Hápe seászár hu hápe sehitir:
Az önmagára tett tanúvallomás törvényei

Bevezetés

A bizonyítás törvényei egyértelműen meghatározzák az érvényes tanúskodás határait. Bíróság előtt általában csak nagykorú, a pereskedőkkel és egymással rokonságban nem álló zsidó férfiak tanúskodhatnak. Általában senki nem sodorhatja gyanúba önmagát (אין אדם משים עצמו רשע, „az ember nem mutathatja be magát gonosztevőként”), és az önmagával kapcsolatban tett tanúvallomása nem fogadható el. Pénzügyekben azonban az adósság elismerése megcáfolhatatlan bizonyíték.
Mindazonáltal vannak olyan területek, ahol a Tóra törvénye vagy a Bölcsek rendelkezése folytán a bíróság támaszkodhat olyan bizonyítékokra, amelyek nem felelnek meg a fentebb említett követelményeknek. Ennek különféle okai lehetnek. Van olyan eset, amikor a bizonyítékot „csupán a dolog megvilágításának” tekintik, azaz egy olyan tény közlésének, amely a jellege folytán végül mindenképpen kitudódott és nyilvánosságra került volna. A Bölcsek időnként nem tökéletes tanúvallomásokat is figyelembe vettek, mert a szóban forgó jogi probléma lényegében véve csak a rabbinikus határozatokhoz kötődött, és úgy döntöttek, hogy ilyen esetekben nem szükséges a tökéletes tanúskodás. Sőt – és ez a fő témája az itt közölt talmudi résznek – vannak olyan esetek, amikor a bizonyíték több tanúvallomásból adódik össze, ezért azt vagy egységes egészként, minden alkotóelemével együtt kell elfogadnunk, vagy teljes egészében el kell utasítanunk. Ilyen esetekben, például „a száj, amely megtiltotta, ugyanaz a száj, amely megengedte” esetében hagyatkozhatunk olyan nyilatkozatra, amelyet a nyilatkozat többi részétől elkülönítve nem fogadnánk el.
Ez a talmudi rész számos más halachikus témával is foglalkozik: rituális törvényeket (származás, kohénság, rituális tisztaság és tisztátalanság) és polgári törvényeket (kötelezvények hitelesítése, adósságok megfizetése) egyaránt megvilágít. A bírák egyes esetekben elfogadhatnak ilyen vagy olyan értelemben hiányos tanúvallomásokat; ki vannak jelölve azok a határok, amelyeken belül ezek megbízhatónak tekinthetők. Ez a talmudi rész egyik középponti témája a nem zsidók által foglyul ejtett majd szabadon engedett nő. A Bölcsek abból indultak ki, hogy az ilyen nőt általában megerőszakolják elrablói. Mivel a megerőszakolt kohénfeleség tilalmas a férje számára, és olyan nő, aki önként vagy kényszerűségből tiltott nemi kapcsolatba került, nem mehet feleségül kohénhoz, ezért a kohének számára tiltott minden olyan nő, aki korábban fogságot szenvedett. Mivel azonban ez a tilalom kételyen alapszik, a Bölcsek annak érdekében, hogy a fogságot szenvedett nő férjhez mehessen kohénhoz vagy a felesége maradhasson, nem tökéletes bizonyítékot is elfogadnak arra vonatkozóan, hogy nem történt erőszak.

A Talmud alábbi pár lapja ezeket a kérdéseket vizsgálja.
A félkövér betűtípussal szedett szövegrészletek egyeznek a Talmud szó szerinti fordítással.

A Talmud szövege

Ktubot, 22. lap első oldal közepétől a 23. lap első oldal végéig (egy kihagyással)

Az asszony vallomásainak súlya

MISNA:
(a) Ha egy férjezetlennek látszó nő azt mondja: „Férjes asszony voltam, de most elvált vagyok”[1], annak bizonyíték nélkül hinni lehet, és férjhez mehet egy másik férfihoz, mert a száj, amely megtiltotta, ugyanaz a száj, amely megengedte [a későbbiekben: „…ugyanaz a száj…”][2]. Ha nem jelentette volna ki, hogy valamikor férjnél volt, akkor feltételeznénk, hogy sose volt férjnél, ahhoz pedig nincs jogunk, hogy az állítása egyik felét elfogadjuk, a másikat pedig elvessük.
(b) Ha azonban vannak rá tanúk, hogy a nőnek volt férje, és a nő azt mondja: „Most elvált vagyok”[3], akkor bizonyíték nélkül nem lehet neki hinni, és csak akkor mehet újra férjhez, ha előtte bizonyítja, hogy már elvált.
A Misna ezután egy hasonló esetet tárgyal. A törvény szerint az a nő, akit egy nem zsidó megerőszakolt, nem mehet feleségül kohénhoz. A Bölcsek úgy határoztak, hogy az a nő, aki banditák vagy ellenséges katonák fogságába került, csak akkor nem tekintendő megerőszakoltnak, ha bizonyítani tudja az ellenkezőjét.
(c) Ha a nő azt mondja: „Foglyul tartottak, de tiszta vagyok (azaz: nem erőszakoltak meg)”[4], akkor annak bizonyíték nélkül hinni lehet, és férjhez mehet kohénhoz, mert a száj, amely megtiltotta, ugyanaz a száj, amely megengedte. Ha a nő nem jelentette volna ki, amit kijelentett, akkor feltételezhettük volna, hogy sosem tartották fogságban, és nincs jogunk az állításának csupán az egyik részét elfogadni, és a másikat elvetni.
(d) Ha azonban vannak rá tanúk, hogy a nőt foglyul tartották, és a nő azt mondja: „Tiszta vagyok”[5], akkor bizonyíték nélkül nem lehet hinni neki, csak akkor, ha bizonyítéka van rá.
(e) Abban az esetben, ha nincsenek rá tanúk, hogy a nő fogságban volt, a nő viszont fenntartja az állítását, és a bíróság az „…ugyanaz a száj…” elve alapján engedélyezi, hogy kohénhoz menjen feleségül, ám ha később, a házasságkötés után tanúk kerülnek elő, akik szerint fogságban volt, akkor a nő nem kell, hogy elhagyja a férjét.

Az „…ugyanaz a száj…” elvének forrása
GÖMÁRÁ:

[E fejezet Misnáinak központi témája „…ugyanaz a száj…”-ként ismeretes tétel. A Gömárá most megkísérli megtalálni a fogalom forrását.]
Ráv Ászi mondta: A Tóra melyik részéből tudjuk, hogy „a száj, amely megtiltotta, ugyanaz a száj, amely megengedte” elv valóban helytálló? Hiszen írva van (5Mózes 22:16.): „…leányomat odaadtam egy férfinak, ennek [a férfiúnak] feleségül…” Ez a vers a feleségét megrágalmazó férjre kiróvandó büntetést taglalja, aki azt állítja, hogy a nő nem volt szűz, amikor elvette. A nő apja tanúskodik és röviden ismerteti a házasság létrejöttének körülményeit.
Azzal, hogy az apa kijelenti: „…leányomat odaadtam egy férfiúnak…”, akkor ezzel gyakorlatilag azt tanúsítja, hogy a lánya férjes, minden férfi számára tiltott asszony. Másfelől azonban, az „…ennek [a férfiúnak]…” szavakkal lánya megengedetté válik a megjelöltnek. Az apa állításának mindkét részét elfogadjuk, mivel a kijelentés mindkét része ugyanabból a szájból hangzott el. Így tehát látjuk, hogy az „…ugyanaz a száj…” elve alapján az egész állítást egyetlen egységnek tekintjük.
[Ráv Ászi helyesen következtet a bibliai versből, a Gömárá azonban úgy véli, hogy az „…ugyanaz a száj…” tétel bizonyításához nem kell idézni a verset.]
Minek nekem a vers? Ez a fogalom érvelés útján is levezethető! Logikus, hogy az az apa, aki kijelentése első részében tiltotta a lányát, a másodikban megengedte!
Ha azonban az „…ugyanaz a száj…” elv nyilvánvaló, akkor mi szükségünk van erre a tórai versre, amiben első látásra semmi újat nem mond a lányát védő apa? Azért van szükségünk erre a versre, hogy megtanuljuk belőle Ráv Huná szabályát, amelyet Ráv nevében ismertetett.
Ráv Huná azt mondotta Ráv nevében: A Tóra melyik részéből tudjuk, hogy a még nem nagykorú[6] lányát tiltottnak nyilvánító apának hinni lehet?[7] Hiszen írva van: „…leányomat odaadtam egy férfinak…” Ez a vers arra tanít minket, hogy ha az apa azt állítja, hogy férjhez adta lányát, akkor hinni lehet neki, és a lányát férjes asszonynak kell tekinteni.
[A Gömárá megkérdezi:]
Ha a vers célja csak az, hogy arra tanítson minket, hogy az apának hinni lehet, és a lánya férjes asszonynak tekintendő, akkor mi szükségünk az „…ennek…” szóra? Hiszen az „…ugyanaz a száj…” elvére nincs szükségünk, mivel – ahogy mondtuk – ez önmagában logikus. – ? –
[A Gömárá válasza:]
Az „…ennek…” szó Ráv Huná szabályával kapcsolatban semmit sem tanít; hanem a feleségét megrágalmazó férj esetében ahhoz a törvényhez van rá szükség, amelyet rabbi Joná által tanított brájtából tanultunk.
Rabbi Joná ugyanis a következő brájtát tanította: Az apa azt állítja, hogy „…leányomat odaadtam egy férfinak, ennek [a férfiúnak]…”, ebből arra következtethetünk, hogy a feleségét megrágalmazó férfival kapcsolatos törvény csak az esetben érvényes, ha az apa azt állítja, hogy személyesen „…ennek [a férfiúnak]…” adta feleségül a lányát, nem pedig a fivérnek (a lány sógorának). Ha az eredeti férj gyermektelenül hal meg, és a fivére a sógorházasság törvényeinek megfelelően elveszi az özvegyet, majd ez az új férj (tehát a korábbi sógor, a jávám) ezt követően hamisan azzal vádolja a feleségét, hogy az már fivéréhez sem szűzen ment hozzá, erre az esetre nem vonatkozik a törvény, és az új férjre nem szabható ki a rágalmazásért járó büntetés.[8]

* * *

Amikor valaki saját magát nyilvánítja tiltottnak

Bölcseink a következő brájtát tanították: Ha egy nő azt mondja: „Férjes asszony vagyok”, majd később visszavonja a kijelentését, és azt mondja: „hajadon vagyok”, akkor hinni lehet neki. Ebben az esetben a nő állítását nem támasztja alá az „…ugyanaz a száj…” elve, mert a két kijelentés ellentmond egymásnak, és nem tekinthető oszthatatlan egésznek. A brájtá mindazonáltal arra tanít minket, hogy ha a nő férjes mivoltának egyetlen bizonyítéka a saját állítása, akkor, ha ezt az állítását visszavonva kijelenti, hogy nincs férje, hinni lehet neki.
[A Gömárá megkérdőjelezi a fentieket:]
Hát nem tiltottnak nyilvánította magát[9], amikor kijelentette, hogy férjes asszony és emiatt nem mehet férjhez!? Így, noha a nő első kijelentésén kívül nincs más okunk feltételezni, hogy férjnél van, és azóta már visszavonta a kijelentését, ezt a visszavonás nem fogadható el, mert a nő köteles tartani magát a saját egyértelmű kijelentéséhez, és úgy is köteles viselkedni, mint aki férjnél van. – ? –
Rává bár Ráv Huná ekképpen válaszolt: Ennek a brájtának a szabálya olyan esetekre vonatkozik, amikor például a nő meggyőző magyarázatot ad az első állítására[10]. Amikor valaki tiltott ételnek nyilvánít valamit, akkor abban az esetben, ha hihetően megmagyarázza, miért nyilvánította korábban tiltott ételnek a szóban forgó dolgot, a kijelentése visszavonása elfogadható. Ilyenformán esetünkben, ha a nő meggyőző magyarázatot tud adni arra, hogy miért mondta magát férjes asszonynak, majd később miért vonta vissza ezt az állítását, akkor a visszavonás elfogadható.

[A Talmud egy Brájtával támasztja alá Rává bár Ráv Huná fenti véleményének:]
Úgy is tanultuk egy Brájtában:
(a) Ha egy nő azt mondja: „Férjes asszony vagyok”, majd később visszavonja a kijelentését, és azt mondja: „hajadon vagyok”, akkor nem lehet hinni neki, hiszen előzőleg „tiltott”-nak nyilvánította magát.
(b) Ha viszont meggyőzően indokolja, hogy korábban miért állított valótlant, hinni lehet neki.
(c) Egy történet is alátámasztja ezt a szabályt: Egy bizonyos befolyásos nő, aki híres szépség is volt, és sokan szerették volna feleségül venni, annak érdekében, hogy megszabaduljon a nem kívánatos kérőktől, azt mondotta: „Már férjnél vagyok.” Később, mikor előállt egy férfi, akihez hajlandó volt feleségül menni, fogta magát, és házasságot kötött vele. A bíróság kétségbe vonta e lépés jogosságát. A Bölcsek megkérdezték tőle: „Miért láttad ezt célszerűnek? Miért mondtad, hogy férjes asszony vagy, ha egyszer nem voltál az?” A nő így válaszolt: „Eleinte, mikor hozzám nem méltó férfiak tettek nekem házassági ajánlatot, azért mondtam nekik, hogy már férjnél vagyok, hogy elhárítsam az ajánlatukat. Most, hogy egy hozzám méltó férfi kért feleségül, fogtam magamat és hozzámentem.”
[A Gömárá hozzá teszi:]
Rabbi Áchá Szár Hábirá ezt a szabályt még az usai bölcsek előtt állította fel (Usá a Misnai kor egy részében a Szánhedrin székhelye volt), akik később mondották: „Ha a nő meggyőzően megindokolja korábbi szavait, hinni lehet neki.”

[A Gömárá ezzel úgy rendelkezik, hogy ha valaki tiltottnak nyilvánította magát, visszavonhatja ezt az állítását, ha az eredeti állítására meggyőző magyarázatot ad. Smuél következő kérdése is ezzel kapcsolatos.]
A zsidó törvény szerint a nő a havi ciklusa idejére rituálisan tisztátalanná válik, és amíg a mikvében (a rituális fürdőben) megmerítkezve meg nem tisztálkodik, nem létesíthet testi kapcsolatot a férjével (3Mózes 18:19.). Az asszony, aki rituálisan tisztának vagy tisztátalannak mondja magát, teljes mértékben megbízható, és nincs szükség semmiféle bizonyítékra.
Smuél azt kérdezte Rávtól: Hogy szól a törvény abban az esetben, ha egy nő azt mondta: „rituálisan tisztátalan vagyok”, majd ezt visszavonva kijelenti: „rituálisan tiszta vagyok”?[11]

(22/b oldal kezdődik)

Ráv így válaszolt Smuélnak: Ebben az esetben is hinni lehet az asszonynak, ha meggyőző magyarázatot ad.
Mivel Smuél nehezen tudta eldönteni, hogy elfogadja-e Ráv érvelését, ezért miután hallotta tőle, negyvenszer gondolta végig és ismételte át. Jóllehet, végül elfogadta, személyes gyakorlatában mégsem alkalmazta. Az asszony, aki rituálisan tisztátalannak nyilvánította magát, majd tettét meggyőzően magyarázva, visszavonta ezt a kijelentését, Smuél felesége volt. És noha eszerint Smuél szabadon közeledhetett volna a feleségéhez, mégis úgy határozott, hogy inkább megvárja, míg az asszony a mikvében megtisztul.

* * *

Tanúk – ellentanúk

Bölcseink a következő brájtát tanították: Ha egy férfi eltűnik, és előáll két tanú, aki azt mondja: „Láttuk a férjet, és meghalt”, de előáll két másik tanú, aki ellentmond az előző kettőnek, azt állítva: „Nem halt meg”[12], vagy ha az első kettő azt mondja: „Elvált”, a másik kettő viszont azt mondja: „Nem vált el”[13], akkor az asszony nem mehet újra férjhez, mert a családi állapota kétséges, ha viszont megtette már, nem kell elhagynia a második férjét.
Rabbi Menáchem bár Joszé azonban nem ért egyet ezzel a rendelkezéssel, mondván: Még ha már újra férjhez is ment, el kell hagynia a második férjét.
Rabbi Menáchem bár Joszé ezt így magyarázta: Mikor mondom azt, hogy ha az asszony másodszor is férjhez ment, el kell hagynia a második férjét? Csak abban az esetben, amikor terhelő tanúk állnak elő a második házasságkötés előtt, de az asszony nem törődik velük, és az első két tanú vallomása alapján mégis újra férjhez megy. Ha viszont újra férjhez megy, amikor még csak a számára kedvező tanúvallomások voltak ismeretesek a bíróság előtt, és a másik két tanú csak ez után jelentkezik, az esetben rabbi Menáchem bár Joszé is úgy vélekedik, hogy az asszonynak nem kell elhagynia a második férjét, mivel a második házasságkötésekor joggal hagyatkozhatott az első két tanúra.
Látjuk tehát, hogy mindkét vélemény szerint abban az esetben, amikor az asszony jogosan hagyatkozott az első két tanúra, a kétség miatt nem kötelezhető a második férje elhagyására.
[A Gömárá kifogást emel ez ellen:]
Csak annyi bizonyos, hogy van két mellette és két ellene szóló tanú. Semmiképp nem tudhatjuk, hogy az asszony férjhez mehet-e újra, vagy sem, ilyen helyzetben ha egy férfi közösül vele, akkor arra vonatkozik az a törvény, mely szerint köteles „kétséges esetekre vonatkazó vétekáldozatot” bemutatni[14]. Mi hát a magyarázata annak, hogy ilyen körülmények között, amikor az újbóli házasságkötés feltételei nem egyértelműek, az asszony mégsem kell, hogy elváljon?
Ráv Séset így válaszolt: A Brájtá egy olyan esetre vonatkozik, amikor például épp ahhoz a tanúhoz megy feleségül az asszony, aki biztosan állítja az első férj halálát. Ezen tanú szempontjából nem lehet szó bűnről és mivel engedékenyek vagyunk az új házasság engedélyezéséért folyamodó asszonnyal szemben, a tanúnak megengedjük, hogy feleségül vegye az asszonyt.
[A Gömárá ismét ellenvetéssel él:]
De még ha az új férj biztos is a dolgában, maga az asszony semmiképp nem tudhatja, hogy a tanúpárok közül melyik mondott igazat. Ennélfogva ha újra férjhez megy, ő maga is köteles lenne „kétséges-bűn áldozat”-ot bemutatni. Miért nem kötelezik hát őt, hogy elváljon második férjétől?
[A Gömárá azzal felel a kérdésre:]
A Brájtá egy olyan esetre vonatkozik, amikor az asszony azt mondja: „Biztos vagyok benne, hogy a férjem meghalt.” Mivel ismeri a férjét, meggyőződése, hogy huzamos távolmaradását csak az magyarázhatja, hogy meghalt. Ennélfogva hajlandó hitelt adni az ezt megerősítő tanúvallomásnak, és nincsenek kételyei afelől, hogy újra férjhez mehet-e.

[Az imént tárgyalt Brájtá nem tesz különbséget a között az eset között, amikor a tanúk azt mondják, hogy a férj meghalt, és a között az eset között, amikor azt mondják, hogy az asszony elvált. A Gömárá itt most egy olyan véleményt idéz, amely megkülönbözteti a halált és a válást.]
Rabbi Jochánán mondotta: Ha egy férfi eltűnt, és előáll két tanú, aki azt mondja: „Mi láttuk a férjet, és meghalt”, de előáll két másik tanú, aki az előző kettővel szemben azt vallja, hogy „Nem halt meg”, abban az esetben az asszony nem mehet újra férjhez, mivel a családi állapota kétséges, ha viszont megtette már, nem kell elhagynia a második férjét. Rabbi Jochánán álláspontja eddig megegyezik az imént tárgyalt Brájtá Bölcseinek álláspontjával.
Rabbi Jochánán így folytatja: Ha azonban két tanú azt mondja: „Elvált”, két másik pedig azt mondja: „Nem vált el”, az asszony nem mehet újra férjhez, és ha már megtette, el kell hagynia a második férjét.
Rabbi Jochánán álláspontja szerint ellentmondásos tanúvallomások esetén csak akkor engedélyezhető az asszonynak az újbóli férjhezmenetel, ha özvegyasszonyról, és nem elvált asszonyról van szó. Ez az álláspont nem egyezik a tárgyalt Brájtá Bölcseinek álláspontjával.
[A Gömárá fölteszi a kérdést:]
Mi a különbség rabbi Jochánán álláspontjának első része (ahol egyetért a Bölcsekkel) és a második része között (ahol rabbi Menáchem bár Joszéval ért egyet)? Ha rabbi Jochánán egyetért a Brájtá Bölcseinek álláspontjával, akkor még válás esetén is meg kell engednie, hogy az asszony a második férje mellett maradjon, ha viszont rabbi Menáchem bár Joszé álláspontjára helyezkedik, akkor még özvegység esetén sem volna szabad megengednie, hogy a második férje mellett maradjon! – ? –
Ábájé így válaszol: rabbi Jochánán álláspontja úgy értendő, hogy az nem két, hanem egy tanú esetére vonatkozik[15]. Ahelyett, hogy úgy olvasnánk: „Ha két tanú ezt mondta… és két tanú azt mondta…”, így kell olvasni: „Ha egy tanú mondja, hogy a férj meghalt, és egy másik tanú azt mondja, hogy a férj él, akkor az asszony nem mehet férjhez, de nem kell elválnia a második férjétől; ha viszont egy tanú azt állítja, hogy az asszony elvált, egy másik tanú pedig azt, hogy nem vált el, akkor el kell válnia a második férjétől.”
Ábájé szerint rabbi Jochánán egyetért a fenti brájtával, ami két tanú pár esetét tárgyalja. Ő azonban arról az esetről szól, mikor mindkét oldalnak csak egyetlen tanúja van: az eredetileg özvegy nő megmaradhat a második férje mellett, de az eredetileg elvált nő nem.
Normális körülmények között legalább két tanú szükséges a nyomós súlyú tanúvallomáshoz, egyetlen tanú vallomása nem fogadható el bizonyítékként. Ha azonban az asszony azt állítja, hogy meghalt a férje, és engedélyt kér, hogy ismét férjhez mehessen, és ekkor előáll egy tanú, és azt mondja: „Valóban meghalt a férje”, akkor a Bölcsek ugyanúgy hisznek neki, mint ha két tanú állította volna ugyanazt, és minden további bizonyíték nélkül engedélyezik az asszonynak, hogy újra férjhez menjen. Az asszony szilárd meggyőződése, valamint az, hogy tudja, milyen rettenetes következményekkel kell szembenéznie, ha a férje mégis elevenen kerül elő, növeli az egyetlen tanú vallomásának súlyát.
Márpedig tudjuk, hogy ilyen esetben Ulá állításával összhangban cselekszünk. Ulá ugyanis azt mondotta: Azokban a kivételes esetekben, mikor a Tóra hisz egyetlen tanúnak, úgy kezeljük a dolgot, mintha két tanú tanúsította volna. Ennélfogva tehát ha később jelentkezik egy másik tanú, aki az ellenkezőjét mondja annak, amit az első tanú mondott, akkor az úgy tekintendő, mintha egyetlen tanú mondott volna ellent két tanúnak, és a vallomása nem vehető figyelembe.
[Ábájé elmagyarázza, hogyan alkalmazható Ulá elve rabbi Jochánán kijelentésére:]
Az első esetben egyetlen tanú tanúsítja, hogy a férj meghalt, mivel a Bölcsek ilyen esetben elfogadják egyetlen tanú vallomását, következésképp, úgy kell kezelni, mintha két tanú vallotta volna. Ennélfogva mikor egy másik tanú jelentkezik, aki azt mondja: „Nem halt meg a férje”, akkor ezt a vallomást nem fogadhatjuk el, mert erre ő csak egyetlen tanú, és egyetlen tanú szava nem áll meg kettőével szemben. Ezért mondotta rabbi Jochánán, hogy az asszony özvegynek tekintendő, és ha már másodszor is férjhez ment, nem kell elválnia a második férjétől.
[A Gömárá közbeveti:]
De ha ez így van, akkor miért csak azt engedi meg rabbi Jochánán, hogy a már újból férjezett asszony megmaradjon a második férje mellett? Rabbi Jochánánnak már eleve hagynia kellett volna, hogy az asszony másodszor is férjhez menjen egy tanú vallomása alapján?
[A Gömárá így válaszol:]
Még ha az asszonynak Ulá elvének megfelelően elméletileg valóban szabad volna eleve másodszor férjhez mennie, rabbi Jochánán ezt mégsem engedélyezi, mégpedig Ráv Ászi következő véleménye miatt. Ráv Ászi azt mondta: Ha valamilyen cselekedet megbotránkozás keltésére alkalmasnak látszik, még akkor is kerülendő, ha a törvény betűje nem tiltja, ahogy az írva van (Példabeszédek 4:24.): „Vesd le magadról a szájnak görbeségét, s az ajkak ferdeségét távolítsd el magadtól.” Ez az asszony nem mehet újra férjhez, mert azok az emberek, akik nem ismerik Ulá elvét, esetleg úgy gondolhatják, hogy az új házasság házasságtörés.

Ábájé eddig rabbi Jochánán kijelentésének első felét magyarázta az Ulá-féle elv alapján.
A kijelentés második részére vonatkozóan viszont, ha úgy értelmezzük, hogy az egy-egy tanúra vonatkozik, akkor abból a feltételezésből kell kiindulnunk, hogy az egyik tanú azt mondja: „Az asszony elvált”, a másik pedig azt, hogy „Az asszony nem vált el.”[16]
Noha a Bölcsek engedékenyek voltak a férj haláláról tanúskodó tanúvallomások tekintetében, és elfogadták egyetlen tanú vallomását, nem voltak ilyen engedékenyek a válással kapcsolatos tanúvallomások esetén, ahol mindenképp két tanú szükséges.
Ebben az esetben mindkét tanú azt tanúsította, hogy az asszonynak volt férje, hiszen ezen a ponton mindketten egyetértettek. Ugyanis ha két tanú egy ponton egyetért egymással, noha egy másik pontot illetően nem, akkor úgy tekintjük, hogy állításuk egybeeső pontját két tanú támasztotta alá.
Következésképp két tanúra van szükség annak bizonyításához, hogy azóta elvált tőle. Az a tanú azonban, aki azt mondta: „Az asszony elvált”, csak egyetlen tanú, tehát el kell vetnünk a tanúvallomását, mert egyetlen tanú szavának nincs jelentősége kettővel szemben.
Így válik értetővé Ábájé magyarázata, és az, hogy miért tesz különbséget rabbi Jochánán a megözvegyült és az elvált asszony esete között.

[A Gömárá itt egy ellenvéleményt idéz:]
Rává nem értett egyet azzal, ahogyan Ábájé értelmezte rabbi Jochánán szabályát, és azt mondotta: Nem szükséges rabbi Jochánán szabályát ebben az értelemben módosítani. Rabbi Jochánán valójában olyan esetről beszél, ahol két tanú állítja, hogy az asszony férje meghalt illetve hogy elváltak, két másik pedig azt állítja, hogy a nő még férjnél van. Rabbi Jochánán pedig a válást illetően elfogadta rabbi Menáchem bár Joszé álláspontját, így tehát ha az asszony férjhez is ment a második két tanú vallomása ellénre, akkor bizony el kell válnia második férjétől, a halál esetében viszont a Bölcsek álláspontjával egyezően nem kell hogy elváljon.
Mi annak az oka, hogy másképp dönt rabbi Jochánán az özvegység, mint a válás esetében?
Rává így válaszol: Különbség van özvegység és elváltság között: a férj halálának feltételezése esetén az asszonynak igen komolyan tartania kell attól, hogy ha a férj mégis visszatér, akkor ő nem cáfolhatja meg, azaz nem állíthatja, hogy meghalt, és elkerülhetetlenül lelepleződik a hazugsága. Ezzel ellentétben a válás feltételezése esetén az asszony nem tart annyira a hazugsága lelepleződésétől, mert ha elő kerül is a férj, és tagadja, hogy elvált volna az asszonytól, az asszony bármikor cáfolhatja, és továbbra is fenntarthatja azt az állítását, miszerint elvált. Így hát a válásról szóló mégoly határozott kijelentése sem nyom annyit a latban, mint a férj halálával kapcsolatban.

[A Gömárá kérdez:]
A Rává-féle magyarázat arra a feltételezésre épül, hogy az asszony esetleg csak hazudja, hogy elvált, és a férje előkerülése esetén is szándékozik kitartani ezen állítása mellett. De vajon merészel-e egy asszony ilyen arcátlanul a férje szemébe hazudni? Hát nem azt mondotta-e Ráv Hámnuná: Ha az asszony a férje szemébe mondta: „Elváltál tőlem”[17], akkor hinni lehet neki, mert feltételezhető, hogy egy asszony nem merne ilyet a férje szemébe mondani, ha nem volna igaz! Akkor hát hogyan feltételezhetjük, hogy ez az asszony a férje visszatérése esetén is kitart majd a hazugsága mellett?
[A Gömárá így válaszol:]
Ráv Hámnuná szabálya csak arra az esetre vonatkozik, amikor nincs tanú, aki alátámasztaná az asszony állítását. Ilyen esetben az asszony nem képes a férje szemébe hazudni. Ha azonban vannak tanúk, akik alátámasztják hazug állítását, biztosan van mersze a férje szemébe hazudni. Ennélfogva ha két tanúpár nem ért egyet abban, hogy a férj meghalt-e, rabbi Jochánán a Bölcseknek ad igazat. Azt állítja, hogy hagyatkozhatunk az asszony határozott meggyőződésére, mivel az tudja, hogy a hazugság hiábavaló, hiszen leleplezhető. Válási ügy esetén viszont rabbi Menáchem bár Joszénak ad igazat, mivel tartunk tőle, hogy az asszony esetleg kész arcátlanul hazudni.

[A Gömárá most rabbi Jochánán mondásának egy harmadik értelmezését idézi:]
Ráv Ászi mondta: rabbi Jochánán egy különleges esetről beszélt, amikor például az első tanúpár azt mondja: „A férj éppen csak most halt meg”, vagy „A férj éppen most vált el tőle”, a másik tanúpár vallomása pedig ellentmond ezeknek. Ebben az esetben különbséget teszünk halálozási és válási ügy között.
Halálesettel kapcsolatos ügy esetén nem számít, hogy a tanúk szerint a férj csak nemrég vagy már jó ideje halt meg, mivel se ebben, se abban az esetben nincs mód a dolog tisztázására. Ennélfogva még akkor sem kívánjuk meg, hogy az asszony elhagyja a második férjét, ha az asszony a második tanúpár jelentkezése után ment újra férjhez, mivel feltételezzük (amint erről fentebb már beszéltünk), hogy az asszony nem tesz ilyet, ha nem gondolja végig nagyon alaposan a dolgot.
Válási ügyben azonban ha a tanúk azt mondják, hogy a válásra csak a nagyon közeli múltban került sor van mód a dolog tisztázására. Mert mondhatjuk az asszonynak: „Ha igaz, hogy így történt, és csak nemrég váltál el, akkor mutasd meg nekünk a válóleveledet.” Emiatt ebben az esetben még akkor sem lehet az asszonyra hagyatkozni, ha azt mondja, hogy biztos a dologban, mivel az ellentmondásos tanúvallomás miatt – a válólevél hiányában – nem mehet újra férjhez…

* * *

(23/a oldal utolsó bekezdése kezdődik)

Később előkerülő tanúk

[A Gömárá most a Misna második felének még egy aspektusát tekinti át:]
„Ha a nő azt mondja: ťFoglyul tartottak, de tiszta vagyok (azaz: nem erőszakoltak meg)Ť, akkor annak bizonyíték nélkül hinni lehet… de ha később, a házasságkötés után tanúk kerülnek elő, akik szerint fogságban volt, akkor a nő nem kell, hogy elhagyja a férjét”.
Smuél apja mondotta: A „házasságkötés után” kifejezés nem csupán szó szerint értendő. A kifejezés nem feltétlenül azt jelenti, hogy az asszony a tanúk jelentkezése előtt ténylegesen férjhez ment, hanem úgy is fel lehet fogni, hogy mivel a bíróság már engedélyezte a házasságát, ezért a nőnek még a tanúk jelentkezése után is joga van házasságot kötni, noha a jelentkezésük előtt nem ment ténylegesen férjhez.
[A Gömárá megkérdezi:]
De, a Misna ezt a kifejezést használja: „nem kell, hogy elhagyja a férjét”, és ezekből a szavakból egyértelműen kitetszik, hogy a Misna egy olyan esetről beszél, amikor az asszony már férjhez ment?
[A Gömárá így válaszol:]
Ebben az esetben a „nem kell, hogy elhagyja” kifejezés azt jelenti, hogy az eredetileg engedélyezett státuszáról nem kell lemondania, azaz nem veszíti el a bíróság által a tanúk jelentkezése előtt biztosított jogát arra, hogy kohénhez férjhez mehessen[18].

[A Gömárá itt a Smuél apja által megfogalmazott szabály alátámasztására egy Brájtát idéz.]
Bölcseink a következő brájtát tanították:
(a) Ha egy asszony odaáll a bíróság elé, és azt mondja: „foglyul tartottak, de tiszta vagyok”, majd ehhez hozzáteszi még: „És tanúim is vannak rá, hogy tiszta vagyok, akik jelenleg ugyan nem tartózkodnak a városban, de a fogságom idején állandóan mellettem voltak”, akkor nem mondjuk, hogy mivel vannak tanúk, akik ismerik az igazságot, ezért megvárjuk, míg ezek a tanúk jelentkeznek, és egyszer és mindenkorra tisztázzák az ügyet, hanem az „…ugyanaz a száj…” elve alapján azonnal engedélyezzük neki, hogy férjhez menjen egy kohénhez.
(b) Ha a bíróság engedélyezte az asszonynak a házasságkötést és később előállnak az asszony tanúi és azt mondják: „Igaz, hogy együtt voltunk ezzel az asszonnyal a fogságban, de nem tudjuk, hogy megerőszakolták-e vagy sem”, ez esetben az asszonynak nem kell elhagynia a férjét, noha vannak rá tanúk, hogy foglyul tartották, és már nem védi az „…ugyanaz a száj…”elve. Igaz ugyan, hogy a tanúk – az asszony állítása ellenére – nem erősítették meg a fogságáról adott beszámolót, de emiatt nem veszíti el hitelét, mert nem is lett volna szüksége tanúkra.
Ez a szabály összhangban van a Smuél apja szerint értelmezett Misnával, amely az asszonynak, saját nyilatkozata alapján, engedélyezi, hogy feleségül menjen egy kohénhez, feltéve, ha erre vonatkozóan a bíróság még a tanúk jelentkezése előtt kiadja neki az engedélyt.
(c) Mindazonáltal ha a jelentkező tanúk tisztátalanságról tanúskodnak, és határozottan állítják, hogy az asszonyt megerőszakolták az elrablói, akkor az asszony nem mehet kohénhez feleségül, ha pedig már megtette, még akkor is el kell hagynia a férjét, ha már több gyereke van a kohéntól. Ennek az az oka, hogy a Misna (b) rendelkezése csak olyan, fogságot szenvedett asszonyra vonatkozik, akinek az esetében valószínű, de nem biztos, hogy megerőszakolták. Ha azonban egyértelmű tanúvallomás tanúsítja, hogy megerőszakolták, akkor a Tóra tiltja meg, hogy kohénnel kössön házasságot, és a nő vallomása értéktelen[19] .
[A Gömárá egy történettel példázza az előző szabályt.]
Történt egyszer, hogy néhány fogoly nő érkezett Nöhárdöába, hogy váltsák ki őket fogságukból. Miután Smuél apja, aki Nöhárdöá egyik legnagyobb Háláchá-tudósa volt, kiváltotta őket, védnököket nevezett ki, hogy vigyázzanak rájuk hazafelé menet.
Smuél ekkor azt mondta neki (apjának): Furcsa dolog védnököket kinevezni azért, hogy megóvják ezeket a nőket a zaklatástól. Ha attól tartasz, hogy foglyul ejthetik őket, és így nem lehetnek kohén-feleségek, akkor már elrablásuk óta alkalmatlanná váltak. Hiszen „Mostanáig ki őrizte őket?” – ? –
Smuél apja így felelt neki: „Ha a te leányaid volnának, ugyanilyen könnyen vennéd-e a sorsukat? Ezek tisztességes asszonyok, akiket az a balszerencse ért, hogy elrabolták őket. Most, hogy szabadok, a legnagyobb tisztelettel kell bánni velük.”

Smuél fogságba esett leányai

[A Gömárá elmondja:]
Smuél apjának feddő intése, amelyben azt az eshetőséget említette, hogy hasonló eset Smuél lányaival is megtörténhet, „egy tévedés [volt], mely a hatalmastól ered” (Prédikátor 10:5.), és nem sokkal ezután beteljesültek szavai: Már-Smuél leányai történetesen valóban fogságba estek, és foglyul ejtőik a babiloni Nöhárdöából Erec Izraelbe vitték őket, ahol az ottani zsidók kiváltották őket.
Amikor Smuél leányait kiváltani vitték, azok rávették a fogva tartóikat, hogy míg ők bemennek rabbi Chániná tanházába, addig kint várakozzanak. Odabent mindegyikük azt mondta: „Foglyul tartottak, de tiszta vagyok”, „Foglyul tartottak, de tiszta vagyok”. A rabbi Chániná tanházában tartózkodó rabbik ezután a Misna törvényének megfelelően engedélyezték nekik, hogy kohénhoz menjenek feleségül, mivel a saját vallomásukon kívül nem volt rá más bizonyíték, hogy fogságba estek, és „a száj, amely megtiltotta, ugyanaz a száj, amely megengedte”.
Végül fogva tartóik bementek a tanházba és követelték a váltságdíjat. Rabbi Chániná ekkor azt mondta: „Ezek a nők biztosan egy tudós leányai.” Csak a Smuél apja szerinti Misna-értelmezést ismerő nők ismerhették fel, hogy ha még akkor nyilatkoznak a bíróság előtt, amikor az még nem ismer konkrét bizonyítékot, az esetben engedélyezik nekik, hogy kohénhez mehessenek feleségül, és ha a bizonyíték akár már néhány perc múlva kerül is a bíróság elé – jóval az előtt, hogy lehetőségük lett volna férjhez menni –, a nekik kiadott engedély akkor sem vonható vissza.
Később kitudódott, hogy ezek a fogoly nők valójában nem mások, mint Már-Smuél leányai.
Rabbi Chániná ekkor azt mondta Ráv Semen bár Ábának, egy kohénnak, aki Smuél rokona volt: „Eredj, és gondoskodj a rokonaidról (azaz: vedd feleségül valamelyiket)!”
Ráv Semen bár Ábá nem akart erre a szabályra hagyatkozni, és vonakodott egy fogságot szenvedett nőt feleségül venni. Azt mondta rabbi Cháninának: „A Misna csak akkor engedi meg egy kohénnak, hogy ilyen módon vegyen feleségül egy fogoly nőt, ha egyáltalán nincsenek tanúk. Ám külországban, Nöhárdöában vannak tanúk[20], akik tudják, hogy Smuél leányait elrabolták! Hogyan vehetnék hát feleségül egy ilyen lányt?”
Rabbi Chániná így válaszolt: „Mindenesetre ezek a tanúk nincsenek itt. A bíróságnak az előtte megjelent tanúk vallomására támaszkodva kell döntenie, nem olyan tanúk vallomása alapján, akik nem járultak elé. Azon kívül, hogy valaki azt mondja: vannak tanúk északon (azaz a távoli Babilóniában), van-e bármilyen ok, ami miatt meg kellene tagadni a nőtől az engedélyt?!”
Ráv Semen bár Ábá elfogadta rabbi Chániná érvelését és feleségül vette Smuél egyik fogságot szenvedett leányát.

[Egy későbbi nemzedékben az ámorák Smuél leányainak történetét tanulmányozva ezt vetették fel:]
Rabbi Chániná érvelésének lényege az volt, hogy a tanúk még nem érkeztek meg Babilóniából. Ebből következik, hogy ha a tanúk megjelentek volna, miután Ráv Semen menyasszonya engedélyt kapott, hogy feleségül menjen Ráv Semenhez, és tanúsították volna, hogy a lány és nővérei fogságban voltak, akkor megtiltották volna neki a házasságot. Smuél apja azonban kétségkívül azt mondta: „Mivel a bíróság már engedélyezte a házasságát, ezért még a tanúk jelentkezése után is joga van házasságot kötni, noha a jelentkezésük előtt nem ment ténylegesen férjhez.” Mi nyugtalanította hát Ráv Semen bár Ábát?
Ráv Ási így válaszolt: Abban a beszélgetésben, amelyet Ráv Semen bár Ábá rabbi Cháninával folytatott, „tisztátalansági tanúk”-ról volt szó. Ráv Semen bár Ábá sejtette, hogy Babilónból jöhetnek tanúk, akik határozottan tanúsíthatják, hogy Smuél leányait megerőszakolták, márpedig – amint azt a fentebb idézett Brájtában láttuk – ha ilyen tanúk tanúskodnak, akkor a Misnában említett rendelkezés nem érvényesíthető, sőt el is kell válni. Rabbi Chániná azonban azt felelte, hogy nem kell foglalkoznunk olyan tanúkkal, akik még nem jelentkeztek és a döntés kimondásakor hagyatkozhatunk az előttünk fekvő bizonyítékra.

[1] Háláchá
Ha egy nő azt mondja: „Férjes asszony voltam, de most elvált vagyok.” „Ha egy férjezetlennek látszó nő előáll, és azt mondja: ťFérjes asszony voltam, de elvált tőlem a férjemŤ, akkor – Misnánk alapján – bizonyíték és minden további magyarázat nélkül hinni lehet neki. Ha azonban a nő egyszerűen csak annyit mond: ťFérjnél voltamŤ (múlt időben – Bét Smuél), később pedig azt mondja: ťElvált tőlem a férjemŤ, az esetben egyes szaktekintélyek elfogadják a második állítást, mondván, hogy a nő egyszerűen csak magyarázta a szavait, más szaktekintélyek szerint viszont a nő szavainak csak akkor lehet hitelt adni, ha meggyőző magyarázatot ad arra, hogy miért nem rögtön ezt mondta.” Ha azonban a nő múlt időt használ, Bét Smuél véleménye szerint ez úgy tekintendő, hogy ellentmond önmagának, és csak akkor lehet hinni neki, ha azonnal helyesbíti a szavait, vagy meggyőző magyarázatot ad arra, hogy miért nem rögtön ezt mondta. (Maimonidész, Nők könyve, A válás szabályai 12:1.; Sulchán Áruch, Even Háezer 152:6.)
[2] Fogalom
Hápe seászár hu hápe sehitir – Szó szerint: a száj, amely megtiltotta, ugyanaz a száj, amely megengedte. A Háláchá minden területén alkalmazott elv, miszerint az olyan embernek, aki olyasmit mond nekünk, amit az ő közlése nélkül nem tudtunk volna, szabad hinni, még akkor is, ha ezután olyasmit is mond, ami közömbösíti közlése első részének következményeit. Például ha egy nő idegen földről jön egy közösségbe, és azt állítja, hogy férjnél volt, de megözvegyült, kijelentése teljes egészében elfogadható, és szabadon férjhez mehet. Mivel addig nem ismerték a helyzetét, szava elfogadható. Az ő kijelentése („szá­ja”), hozta létre férjezett státusát, így hát kijelentése el is törölheti azt.
[3] Háláchá
Ha azonban vannak rá tanúk, hogy a nőnek volt férje. „Ha vannak tanúk, akik igazolják, hogy a nőnek valóban volt férje, és a nő azt állítja, hogy elvált, az esetben – Misnánk szerint – nem lehet hinni neki. Ha azonban a nő tanúkat tud állítani elvált volta bizonyítására, nem szükséges a válólevelet bemutatnia. Mindazonáltal mindenképpen figyelembe vesszük a szavait, ha a tervezett házasság megszorító hatály alatt van, azaz például nem mehet hozzá kohénhoz, ha a volt férje közben meghalt, mert elváltnak tekintendő, nem pedig özvegynek; vagy például ha pedig a volt férje időközben gyermektelenül hal meg, az asszony nem mehet feleségül a férje fivéréhez a sógorházasság törvénye szerint, hanem a chálica szertartással el kell őt engedni.” (Maimonidész, Nők könyve, A válás szabályai 12:1–2.; Sulchán Áruch, Even Háezer 152:7.)
[4] Foglyul tartottak, de tiszta vagyok. „Ha egy nő előáll és elmondja, hogy foglyul tartották, de azt állítja, hogy nem erőszakolták meg, akkor – Misnánk szerint – az „…ugyanaz a száj…” alapján hinni lehet neki. Ez a törvény akkor is érvényes, ha egyetlen tanú van, aki bizonyítja, hogy a nő fogságban volt, mert egy tanú nem tanú”. (Maimonidész, A szentség könyve, A tiltott testi kapcsolatok szabályai 18:21.; Sulchán Áruch, Even Háezer 7:4.)
[5] Ha azonban vannak rá tanúk, hogy a nőt foglyul tartották. „Ha van két tanú, aki tanúsítja, hogy a nőt fogságban tartották, abban az esetben a nő állításának, miszerint nem erőszakolták meg, akkor sem lehet hinni, ha a két tanú bizonytalan afelől, hogy a nőt megerőszakolták-e. Másfelől viszont, ha az egyik tanú (még ha szolgálólány is az illető) határozottan állítja, hogy a nőt nem erőszakolták meg, még akkor is el lehet hinni, ha a nő javára valló tanú kijelentései ellentmondanak egy másik tanú kijelentéseinek.” (Maimonidész, A szentség könyve, A tiltott testi kapcsolatok szabályai 18:21.; Sulchán Áruch, Even Háezer 7:4.)
[6] Háláchá
A lány fejlődésének a háláchá három szakaszát ismeri: ktáná (kiskorú), náárá (fiatal nő) és bogeret (nagykorú). A lány mindaddig ktáná, míg be nem tölti tizenkettedik életévét és nem nő két szál fanszőre. Ha e két kikötés teljesül, náárá lesz. Hat hónappal ezután a lány bogeret lesz (Maimonidész, A házasság szabályai 2:2.).
[7] Háláchá
Honnan tudjuk, hogy a lányát tiltottnak nyilvánító apának hinni lehet? „Ha egy apa kijelenti, hogy férjhez adta kiskorú lányát, és azután válólevelet vett át a részére, és a lány még mindig kiskorú, akkor az apának hinni lehet, a lány pedig elvált asszonynak tekintendő, és emiatt kohénhoz nem mehet feleségül. Ha azonban a lány már nagykorú, amikor az apja az említett kijelentést teszi, ez esetben nem lehet hitelt adni az apa kijelentésének, mikor azt állítja, hogy a lánya mind a férjhez adásakor, mind a valólevél átvételekor kiskorú volt még. A Chelkát Möchokék ehhez hozzáteszi, hogy ugyanez a szabály érvényes arra az estre is, amikor az apa azt állítja, hogy férjhez adta a lányát, és nem vett át válólevelet a részére, tehát a lánya még férjes asszony. Az apának ebben az esetben is csak akkor lehet hinni, ha kijelentése megtételekor a lánya még kiskorú. Az apának azért lehet hinni ezekben az esetekben, amíg a lánya még nem nagykorú, mert a Tóra, Ráv Huná szerint, hitelt ad az apa szavainak a lánya családi állapotára vonatkozóan. Ha viszont az apa azt állítja, hogy a lánya – tekintet nélkül annak életkorára – fogságba került és ő kiváltotta, nem lehet hitelt adni a szavainak, mert a Tóra szerint csak a lány családi állapotára vonatkozóan lehet hinni neki, más tekintetben azonban nem.” (Maimonidész, A szentség könyve, A tiltott testi kapcsolatok szabályai 18:24.; Sulchán Áruch, Even Háezer 37:25–26., 7:8.)
[8] „Ennek [a férfiúnak]„, nem pedig a sógornak. „Ha egy férfi feleségül vett egy nőt, majd elvált tőle, azután később újra feleségül vette, majd megrágalmazta, azt állítva, hogy a nő az első házasságuk ideje alatt házasságtörést követett el, illetve sógorházasság esetén a sógor megrágalmazza az asszonyt, mondván, hogy az az első házassága idején házasságtörést követett el, akkor a rágalmazó férj mindkét esetben mentesül a korbács- és a pénzbüntetés alól, és még akkor is joga van válni, ha bebizonyosodik, hogy állításai alaptalanok” – szól rabbi Joná brájtája. (Maimonidész, Nők könyve, A hajadon leány törvényei 3:9.)
[9] Fogalom
Sávjá ánáfsá chátichá döiszurá – Szó szerint: tiltott étellé nyilvánít valamit a saját maga számára. A törvény úgy szól, hogy ha valaki teljes bizonyossággal kijelenti egy ételről, hogy az tilos fogyasztani, ez esetben még akkor is tartania kell magát ehhez az egyértelmű kijelentéséhez, ha bizonyos formai okok miatt nem lehet hitelt adni az állításának mások számára.
[10] Háláchá
Például a nő meggyőző magyarázatot ad az első állítására. „Ha egy nő kijelenti, hogy férjnél van, és később ezt a kijelentését visszavonva azt állítja, hogy nincs férje, az esetben, ha a visszavonás azonnal (egy köszönésnyi időn belül) megtörténik, hinni lehet neki, ha azonban ez csak később történik meg, az esetben csak akkor lehet hinni neki, ha – mint Gömáránk magyarázza – meggyőző magyarázatot ad arra, hogy miért mondta azt, amit először mondott. Hasonlóképpen, ha a nő kijelentette, hogy férjnél van, és később feleségül megy egy másik férfihoz, és meggyőző magyarázatot ad arra, hogy miért tette az első kijelentését, akkor a második férfival kötött házassága érvényes; ha viszont nem ad meggyőző magyarázatot, akkor a házasság érvényessége kétséges, és a férj köteles az asszonynak válólevelet adni.”
Römá idézi Rántés Ráát, akik szerint ez a törvény csak arra az esetre vonatkozik, amikor a nő a férje nevének említése nélkül egyszerűen csak annyit mond, hogy férjnél van. Ha azonban azt állítja, hogy egy bizonyos férfi felesége, akkor még abban az esetben sem lehet elfogadni, ha ezt visszavonja, ha meggyőző magyarázatot ad arra, hogy miért mondta, amit eredetileg mondott. A Chelkát Möchokék szerint Rán ezt a szabályt arra az esetre is vonatkoztatta, amikor a nő azonnal visszavonja az állítását: A Bét Smuél viszont úgy értelmezi, hogy csak arra az esetre vonatkozik, ha a nő egy köszönésnyi időn után vonja vissza a kijelentését. (Maimonidész, Nők könyve, A házasság szabályai 9:31.; Sulchán Áruch, Even Háezer 47:4.)
[11] Háláchá
Ha egy nő azt mondta: „rituálisan tisztátalan vagyok”. „Ha egy asszony azt mondja a férjének, hogy rituálisan tisztátalan, és egy köszönésnyi időn belül nem helyesbíti a kijelentését, később viszont visszavonja, az nem fogadható el, és nem létesíthet testi kapcsolatot a férjével. Ha azonban meggyőző magyarázatot ad az eredeti kijelentésére, akkor a helyesbítés elfogadható, és – Ráv szerint – létesíthet kapcsolatot a férjével. Ha viszont az asszony nemcsak tisztátalannak nyilvánította magát, hanem már úgy is kezdett viselkedni, mint aki rituálison tisztátalan – például speciális öltözéket öltött –, a magyarázata nem fogadható el, és rituálisan tisztátalannak tekintendő.
Römá ehhez hozzáteszi, hogy ha a férj tudja, hogy eredetileg miért nyilvánította magát tisztátalannak a felesége, akkor annak nem kell hivatalosan visszavonnia a kijelentését. Römá azt is hozzáteszi, hogy bár meggyőző magyarázat esetén elhihetők a feleség szavai, mindazonáltal lehetséges – sőt erényes cselekedet – Smuél példáját követve mindaddig tartózkodni a testi kapcsolattól, amíg az asszony meg nem tisztul.” (Maimonidész, A szentség könyve, A tiltott testi kapcsolatok szabályai 4:10.; Sulchán Áruch, Jore Déá 185:3.)
[12] Előáll két tanú, aki azt mondja: „Láttuk a férjet, és meghalt”. „Ha két tanú tanúsítja, hogy a férj meghalt, kettő pedig azt, hogy nem halt meg, az asszony nem mehet újra férjhez, ha pedig mégis férjhez ment, el kell válnia, mivel fennáll a valós lehetőség, hogy a második házassága házasságtörés. Ha azonban egy olyan tanúhoz megy feleségül, aki azt állította, hogy a férj meghalt, és ha ő maga is kijelenti, hogy biztos benne, hogy a férje meghalt, akkor nem kell elválnia” – a Brájtá és Ráv Séset magyarázata szerint. (Maimonidész, Nők könyve, A válás szabályai 12:23.; Sulchán Áruch, Even Háezer 17:42.)
[13] Háláchá
Két tanú azt mondja: „Elvált”. „Ha két tanú azt állítja, hogy az asszony egy bizonyos ideje elvált, másik két tanú viszont ennek az ellenkezőjét vallja, akkor az asszony nem mehet újra férjhez, ha pedig mégis megtette, el kell válnia, és a második házasságából származó gyerekei kétséges törvénytelen gyerekeknek számítanak, mivel fennáll a valós lehetőség, hogy a második házassága házasságtörés. Ha az asszony egy olyan tanúhoz megy feleségül, aki azt állította, hogy az asszony elvált, és az asszony kitart amellett, hogy elvált, akkor nem kell elválnia a második férjétől. Ebben az esetben még az sem számít, ha nem tudja bemutatni a válólevelet, mivel teljesen megszokott jelenség, hogy az asszonyok egy bizonyos idő elteltével elveszítik vagy eldobják a válólevelüket.
„A fenti szabály csak akkor érvényes, ha a tanúk tanúsítják, hogy az asszony egy bizonyos ideje elvált. Ha azonban azt vallják, hogy az asszony csak nagyon rövid ideje vált el, más tanúk viszont ellentmondanak ennek, akkor az asszonynak be kell mutatnia a válólevelét. Ha erre nem képes, férjes asszonynak tekintendő, és ha újra férjhez megy, el kell válnia, és a második házasságából származó gyerekei törvénytelengyerekeknek számítanak, mivel aligha hihető, hogy az asszony ilyen gyorsan elvesztette volna a válólevelét. Még ha kitart is amellett, hogy elvált, és még ha a férje szemébe nézve kijelenti is, hogy ťElváltál tőlemŤ, akkor sem lehet hinni neki, mert a két tanútól kapott támogatás teszi képessé arra, hogy arcátlanul a férje szemébe hazudjon – magyarázza Ráv Ászi rabbi Jochánán állítását.” (Maimonidész, Nők könyve, A válás szabályai 16:6–7.; Sulchán Áruch, Even Háezer 152:3.)
[14] Fogalom
Ásám táluj – A törvény úgy szól, hogy ha valakiben fölmerül a gyanú, hogy akaratlanul bár, de bűnt követhetett el (jelen esetben akaratlan házasságtörést), amely normális esetben chátát, azaz„bűn-áldozat”-ra kötelezné, ebben a kétséges esetben egy különleges, úgynevezett „kétséges-bűn áldozat”-ot kell bemutatnia.
[15] Háláchá
Egy tanúra vonatkozik. „Ha csak egyetlen tanú tanúsítja, hogy az asszony férje meghalt, az asszony újra férjhez mehet. Ha még az újraházasodás bírósági engedélyezése előtt jelentkezik egy új tanú, akinek a vallomása ellentmond az első tanú vallomásának, és azt állítja, hogy az asszony férje életben van még, akkor az asszony nem mehet újra férjhez, ha pedig mégis megtette, akkor el kell válnia a második férjétől. Ha azonban a második tanú akkor jelentkezik, miután a bíróság az első tanú vallomására támaszkodva már hozzájárult az asszony újbóli férjhezmeneteléhez, az esetben az asszony nem veszíti el az új házasságkötéshez való jogát, mivel annak az egyetlen tanúnak a vallomását, aki tanúsította, hogy a férj meghalt, úgy kell tekinteni, mintha két tanú állította volna, ennélfogva nem hazudtolhatja meg őket egyetlen tanú” – magyarázza Ábájé rabbi Jochánán álláspontját. Mindazonáltal Römá Rábénu Ásér-t követve úgy rendelkezik, hogy ha az asszony a második tanú jelentkezése előtt még nem ment férjhez, akkor már nem is teheti, mivel Ráv Ászi elve szerint a dolog megbotránkozás keltésére alkalmasnak látszik. A Chelkát Möchokék nézete szerint viszont Ráv Ászi elve csak javaslat, nem kötelező érvényű szabály. A Keszef Misne úgy magyarázza, hogy Maimonidész nem ért egyet Rábénu Ásér-el, és kijelenti, hogy a Háláchá szerint, amely elveti Ábájé értelmezését, Ráv Ászi elve egyáltalán nem alkalmazható. (Maimonidész, Nők könyve, A válás szabályai 12:18.; Sulchán Áruch, Even Háezer 17:37.)
[16] Háláchá
Az egyik tanú azt mondja: „Az asszony elvált.” „Ha egy nőről úgy tudják, hogy férjnél van, és jelentkezik két tanú, akik közül az egyik tanúsítja, hogy elvált, a másik szerint viszont nem vált el, akkor a nő nem mehet újra férjhez, ha pedig mégis megteszi, akkor el kell válnia, mivel mindaddig férjes asszonynak tekintendő, míg be nem bizonyosodik az ellenkezője”.
Abban az esetben, ha egy nőről úgy tudják, hogy nincs férje, és jelentkezik két tanú, akik közül az egyik tanúsítja, hogy a nőnek volt férje ugyan, de elvált, a másik szerint viszont van férje, és nem vált el tőle, a szaktekintélyek különbözőképen ítélik meg a dolgot. Maimonidész álláspontja szerint a két tanú vallomását együttvéve úgy kell értelmeznünk, hogy az asszonynak volt férje, de mivel csak az egyik tanú állítja, hogy az asszony elvált, nem lehet hinni neki, mivel Ábájé szerint egyetlen tanú vallomása nem áll meg két tanú vallomásával szemben. Maimonidész tehát azt mondja, hogy az ilyen nőnek sem szabad újra férjhez mennie, és ha mégis megteszi, el kell válnia. A Sulchán Áruch szerint viszont az egymásnak ellentmondó tanúk vallomása csak akkor tevődik össze, ha egy olyan pontban mondanak ellen egymásnak, amelyben tévedhet az ember. Ha azonban a két tanú homlokegyenest ellentmond egymásnak, a tanúvallomásuk nem egyesíthető, és ha az asszonyról a tanúk jelentkezéséig úgy tudták, hogy egyedülálló, akkor még ab initio is újra férjhez mehet. (Maimonidész, uo. 9.; Sulchán Áruch, uo. 152:5.)
[17] Háláchá
Az asszony, aki azt mondja a férjének: „Elváltál tőlem.” „Ha egy asszony a férje szemébe mondja, hogy elvált tőle, hinni lehet neki, mivel az asszony nem merészelne ilyet a férje szemébe mondani, ha nem lenne igaz. Hasonlóképpen: ha egy asszonyról úgy tudják, hogy az első férje jelenlétében lépett frigyre egy másik férfival, az válási nyilatkozatnak tekintendő, mivel az asszony nem merészelne házasságot kötni valakivel az előző férje jelenlétében, ha nem lenne elválva tőle. Maimonidész döntése szerint az ilyen házasság teljesen érvényes, Römá viszont előbb Rábénu Niszim-et idézi (aki szerint az asszony szavainak nem lehet teljes mértékben hitelt adni, s következésképp nem maradhat a második férje mellett), majd a Hágáhot Májmonijot nézetét idézi (aki szerint az asszony nem jogosult az első férjétől a kötubára). Az asszonynak csak olyan mértékben lehet hinni, hogy válólevelet kell kapnia a második férjétől. Römá idézi a Jád Römetis, aki szerint „még Maimonidész is egyetértene azzal, hogy a mi időnkben az asszonynak nem lehet teljes mértékben hinni, mivel az emberek manapság sokkal arcátlanabbak, mint régebben.” (Mai­mo­ni­dész, uo. 4:13., A válás szabályai 12:4.; Sulchán Áruch, uo. 17:2.)
[18] Háláchá
Az eredetileg engedélyezett státuszáról nem kell lemondania. „Ha egy fogoly asszonynak – az „…ugyanaz a száj…” elve alapján, és azért, mert nincs rá független bizonyíték, hogy foglyul ejtették – a saját nyilatkozata alapján engedélyezik, hogy kohénhez menjen feleségül, még akkor sem veszíti el az erre való jogát, ha később tanúk jelentkeznek, akik tanúsítják, hogy valóban foglyul ejtették. Mi több, Smuél apja tanácsát követve védnököket nevezünk ki, hogy óvják meg a fogoly asszonyt a zaklatástól, míg ki nem váltják. Még ha az asszony foglyul ejtői rögtön az engedély kiadása után bírósághoz fordulnak is, az asszonynak akkor is joga van kohénhez feleségül menni” – mondja rabbi Chá­ni­ná Smuél leányaival kapcsolatban. (Maimonidész, A szentség könyve, A tiltott tes­ti kapcsolatok szabályai 18:22.; Sulchán Áruch, Even Háezer 7:6.).
[19] Háláchá
Ha viszont a jelentkező tanúk tisztátalanságról tanúskodnak. „Ha egy fogoly asszonynak a saját nyilatkozata alapján megengedik, hogy kohénhez menjen feleségül, és később előáll két tanú, aki tanúsítja, hogy az asszonyt megerőszakolták foglyul tartói, akkor az asszony nem mehet kohénhez feleségül. Sőt, ha már hozzáment, el kell válnia tőle, és a kohéntól született gyermekeiből nem lehetnek kohének. Egyetlen tanú vallomásának azonban nincs törvényi következménye.” (Maimonidész, uo. 23.; Sulchán Áruch, uo.)
[20] Háláchá
Ám vannak tanúk. „Ha egy látszólag szabad nő kijelenti, hogy foglyul ejtették, de nem erőszakolták meg, és hozzáteszi, hogy erre tanúi is vannak, akkor a saját nyilatkozata alapján azonnal engedélyezzük neki, hogy kohénhez menjen feleségül, és – a Brájtát követve – nem várjuk meg, míg a tanúk előkerülnek. Sőt, még ha keringenek is szóbeszédek, hogy vannak valahol tanúk, akik cáfolják a nő kijelentését és tanúsítják, hogy megerőszakolták, ezeket a szóbeszédeket nem vesszük figyelembe, és míg ilyen tanúk elő nem kerülnek, engedélyezzük, hogy a nő kohénhez menjen feleségül, mivel engedékenyek vagyunk a fogságot szenvedett nők iránt” – mondja Ráv Ási. (Maimonidész, uo.23.; Sulchán Áruch, uo. 7.)