Noách
És volt negyven nap múlva, kinyitotta Nóé a bárka ablakát, melyet csinált, és kibocsátotta a hollót; ez ki-kiment, de meg visszatért, míg föl nem száradt a víz a földről. (1Mózes 8:6-7)
HOLLÓ – héberül: orev – עורב
A holló, ez a sötét színű, rikácsoló hangú ragadozó madár az első szárnyas, melyet a Tóra említ. Az özönvíz történetén kívül még kétszer, a kóserság törvényeinek felsorolásánál is szerepel a Tórában (3Mózes 11:15, 5Mózes 14:14), a Tánách, a zsidó Biblia további könyvekben pedig számtalan alkalommal bukkan fel ragadozó mivoltát és fülsértő hangját kiemelve. A Tóra szigorúan megtiltja a holló fogyasztását. A Bírák könyvében szerepel a midjáni nép egyik királya, akit Gidon legyőzött, az ő neve is Orev (varjú) volt, Slomó (Salamon) király haja pedig fekete volt, mint a holló. Jeruzsálemben olyan elterjedt volt e madár, hogy a Szentély tetejére fémtüskéket erősítettek, hogy elriasszák a varjakat. A Talmud bölcsei elmarasztalóan nyilatkoztak a madárról, mely szerintük önző és kegyetlen, mivel fiait azonnal kikelésük után elhagyja.
Érdemes az egy-egy mondatos említések mellett kiemelni a Királyok könyvének egy történetét, melyből megtudjuk, hogy Élijáhu (Illés) prófétát egy darabig az Örökkévaló parancsára hollók táplálták. Ez az egyetlen hely, ahol a zsidó források pozitív színben tüntetik fel ezt az állatot:
És lett hozzája az Örökkévaló igéje, mondván: Menj el innen, fordulj keletnek és rejtőzzél el a Kerít patakjánál, mely a Jordán felől van. És lészen, a patakból fogsz inni, a hollóknak pedig megparancsoltam, hogy ott téged tápláljanak… A hollók pedig vittek neki kenyeret és húst reggel, meg kenyeret és húst este, és a patakból ivott. (I.Kir. 12:10)
Térjünk vissza az első ismert hollóhoz, az özönvíz történetéhez. Az özönvíztől a bárkában megmenekült teremtményeknek tilos volt párosodniuk, részben, mert körülöttük mindenhol pusztított a halál, nem illett hát kellemes kalandokba bonyolódniuk, részben pedig, mert nem lett volna hely és élelem az utódok számára. Ám a holló figyelmen kívül hagyta ezt a tilalmat. Bölcseink ebben önzőséget látnak, mivel a holló csak magára gondolt, és se a bárka utasait, se a körülötte elsüllyedő világ szenvedéseit nem tartotta szem előtt. Egyes magyarázók ezért úgy vélik, hogy amikor Noé kiküldte a hollót, akkor valójában elzavarta a bárkáról, és addig kellett fel-alá röpködnie, amíg nem talált végre szárazföldet magának. A Talmud bölcsei úgy vélik, hogy a holló megsértődött, amiért Isten úgy rendelkezett, hogy a fajtájából – nem kóser madárként – csak két példány élje túl az özönvizet. Amikor Noé kiküldte őt megszemlélni, hogy elkezdtek-e már apadni a vizek, a holló úgy érezte, hogy diszkrimináció áldozata lett, hiszen ha ő, az egyetlen túlélő hím a halálát leli odakint, nem lesz, aki gondoskodjon fajának fenntartásáról.
Emellett a talmudi bölcsek hozzáfűzik, hogy a holló úgy gondolta: Noé azért küldte el a hajóról, mert magának akarta megszerezni a holló nőstényét. Ebből látható, hogy az önző ember (jelen esetben madár) mindenki másról is önzőséget feltételez és saját hibáját másra vetíti ki. Noé elküldte őt a hajóról, hiszen nem volt helye önzőségnek ott, ahol mások önfeláldozóan viselkedtek, de időről időre engedte megpihenni a hollót a bárkán, amíg még nem bukkant elő a szárazföld. A történet tanulsága: nem szabad megengedni, hogy az önző elemek negatív hatást gyakoroljanak az otthonára, ám az önző emberrel is igazságosan és nagylelkűen kell bánni.
