4. 📖 Öt tekercs

Prédikátor könyve 1/4.

A PRÉDIKÁTOR KÖNYVE 


A Prédikátor könyvét a Sátoros ünnep végén olvassák fel. Ez a leghosszabb az Öt Megilla közül, 12 fejezetében 222 vers (pászuk) olvasható. Bölcselkedő, szkeptikus, néhol fanyar hangvételű, stílusán érződik egy sokat megélt ember élettapasztalata, melyből nem hiányzik az élet hiábavalóságának gondolata sem, de ez nagyon óvatos formában.
Az évezredes hagyomány a szerzőséget Salamon királynak tulajdonítja, hasonlóképpen a Példabeszédekhez és az Énekek Énekéhez, mely utóbbi kettőnél maga az Írás tanúsítja a szerző kilétét. A Talmud azon fejezete, mely a Biblia egyes könyveinek szerzőségével foglalkozik, megállapítja, hogy „Hizkija (a király) és kollégiuma jegyezték fel és foglalták írásba Jesájá, a Példabeszédek, az Énekek Éneke és a Kohelet (Prédikátor könyve) könyvét” (Bává Bátrá 14a).
A Midrás is egyértelműen vallja, hogy a Kohelet szerzője Salamon király, s ezt azzal támasztja alá, hogy Salamonnak három neve volt: Jedidja, Slómó és Kohelet. Ez utóbbiból, Kohelet = Prédikátor azt a következtetést vonja le, hogy mivel Salamon beszédeit a nép apraja-nagyja előtt mondta el, amikor az összegyűlt tömegnek a Tóra parancsolatainak értelméről és fontosságáról prédikált – csak ő lehet a Prédikátor könyvének is a szerzője. Egyébként a „hetvenek” (a Septuaginta, a Tóra görög fordítása) Ecclesiastesnek fordították a Kohelet szót, ami szintén Prédikátort jelent. Így lett magyarul is a könyv neve: a Prédikátor könyve. 
Egyes bibliakritikusok – főleg nyelvi kifejezésekre hivatkozva – későbbre teszik a könyv keletkezését. Ez azonban nem állja meg a helyét. Sok hasonló értelmű gondolat található mind a Példabeszédekben, mind a Prédikátor könyvében, melyek azonos szerzőt feltételeznek. 

* * *


„Ezek a szavai Koheletnek, Dávid fiának, aki király volt Jeruzsálemben. Hiábavalóság – mondja a Prédikátor – igen nagy hiábavalóság. Minden hiábavaló. Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt.” (Prédikátor 1,1-3).
A bemutatkozás után a Kohelet azonnal a tárgyra tér: minden hiábavaló, az ember teljesen fölöslegesen töri magát, fárad és igyekszik, amikor mindennek semmi értelme nincs. Semmi új nincs a nap alatt, a dolgok ismétlődnek, és „az örök körforgás semmi újat nem hoz”.
Jonatán ben Uziél Kohelet (Salamon) pesszimizmusában történelmi okot vél találni: „…Salamon, Izrael királya, próféciai ihletében látta fia, Rechávám királyságát, amely majd szétesik Jerovám által és látta, hogy Jeruzsálem, s vele a Szentély rommá lesz, a nép száműzetésbe kényszerül. Azt mondta, minden hiábavaló, amit apám és én megteremtettem, minden semmivé válik…”
A Midrás szerint hétszer használja a „hiábavalóság” kifejezését (két alkalommal többes számban), ami az ember életének – születésétől a haláláig tartó – hét periódusára utal. (Kohelet rábá 566)

* * *


Dávid és Salamon királyságának idején élte Izrael államiságának fénykorát. Salamon, a legerősebb és leggazdagabb király volt az ókori történelemben, uralkodása alatt béke honolt az országban, így idejének jelentős részét a tudományoknak szentelhette. 
A midrások ki is emelik ezt a gazdagságot és hatalmat, bár nem tagadják, hogy Salamon nem mindenben tartotta magát a Tóra – királyokra vonatkozó – utasításaihoz. Példaként említik meg azt a három tilalmat, melyek végül – Bölcseink szerint – a vesztét is okozták. 
Mire is vonatkozott ez a három tilalom? A pénzre, a nőkre és a hatalomra, ill. az ezt megtestesítő hadseregre. A Tóra előírja, hogy egy király ne gyűjtsön nagy vagyont, ne legyen „sok” felesége és ne legyen sok lova (csak a legszükségesebb számú). Ez utóbbit a Tóra azzal indokolja – mivel Egyiptom abban az időben a nemes lovak hazája volt –, nehogy visszavigye a népet Egyiptomba. 
Salamon mind a három tilalmat figyelmen kívül hagyta. Ezer feleséget tartott, Jeruzsálem utcáit elöntötte az arany és az ezüst, és lovakat hozatott Egyiptomból, sőt, egyik kedvenc felesége a fáraó leánya volt.
Mindez nem maradhatott következmények nélkül. Az Írás is tanúsítja, hogy öreg korára feleségei eltérítették szívét…, de erről majd a továbbiakban.


SALAMON ÉS ASMODÁJ 


„Én, a Kohelet, király voltam Izrael felett, Jeruzsálemben” (Prédikátor 1,12).

Salamon ezúttal másodszor mutatkozik be, mégpedig múlt időben, „voltam”. Vajon miért?
A zsidó hagyomány tudni véli, hogy Salamon trónján – egy bizonyos időszakban – Asmodáj, a szellemek királya ült, aki egy fondorlattal megfosztotta Salamont trónjától, az elűzött király pedig ismeretlen koldusként járta a országot, kitéve magát az emberek gyalázkodásának.
Több forrás szerint ez történt: A Szentély építéséhez hatalmas terméskövekre volt szükség, de ezekhez – a Tóra utasításai szerint – vasszerszámmal hozzá sem szabad érni. Nem tudta mitévő legyen, amikor valaki Salamon eszébe juttatta, hogy Mózes idején ilyen célra egy Sámir nevű különleges bogarat alkalmaztak, ami a legkeményebb követ is képes elhasítani. De hol található ez a bogár? Erről azonban nem szólt a fáma. Így aztán valaki azt tanácsolta Salamonnak – akit mindenek, még a szellemek feletti, uralkodónak is tartottak –, hívasson egy szellemet, s faggassa azt ki, talán az meg tudja mondani, hol található ez a csodabogár.
Először hoztak egy szellempárt, hím és nőneműt, de azoknak a bogárról fogalmuk sem volt. Valószínűnek tartották azonban, hogy Asmodáj, a szellemek királya az, akinek erről tudomása lehet. Salamon hadvezérének, Benájáhu ben Jöhodájának jutott feladatul, hogy Salamon elé vigye Asmodájt. Benájáhu egy bravúros akcióban elfogta a szellemet, miután előzőleg lerészegítette, majd egy szent névvel megjelölt bilincset rakott rá, s így vitte Salamon elé. Ekkor Salamon és Asmodáj szellemi párbajt vívtak, melyben (természetesen) az előbbi győzött, s ekkor Asmodáj elárulta, hol található a Samir bogár, amit Benájáhu, a hős katona – ugyancsak furfanggal – megszerzett. 
Salamon, mindezek után, az udvarában tartotta Asmodájt, aki egyszerre volt vendég és fogoly, hiszen rajta volt a szent névvel ellátott bilincs. Egy alkalommal, mikor éppen négyszemközt voltak, Salamon arról faggatta Asmodájt, mondaná el neki, miben rejlik a szellemek különleges ereje? Erre Asmodáj felajánlotta Salamonnak, ha leveszi róla a bilincset, odaadja neki a pecsétjét, akkor felfedi titkát. Salamon gyanútlanul beleegyezett, de ugyanebben a pillanatban Asmodáj felemelte a királyt, és Jeruzsálemtől négyszáz mérföldnyire elhajította. Ettől kezdve kiadta magát Salamonnak, s bitorolta annak trónját. 
A szerencsétlen király pedig járta az országot, próbálván bizonygatni, hogy ő az igazi Salamon. De hiába. „Mi haszna van az embernek minden fáradozásból” – mondta keserűen. (Kohelet 1,3) Kéregetve, koldus módjára vándorolva jutott vissza végül Jeruzsálembe, ahol sikerült elérnie, hogy a Szánhedrin végre meghallgassa. Itt előadta történetét, s miután a Bölcsek megállapították, hogy az előttük álló ember világosan és logikusan beszél, tehát nem lehet bolond – titokban vizsgálatot indítottak. Mindenekelőtt Benáját kérdezték meg, hogy az utóbbi időben magához kérette-e őt a király? A válasza természetesen, nemleges volt. Majd következett Salamon számos felesége, akiket arról vallattak, tanúsít-e a király irántuk érdeklődést. A válaszok megdöbbentőek voltak. Azt állították, hogy olyannyira, hogy még a havi tisztulásuk idején sem hajlandó lemondani „szolgálatukról”, de még Bát-Sévá, a király édesanyja is arról vallott, hogy még őt is zaklatja…
Mindez elegendő volt a Szánhedrinnek. Salamonnak adtak egy új pecsétet, melyen szintén rajta volt a szent név, meg egy bilincset…, s mikor Asmodáj meglátta őt, elmenekült…(Gittin 68; Midrás Sohér Tov 78. zsoltár).
Voltak, akik ezt a legendát annak tudják be, hogy Salamonnak valóban volt egy nehéz időszaka, amikor talán el is távolították egy időre a hatalomból – de az Írás eltitkolja ezt, és a Talmud az eseményt a legendák mezébe öltözteti. 

* * *


„Van, amiről azt mondják, nézd csak, ez új, pedig már volt az ősidőkben, amik előttünk voltak.” (Prédikátor 1,10)

Itt mindenekelőtt emberi viszonylatokról van szó. Gyakran csodálkozunk rá dolgokra, amikről azt hinnénk, most történik először. Ilyen pl. a homoszexualitás, ami bizony már az ókori keleti kánaánita vagy egyiptomi közösségekben is bevett „szokás” volt, s amitől már a zsidó bölcsek is óva intették a népet. 
Tehát semmi új nincs a nap alatt, s minden megtörtént már egykoron. S ez már Salamon előtt sem volt titok.

* * *


„Rászántam magam arra, hogy megvizsgálok és bölcsen kikutatok mindent, ami az ég alatt történik. Rossz dolog ez, ezért az Isten az embereknek adta, bajlódjanak vele ők.” (Uo. 1,13)
Egyes Talmud-bölcsek a „rossz dolog” alatt a pénzt értik, amiből soha nincs elég, és „ha valakinek 100 sékelje van, akkor 200-at akar, s ha kétszáza van, akkor 400 kellene neki”. (Kohelet rábbá)
Maimonides egy tanítványának írott levelében arról panaszkodik, mennyire nincs semmire ideje, mivel a köz ügyei lefoglalják minden percét, arról már nem is beszélve, mennyi elfoglaltságot ad neki a szultánnál betöltött háziorvosi állás. Egész nap nem ér rá Tórát tanulni, erre csak éjszaka jut ideje, és csak akkor képes valamit „újítani” a Tóra tudományában. (Chidusé Tóra) Ezt a helyzetet szemlélteti Rámbám a „Semmi új a nap alatt” idézettel, vagyis azt mondja ezzel, hogy nappal – a nap alatt – nem tudok újítani, mert nincs időm kinyitni egy könyvet.

* * *


„Ami meggörbült, azt nem lehet kiegyenesíteni, és ami nincs, azt nem lehet számba venni.” (Uo. 1,15)
Miként kell ezt érteni? Rási ezt így magyarázza: Halálában senki nem tudja már jóvátenni azt, amit életében elrontott. Az eredeti szöveg, Jonatán ben Uziélnek tulajdonított arameus fordítása, mely valószínűleg Rási magyarázatának alapját képezte, így hangzik: „Annak az embernek, aki életében rossz úton járt és nem tért meg (halála előtt), nem adatik meg, hogy javítson halála után.”
A Talmud bölcsei néhány szemléltető példát nyújtanak arra vonatkozóan, mi az, ami „meggörbült”, javíthatatlan lett. 
Simon ben Menászjá szerint, ilyen eset pl. amikor valaki egy férjes asszonnyal vétkezik, és annak gyümölcse egy törvénytelen gyerek (mamzer) lesz. Ellentétben sok más vétekkel, ez jóvátehetetlen bűn, mert az ellopott holmit végül is vissza lehet szolgáltatni, az Isten ellen elkövetett vétekért – bűnbánattal és megtéréssel – bűnbocsánatot lehet nyerni, de egy törvénytelen gyerek – minden következményével együtt – mindig törvénytelen marad. (Chágigá 9)
Ki a mamzer (a törvénytelen gyerek, a fattyú)? A világi életben az a törvénytelen, akinek nincsen törvényesen elismert apja. A háláchá szerint viszont ez egy olyan gyerek, akinek az apja nem anyjának törvényes férje, hanem egy másik férfi. Mivel a törvényes férjtől nincs elválva (nem kapott getet) – még ha külön is él tőle – addig férjes asszonynak tekintik, s egy másik férfitől, akivel élettársi viszonyban él, született gyerek – mamzer. Ez nagyon súlyos következményekkel jár a gyerekre, mert pl. csak egy másik mamzerral házasodhat össze, s a kirekesztő státus élete végéig fennmarad. 
Simon ben Jócháj, a híres Rásbi, mondta azt, hogy a jóvátehetetlenül „meggörbült” alatt egy olyan Talmud-tudóst kell érteni, aki „elhagyja a Tórát”. (Uo.) 

* * *


Ezt követően a Kohelet elmondja, hogy minél nagyobb a bölcsesség, annál inkább kiderül – minden hiábavalóság. „… mert ahol sok a bölcsesség, ott sok a bosszúság is, és aki gyarapítja ismereteit, az szaporítja szenvedését is.” (Uo. 18)
Közismert, hogy a tudás sok szenvedés melegágya is, hiszen a tanult, tudós ember tudatosabban fogja fel a külvilág gyarlóságát, az emberi butaság okozta bűnöket. Ezzel a gondolattal összefüggésben teszi az egyik Talmud bölcs azt a meglepő kijelentést, hogy: „Ha nem vétkezett volna Izrael népe, akkor csak Mózes öt könyvét kapták volna és Jósua könyvét (ebben foglaltatik, hol vannak Izrael határai), mivel írva van: »ahol sok a bölcsesség, ott sok a bosszúság…«” (Nedárim 22) 
A próféták könyveiben, a zsidó nép vétkeire, mindössze feddő dorgálásokat találhatunk. A Tórá Tmimá szerzője idézi a jeruzsálemi Talmudot is, miszerint „az idők végén a próféták és a Szent Iratok elévülnek” (Jeruzsálemi Talmud, Megilá 1,5), mivel addigra már mindenki ismeri és elismeri Istent, és nem lesz szükség a próféták feddő szavaira.
A kocki reb Mendele felháborodott azon, hogy a tudás szenvedést okoz. 
– Na, és, ha a tudástól szenved az ember?! A lényeg: egyre többet kell tudni, ismerni, még szenvedés árán is!


AZ AMMANI SZAKÁCS GYŰRŰT TALÁL A HAL GYOMRÁBAN


„Gondoltam magamban: megpróbálom, milyen az öröm, és élvezem a jót, de kitűnt, hogy ez is hiábavalóság.” (Kohelet 2,1)

Az Asmodáj-legendának egy másik változata (több is van) úgy szól, hogy amikor Salamon megszabadítja őt a bilincseitől, akkor Asmodáj megszerzi Salamon gyűrűjét, és bedobja a tengerbe, s egy hal rögvest le is nyeli.
Az előző változathoz hasonlóan a hatalmától megfosztott Salamon egyik helyről a másikra menekül, kétségbeesetten állítva, hogy ő a király, de senki nem hisz neki. Végül, Isten – apja, Dávid kedvéért – megkönyörül rajta, s véget vet bolyongásának. Eljut a szomszédos királyságba, Ammanba, ahol kalandos módon a király szolgálatába lép. Előbb felszolgál neki, majd – miután jó ételeket készít a királynak – kinevezi főszakácsának. Ekkor Náámá, a király lánya beleszeret. Anyja hiába igyekszik lányát lebeszélni arról, hogy feleségül menjen a „szakácshoz”, ezért a király lép közbe. 
Természetesen ő is nagy haragra gerjed, elébb ki akarja végeztetni a szerelmespárt, de végül csak kikergeti őket a pusztaságba. Szenvednek és éheznek, majd elvetődnek egy tengerparti városba, ahol egy halásztól kapnak egy halat. Amikor Náámá a halat felbontotta, abban megtalálták Salamon egykori csodatevő gyűrűjét, melybe Isten neve volt bevésve. Amikor Salamon felhúzta az ujjára, azonnal visszatért – elveszettnek hitt – szellemi ereje, és minden korábbi képessége. Azonnal visszatért Jeruzsálembe, elkergette Asmodájt. Náámát feleségül vette, aki világra hozta Rechávámot, a trónörököst. (Bét Hámidrás, A. Jellinek, 2,86. oldal)

* * *


A Prédikátor könyvét a Bölcsek be akarták tiltani, mert sok ellentétes állítás szerepel benne. (Sábát 30b) Talmud-bölcsek, a Midrás, Kohelet-értelmezők fáradoztak azon, hogy ezeket az ellentmondásokat valamiképp feloldják, és a kijelentéseknek, mondásoknak vagy megfogalmazásoknak egységes értelmezést adjanak. 
Mint láttuk, a Kohelet a bölcsességet is hiábavalóságnak tartja. De ugyancsak ezt vallja az örömről is, melynek megnyilvánulási formáit részletesen elemzi. Szó esik pl. a borról, mint az öröm egyik forrásáról. Rási viszont, idézi Salamont, aki történelmi példákat hoz fel annak bizonyítására, hogy a részegeskedés hova vezet; ebbe pusztult bele a vízözön nemzedéke, és Belsácár, babilóniai király is egy részeg orgiában lelte halálát.
Egy másik magyarázat szerint, az öröm csak akkor az igazi, ha tartós. Zér-Kávod (Dáát Mikrá) idézi a vonatkozó Kohelet-szöveget, mely elbeszéli, hogy bár Elisevá, Áron főpap felesége, négy örömöt élt meg egyszerre – férje főpap, bátyja, Náchson, törzsfőnök, Mózes (a sógora) a nép vezetője, két fia pedig a főpap helyettesei voltak – de öröme hirtelen gyásszá változott, amikor fiai engedély nélkül bementek a Szentélybe, hogy tömjént füstöljenek, s mindkettő elégett, mivel ezt engedély nélkül tették. 
Száádjá gáon szerint a Kohelet, azaz Salamon, azért vetette el az örömöket, mert azok hamar elmúlnak. A fájdalom, a bánat pedig huzamosabb ideig képes az emberen megülni.
Tobia ben Eliézer (a Lekách Tov című Midrás-gyűjtemény szerzője) szerint: „az ember sosem tudja, meddig tart az öröme…” 

* * *


Egy haszid-történet elmeséli egy nincstelen, szegény komédiás (Bádchán) esetét. Ez az ember vidám történetekkel, viccekkel, humoros strófákkal szokta szórakoztatni az esküvőkön és egyéb örömteli alkalmakkor egybegyűlt népeket. A felesége, nem bírván elviselni, hogy a gyerekek is éheznek, követelte, tegyen már valamit, hogy jobban éljenek. Ekkor a komédiás felkereste a szent életű reb Pinchászt, a koritzi rebbét, és elsírta neki bánatát. 
– Hagyj fel a komédiázással – javasolta neki a rebbe – és mindjárt megjavulnak a körülményeid.
Amikor látta, hogy a komédiás nem fogta fel szavainak értelmét, megmagyarázta:
– Bölcseink azt tartják, hogy Ros Hásánákor (Újévkor) minden embernek kiszabják, hogy mennyi jut neki a megélhetésre. Ez nem azt jelenti, hogy pontosan megállapítják, hány kiló lisztet meg olajat kaphat valaki. Azt is meghatározzák, hogy mennyi élvezetben lehet valakinek része. Te pedig – vonta le a rebbe a következtetést – annyira élvezed a komédiásságot, hogy ezzel elpocsékolod a neked kiszabott élvezetet, és ezért nincs megélhetésed…

* * *


„Nagyszerű dolgokat alkottam; házakat építettem, szőlőket ültettem, kerteket és ligeteket létesítettem és beültettem azokat mindenféle gyümölcsfával. Csináltattam víztárolókat…, szereztem szolgákat és szolgálókat… gyűjtöttem ezüstöt és aranyat is…, szereztem énekeseket és énekesnőket…” (Uo. 2,4-9)

Úgy tűnik – Salamon itt dicsekszik. Igaz, azért a végén még odaveti, hogy ez is hiábavalóság, mint minden egyéb. De azért előbb részletesen beszámol arról, mi minden fűződik a nevéhez. És a lista valóban impozáns. „Salamon szőleje” – amit még az Énekek Éneke is megemlít – valóban híres volt. A víztároló medencék építése egyenesen forradalmi újításnak számított a vízszegény országban. A víztárolók valójában halastavak voltak. A Midrás, Salamon mezőgazdasági szakértelmén is lelkendezik, aki ismerte a föld „ereit” és tudta, hol kell borsot és hol fahéjat ültetni. Ez persze nem csoda, ha elhiszzük, hogy – szintén a Midrás állítása szerint – Salamon a madarak nyelvén is értett. Egyszóval, Salamon olyan gazdag volt, hogy „… nem hiányzott asztaláról a torma nyáron, és a tökfőzelék télen”.

* * *


„Szőlőket, kerteket, ligeteket…” Jonatán fordításában szó van arról, mi mindent termettek ezek a kertek és ligetek. Gyógynövényeket, fűszereket, illatos növényeket. De ami a legfontosabb – teszi hozzá –, hogy a „kertek Jeruzsálem falától a Siloáh patakig terjedtek”. Miért fontos ezt kiemelni? Azért, mert – a Talmud szerint – „Jeruzsálemben nem ültetnek ligeteket és kerteket” (Bává Kámá 82). Salamon is tudta ezt, ezért az ültetvényeket Jeruzsálem falain kívül létesítette. (Meocrénu Hájásán)

* * *


Egy merész fordulattal a Kohelet ismét a bölcsesség dicsőítésére tér vissza. „… hasznosabb a bölcsesség az oktalanságnál, miként hasznosabb a világosság a sötétségnél.” (Uo. 2,13) Ebből következik, hogy „… a bölcs nyitott szemmel jár, míg a bolond sötétben botorkál”. De a pesszimizmus sem hagyja el. „Ha az én sorsom is az lesz, ami a bolondé – akkor mit ér az, hogy én bölcsebb vagyok? És mondám magamban: ez is hiábavalóság.” (Uo. 2,15)
A nyitott szemű bölcs és a vaksi bolond hasonlatot a Midrás-bölcsek gyakran felhasználják, akár történelmi események kapcsán, akár emberi magatartás illusztrálására. Az okos ember illusztrálására annak az embernek a példáját hozzák fel, aki három évre előre szerzi be búzaszükségletét, így nem kell attól tartania, hogy éhen hal, sem pedig a búza árának emelkedésétől.
– Megutáltam az életet – mondja a Kohelet, aki ugyan nem vágyik a halálra, mint Jób, de életuntságát azzal magyarázza, hogy nem tudja, kinek fáradozik, kié lesz az örökség. „Ki tudja, bölcs lesz-e vagy ostoba, és uralni fogja-e mindazt, amit fáradsággal szereztem, míg bölcsen fáradoztam a nap alatt. Ez is hiábavalóság!” (Uo. 2,18-20)
Rabbi Meir, szakmájára nézve írnok, három aranyat keresett hetente. Ebből egyet kosztra adott, egyet ruházkodásra, egyet pedig jótékonyságra. Tanítványai egyszer megkérdezték tőle: És mit hagy a fiaira?
– Ha igaz emberek lesznek – válaszolt Meir – akkor, mint azt Dávid király mondá: „nem láttam igaz embert elhagyatva…” (Zsoltárok 37) Ha pedig nem – miért hagyjam rájuk azt, amiért én oly keservesen megdolgoztam? Az ilyen esetekre mondja Salamon – véli a Midrás – „ki tudja bölcs lesz-e vagy ostoba?”

* * *


„Mi van az embernek abból, amit fáradsággal és teljes odaadással szerzett a nap alatt? Hiszen minden nap fájdalom és bosszúság gyötri és még éjjel sincs nyugta a szívének…” (Uo. 2,22-23)

A Kohelet mintha önmagával vitatkozna, nemegyszer ismétlésekbe bocsátkozik. Szavaiból szorongás érződik ki, mint az olyanokéból, akiknek mindenük megvan, de jódolgukban nem tudnak mindezzel mihez kezdeni. Végül arra a meggyőződésre jut, „nincs jobb dolog, mintha az ember eszik, iszik és jól él fáradságos munkájából…”, vagyis megpróbál elégedett lenni. M. Zér-Kávod (Dáát Mikrá) véleménye erről a mondásról az, hogy ez akkortájt, egy elterjedt közmondás volt, amivel Salamon vitába szállt, miszerint „ez is Istentől van”, vagyis nem adatik meg mindenkinek, hiszen „ki evett és ki élvezte az életet úgy, mint én” és mégsem elégedett. 
A Tórá Tmimá szerint, csak az olyan gazdag és életet élvező ember, mint Salamon, mondhatja – hitelt érdemlően – azt, hogy minden hiábavalóság. Egy szegény nem tudhatja, mit jelent a gazdagság és a jólét élvezete, tehát nem mondhatja rá, hogy hiábavalóság.
Talányos a második fejezetet lezáró mondat: „Mert annak az embernek, akit az Örökkévaló jónak talál, bölcsességet, tudást és örömet ad. A bűnöst pedig azzal veri meg, hogy gyűjtsön és halmozzon, aztán annak hagyja, akit Isten jónak talál. Ez is hiábavalóság és hasztalan erőlködés.” (Uo. 2,26)
Kiről beszél itt Salamon? Leginkább magáról, hiszen ő az, akinek Isten bölcsességet és tudást adott. Ugyanakkor kesereg azon, hogy kinek gyűjtötte vagyonát. 
Zér-Kávod ebben mentegetőzést érez, hiszen Salamon nem tartotta magát egyértelműen cádiknak, mint Jób, mondván: „… nincs olyan igaz ember a földön, aki csak jót cselekedne és nem vétkezne.” (Uo. 7,20) Lehet, hogy azt hitte, vétkei nyomasztják a lelkét.


MINDENNEK MEGVAN AZ IDEJE


„Mindennek megszabott ideje van; megvan az ideje minden dolognak az ég alatt; megvan az ideje a születésnek és meg a halálozásnak; megvan az ideje az ültetésnek és megvan az ideje az ültetvény kitépésének…” (Kohelet 3,1-2)

Salamon, miután saját fényűző életének hiábavalósága felett elmerengett, az élet általánosabb kérdéseivel kezdett el foglalkozni. Felfedezte, hogy a világrend valamiféle törvényszerűség szerint működik, hogy minden mindig a maga idejében történik, s hogy végső soron mindent, azaz az egész teremtést az isteni elrendelés lengi körül. 
A Kohelet – mint azt az alábbiakban láthatjuk – 28 történést sorol fel, ami nem más, mint 14 eseménypár, melyek egymással ellentétben állnak. Ime:
Ideje van
„A születésnek és a halálnak;
Az ültetésnek és az ültetvény kitépésének;
Az ölésnek és a gyógyításnak;
A rombolásnak és az építésnek;
A sírásnak és a nevetésnek;
A gyásznak és a táncnak;
A kövek szétszórásának és a kövek összerakásának;
Az ölelésnek és attól való tartózkodásnak;
A megkeresésnek és az elvesztésnek;
A megőrzésnek és az eldobásnak;
A tépésnek és a varrásnak;
A hallgatásnak és a beszédnek;
A szeretetnek és a gyűlöletnek;
A háborúnak és a békének.” (Uo. 1-9)

Nem könnyű e felsorolásban rendszert felfedezni. Talán az első meghatározás – a születés és a halál – a leginkább magától értetődő. Bölcseink is azt vallották: „Akaratod ellenére születtél és akaratod ellenére halsz meg.” (Atyák 4,22) 
A Midrás – a fenti meghatározásokkal összefüggésben és Salamon bölcsességének jellemzésére – elmesél egy történetet.
Egy gazdag kereskedő fiával együtt hajón utazott. A matrózok megtudták, hogy rengeteg aranypénz van náluk, ezért elhatározták, hogy mindkettőjüket megölik, a pénzen pedig megosztoznak. A kiszemelt áldozatok, szerencsére, meghallották, amint a matrózok éppen erről beszéltek, ezért megjátszottak egy veszekedést, minek „következtében” az apa az egész pénzt a tengerbe vetette.
Partot érvén a kereskedő a cesareai kormányzónál panaszt emelt a matrózok ellen, s követelte veszteségének megtérítését, hiszen az azért keletkezett, mert attól való félelmükben, hogy megölik őket, kénytelenek voltak vagyonukat a tengerbe dobni. A tengerészek azzal védekeztek, hogy az ember maga dobta be a tengerbe, miért ők fizessenek? Ekkor a kárvallott – Salamonra hivatkozva – azt mondta, hogy ha az ember élete ettől függ – itt az ideje az eldobásnak… (Midrás Kohelet 3,1)

* * *


A Midrás (Uo.) idézi a Talmud-bölcsek vitáját arról, miként kell értelmezni azt, hogy „ideje van a születésnek és a halálnak”? Rabbi Akiba úgy vélte, amikor az ember a világra jön, egyidejűleg azt is meghatározzák, mennyi ideig fog élni. Ha jól viseli magát – végig éli a neki kiszabott időt. Ha nem – akkor rövidebb ideig él, miként az írva vagyon: „Az Isten-félelem gyarapítja a napokat, de a bűnösnek esztendei megrövidülnek.” (Példabeszédek 10,27)
A haszid felfogás az időnek nagy értéket tulajdonít, egyben súlyt helyez annak ésszerű kihasználására. Minden percért kár, hiszen „mindennek megvan a maga ideje”.
Reb Hájjim, a híres cánzi rebbe, arról volt nevezetes, hogy sosem csinált két dolgot egyszerre. Szavajárása volt, hogy: „Amikor én imába fogok, akkor »elfelejtem«, hogy Tóra is van a világon, annyira elmélyedek az imában. Ezzel szemben, amikor a Tórával foglalkozom, akkor minden másról elfeledkezem…”
A Szfát Emet néven ismert guri rebbe azt hangsúlyozta, hogy „az ég alatt” van csak meg mindennek a megszabott ideje, az égben viszont, vagyis a szellemi világban, semmi nincs időhöz kötve. A természetfeletti dolgok – időtlenek…
Az „időtlenség”-ről szól az alábbi haszid történet:
A ziditsovi cádik, reb Jichák Ájzik, szombat délutáni Tóra-magyarázatán, a „harmadik lakomán”, miközben a szent énekeket dúdolta, olyan áhítatot keltett a hívőkben, hogy azoknak rendszerint sosem volt kedvük hazamenni.
Egyszer, egy Ros Hásáná előtti szombaton, különösen nagy hatást tett a gyülekezetre a rabbi – megtérésre és magába szállásra felszólító – beszéde, hogy senki nem ment hozzá elbúcsúzni. Amikor ennek okát tudakolta, kiderült, hogy a híveknek azért nem akaródzott hazamenni, mert annyira jól érezték magukat abban a szellemi atmoszférában, ami a rebbéből áradt, hogy nem volt kedvük a mindennapokba visszatérni. 
Amikor a hívek ezt bevallották neki, a rebbe mosolyogva mesélte el, hogy hasonló eset történt a rimanovi cádikkal, Menáchem Mendellel is, aki annak idején azt üzente híveinek: 
– A szombat egy dolog és a hétköznap egy külön dolog. Vagyis, mindennek megvan az ideje. Menjenek szépen haza, és dolgozzanak becsületesen.
– Én is csak ezt tudom nektek tanácsolni – mondta reb Jichák Ájzik – s hozzátette „Istené az ég, a földet pedig az embereknek adta”.
Így aztán a hívek végül elköszöntek tőle, és békében hazatértek. 

* * *


A „mindennek megvan az ideje” mondást rabbi Szófer, a neves pozsonyi Tóra-magyarázó akként magyarázta, hogy az idő minden, s mindenről az idő tehet. Az emberek mindent az időre fognak, minden rossznak, amit tesznek, az igazságtalanságnak – az „idők” az oka. Ilyen időket élünk – mondják.
Az idő relatív voltáról az alábbi történetet szokta elmesélni Ábrahám Mordecháj Álter:
– Egy egyszerű zsidó ember „legyőzött” engem egy alkalommal. Amikor épp vissza akartam menni a szobámba, odajött, egy kvitlit (kívánságcédula) nyomott a kezembe, és szólni akart, de én elhárítottam azzal, hogy nincs egy percnyi időm se.
– Rebbe – mondta az ember – nekem van időm, több mint húsz éve ápolni a beteg lányomat, magának pedig egy perce sincs a számára?…

* * *


„És megvan az ideje a halálnak”
A lublini Látnok, tanítványaival együtt úton volt, amikor pénteken egy útkereszteződéshez értek. A kocsis nem tudván, melyik irányba menjenek, ezért megkérdezte, de a Látnok sem tudta, így azt javasolta a kocsisnak, engedje szabadon a gyeplőt, a lovak menjenek arra, amerre akarnak. Kiderült, egészen máshová jutottak, mint ahová szándékoztak menni, ezért a rebbe úgy határozott, nem fedi fel valódi kilétét. Miután egy fillérjük sem volt, hiszen a Látnok az utolsóját is szétosztotta a szegények között, a tanítványok aggályoskodtak, hogy miből fognak megszállni szombatra. A Látnok közölte, hogy majd elmennek a zsinagógába, ahol a hívek – ima után – rendszerint meghívnak egy-egy szegényt vendégségbe, így aztán lesz hol eltölteni a szombatot. Így is történt. A tanítványok és a rebbe samesze valóban vendéglátóra lelt, de a rebbe olyan hosszan imádkozott, hogy mire befejezte, már senki sem maradt a templomban. A sarokban azonban észrevett egy nagyon öreg embert, aki meg is kérdezte a Látnokot, hol fog majd étkezni, és hol tölti az estét.
Az öreg javasolta, menjen a fogadóba, de a Látnok ezt elhárította azzal, hogy ott nem tud áldást mondani a borra, mivel egy ilyen helyen nem gyújtanak gyertyát.
Végül az öreg házában kötöttek ki, s miután elmondták az áldást és megették szerény vacsorájukat, beszélgetni kezdtek.
Az öreg kérdéseire, személyét illetően, csak annyit mondott, hogy lublini.
– Ismeri Őt (a Látnokot)? – kérdezte az öreg.
– Mindig vele vagyok – hangzott a talányos válasz
– Akkor meséljen róla valamit – szólt a kérés.
– De miért akar hallani róla? – kérdezett rá a rebbe.
Ekkor az öregember elmesélte, hogy annak idején ő volt a Látnok melamedje (tanítója). „Mondhatom – mesélte – akkor egyáltalán nem tűnt ki a többi gyerek közül, most meg azt hallom, hogy nagy ember lett belőle és csodatevő.” Ehhez még azt is hozzátette, hogy hetente egy napot azért böjtöl, hogy érdemesnek találtassék a Látnokkal találkozni, „mivel gyenge és beteges ember vagyok, no meg szegény, nincstelen, és nem áll módomban Lublinba utazni”.
– Láttál már gyerekkorában valamit benne, amiből arra lehetett következtetni, hogy lesz belőle valaki? – faggatta őt a Látnok.
– Amikor rá akartam venni, hogy olvasson az imakönyvből, rendszerint eltűnt – válaszolt az öreg – és amikor előkerült, jól elvertem. De kíváncsivá tett, hová bújik ilyenkor és meglestem. Utána lopóztam és megláttam, hogy a közeli erdőbe megy, ott egy hangyabolyba ül, s miközben a hangyák csípik, megszállottan kiabálta a Smá Jiszróélt. Ettől kezdve már nem vertem meg, ha eltűnt.
Ekkor értette meg a Látnok, miért kellett neki éppen ebbe a városba vetődnie.
– Én vagyok a Látnok – fedte fel magát. Ekkor az öreg menten elájult, alig lehetett magához téríteni. A Látnok viszont azt kérte tőle, ne mondja el senkinek. 
A szombat kimenetele után a rebbe és tanítványai elhagyták a várost. Egy közeli faluban még leültek a szombatkísérő lakomára (Meláve Málká), majd ezután felszólította kísérőit, térjenek vissza ismét a városba, hogy eltemessék és illő módon meggyászolják az öreget, aki közben meghalt…

  • Küldés emailben

Fejezetek