11. 📖 XXVI. – Rabbik, bírák, próféták

Bírák és rabbik – Megtért és kitért talmudi bölcsek

Bírák és rabbik

Megtért és kitért talmudi bölcsek

 

Naftali Kraus

Elisá, az eretnek

Elisá ben Ávujá a zsidó történelem egyik legrendhagyóbb szellemi vezetője, legellentmondásosabb tanaitája. Maga a tény, hogy bölcseink nem „cenzúrázták ki” maguk közül, ékesen bizonyítja, hogy a zsidóság g azokkal szemben is elfogadó, akik az ellenség oldalára álltak, nem leplezve gyűlöletüket.

Mielőtt Elisá izgalmas, rendhagyó élettörténetébe kezdenénk, meg kell jegyeznünk, hogy a római hódoltság idején ő volt az egyetlen a hozzá ha- sonlítható bölcsek között, aki ideológiai okokból átállt az ellenséghez. Josephus Flavius, akit egy vesztett háború legyőzött hadvezéreként hurcol- tak Rómába, merő opportunizmusból lett Titus császár háziszerzője és tet- teinek dicsőítője. Elisá eretneksége azonban bizonyos gnosztikus ideológi- ákból eredt, amelyek mögött nem fedezhető fel egyéni, önös érdek.

Elisá Jeruzsálemben született a pusztulás előtt. Gazdag patríciuscsalád sarja volt: britjén részt vett Eliézer és Josuá, Jochánán ben Zákkáj neves tanítványai. A Jeruzsálemi Talmud, életrajzának egyik fő forrása magát Elisát idézi, aki elbeszéli tanítványának, Méirnek, hogyan vált eretnekké.

„Apám meghívta a britemre Jeruzsálem apraját-nagyját. Ott voltak a bölcsek is, Eliézer és Josuá vezetésével, és egy külön szobában Tóra- magyarázatokat adtak elő. Miközben a vendégsereg énekelt és versikéket hallgatott, a talmudisták olyan hévvel magyarázták a Tórát, hogy úgy tűnt, mintha tűz venné körül őket. Apám azt kérdezte: Uraim, csak nem akarjá- tok fölégetni a házamat? A két bölcs így válaszolt: Mint tudod, a Tóra nagy tűzben adatott, hiszen le van írva: Sínai hegye nagy tűzben égett… Most, amikor a Tórával, A prófétákkal és az Írásokkal foglalkozunk, az akkori örömtűz újra jelentkezik… Apám erre a magyarázatra azt mondta: Ha ilyen nagy a Tóra ereje, neki szentelem a fiamat! Szándéka azonban nem volt komoly: nem Istennek ajánlotta a fiát [vagyis nem l’Sém sámájim gondolta, mit mondott]. Ezért nem sikerült a dolog…” (Jeruzsálemi Talmud, Chágigá 2:1.)

* * *

Elisá magánéletéről úgyszólván semmit nem tudunk. Valószínűleg gyermek volt, amikor a rómaiak elfoglalták Jeruzsálemet, és Jávne vált a szellemi tevékenység központjává. Ákivá, Ben Ázáj és Ben Zomá társaként a harmadik tanaitanemzedék tagjának számított. A rossznyelvek szerint már akkor is „görög zenét” hallgatott odahaza, amikor a tanházban tanított, sőt

„amikor fölkelt helyéről a tanházban, eretnek iratok hullottak ki az öléből”, vagyis titokban már akkor is gnosztikus tanokkal foglalkozott. Nem lehe- tetlen, hogy az első keresztények is megkörnyékezték, mint idős mesterét, rabbi Eliézert. A zsidóságtól való eltávolodása és az elnyomó hatalomhoz való közeledése valószínűleg fokozatosan történt meg.

A Babilóniai Talmud ezt képletesen úgy írja le, hogy négy bölcs me- részkedett be a titkos tanok kertjébe, hogy a teremtés titkait megismerje: Ákivá, Ben Ázáj, Ben Zomá és Elisá. Ákivá „épségben ment be, és épség- ben jött ki”, vagyis a titkos tanok filozófiája nem volt ártalmára. A két fia- tal tanítvány közül az egyik „bekukucskált és megütötte magát” – vagyis elborult az elméje –, a másik pedig „bekukucskált és meghalt”. Elisá „megnyirbálta a palántákat”, és rossz útra tért (Chágigá 14b.).

* * *

A Babilóniai Talmud, a Jeruzsálemi Talmud és a párhuzamos Midrás- irodalom különbözőképpen írja le Elisá rossz útra térését. A Babilóniai Talmud szerint mindössze a micvák elhanyagolása és az élvezetek hajszo- lása – a zenehallgatás, a ledér nők társasága – írható a rovására. A Jeruzsá- lemi Talmud, amelynek szerzői időben és térben is közelebb voltak az ese- ményekhez, szigorúbban ítéli meg Elisát.

Bölcseink igyekeztek megérteni – ha megbocsátani nem is – az eret- nekké válás mozgatórugóit. Az egyik forrás szerint Elisá hite akkor rendült meg, amikor meglátott egy embert, aki az anyamadár szeme láttára kivette a fiókákat a fészekből. A Tóra ezt tiltja: előírása szerint az anyamadarat el kell hessenteni, ha fiókáit vagy tojásait el akarjuk venni: nem szabad fáj- dalmat okozni neki. Az az ember fölmászott a fára, megszegte a Tóra elő- írását, és baj nélkül lemászott. Máskor egy másik embert látott Elisá, aki szintén fölmászott egy madárfészekhez. Ez elhessentette az anyamadarat, mielőtt kivette volna a fiókákat, de amikor lemászott, megmarta egy kígyó, és szörnyethalt. Elisá megdöbbent: hiszen a Tóra hosszú életet ígér annak, aki betartja a parancsolatot, és megkíméli az anyamadarat a fájdalomtól! Ekkor veszítette el hitét – mondják bölcseink –, és ekkor fogant meg benne a tagadás gondolata…

Hosszú folyamat eredményeképpen érlelődött meg a gondolat: ebben szerepet játszhatott a skolasztikus filozófia, a görög kultúra, a római el- nyomás hatása is. Legenda övezi a pillanatot, amelyben Elisá végképp sza- kított a zsidósággal. Ez egy szombati napon történt, mindenki szeme láttára. Összetalálkozott egy közismert prostituálttal, és ajánlatot tett neki. A nő meglepetten kérdezte: „Nem Elisához van szerencsém?” ő erre kihúzott egy retket az ágyásból, és átadta a ledér hölgynek. „Bocsánat – mondta az –, tévedtem: ez nem Elisá. Ez valaki más!” (Chágigá 15a.)

 

A rómaiak szolgálatában

Persze hogy ez már „valaki más” volt… Az „igazi” Elisá, Eliézer és Josuá tanítványa, Ákivá társa és Méir mestere, nem húzta volna ki szomba- ton a retket, és nem barátkozott volna nyilvánosan prostituáltakkal. Ettől kezdve terjedt el gúnyneve: Áchér, vagyis „Más”, amelyen a talmudi iroda- lomban a legtöbbször szerepel.

Elisá azonban nem elégedett meg azzal, hogy szakított a zsidósággal. Lépésének logikus következménye az a törekvés volt, hogy más se legyen zsidó, ezért fölajánlotta szolgálatait a római elnyomóknak, akik a Bár Kochbá-lázadás leverése után a zsidó szellemi létnek még az alapjait is ki akarták irtani. Erre szolgáltak a hírhedt hadrianusi rendelkezések – a gezérák, amelyek megtiltották a körülmetélést, a szombattartást és a többi alapvető parancsolat betartását, ami nélkül nem létezik zsidóság.

Ekkor vált Elisá népe árulójává. A rómaiak szolgálatába szegődve ő el- lenőrizte, hogy a hithű zsidók nem játsszák-e ki a tilalmakat. A Tanházat is megpróbálta szétzilálni. A Jeruzsálemi Talmud leírja a drámai jelenetet, amikor Elisá római martalócok társaságában beállított a jesivába, és távo- zásra szólította föl a tanítványokat. „Mit kerestek itt? – kiáltotta. – Menje- tek! Te légy szabó, te építész, te vadász, te asztalos!” Addig magyarázta nekik – az elnyomó hatalom katonáival a háta mögött –, hogy fölöslegesen töltik itt az idejüket, mígnem a növendékek szétszéledtek. A Talmud szerint még ezzel sem elégedett meg: „gyilkolta a Tóra művelőit”.

A történészek azt állítják, hogy eleinte csupán ideológiai ellentét volt Elisá és Ákivá között a hellén kultúrához való viszonyt illetően, később azonban – amikor eretnek nézeteivel és viselkedésével kivívta a többiek megvetését, sőt üldözését – már egyenesen gyűlölte volt társait. Teljesség- gel magáévá tette a rómaiak világképét, olyannyira, hogy népe árulójává vált. (Ocár Jiszráél)

 

Méir rabbi és a gránátalma héja

Az egyetlen, aki nem szakított a renegát Elisával, hűséges tanítványa, Méir rabbi volt. Kapcsolatuk annyira köztudomású volt, hogy a Talmud föl

is teszi a kérdést: miért és hogyan barátkozhatott Méir Áchérral, a Mással? A jellemző válaszról a Méirről szóló fejezetben részletesebben is olvasha- tunk: „Méir gránátalmát talált: a belsejét megette, a héját kiköpte…”

Méir figyelemre méltó módon szolidáris volt egykori mesterével. A Talmud elbeszéli, hogy Méir egyszer szombaton a tanházban volt, amikor szóltak neki, hogy mestere, Elisá keresi. Méir kiment, és követte Elisát, aki előtte lovagolt. Egy darabig együtt mentek, és Tórát magyaráztak egymásnak. Elisá Ákivát, a nagy mestert idézte. Egyszer csak megállította lovát, és azt mondta: „Méir, térj vissza, mert elértük a szombatmezsgyét, nem sza bad tovább menni…” Méir azonnal „visszadobta a labdát”: „Te is térj viszsza!” – mondta Elisának. Az csak ingatta a fejét, és azt mondta: „Nem lehet…”

„Miért nem? – kérdezte Méir. – Hiszen le van írva, hogy az ember utolsó szívdobbanásáig megtérhet…” „Egyszer Jom Kippur szombatra esett, s én a jeruzsálemi Templom helyének környékén lovagoltam – mesélte Elisá. – Égi hangot hallottam a Szentek Szentje felől: Térjetek meg, tékozló fiak! …Elisá kivételével, aki ismert, és föllázadt ellenem!…” (Jeruzsálemi Talmud, Chágigá 2:1.)

 

Sohasem késő megtérni

Méir egyszer hírül vette, hogy Elisá nagyon beteg. Elment hozzá, és látta, hogy mestere a halálán van. Újból kérlelni kezdte, hogy térjen meg. Elisá tudni szerette volna, hogy nem késői-e a megtérés. A tanítvány egy zsoltárverset idézett, amely arról szól, hogy a szív utolsó dobbanásáig meg lehet térni… Ezt hallván Elisá sírva fakadt, és örökre lehunyta szemét, Méir pedig így vigasztalódott: „Úgy tűnik, a mester halála előtt megtért…”

A Jeruzsálemi Talmud említ egy legendát, amely szerint Elisá sírján tűz ütött ki. Méir tálitjával oltotta ki a lángokat, s azt mondotta, hogy vagy az Örökkévaló, vagy ő, a hű barát fogja megmenteni Elisát a pokol tüzétől. Ha szombaton tűz ütne ki, abból „megmenekül a könyv tokja a könyv ér- demei fejében, a tfilin zsákja a tfilin érdemei fejében, és megmenekül Elisá az általa tanult Tóra érdemei fejében…”.

Elisáról jóval a halála után kiderült, hogy van két lánya. Ezek az éhha- lál szélén Jehudához, a fejedelemhez fordultak. Jehudának nemigen akaró- dzott segíteni a szégyenletes emlékű eretnek leányain. Ők azonban arra kér- ték, hogy ne apjuk cselekedeit vegye tekintetbe, hanem a Tórát, amit tanult. Jehudá elérzékenyült, és teljesítette kérésüket…

Elisá szavait nem törölték a Talmudból, a Pirké Ávotból, Az atyák bölcs tanításai közül. A Talmud-bölcsek nem voltak bosszúállók, és ők is meg- bocsátották árulását…

Rés Lákis, a gladiátor

Származásának körülményei nem tisztázottak pontosan, olyannyi- ra, hogy egyesek két Rés Lákisról beszélnek. Vannak, akik tevékenysé- gének idejét jóval előbbre, Ben Ázáj idejére teszik. Hyman sorra dönti meg ezeket az elméleteket, és bebizonyítja, hogy Simon ben Lákis – akinek rövidített neve Rés Lákis volt, beceneve pedig Bár Lákis,

„Lákis fia” – Jochánán fiatalabb kortársa, tanítványa, majd sógora és munkatársa volt.

Valószínűleg Ciporiban született, és gyermekkorában még látta Jehudá fejedelmet. Családja ismert, tanult emberekből állhatott, akiket nemegyszer idézett, hozzátéve: „Így tanultam felmenőimtől…” (Sábát 119b.)

Rés Lákis fiatalkorának történetéről több, eltérő változatot ismerünk. Egy talmudi forrás szerint szorult anyagi helyzetében egy rablóbandához csatlakozott, illetve felcsapott gladiátornak. A kettő persze nem ugyanaz: attól függ, hogyan értelmezzük a Talmudban szerepelő ludái szót. Rási sze- rint a kannibalizmust kultiváló társaságról van szó, amelytől Rés Lákis csak nagy nehezen, óriási fizikai ereje és leleményessége segítségével tudott megszabadulni (Gitin 47a.). Nátán Jechiéli, az Áruch című szótár-lexikon szerzője, szintén emberevőkről beszél, feltehetően Hérodotosz alapján, aki ínyenc, falánk embereknek írja le őket. Dr. Alexander Kohut, a magyar származású amerikai rabbi, az Áruch HáSálém című művében azt a felte- vést kockáztatja meg, hogy emberkereskedők lehettek, akik Lud városában éltek.

A Jeruzsálemi Talmud több helyütt említ olyan eseteket, amikor embe- rek eladták magukat a ludáiknak. Modern magyarázók szerint a kifejezés alatt gladiátorokat kell érteni – Steinsalz Talmud-magyarázatában szerepel a ludarius „gladiátor” szófejtés –, akiknek élete állandóan veszélyben for- gott, és ezért szükségük volt a gyakori és tápláló étkezésre (Sábát 10a.) Azokat a gladiátorokat, akik önként adták fejüket erre a „szakmára”, tehát nem voltak rabszolgák, úgy látszik, jól fizették, és Rés Lákis anyagi meg- fontolásból lépett közéjük. Később sikerült elmenekülnie tőlük.

Egy Midrás-forrás szerint Simon ben Lákis egy háromtagú rablóbanda vezére volt. Idővel megtért, felhagyott a rablással, és Tórát tanult, majd ta- nított. Halála napján volt társai is meghaltak. Azok a pokolra kerültek, ő pedig a mennyországba. Erre mondta egy híres kortársa: „Lám, milyen nagy a megtérés ereje!” (Pirké d’Rábi Éliezer 43. fej.)

A toszafista Jákob Tám, Rási unokája, úgy értelmezi a Rés Lákis meg- téréséről szóló talmudi történetet – amely Jochánánnal a Jordán-folyóban való találkozását beszéli el –, hogy az izmos fiatalember előzőleg jámbor talmudista volt, aki letért a helyes útról, és útonálló lett. Hyman bizonyíté- kok hosszú sorával utasítja el ezt a feltevést.

* * *

Rés Lákis kiszabadult hát az „emberevő” gladiátorok karmaiból. Jochánán sógora lett, s egyhamar a Talmud-bölcsek első soraiba került. Hosszú élete során szinte példátlan hírnévre tett szert. A Talmud tanúsítja, hogy „akit láttak Rés Lákissal nyilvános helyen beszélni, az kezesek és vál- tó nélkül kapott kölcsönt” (Jomá 9b.).

Testi ereje és bátorsága később sem hagyta el, és erről is több történetet jegyzett fel a Talmud. Rabbi Ámi egyszer rablók fogságába esett, és hely- zete annyira kilátástalan volt, hogy társai lemondtak megmentéséről. Rés Lákis azt mondta: „Vagy megölöm őket, vagy meghalok, de kiszabadítom Ámit!” Üldözőbe vette a rablókat, és valóban megszabadította a halálra ré- mült talmudistát. Egy másik alkalommal mesterének és sógorának, Jochánánnak egész vagyona rablók martaléka lett. Rés Lákis utánuk eredt, és a haramiák pánik félelmükben visszaszolgáltatták a rablott holmit. (Jeruzsálemi Talmud, Trumot 8:4.)

Egy egészen más szemléletű vélemény szerint Simon ben Lákis valójá- ban sosem volt rabló: megélhetés hiányában gladiátorkodott, később pedig állami szolgálatba szegődött, és szabályos pandúr lett, aki tolvajok lefülelé- sével, rablóbandák elfogásával kereste kenyerét. Erre utal az a talmudi tör- ténet, amelyben Rés Lákis egy gyümölcsös őreként fügetolvajokat csípett nyakon (Moéd Kátán 17a.). Az Ocár Jiszráél Eleázár ben Simonhoz hasonlítja, akit – mint a róla szóló fejezetben olvashatjuk – a megszálló rómaiak kényszerítettek, hogy a zsidók között teljesítsen rendőri, illetve besúgói feladatokat. Ebből a helyzetből szabadította ki hősünket Jochánán, amikor feleségül adta hozzá a testvérét.

 

A „cionista” amorita

Eredeti gondolkodásmódját halála napjáig megőrizte. Sok mondásában tükröződik „előző életében” szerzett tapasztalata, a világ ismerete és a más- ság iránti megértés. Nagyra tartotta a betérőket, és azt mondta, hogy ezek- nek több érdemük van, mint a született zsidóknak. Ezt így magyarázta: a zsidók a Sínai-hegyen vették át a Tórát, mennydörgés, villámlás, félelmetes sófárhangok zengése után. Páratlan élményük bírta rá őket a Tóra és a zsidó életszemlélet igazának elismerésére. A betérők ebből mit sem tapasztaltak, tehát világos, hogy meggyőződésből vállalják magukra a zsidóságot. Mi lehet ennél kedvesebb az Örökkévaló előtt? – kérdezi Rés Lákis… (Tánchumá, Lech 6.)

Az általánosan elfogadott zsidó felfogás szerint az elődök mindig na- gyobbak, okosabbak, szentebbek, mint leszármazottaik. Rés Lákis az ellen- kezőjét vallotta. Jochánán azt mondta: „Érdemesebb az elődök körme he- gye a késői utódok pocakjánál!” Rés Lákis úgy vélte: „A késeiek inkább dicséretre méltók, mert a sok baj és elnyomás ellenére tanulják a Tórát…” (Jomá 9b.)

A Tóra-tanulást és -tanítást a zsidó élet legfontosabb elemének tartotta. Szavajárása volt, hogy az a város, amelyben zsidók élnek, de nincs benne chéder vagy Talmud-Tóra, megérett a lerombolásra (Sábát 119b.). Azt is mondta: „A Tóra csak azokban él tovább és marad fenn, akik hajlandók akár az életüket is föláldozni érte” (uo. 83b.) Rengeteget tanult: a Talmud tanúsága szerint negyvenszer vette át az egész Misná anyagát. Rátartisága miatt azonban mindössze néhány halachikus törvény fűződik a nevéhez: nehezen fogadták el a véleményét.

* * *

Nem szívelte a babilóniai zsidókat, akik nehezen szánták rá magukat, hogy Erec Jiszráélba álijázzanak. Egyszer a Jordánban fürdött. Arra járt a babilóniai Rábá bár Bár Chámá, és nyújtotta a kezét, hogy kisegítse őt a vízből. Rés Lákis így szólt: „Istenem, mennyire gyűlölöm a babilóniaiakat! Ha annak idején [Ezrá, az Írástudó korában] egy emberként álijáztak volna, az Erec Jiszráél-i jisuv ma olyan erős lenne, mint a fém, amely sosem kor- had el. De ti egyenként, kelletlenül jöttetek: az egész társaságotok olyan, mint a pudvás, rothadt cédrus…” (Jomá 9b.) Nem sok amorita fejtett ki ha- sonló, egyértelmű „cionista” propagandát…

Rés Lákis persze tudta, miért nem térnek haza a zsidók: ismerte a jó- mód, a vagyon visszahúzó erejét. Ezért mondta, hogy a figyelmeztetés –

„…nem lesz egy talpalatnyi nyugvóhelyed sem…” (5Mózes 28:65.) – tulaj- donképpen jó hír: nem fenyegetés, hanem vigasz, „…hiszen ha nyugalmat találnának [és nem félnének állandóan az üldözéstől, az antiszemitizmus- tól], nem jönnének haza Erecbe…” (Brésit rábá 33:6. és Échá rábá 1:3.)

* * *

Ahogyan nem bírta a pöffeszkedő, vagyonukhoz ragaszkodó külföldi zsidókat – szavajárása volt, hogy a vagyon Izraelen kívül nem ér semmit, és nincs áldás rajta –, úgy tisztelte és szerette a Babilóniából hazatérteket. Rabbi Chijáért és fiaiért az életét is feláldozta volna, mert ők hozzájárultak az Erec Jiszráél-i Tóra-tudomány fennmaradásához és fejlődéséhez, akárcsak annak idején a szintén Babilóniából visszatért Ezrá és Hilél (Szukká 20a.). Rés Lákis nem volt hajlandó meghallgatni, ha valaki rosszat mondott Erec Jiszráélról vagy az ottani zsidókról. Büszke szábre hazafiként nem- csak szellemi, hanem fizikai erejében is bízott: a mai izraeli zsidók előfutára volt.

Egyszer rabbi Ábáhuval Kájszárijába ment. Mielőtt odaértek, kísérője azt mondta: „Most bemegyünk az istentagadó zsidók városába…” Kájszárijá a mindenkori római helytartó székhelye volt, és valóban sok asszimiláns, görög kultúrán nevelkedett zsidó élt benne, akik nem tartották meg a parancsolatokat. Rés Lákis leszállt szamaráról, homokot markolt föl a földről, és rabbi Ábáhu szájába tömte, majd kioktatta megdöbbent társát:

„Az Örökkévaló nem szereti azokat, akik rosszat beszélnek a zsidókról!” (Sir Hásirim rábá 1:6.)

 

„…egy tenyér, ha csattan…”

Rés Lákis erőteljes egyénisége kizárta a megalkuvást, kiegyezést, a hí- zelgésről nem is beszélve. Ebből igen sok baja származott: nem egy törté- nész úgy véli, ennek köszönhető, hogy nagy tudása és hírneve ellenére nem nevezték ki jesivávezetőnek, és élete végéig sógora és mestere, Jochánán árnyékában élt.

Egyszer azt a halachikus döntést fejtegette, amely szerint a fejedelem is büntethető: ha vétkezik, a háromtagú bíróságnak jogában áll elrendelni nyilvános megfenyítését. II. Jehudának tudomására jutott a dolog, és na- gyon megharagudott. Rés Lákis nyúlcipőt húzott, és elmenekült Migdálba… Másnap a jesivában a fejedelem megkérdezte Jochánánt, miért nem ad Tó- ra-magyarázatot. A mester válaszul úgy tett, mintha tapsolna, de csak az egyik kezével. Jehudá furcsállta a dolgot, és megkérdezte, miért teszi. Jochánán azt felelte: „Tudom, hogy nem lehet egy kézzel tapsolni, de mit tehetek, ha hiányzik a jobb kezem…”. A fejedelem megértette a képes be- szédet, és másnap Jochánánnal együtt elment Rés Lákisért Migdálba. Ott a bölcs azzal fogadta a fejedelmet: „Azt hiszitek, annyira félek tőletek, hogy lemondok Isten Tórájának tanításáról?!” (Jeruzsálemi Talmud, Horájot 3:1.)

Ebben az időben történt az is, hogy a fejedelmi udvar kinevezett egy dájánt, vagyis bírót, akinek nem volt megfelelő képzettsége. Rés Lákis fel- ajánlotta neki, hogy saját „tolmácsát” – aki a bölcs szavait a hallgatóságnak továbbította és magyarázta – mellé adja segítségül. A fordító, Jehudá bár Náchméni, szorosan a bíró mellé ült, hogy jól hallja, mit mond. Az azonban hallgatott, mint a csuka, hiszen nem tudott mit mondani. Rés Lákis jó hu- morú közvetítője egy Habakuk prófétától vett bibliai idézettel pellengérezte ki a protekciós dájánt, aki tudatlanságában a száját sem tudta kinyitni… (Szánhedrin 7b.)

Rés Lákis később kibékült a fejedelemmel, aki – nem lévén annyira jártas a zsidó ismeretekben, mint elődei – sokszor fordult hozzá tanácsért, és hallgatott is a szavára. Hyman egész sor ilyen esetet említ. Egyszer pél- dául Rés Lákis kedvenc témájáról volt szó, s megint elmondta, hogy az a város, amelyben zsidók élnek, de nincs benne chéder vagy Talmud–Tóra, megérett a lerombolásra. A fejedelem azonnal megbízta rabbi Chijá bár Ábát, rabbi Ámit és rabbi Ászit, hogy térképezzék fel Erec Jiszráél minden városának oktatási helyzetét (Jeruzsálemi Talmud, Chágigá 1:7.).

A Midrás elbeszéli, hogy Rés Lákis egy látogatása alkalmával a fejede- lem hogyléte felől érdeklődött, mire az rosszkedvűen így válaszolt: „Imád- kozz értem, mert a [római] hatóságok sokat zaklatnak!” Rés Lákis megígér- te, hogy imádkozik, de egy bölcs tanáccsal is szolgált: „Ne fogadj el senki- től semmit, akkor nem fogsz tartozni senkinek semmivel!” (Brésit rábá 78:12.)

Máskor Jochánánt látogatta meg Tibériáson, és annyit evett a messze földön híres, édes, húsos ginoszári gyümölcsökből, hogy „megzavarodott”, magyarán rosszul lett. Jochánán értesítette a fejedelmet, aki kiküldött né- hány markos legényt – mert Rés Lákis bizony szép kövér ember volt –, be- szállíttatta a fejedelmi rezidenciára, és ott kezeltette. (Bráchot 44a.)

* * *

Rés Lákis jól ismerte a világ hívságait, és tudatában volt a jécer hárá, a rossz ösztön romboló hatásának. Szavajárása volt: „Az embert nap mint nap kísérti a rossz ösztön, és életét fenyegeti. Az Örökkévaló segítsége nél- kül nem lehet megszabadulni tőle.” (Szukká 52b.) Azt is mondta, hogy jó- zan ember nem vétkezik: csak az tesz rosszat, akit „megszáll a rossz szel- lem”, vagyis rájön a bolondéria. Ezt a népiesen hangzó megállapítást a mo- dern pszichológiatudomány igazolja, és a bírósági gyakorlat is, amely nemegyszer elrendeli a vádlott elmeállapotának vizsgálatát, megállapítandó, vajon beszámítható volt-e a bűncselekmény elkövetésekor…

A haragtartást igen rossz tulajdonságnak tartotta. „A haragvó bölcset elhagyja a bölcsesség, a haragvó próféta elveszíti látnoki képességét…” – mondotta (Pszáchim 66b.).

Nagyra becsülte a tsuvá, a zsidósághoz való visszatérés jelentőségét és hatását. Talán saját tapasztalatai alapján is beszélt, amikor azt mondta:

„Olyan nagy a megtérés ereje, hogy a készakarva, rosszindulatból elköve-

tett vétkek a visszatéréskor érdemekké válnak…” (Jomá 86b.) Ez a kibúvó azonban nem mindenki számára adatott meg, mert „a gonoszoknak [az igazi bűnösöknek, akik Izrael ellen vétkeztek] még a pokol kapujában sem adatik meg a tsuvá lehetősége” (Éruvin 19a.). Olvashattuk, hogy a Pirké d’Rábi Eliezer Rés Lákis esetét az igazi megtérés példájaként említi.

* * *

Két felesége volt: miután Jochánán szépséges testvére meghalt, Rés Lákis újra megnősült. Ebből a házasságából született az az okos fiúgyerek, akire Jochánán felfigyelt, s akit anyja nem engedett a mester közelébe,

„…nehogy veled is azt tegye, amit apáddal!” (Táánit 9a.)

Rés Lákis bohém természetű volt: nem takarékoskodott, nem gondolt a jövőre, nem gyűjtött vagyont. Amikor meghalt, egy marék sáfrány maradt utána (Gitin 47a.)…

  • Küldés emailben

Fejezetek