A különböző, a sivatagi sátorszentély (Miskán) építéséhez használt anyagok között a Tóra felsorolja a „táchásbőrt” is, amit a pusztai Szentély külső borításaként, valamint a különféle felszerelési tárgyak takarójaként használtak a sivatagi vándorlás során:
És készített takarót a sátornak, pirosra festett kosbőrökből és egy táchásbőr takarót legfelül. (2Mózes 36:19)
A hetiszakasz flórája és faunája című sorozatunkban a Vájákhél hetiszakasz kapcsán a táchást mutatjuk be.
Na de miféle szerzet ez a bizonyos táchás?
Vannak, akik vöröses vagy ibolyaszínű festékanyagnak tartják, e vélemény szerint nem egy meghatározott állat bőréről, hanem inkább egy speciális bőrfajtáról vagy készítési eljárásról van szó. Ám a legtöbb magyarázó egyetért abban, hogy minden valószínűség szerint inkább egy bizonyos állatot takar a név, méghozzá jó nagy méretű állatot, amelynek egy darabból szabott bőre befedte az egész sátorszentélyt.
Arról azonban nem alakult ki egyetértés, hogy vajon milyen állat lehetett ez a lény, amelyet a Tóra néhány mondatán kívül Jechezkél próféta könyve (16:10) is megemlít. A lehetőségek között felmerül a hermelin, a borz, a narvál, az antilop, a zsiráf, a tengeri tehén (dugong) és a fóka is, csakúgy, mint az okapi, valamint a zebra.
A legtöbb vélemény szerint nem kóser állatról van szó. Ezen elgondolás képviselői között vannak olyanok, akik úgy tartják: bár eredendően nem volt kóser ez az állat, az Örökkévaló mégis csodát tett és a Miskán céljára kóserrá tette. Bölcseink egyébként úgy vélik, hogy a táchásnak minden bizonnyal egy szarva volt és csakis akkor jelent meg a világban, amikor Mózesnek szüksége volt a bőrére az építkezéshez.
Az áldott emlékű lubavicsi Rebbe, Menachem Mendel Schneerson rabbi azt a magyarázatot fűzte a kérdéshez, hogy a táchás különlegessége abban állt, hogy ez volt az egyetlen lény az egész világon, amelyet csak és kizárólag szent célokra, Isten szolgálatára használtak.
Ezzel a táchás a teremtés valódi, végső célját képviseli, nevezetesen azt, hogy a világon mindent, még a legapróbb dolgot is az istenszolgálat céljára fordítsuk.
Ha minden véleményt összevetünk a táchás mibenlétével kapcsolatban, akkor kitűnik, hogy a legtöbben csodálatos, színes szőrű sivatagi állatként írják le, homloka közepén egy szarvval, amely hirtelen jelent meg a sivatagban vándorló zsidók közt, épp, amikor a Miskánt, a pusztai szentélyt építették, utána pedig eltűnt és soha többé senki nem látott ilyen állatot (Talmud, Sábát 28a,b).
Vannak, akik azt mondják, hogy Isten kizárólag a Miskán megépítésének céljára teremtette meg a táchást, és miután e célját betöltötte, egyszerűen megszűnt, eltűnt, nem volt többé hiszen már nem volt több feladata a világban. Azt is mondják, hogy ez az állat olyan hatalmas volt, hogy a szentélyt takaró, kikészített bőre, melynek majdnem 14 m x 2 m volt a nagysága, egy darabból, varrás nélkül készült. Összehasonlításként, ennél a méretnél csak egy kékbálna bőre lenne nagyobb. Vannak magyarázók, akik szerint a táchás szőre hatféle színű volt, mások szerint mélykék, vagy liláskék.
A tórai történeteket kiegészítő midrás egy beszélgetést idéz fel Jehuda rabbi és Nechemja rabbi között. Előbbi azt mondta, hogy a táchás hatalmas kóser állat volt, a sivatagban élt, homlokán egy szarv ékeskedett, és a szőre hatféle színben pompázott. Nechemja rabbi szerint a táchás csodás fenevad volt, melyet az Örökkévaló eltüntetett, miután a Miskán készítéséhez felhasználták a bőrét. Azért volt szükség rá, mert máskülönben a zsidóknak nem állt volna rendelkezésére megfelelő nagyságú bőr a pusztai szentély előírásoknak megfelelő elkészítéséhez. Pillanatnyi csoda volt hát, amely nem sokkal azután, hogy létrejött, el is tűnt.
A középkori Franciaországban élt tóratudós és magyarázó, Rási is egyetért ezzel az elképzeléssel: „Olyan állat volt, mely csupán egy rövid ideig létezett”- írta.
A XIX-XX. század egyik nagyszerű zsidó filozófusa és tóratudósa, Ávráhám Jicchák Kook rabbi szerint nem tudjuk, pontosan milyen állatról volt szó, de ő is úgy gondolta, hogy nem feltétlenül kóser állatot kell keresnünk, mert Isten elrendelhette nem kóser állat bőrének használatát is, hogy jelezze a szentély inkluzív jellegét, vagyis azt, hogy a világ minden egyes teremtményének helye van a Szentélyben, kóserságától, szentségének mértékétől függetlenül. Más rabbik ezzel nem értenek egyet, és azt mondják, nem valószínű, hogy a legszentebb épületet, melyet rituálisan nem tiszta kéz nem is érinthetett, éppen egy nem-kóser állat bőrével takarták volna le.
És hogy mire tanít minket ez a misztikus állat?
A szentély építésének kötelezettsége a saját életünkre is vonatkoztatható: az egyik feladatunk a világban az, hogy lakhelyet építsünk Istennek, és életünket olyan szentéllyé alakítsuk, ahol a szentség lakozhat.
Az élet elfutó pillanatok sorozata, események, napok, lehetőségek jönnek és mennek, akárcsak a hirtelen felbukkanó, majd eltűnő táchás. E pillanatok mindegyike színes, több rétegből és több oldalból áll. Vannak jó és kevésbé jó napjaink, de a jó napokon is elénk állhatnak kihívások és a kevésbé jó napokon is lehet áldás. Ám akármennyi színből, oldalból és rétegből is állnak a napjaink, egyetlen „szarv” van csupán, mely egyenesen előrefelé mutat, akárcsak a táchás szarva.
Csupán rövid időt töltünk e világban, és az a feladatunk, hogy ez idő alatt jobbá, boldogabb hellyé tegyük azt. A találkozásaink, élményeink, kapcsolataink, életünk helyszínei mind egyfelé mutatnak: tegyük ezt a pillanatot szentté.
Mindannyian megláthatjuk hát a különleges táchást – ez az a pillanat, amelyet éppen megélünk. Jobban tesszük, ha jól megragadjuk a szarvát, mielőtt még eltűnne.
Nyitókép: Chabad.org
