagy megkísérlett-e Isten, hogy elmegy és vesz magának egy nemzetet a többi nemzet közül próbákkal, jelekkel és csodákkal, …aminőket veletek tett… Egyiptomban szemed láttára? …Hogy elűzzön nálad nagyobb és hatalmasabb népeket előled, hogy elhozzon téged, és odaadja országukat örökségül.”
[4] 2:26b.
[5] Például Börésit Rábá 12:15.
[6] Zohár 1:173b., 251b.
[7] Jósuá 24:19. Nemcsak maga az Elohim szó van többes számban (ellentétben az Elohá szóval, amely szintén az Örökkévaló egyik nevéül szolgál), hanem a kedosim módosító szó is többes számot használ. Lásd még Rási, Börésit 20:13.
[8] Torá Or, Jitro 69d. Lásd Tánjá, Sáár Hájichud Vöháemuná, 6. fejezet és más források.
[9] Ennélfogva a „fény” szó az isteni energia kiáramlására vonatkozik, míg az „edény” arra a sajátos minőségre, amely kifejezést ad ennek az energiának.
(Ez a magyarázat azt az ebben a máámárban kifejtett tézist követi, miszerint a megkülönböztetés és a különbségtétel szintje fölött a fények pesutim, „egyszerűek”. Ezzel szemben a kabbalában és a chaszidutban létezik egy másik magyarázat, miszerint a fények mecujárim, más-más jellegűek. E tétel szerint a „fények” és az „edények” magyarázata némiképp eltérő.)
[10] Széfer Háerchim-Chábád, II. 458. old., és az ott említett források.
[11] Tikuné Zohár, Pátách Élijáhu.
[12] A spirituális világok fogalma a lét különböző síkjaira utal. Az isteni fény minden szinten egy bizonyos módon manifesztálódik. A spirituális létezés lefelé irányuló haladása lehetővé teszi, hogy a fény egy alsóbb síkon, azaz egy kevésbé finom vonatkoztatási rendszerben manifesztálódjon. És mivel az utóbbi vonatkoztatási rendszer különbözik az előbbitől, ezért egy másik világnak tekintendő.
[13] A héber párszá szó „függöny”-t jelent, és a feltárult fény természetét megváltoztató isteni összehúzódásra és önleplezésre vonatkozik. Noha az isteni fény az Ácilut világában lefelé hatolva szintről szintre csökken, a feltáruló fény lényegében véve e világ minden szférájában ugyanaz. Ezzel szemben a párszá megváltoztatja magának a fény természetét, és emiatt a Briá más világnak tekintendő, mint az Ácilut.
[14] A héchálot szó szerint azt jelenti: „paloták”, és egy bizonyos világ külsődleges manifesztációjára vonatkozik.
[15] 20. levél, 130a. old.
[16] Mivel a fény lényege magasabb szinten van, mint a világok, ezért egy ilyen fény revelációja a világok megsemmisülését idézné elő. A Chászid filozofia (lásd Likuté Szichot X. 52. old., 28. lábjegyzet és az ott idézett források) ezen a módon magyarázza Bölcseinknek azt a kijelentését (Szánhedrin 38b.),miszerint „a Szent – áldott legyen! – elővette a kisujját, és megégette” azokat az angyalokat, akik hanyagok voltak akarata végrehajtásában, azaz az Örökkévaló egy valamivel magasabb szintű fényt tárt fel a szokásosnál, és ez megszüntette a létezésüket.
[17] Szánhedrin 40a.
[18] Uo. 35a.
[19] Lásd a 190. jegyzetet.
[20] Jób 19:26.
[21] 1Mózes 1:26.
[22]„Az intellektus lényegi ereje” a képesség forrására utal, a lelken belüli egyik szintre, amely a tudatos gondolat fölött áll, ennek ellenére ez az a forrás, amelyből végső fokon minden gondolat származik.
[23] Lásd Igeret Hákodes, 20. levél, 130a. oldaltól. Széfer Hámáámárim 5662, 175. old.
[24] I. kötet a 8. fejezet eleje.
[25] Ez is egy olyan eset, amelyben a máámár által átadni kívánt analógia nemcsak absztrakt és magyarázatot kíván, hanem még maga az analógia sem érthető könnyen. Itt most nem egy szokványos tanár-diák viszonyról beszélünk, amelyben a tanár egyszerűen csak többet tud, mint a diák, és ennek következtében úgy kell előkészítenie a fogalmak magyarázatát, hogy azt a tanító képes legyen felfogni. Anélkül, hogy lebecsülnénk az ilyen tevékenység nehézségét, kijelenthetjük: az ilyen fajta nehézség nem leküzdhetetlen, mivel a diák ugyanazon szinten áll, mint a tanára, és képes megérteni a megfelelő módon ismertetett anyagot.
Ezzel szemben a máámár esetében egy olyan tanárról illetve egy olyan diákról van szó, akik más-más gondolati szinten állnak. Kettejük különbsége nem csupán mennyiségi (a tanár többet tud az adott tárgyról, mint a tanítványa), hanem minőségi. A gondolkodási folyamatuk természete is eltér, másféle módon működik az elméjük. Ezért, mint mondottuk, a maamar esetében a kommunikáció folyamata bonyolult és körülményes.
[26] Hogy megvilágítsuk ezt a fogalmat: mikor egy tanár egy allegória segítségével próbál megmagyarázni egy bizonyos fogalmat a tanítványának, az allegória gyakran mély nyomot hagy az utóbbiban. Még ha a tanítvány megérti is magát a fogalmat, mindig az allegóriához fogja társítani. Például annak az elvnek a tanításához, miszerint a teremtést éltető isteni élet-erőnek állandóan jelen kell lennie a teremtésben, különben az visszatér eredeti állapotába, az abszolút semmibe, a chászid tanítás a feldobott kő analógiáját alkalmazza. Amint a felfelé hajtó erő kimerül, a kő visszafordul eredeti tendenciájához, és lehull.
Gyakori eset, hogy a tanuló, akivel ezen az analógián keresztül ismertették meg ezt a fogalmat, míg él, mindig ennek az allegóriának a kontextusában értelmezi, és amint meghallja azt a fogalmat, miszerint az isteni élet-erőnek állandóan jelen kell lennie a teremtésben, megjelenik előtte a felhajított kő képe.
Így egyfelől az allegória lehetővé tette neki, hogy felfogja a fogalmat, mélyebb értelemben azonban nem magát a fogalmat tanulta meg, hanem egy másikat, amely csupán képviseli a szemléltetni kívánt fogalmat.
[27] Pszáchim 3b.
[28] Lásd Igeret Hákodes, 20. levél.
[29] Ávodá Zárá 19b.
[30] Éruvin 13b.
[31] Uot.
[32] A következő hasonlóságokat használva az Éc Chájim elmondja, hogy mielőtt az egész spirituális kozmosz létrejött, az Or Éjn Szof [az Örökkévaló végtelen fénye] az egész létezést betöltötte. Annak érdekében, hogy lehetővé tegye a világok létrejövetelét, az Örökkévaló félretette ezt a végtelen fényt, miáltal egy üres teret hozott létre, majd ebben az üres térben feltárt egy rövid fényvektort, és az lett a korlátozott világok forrása.
A „fény félretételének” ez a folyamatát nevezzük első cimcumnak. Ez a cimcum teljes volt, nyomát sem hagyta az eredeti fénynek (mivel csak így lehetett korlátozott világot teremteni). A máámár mindazonáltal leszögezi, hogy ez csak a látszólagos szinten igaz. Csak az isteni fény feltárt dimenziója „lett félretéve”: a belső, a revelációt meghaladó dimenziója érintetlen marad.
[33] Jeremiás 23:24.
[34] Lásd uo.
[35] Tikuné Zohár, Tikun 57. (91b.); idézi a Tánjá, Sáár Hájichud Vöháemuná 7. fej.
[36] Zsoltárok 139:8.
[37] Jeremiás 2:6.
[38] 1Mózes 1:1.
[39] Napi imádság.
[40] 5Mózes 13:4.
[41] Lásd a fenti vers magyarázatát a Likuté Torá, Röé, 19b. oldaltól.
[42] Ávot 3:1.
[43] 2Királyok 5:15.
[44] Likuté Torá, Nászo 20:3.
[45] Chágigá 15a., Maimonidész, Misné Torá, A Tóra alapjainak szabályai 1:11.
[46] V. ö. Énekek éneke 2:14.
[47] Egyszerű analógiával élve: Ha valaki tudja, hogy egy bizonyos étel mérgező, bármennyire étvágygerjesztő is, a megevésétől való tartózkodás nem jelent problémát.
[48] Börésit Rábá 38:13.
[49] Párdész, 12. rész, 2. fejezet.
[50] Táánit 25a.
[51] Jób 25:2.
[52] Ez az a forma, amelyben ezt a passzust az Igeret Hákodes, 12. levele idézi. Kissé más formában található a Midrás Tánchumá, Vájigás 6., Bámidbár Rábá 12:8-ban.
[53] 1Királyok 18:38.; figyeljük meg, hogyan értelmezi ezt az elbeszélést a Jomá 21b.
[54] 2Mózes 23:7.
[55] Sáár Chág Hámácot, 1. fejezet.
[56] 1Mózes 11:3.
[57] Lásd uo. 11:1, és kommentárjai.
[58] Jechezkél 8:12. A vers értelmezésével kapcsolatban lásd Széfer Háerchim-Chabad, II. 274. oldaltól.
[59] 1Mózes 11:4.
[60] Sáár 1., ánáf 2.
[61] 1Mózes 1:1.
[62] Lásd Börésit Rábá 10:6., Zohár, 1:251a.
[63] Prédikátor 5:7.
[64] Lásd 1Mózes 32:31., Zsoltárok 82:6., Maimonidész, Misné Torá, A Tóra alapjainak szabályai 2:7.
[65] Lásd Zsoltárok 29:1., Jób 1:6.; Misné Tora, uo. 2:7.
[66] Jesájá 10:15.
[67] Lásd Likuté Torá, Ki Técé 37b. oldaltól., Derech Micvotechá 106a.
[68] 5Mózes 16:18.
[69] V. ö. Zohár Chádás 21a.
[70] Pontosabban ez a Megváltás Korának második periódusára vonatkozik. Lásd az I Await His Coming Every Day (Kehot 5751) című kötet „A Megváltás Korának két periódusa” című tanulmányát.
[71] Bráchot 17a.
[72] V. ö. Táánit 8b.
[73] 5Mózes 8:18.
[74] Jechezkél 8:12.
[75] Noha, mint föntebb elmagyaráztuk, a mázálot szó a befolyásokban a spirituális régiókban található forrásaira utal, általában nem ebben az értelemben használják. Sokkal gyakoribb, hogy a állatöv csillagképeire vonatkoztatják, amelyeket befolyások forrásainak tekintettek.
[76] Lásd Misné Torá, A bálványimádás és a vele kapcsolatos szokások tilalmának törvényei, 1. fejezet, ahol Maimonidész elmagyarázza, hogy a csillagok imádása azért alakult ki, mert az emberek közbenjárónak tekintették őket, akiket az Örökkévaló erővel és tekintéllyel ruházott fel.
[77] Ávodá Zárá 8a.
[78] 5Mózes 33:14.
[79] Uo. 8:17.
[80]Lásd Likuté Torá, Mászé 89b.
[81] Az 5Mózes 30:20-ból. Ez a vers szó szerinti jelentésének kiterjesztése.
[82] 1Mózes 11:4.
[83] Uo. 11:3.
[84] Lásd Or Hátorá, Noách, III. 664a. oldaltól
[85] Szanhedrin 39a.
[86] A kommentárok ezt a két istenséget a zoroasztrizmussal azonosítják, amely a világosság illetve a sötétség istenéről beszél.
[87] Zsoltárok 113:4.
[88] Börésit Rábá 5:7.
[89] Lásd Szefer Likutim-Dách, Cemách Cedek, erech Erec.