Permetezzék mint az eső tanításom, hulljon mint a harmat szózatom, mint permetezés a sarjadékra és zápor a fűre. (5Mózes 32:2)
A Tóra utolsó előtti hetiszakaszával, a Háázinuval kapcsolatban a hetiszakasz flórája és faunája című sorozatunkban a fűvel foglalkozunk. A fűvel, mely az egész világon mindenhol megtalálható, több mint tízezer faja létezik, hatalmas területeket fed le a Földön és táplálékláncok sokaságának képezi alapját. Mózes itt nem tanít, hanem összegez, és ehhez jól illik a költői képekkel megtűzdelt bevezető: az eső által áztatott földből – vagyis az ő szavaival öntözött zsidó lélekből – zöld fű, harsogó élet nő a szavai nyomán.
Lássuk tehát, hol szerepel a fű a zsidó hagyományban
Az egyik szokás a temetőlátogatáshoz köthető: amikor valaki sírokat látogat, a temetőből kijőve háromszor leönti mindkét kezét, rituálisan tisztává téve magát ezzel (a halottaktól származó tisztátalanságot teljes mértékben csak a vörös tehén hamujával kevert víz szünteti majd meg a harmadik, örökké álló Szentély idejében). Szokás emellett, hogy a temetőből kilépő emberek néhány fűszálat kitépnek a földből és a válluk fölött a hátuk mögé dobják. Közben ezt mondják háromszor: „emlékezz, hogy porból vagyunk” vagy: „és virágozzanak ki a városból, mint a föld füve”. Ennek a következő zsoltár az alapja:
Legyen gabonának bősége az országban a hegyek csúcsán, rengjen mint a Libanon a termése, és virágozzanak ki a városból, mint a földnek füve. (Zsolt. 72:16)
Ez a halottak feltámadásába vetett hitet jelképezi, melyre bölcseink szerint a messiás eljövetele után kerül majd sor: az egyszer már elmúlt testek újra életre kelnek és visszatérnek a föld porából.
Egy régi szokás szerint füvet terítettek ki a tóraadás ünnepén, sávuotkor a zsinagógákban, hogy az emlékeztessen a tóraadás örömére. A tóraadás alkalmával ugyanis a terméketlen sivatag kizöldült és fű nőtt a Színáj-hegyen. Ahogy a tóraadás ténye a pusztát zöldellő oázissá változtatta, úgy emeli fel a Tóra az embert a legalacsonyabb szintről a legmagasabb szellemi magasságokba. Ez a felismerés boldogsággal töltötte el az embereket és a zöld fű kiterítése erre a mindent elárasztó örömre emlékeztet.
Izrael Földjének különleges füve szerepel a neves izraeli író, Sáj Ágnon híres történetében:
Volt egyszer egy öregember, aki nagyon megbetegedett és a családja már attól félt, hogy talán örökre elveszíthetik. Egy orvos azt javasolta, hogy adjanak az öregnek kecsketejet, attól felgyógyul a betegségéből. Így is tettek, vettek egy kecskét, nap mint nap megfejték, és a tejtől az ember egyre jobban lett. Egy napon a kecske eltűnt és amikor néhány nappal később teli tőggyel előkerült, napfény, zöldellő rét és vadvirágok illatát hozta magával, és csodálatos tejet adott. Ez az eset időről időre megismétlődött: a kecske eltűnt és visszatérve különleges teje volt. Az öregember családja meg akarta tudni a kecske titkát, elküldték hát az egyik fiukat, hogy titokban kövesse az állatot. A fiú így is tett, és a kecske egy szűk barlangbejárathoz vezette. A fiú bebújt utána a keskeny résen, és sokáig, órákon keresztül vándoroltak, míg egyszer csak fényt látott az alagút végén, zöld gyepet látott és csodálatos virágillat töltötte meg a levegőt. A gyermek rögtön tudta, hogy ez nem lehet más, mint az Ígéret Földje, Erec Jiszráel. A kecske alaposan belakmározott a pompásan zöldellő fűből és az illatos, színes virágokból, majd visszabújt az alagútba. A fiú a nyomában. Amikor hazaértek, lelkendezve szaladt a családjához, hogy megossza velük csodálatos felfedezését. Nem kellett egyéb a családnak sem: összeszedték, amijük volt, és várták, hogy mikor indulhatnak útnak a kecske nyomában őseik földjére. Az állat azonban észrevette, hogy követték, és soha többet nem ment át a titkos alagúton. A fiú pedig hiába kereste a titkos bejáratot, neki sem sikerült megtalálnia.
És ha már irodalom, akkor említsük meg a breszlávi Náchmán rabbit, akinek a tanításaiban fontos szerepet játszik az Örökkévaló által teremtett természet csodálata. Minden levélnek, virágnak és minden fűszálnak megvan a saját, a teremtésben betöltött és semmi más által be nem tölthető helye és szerepe. Náchmán rabbi azt tanította, hogy minden pásztornak megvan a saját dallama aszerint, hogy hol legelteti a nyáját, mert minden egyes állatnak megvan a saját füve, melyet meg kell ennie. A pásztor nem legeltet mindig ugyanazon a helyen és azon füvek és helyszínek szerint, ahol jár, kialakul a saját dallama. Mert minden egyes fűszálnak megvan a saját dala és ebből áll össze a pásztor dallama. Amikor valaki a mezőn imádkozik, akkor minden egyes fűszál és más növény is az Örökkévalóhoz fohászkodik és imáikkal erősítik a közöttük imádkozó embert.
Ezt a gondolatot dolgozza fel egy jól ismert héber dal, a Füvek dala, melynek szövege magyarul így hangzik
Tudd, hogy minden egyes pásztornak megvan a saját dallama.
Tudd, hogy minden egyes fűszálnak megvan a saját dala.
És a füvek dalából készül a pásztor dallama.
Milyen csodálatos, milyen csodálatos és kellemes hallgatni a dalukat.
Nagyon jó imádkozni közepettük és örömmel szolgálni az Örökkévalót.
És a füvek dalából megtöltődik a szív és áhítozik.
És amikor a szív megtelik a dallal és Izrael Földje iránt áhítozik,
nagy fény árad és a Föld szentségéből átkerül rá [a szívre].
És a füvek dalából készül a szív dallama.
Fotó: Aaron Burden on Unsplash
