A füge (תאנה – teená) Izrael hét szent terményének egyike. A Tánách, vagyis a zsidó Biblia tucatnál is több alkalommal említi, többnyire – akárcsak a mostani hetiszakaszban – a szőlővel együtt. Az ókorban ez volt az ország egyik legfontosabb gyümölcse. A „minden ember a saját szőlőtőkéje és fügefája alatt” bibliai fordulat a jólét, az ideális jövő képét vetíti előre, amikor mindenkinek lesz bőven mit ennie és innia, béke és biztonság lesz a világban.
Elérkeztek Eskol völgyéig és ott levágtak egy szőlővenyigét és egy szőlőfürtöt, és vitték azt ketten a póznán; meg a gránátalmákból és a fügékből. Azt a helyet elnevezték Eskol völgyének, a szőlőfürt miatt, melyet Izrael fiai onnan levágtak. (4Mózes 13:23-24)
A hetiszakasz flórája és faunája című sorozatunkban a szőlőről már írtunk, a gránátalmáról szóló cikk pedig itt olvasható. Sorozatunk következő, a Slách hetiszakasszal kapcsolatos darabja a fügével foglalkozik.
A Tánáchban számos kontextusban találkozhatunk a fügével. Lehet ez pozitív:
Ne féljetek, mező vadjai, mert megzöldültek a puszta tanyái, mert a fa megtermette gyümölcsét, fügefa és szőlőtő adták erejüket. (Joel 2:22)
Vagy negatív, mivel a próféták több ízben is a füge és a szőlő majdani kipusztulásával figyelmeztettek arra, hogy mi történik, ha Izrael népe nem az Örökkévaló által kijelölt úton jár:
És megeszi termésedet és kenyeredet, melyet ennének fiaid és leányaid, megeszi juhaidat és ökreidet, megeszi szőlődet és fügefádat; szétrombolja erősített városaidat, amelyekben bízol, a karddal. (Jirmeja 5:17)
A fügét nemcsak nyersen, illetve szárítva fogyasztották, valamint mézet készítettek belőle, hanem a gyógyászatban is alkalmazták már a bibliai időkben. Ezt olvassuk Jesája prófétánál:
És mondta Jesájáhu, hogy vegyenek egy darab fügelepényt és kenjék a fekélyre, hogy meggyógyuljon. (Jesája 38:21)
Slomó király szintén pozitív gondolatokat társít a fügéhez (Mislé 27:18):
Aki őrzi a fügefát, enni fogja gyümölcsét, s aki megőrzi urát, azt tisztelni fogják.
A Talmud (Éruvin 54a) a következőket mondja:
Az ember akárhányszor akar szedni a fügefáról, mindig talál termést [mivel nem ugyanabban az időben érnek a fügék, mindig van olyan, amit éppen meg lehet enni, teszi hozzá a tóramagyarázó Rási], ugyanúgy találja meg az ember a Tóra újabb és újabb ízeit, amikor tanulja azt.
Régészeti leletek bizonyítják, hogy Izrael földjén évezredek óta termesztenek fügét. Az igen magas tápértékű, édes, laktató gyümölcs alapvető élelmiszernek számított. Amikor a Zsoltárok könyve (81:17) azt írja, hogy „sziklából lakattalak jól mézzel”, akkor – magyarázóink szerint – minden bizonnyal a fügéből készített mézre gondol, mivel a fügefa kedveli a köves-sziklás területeket.
A fügefa egyébként nem túlságosan magas, szerteágazó növény, jellegzetes, ötujjú levelekkel, melyek télire lehullanak és az új levelek csak azt követően kezdenek növekedni, hogy a kicsi, zöld termések megjelennek a fán. A termés valójában kezdetben apró virág, melyet puha héj borít. Ezek közül nem mindegyikből fejlődik ki teljesen a termés. A fügék, ahogy fent említettük, nem egyszerre érnek, ráadásul rövid az az időszak, amikor a gyümölcs már kellőképpen érett, de még nem reped meg a túlérettségtől, ezért nagy odafigyelést és a haszonhoz képest igencsak sok munkát igényelnek. A füge Izraelben igen sok helyen nő és terem szabadon, elsősorban patakok és források mentén. A vallásos irodalom számtalan kifejezést ismer a fügével kapcsolatban, melyek közül némelyek a gyümölcs érésének különféle fázisaira utalnak, mások a füge fajtáira, a feldolgozás módjára.
A Talmud (Bráchot 40a) elmondja, hogy Nechemja rabbi véleménye szerint a jó és rossz tudásának fája fügefa volt. A Tórában ez áll: „megnyíltak mindkettőjüknek szemei és megtudták, hogy ők meztelenek; összefűztek fügelevelet és készítettek maguknak öveket” (1Mózes 3:7). Ez a „kutyaharapást szőrével” tórai módszere Nechemja rabbi szerint, vagyis azzal próbálták helyrehozni a hibát, amivel vétkeztek.
A midrás (Berésit Rábá 15:7) egy parabolát hoz ennek az illusztrálására. Volt egyszer egy király, akinek a fia bűnbe esett az egyik szolgálólánnyal. Amikor a király ezt megtudta, éktelen haragra gerjedt, és elzavarta palotájából a fiát. A fiú otthont keresett magának, de bárhol kopogtatott, nem fogadták be. Csak az a szolgálólány nyitott neki ajtót, akivel bűnbe esett. „Ugyanígy, amikor Ádám evett a fáról, a Szent, legyen áldott, elvette tőle a helyet, ahol volt, és kiutasította az édenkertből. Ádám körbejárt a fák között, de egyik sem engedte meg, hogy akárcsak egy levelet leszakítson róla… Végül a fügefa, melynek gyümölcséből Ádám evett, nyitotta meg úgymond az ajtaját és befogadta őt, ahogy írva van: »összefűztek fügeleveleket«.”
Ugyanitt olvassuk, hogy Meir rabbi inkább szőlőtőkének vélte a tudás fáját, míg Jehuda rabbi szerint búzakalász volt (mely eredetileg fákon nőtt). A Ben Is Cháj, a XIX. századi bagdadi bölcs e három véleményre alapozva azt mondja, hogy valójában egy egészen különleges gyümölcs volt, melyben mindhárom, a Talmudban említett termés íze fellelhető volt.
A midrás egyébként azt is közli, hogy az Örökkévaló szándékosan nem árulta el, hogy milyen termésről van szó, és soha nem is tudhatjuk meg. Miért? Nehogy elforduljunk attól a gyümölcstől, nehogy ne együnk belőle soha többé, mert esetleg azt gondoljuk, hogy mivel ezzel történt az első emberpár vétke, ez az, ami halandóvá tette az embert, ezért legjobb, ha nem is esszük azt a gyümölcsöt.
Fotó: Jametlene Reskp on Unsplash
