5. 📖 Öt tekercs

Eszter könyve 3/3.

50 KÖNYÖK MAGAS BITÓFA 


„Három nap múltán Eszter királynői öltözéket öltött és megállt a királyi palota belső udvarán, a trónteremmel szemben. A király pedig ott ült a trónján, szemben a bejárattal. Amint a király meglátta, hogy Eszter királyné ott áll az udvaron, kegyet talált a szemében és kinyújtotta Eszter felé a kezében lévő aranypálcát. Eszter közelebb lépett és megérintette a pálca végét. A király megkérdezte tőle: mi járatban vagy, Eszter királyné és mi a kívánságod? Még ha országom felét is (kéred), megadom neked!” (Eszter 5,1-3)

Most mindenki azt várná, hogy ezek után Eszter azonnal Hámán elveszejtését kérné, de a mesterien szőtt elbeszélés menete nem vág a dolgok közepébe. Eszter egy meghívást hozott el személyesen, mely egy általa rendezendő lakomára szólt, s melyre királyi férjén kívül Hámán megjelenésére is számít. Ez meg is történik, a két férfi el is jött, folyt is a bor és a király ismét megkérdezte, mi Eszter kívánsága? Mire a királyné ezt feleli: 
„Kérésem és kívánságom: ha jóindulattal tekint rám a király, és ha jónak látja megadni kérésem és teljesíteni kívánságom – jöjjön el a király, Hámánnal együtt a lakomámra, amelyet készítek. Holnap aztán felelek majd a király kérdésére.” (Szó szerint: „holnap majd a király kedvére teszek”.) (Uo. 5,7-8)
A király tehát elfogadja a második meghívást is, és Hámánnal is tudatja ezt.

* * *


Mit kell érteni „királyi öltözék” alatt? Értelemszerűen itt nem ruházatot jelent. A Midrás azt a jellemzést adja, hogy Esztert megszállta a szent szellem (ruách hákódes), mert ezúttal életét kockáztatta veszélyben lévő népéért. A Zohár úgy véli, hogy miközben Eszter befelé ment, át kellett haladnia a király bálványcsarnokán, és ekkor páni félelem lett úrrá rajta. Hogy ezt leküzdje, fohászkodni kezdett: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Hát nálad ugyanolyan véteknek számít, ha azt valaki szándékosan vagy véletlenül követi el? Egyre megy az, hogy ha saját akaratából vagy erőszaknak engedve követi el?” (Rási: annak ellenére, hogy most önként jöttem, mégis kényszernek számít.) (Megilá 16b)
A Tárgum Eszter imájának szövegét is közli:
„Te vagy a nagy Isten, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, valamint Benjámin ősöm Istene, nem jószántamból jövök ehhez a bolond királyhoz, hanem népedért, Izraelért, hogy el ne vesszenek a világból… emlékezz és ne feledd az ősök érdemeit és ne utasítsd el kérésemet…!”
A Talmud nagyra értékeli Eszter tettét – és bátorságát: „… három szolgálattevő angyal kísérte Esztert a királyhoz. Egyik felemelte Eszter lehorgasztott fejét, a másik kellemet kölcsönzött neki (mivel a háromnapos böjt megviselte), míg a harmadik meghosszabbította a királyi aranypálcát, hogy Eszter elérhesse”. (Uo.) 
A vilnai gáon arra a következtetésre jut, hogy a király rögvest megértette, hogy a királyné bajban van, hiszen nem kockáztatta volna életét hívatlan látogatásával. Ezért ajánlotta fel neki mindjárt fele királyságát (akár a mesékben), mert mindenáron teljesíteni akarta a kívánságát.

* * *


Felvetődik a kérdés, vajon miért nem fedte fel Eszter azonnal a titkát, mihelyst a királlyal kettesben maradt, hiszen így módja lett volna könyörögni is halálos veszedelembe került népéért? De legfőképp az talányos, miért hívta meg a lakomára Hámánt is?
Van olyan feltevés, mely szerint Eszternek szándékában volt ekképp cselekedni, de amikor a trónterembe lépett, inába szállt a bátorsága, s így inkább másnapra halasztotta az elkerülhetetlent.
Mások szerint előre megfontoltan cselekedett így. Féltékennyé akarta tenni a királyt, aki egyébként is mindenben cselszövést és összeesküvést látott.
A Talmudban nem kevesebb, mint 14 tanaita és amorita próbál eme kardinális kérdésre választ adni, azaz miért ismételte meg másodjára is a Hámánnak szóló meghívást? 
Ime a vélemények:
Reb Eliézer: Tőrbe csalta Hámánt, hogy könnyebb legyen semlegesíteni.
Reb Jósua: Őseitől tanulta ezt a „fogást” (Saul is meghívta Dávidot ebédre, holott nem szerette).
Reb Meir: Semlegesíteni akarta, hogy ne lázadjon fel a király ellen.
Reb Jehuda: Hogy ne gyanúsítsák azzal, hogy a királynő zsidó (egy zsidó csak nem hívja meg a zsidógyűlölő Hámánt!)
Reb Nechemja: Hogy ne bízzák el magukat a zsidók, tudván, hogy van egy rokonuk a királyi palotában, hanem térjenek meg szívből.
Reb Joszi: Hogy kéznél legyen mindig (Hámán), hátha alkalom nyílik lehetetlenné tenni.
Reb Simon ben Mönászjá: Eszter Istenre akart hatni ezzel a kétségbeesett lépéssel, hogy Isten azt lássa, már Eszter maga is az ellenség pártján van, ő is behódolt Izrael ellenségének. (Rási)
Reb Jósua ben Korchá: (azt mondta Eszter): Kedveskedek neki (Hámánnak), hogy a király gyanút fogjon és mindkettőnket megöljön (és ezzel a törvény automatikusan érvényét veszti – Rási).
Rábbán Gámliel: A király ingatag jellem volt (és Eszter úgy gondolta, ha sikerül rávennie a királyt, hogy Hámánt menessze, kéznél legyen, hogy Ahasvéros ne bánja meg és másítsa meg döntését).
Reb Eliézer Hámodai: Nemcsak a király lett féltékeny Hámánra (Eszter ügyes húzásával), hanem a többi miniszter is, akiket nem hívott meg, és ezzel előkészítette a talajt Hámán megbuktatására.
Rábbá: „Az összeomlást megelőzi a gőg, a bukást meg a felfuvalkodottság (Példabeszédek 16,10), vagyis Eszter azért hívta meg Hámánt, hogy szükségszerű bukása előtt legyen oka felfuvalkodottnak lenni…
Ábájjá és Rává (együtt): „Amikor felhevülnek, lakomát készítek nekik, lerészegítem őket, hogy vigadjanak, aludjanak örök álmot és ne ébredjenek fel…” (Jeremiás 51,39) A két ismert amorita szerint Eszter erre az Írásversre alapozta Hámán meghívását. (Rási szerint Bélsácárra érti Jeremiás ezt a verset: amikor győztesen visszatért a háborúból, kimerülve és felhevülve, győzelmi lakomát csapott, sokat ivott és még aznap meghalt.)
Rábbá bár Ábáhu találkozott Élijáhu prófétával, és megkérdezte tőle: Valóban melyik (az említettek közül) az igazi ok, amiért Eszter meghívta Hámánt a lakomára (vagyis a fent említettek közül ki járt legközelebb az igazsághoz?
Mind az említett okok együttvéve – szólt a próféta válasza… (Megilá 16b)

* * *


Hámán igencsak biztos volt magában, amikor Eszter első lakomájáról, melyen ketten voltak a királynénál, hazatért. Szinte egyenrangúnak vélte magát a királlyal, és a tarsolyában érezte az alkirályi kinevezést.
„Azon a napon Hámán örömmel és jókedvűen távozott (a lakomáról). De meglátta Hámán, a király kapujában Mordechájt, aki nem kelt fel előtte, meg se moccant, s ezért elöntötte őt a düh. Hámán erőt vett magán és hazament. Majd hívatta barátait és feleségét Zerest, és elsorolta nekik, milyen nagy a vagyona, mennyi fia van és hogyan emelte őt a király nagyobb méltóságra minden vezető emberénél…” (Uo. 5,9-11)
Majd eldicsekszik, hogy két alkalomra is meghívta őt a királyné, de panaszkodva hozzáteszi:„Mindez, azonban, mit sem ér nekem, amíg a zsidó Mordechájt a királyi udvarban látom.” (Uo. 5,13.)
Ekkor azt javasolták Hámánnak, készíttessen egy ötven könyök magas akasztófát, szerezze meg a király beleegyezését, és akasztassa fel Mordechájt. Hámán megfogadta a tanácsot, és elkészíttette a bitót.

* * *


A Megilla részletesen foglalkozik az eseményekkel, s számtalan kérdés vetődik fel azzal kapcsolatban, mi miért történt és egyéb összefüggések miatt is. Ezekre lehetetlen kitérni, mindössze egyetlen kérdést emelünk ki, nevezetesen azt, hogy miért ígérte a király Eszternek két ízben „fele királyságát”?
A Midrás erre azt a sejtelmes magyarázatot adja, hogy mivel Jeruzsálem éppen a birodalom közepén van, s attól tartott, hogy Eszter (akiről talán sejtette, hogy zsidó, mert miért titkolná valaki a származását, hacsak nem zsidó?) esetleg a Szentély felépítésének engedélyezését kéri majd, így jobbnak tartotta, ha inkább a fele királyságát ajánlja fel neki, hiszen megígérte a környező népeknek, hogy nem fogja a zsidóknak megengedni, hogy felépítsék templomukat.

* * *


Elkészült tehát az akasztófa, de hát „még szólni kell a királynak”, hiszen Mordechájt, aki udvari tanácsnok volt, mégsem lehetett Ahasvéros beleegyezése nélkül megölni.
Hámán Mordecháj iránti ádáz gyűlölete – egy Midrás magyarázatában – onnan származik, hogy Mordecháj egyszer megmentette Hámánt az éhhaláltól oly módon, hogy Hámán szerződésileg „eladta magát” – kenyérért – Mordechájnak, aki most ezt a szerződést lobogtatta meg előtte. (Jálkut Simoni. A Talmudban, Megilá 16a-b., csak rövid utalás található erre.)
Hámán, tehát készül a bosszúra…


EGY ÁLMATLAN ÉJSZAKA KÖVETKEZMÉNYEI


„Azon az éjszakán kerülte az álom a királyt. Ezért megparancsolta, hogy hozzák elő a nevezetes történetek könyvét, és olvassanak fel belőle neki. És rátaláltak arra a feljegyzésre, hogyan jelentette fel Mordecháj Bigtánt és Terest, a király küszöbét őrző két háremőrt, akik merényletet terveztek Ahasvéros király ellen. A király megkérdezte, milyen méltóságot és kitüntetést adtak ezért Mordechájnak? A király szolgálatára álló ifjak azt felelték, hogy semmit nem adtak neki. Akkor azt kérdezte a király: ki van az udvarban? Hámán (ugyanis) megérkezett… és azt akarta kérni a királytól, hogy akasztassa fel Mordechájt arra a bitófára, amit készíttetett neki…” (Eszter 6,1-4)

Nem lehet tudni, mi okozta Ahasvéros álmatlanságát. A Megilla szerzője azt sugallja, hogy feltehetően a szívére vette, hogy Eszter két alkalomra is meghívta magához Hámánt lakomára, aminek messzemenő jelentőséget tulajdonított. A Midrás ezt kiegészíti azzal, hogy visszaemlékezett néhány, ellene szőtt, de meghiúsított összeesküvésre, melyekből csak nehezen menekült meg. Felidézte magában, többek között, a legutóbbi, a Bigtán-Teres esetet is, és azon töprengett, vajon nem volt-e hálátlan az iránt, aki leleplezte és vajon megfelelően megjutalmazta-e? Mert ha nem, akkor elterjedhetett annak a híre, hogy a király hálátlan… 
Ha ez így történt – szőtte tovább gondolatai fonalát –, akkor többé senki nem vállalkozik majd arra, hogy megmentse őt… Idáig jutván elmélkedésében, ismét belemélyedt a Krónikák jegyzőkönyvébe, hátha talál benne valami megnyugtatót…

* * *


Ámosz Cháchám kiemeli, hogy a Megillában leírt történések „véletlenek” sorozata következtében jönnek létre. Ilyen pl. az álmatlanság, az összeesküvés – Mordecháj által való – leleplezéséről szóló történet olvasása stb. A Dáát Mikrá szerzője úgy véli, hogy mindezekben az isteni Gondviselés játszik szerepet.
Egy kabbalisztikus vélemény azt vallja, hogy ahol az a szó szerepel, hogy király, héberül: Hámelech, ennek kettős értelme van a Megillában, azaz érthető a világ királyára, vagyis Istenre is. „Nem szendereg és nem alszik Izrael őrzője” – írja a zsoltárok szerzője (Zsoltárok 121,4), és már ugyancsak eljött az ideje, hogy valamit tegyenek Hámán gyilkos tervének megakadályozására. Ez utóbbi a racionalista gondolkodású Ibn Ezra feltevése. 

* * *


Hámán, tehát, bement a királyhoz, s mielőtt megszólalhatott volna, a király azt kérdezte tőle: „Mit kell tenni azzal az emberrel, akit a király ki akar tüntetni?” (Uo. 6,6)
Hámán, azt hívén, hogy róla van szó, az alábbi választ adta:
„Annak az embernek, akit a király ki akar tüntetni, hozzanak királyi öltözetet, olyat, amilyenbe a király szokott öltözni, meg lovat, amilyenen a király szokott kilovagolni és tegyenek a fejére királyi koronát. (Szokásban volt ebben az időben, a lovakat ékszerekkel, többek között koronával is felékesíteni.) Adják át a ruhát és a lovat az egyik királyi nemes úrnak, öltöztessék fel azt az embert, akit a király ki akar tüntetni, lovagoltassák végig a város (fő)utcáján, és kiáltsák előtte: Így tesznek azzal az emberrel, akit a király ki akar tüntetni.” (Uo. 6,7-9)
A királyban, előbbi töprengéséből fakadóan, megerősödött a gyanú, hogy Hámán nem véletlenül tett királyi öltözetről meg koronáról említést, talán, ki tudja?… Hámán meg is rémült a király arckifejezésétől, amikor a koronát említette, hiszen nem állt szándékában felizgatni a királyt és maga ellen ingerelni, ami keresztezte volna tervét. 
Ámosz Cháchám írja, hogy ezt a fejezetet kétféleképpen lehet értelmezni, aszerint, hogy Ahasvérost milyen embernek tartjuk, okosnak avagy korlátolt, iszákos embernek.

* * *


Az első változat arra enged következtetni, hogy egyrészt a féltékenység, másrészt egy összeesküvés lehetősége volt álmatlanságának oka. Ahasvéros, e verzió szerint, elég okos volt és tudta, hogy amikor a kitüntetésről szólt, azt Hámán magára fogja érteni. Azzal is tisztában volt, hogy Hámán gyűlöli Mordechájt, s nem kis élvezettel arra utasította Hámánt, maradéktalanul hajtsa végre, amit maga javasolt.
A második változat értelmezésében az álmatlanságot a sok étel és ital váltotta ki. Azt hitte, hogy majd Hámán örülni fog, hogy jót tehet annak (Mordechájnak), akit a király kegyel…
Hámán ötlete elnyeri a király tetszését, és rá is parancsol: „Siess, hozd a ruhát és lovat, amiről beszéltél, és tégy így a zsidó Mordechájjal, aki a királyi udvarban van. Semmit ne hagyj el abból, amit mondtál!” (Uo. 6,10)
Így lett az akasztásból diadalmenet. Az Írás egyetlen mondatba sűríti, miként cselekedett Hámán:„fogta a ruhát… felöltöztette Mordechájt, majd végiglovagoltatta… és azt kiáltotta előtte: „Így tesznek azzal az emberrel, akit a király ki akar tüntetni!” (Uo. 6)
Itt hangzik el utoljára a király szájából, Mordecháj említésekor, a zsidó jelző.
Hámán tökéletesen megszégyenülve és megsemmisülve ér haza, hiszen terve éppen ellenkezőképpen sült el. Felesége, a hír hallatán megjósolja neki: „Ha a zsidók ivadékából való ez a Mordecháj, aki előtt bukni kezdettél, akkor nem bírsz vele, hanem teljesen el fogsz bukni előtte!” (Uo. 6,13)
Eme „jóslat”-ot követően ment el, immáron másodszor, Eszter lakomájára. A király parancsőrtisztjei jöttek érte, hogy megsürgessék jövetelét.

* * *


Megszakítva a további események elmesélését, néhány szó arról, miként részletezi és színezi ki a Midrás-irodalom a különböző történéseket.
Szó van arról, hogy amikor Ahasvéros eszébe idézték, miként mentette meg Mordecháj az életét, már nem félt attól, hogy Eszter összeesküvést szőhet ellene Hámánnal együtt, hiszen ha Eszter az életére tört volna, akkor nem mondja el annak idején azt, amit nagybátyjától hallott. (Mánot Hálévi)
Részleteiben, szinte folytatásos elbeszélésként, olvasható, miként hajtotta végre Hámán Mordecháj „kitüntetését”. 
Hámánról, itt kiderül, hogy valaha borbély volt, s most miként hasznosította tudományát, amikor megnyírta és megfürdette Mordechájt, aki enélkül nem volt hajlandó a királyi öltözéket magára ölteni. Szó van arról is, hogyan talált rá Hámán Mordechájra, aki zsákba öltözve és böjttől sanyargatottan tanítványait az ómerre tanította (ne feledjük, ez Niszán hónapja volt, és 16-a, az ómer bemutatásának napja). Így, amikor meglátta Hámánt, tanítványait menekülésre buzdította, joggal feltételezvén, már érte jött, hogy felakasztassa (a bitófa felállításának híre nem maradhatott titokban). De Hámán azt kérdezte tőle, mit tanultok? Mordecháj elmondta: az ómer jelentőségét. És miből van ez az ómer? – faggatózott tovább. Egy maroknyi árpából – így a válasz.
Nos – kesergett magában Hámán – a ti maroknyi árpátok legyőzte az én tízezer talentumomat, amit a ti fejetekért cserében felajánlottam.
Ami Hámán csalódott hazaérkezését illeti, a Talmud tudni véli, hogy ennek fő oka lánya halála volt. Ugyanis, Hámán lánya házuk tornácáról látta a menetet, s joggal hívén, hogy apja ül a lovon, s azt egy zsidó vezeti, a zsidók iránti gyűlöletében egy éjjeli edény egész tartalmát a ló kantárszárát tartó ember fejére öntette. Amikor a tévedése kiderült, szégyenében leugrott házuk tetejéről és szörnyethalt. Ezt gyászolta Hámán… (Megilá 16a)


PURIMI CSODA – PESZÁCHKOR


„És Ő (az isteni Gondviselés) állt mellettünk és őseink mellett. Mert nem egyszer és nem egyetlen ellenség tört életünkre és akart megsemmisíteni bennünket; hanem minden nemzedékben az életünkre törnek, hogy megsemmisítsenek bennünket, de az Örökkévaló megment minket kezeik közül”
 (a peszáchi Haggadából, amit Széder estén olvasnak fel a zsidó házakban).
Ahasvéros és Hámán tehát, együtt ülnek Eszter második lakomáján. Ahasvéros ismételten felteszi a kérdést, mit kíván tőle Eszter, egyben biztosítva őt, hogy kérése meghallgatásra talál. Ez alkalommal választ is kap kérdésére:
„Ha jóindulattal tekint rám a király, és ha kegyet találtam szemében, adassék nekem – kérésemre – az életem és népem élete! Mert eladtak bennünket, engem és népemet, hogy elpusztítsanak, megöljenek és elveszejtsenek minket. Hiszen, ha csupán rabszolgáknak vagy rabszolganőknek adtak volna el – hallgatnék…” (Eszter 7,3-4)
Eszter végre felfedte eddig jól titkolt származását, de egyben azt is a király tudomására hozta, hogy ez milyen életveszélyt jelent ránézve. A királyból, az elhangzott szavak súlyos indulatot váltanak ki: 
„Ki az, és hol van az, aki arra mert vetemedni, hogy ilyet tegyen?” A válasz sem késik: „Ez az ember, a gonosz Hámán, a mi ádáz ellenségünk!”
Amint elhangzottak ezek a szavak, a király agyán végigfutottak az elmúlt napok eseményei, azok összefüggése, az, hogy még – igaz, csak gondolatban – Esztert is meggyanúsította ellene szőtt összeesküvéssel, de nem utolsósorban az, hogy az ő szeretett királynéja veszedelemben forog. Hirtelen indulatában otthagyja a lakomát, hogy lehűtse kavargó gondolatokkal teli fejét, de amikor visszatér, Hámánt Eszter kerevetére borulva találja. A még mindig dühös király – aki csak ezt látja és nem tudhatja, hogy Hámán Eszternél csak nyomorult életéért könyörög – azt hiszi, hogy Hámán erőszakoskodik a királynéval, ezért rárivall: „Még bántalmazni is mered a királynét az én jelenlétemben? A szó elhagyta a király ajkait és Hámán arca elborult.” (Uo. 8)
A „deus ex machina”, azaz az utolsó felvonás végkifejletéhez a végszót egy Charbona nevű udvaronc adja, aki – látván a királynak Hámán iránti dühét – említést tesz a már felállított bitófáról. A király nem sokáig habozik, indulatának első rohamában kiadja a parancsot: akasszátok fel rá!

* * *


Az események szélsebesen peregtek. Alig adta ki a király a parancsot, Hámán már ott himbálózott a bitófán. 
A fentebb leírt lakoma eseményei, az egyes szereplők cselekedeteinek indítékai sokat foglalkoztatták a bölcseket. Az egyik Eszter azon szavaival – „… ez a gonosz!” – foglalkozik. Úgy véli, hogy Eszter valójában Ahasvérosra mutatott, de egy angyal, a kezét Hámán felé tolta. (Megilá 16) Ugyanis – így a magyarázat – Hámán a király beleegyezése nélkül nem lett volna képes megvalósítani szándékát. Ahasvéros felfogta a mozdulat megváltozását, s rossz lelkiismerete késztette végül is arra, hogy felakasztassa Hámánt, remélve, hogy ezzel Esztert kiengeszteli és az ügyet lezárhatja. Azonban nem egészen így történt.

* * *


Mindezektől függetlenül „Azon a napon Ahasvéros király Eszter királynénak adta Hámánnak, a zsidók ellenségének házát. Mordecháj pedig a király közvetlen környezetébe került (szó szerint: bement a király elé), mert Eszter felfedte, ki ő neki. A király lehúzta pecsétgyűrűjét, amit elvett Hámántól és odaadta Mordechájnak…” (uo. 8,1-2)
A tömegek, melyekhez ugyan eljutott Hámán megölése, de okát nem ismerték, folytatták előkészületüket a zsidók elpusztítására, mintha mi sem történt volna. Így aztán Eszter még nem elégedhetett meg azzal, hogy a kígyó fejét levágták, kénytelen volt tovább küzdeni: 
„Ezután Eszter ismét beszélt a királlyal, lába elé borult és sírva kért kegyelmet tőle, hogy hiúsítsa meg az agágita Hámán gonosz tervét, amelyet a zsidók ellen kigondolt…” (Uo. 8,31) A továbbiakban még azt kérte a királytól, hogy „adjon ki egy dekrétumot, melyben visszavonják az agágita Hámánnak, Hámdátá fiának a leveleit, melyeket minden tartományba elküldött a zsidók kipusztításáról, mert hogyan tudnám elnézni azt a veszedelmet, amely népemre vár, és hogyan tudnám elviselni rokonaim pusztulását?” (Uo. 8,5-6)
Végül is, az akkori Perzsia alkotmányának szellemében, a király új rendeletet hozott, ami megengedte a zsidóknak a védekezést, mivel a perzsa alkotmány szerint nem lehet egy aláírt és lepecsételt rendeletet hatálytalanítani.

* * *


Ha összevetjük az eseményeket, sok hasonlóság lelhető fel a Peszáchkor ünnepelt események, az Egyiptomból való kiszabadulás és az Eszter könyvében leírt események között. Akkor, a rabszolgaság következtében, egy pogány kultúrába való teljes beolvadás várt a zsidókra, itt pedig végső megsemmisülés, mint az asszimiláció utolsó felvonása. A Gondviselés mindkét esetben megmentette a zsidókat, bár más-más eszközökkel.


KIRÁLYI „ENGEDÉLY” ÖNVÉDELEMRE


„Ahasvéros király így felelt Eszter királynénak és a zsidó Mordechájnak: Hámán házát már Eszternek adtam, őt pedig felakasztották, mert kezet emelt a zsidókra. Ti meg írjatok a király nevében, amit a zsidók ügyében jónak láttok és pecsételjétek le a király gyűrűjével. (Ugyanis az a rendelet, amit a király nevében írtak és a király gyűrűjével pecsételtek le – visszavonhatatlan).” (Eszter 8,7-8)

Fenti idézet némi magyarázatra szorul. Ha Perzsiában, az akkori szokás értelmében, az a királyi parancs, melyet a király pecsétjével szentesített visszavonhatatlan volt, akkor vajon miként lehetett semlegesíteni vagy megváltoztatni Hámánnak, a zsidók kiirtására vonatkozó rendeletét? Hiszen most Ahasvéros a zsidó Mordecháj kezébe adta ugyanazt a pecsétet, hogy rendelkezzék vele tetszése szerint. 
És Mordecháj élt is a lehetőséggel. Lediktálja a király írnokainak az új törvényt, melynek lényege, hogy a zsidók, méghozzá királyi jóváhagyással, az életükre törőkkel szemben megvédjék magukat. „… megengedte a király, hogy az egyes városokban lakó zsidók összegyűljenek életük védelmére, elpusztíthassák, megölhessék és elveszejthessék a népek és tartományok velük szemben ellenséges erőit…” (Uo. 8,11). 
A támadásra, gyilkolásra korábban felszólított tömegek váratlan helyzetbe kerültek, hiszen ilyenre még soha nem volt példa. Ráadásul Mordecháj ezt a törvényt „Indiától Etiópiáig, 127 tartományba, minden egyes nép saját nyelvén, a tartomány saját írásmódja szerint küldte el, valamint a zsidóknak is a maguk írásával és a maguk nyelvén”. (Uo. 9) És „minden egyes tartományban és helységben, ahová a király parancsa eljutott… örültek a zsidók. Az ország lakosságából sokan zsidóvá lettek, mert elfogta őket a zsidóktól való félelem” (Uo. 8,17)
Mi következett ezután? Amikor eljött a Hámán által kijelölt nap, Ádár 13. és „… amikor a zsidók ellenségei azt remélték, hogy elbánhatnak velük – fordulat következett be, mert a zsidók bánhattak el azokkal, akik gyűlölték őket. Összegyűltek a zsidók… és rátámadtak azokra, akik a vesztükre törtek. Senki nem tudott nekik ellenállni, mert rettegés fogta el tőlük az egész lakosságot. A tartományok vezetői, a kormányzók, a helytartók és királyi hivatalnokok kedveztek a zsidóknak, mert a Mordechájtól való félelem fogta el őket. Mordecháj, ugyanis, nagy ember lett a királyi palotában és híre eljutott valamennyi tartományba…” (Uo. 9,1-4)
Nincsenek pontos adatok arra vonatkozóan, hányan estek el a zsidókkal való küzdelemben, de különféle források ezt kb. 75 ezerre teszik. Magában Susánban kb. nyolcszázan haltak meg mindössze, mert – Málbim szerint – a zsidók itt nagyobb biztonságban érezték magukat, így ellenségeik nagy részét életben hagyták. A Megilla sem bocsátkozik részletekbe, még a zsidók veszteségeiről, amik feltehetően voltak, sem tesz említést.
Meg kell említeni azt a feltevést – amiről Alsech is beszél –, hogy eredetileg a király csak a védekezést engedte meg a zsidóknak, de a homályos megfogalmazás arra enged következtetni, hogy ez később kiterjedt az ámálékita erők megtámadására. A Tárgum szerint a 75 ezer elesett antiszemita nagy része ámálékita volt. 

* * *


Nem sok hasonló esetet ismer a zsidó történelem, amikor a gálutban élő zsidók – fegyverrel – megakadályozzák tervezett kiirtásukat. Nem csoda tehát, hogy ebből a történetből állandó jellegű örömünnep lett, a Chanuka mellett a két post-biblikus ünnep egyike.


AZ UTOLSÓ ELŐTTI ÜNNEP


„Mordecháj leírta mindezen eseményeket, majd levelet küldött mindazon zsidóknak, akik Ahasvéros király tartományaiban laktak közel vagy távol. Kötelezővé tette számukra, hogy tartsák meg Ádár hó 14. és 15. napját, évről évre, mivel ezek a napok, melyektől kezdve a zsidók nyugtot lelhettek ellenségeiktől, és ez az a hónap, amelyben bánatuk örömre, gyászuk ünnepre fordult. Tegyék ezeket a lakoma és öröm napjaivá, amikor egymásnak ajándékokat és a nélkülözőknek adományokat küldenek. A zsidók pedig megfogadták, hogy folytatják, amit elkezdtek, ahogyan azt Mordecháj megírta nekik.” (Eszter 9,20-23)
„… lecsillapodott a király haragja” (Uo. 7,10). A drámai történések véget értek. A király igazságot szolgáltatott a zsidóknak, megengedte, hogy védekezzenek. A továbbiak már a zsidók belügye, melyekbe Ahasvéros már nem szól bele, és nincs szerepe.
Mordecháj, mint eddig, most is kezében tartja az eseményeket, távlatokban gondolkodik. Fel is használja a dolgok ilyetén alakulását, hogy ebből ünnepet teremtsen, hogy a zsidók szerencsés megmenekülése sose menjen feledésbe. Ezt szolgálja az ajándékozás, a jótékonyság előírása (majd később, a Bölcsek által elrendelt Megilla felolvasása). Mindezt megelőzi az Eszter nevét viselő böjt, amelyre Purim ünnepe előtti napon kerül sor. Egyébként Purim az utolsó olyan ünnep, mely még megtalálható a Bibliában, Eszter könyvében. (A legutolsó, a Chanuka, már csupán az apokrif Makkabeusok könyvében szerepel.)
Érdekes momentum, hogy Mordecháj azért „nevezte ki” Ádár 14-ét örömünnepnek, mert a birodalom zsidósága Ádár 13- n vívta meg végső küzdelmét. De, mivel a susáni zsidók 14-én még harcoltak, és csak 15-én értek véget a harcok, a susáni (valamint a többi, fallal körülvett városbeli) zsidók 15-én ünneplik a Purimot, amit ezért Susán-Purimnak neveznek.

* * *


Purim (többes szám: Pur) perzsa fordításban sorsot jelent. Az elnevezés onnan ered, hogy Hámán, mint tudjuk, sorsot vetett, mely napra essék a zsidók elpusztítása. Ez a nap volt Ádár 13-a.
Itt jegyezzük meg, hogy a zsidó ünnepek nagy részének hasonlóképp szimbolikus elnevezésük van. Így pl. Peszách = elkerülés; Sávuot = Hetek ünnepe; Szukkot = a sátorra utal, míg Chanuka = felavatást jelent.

* * *


„Eszter királyné, Ávichájil lánya, és a zsidó Mordecháj újra megírták a levelet, és hangsúlyozottan követelték ezen második Purim-levél rendelkezéseinek teljesítését… Eszter szavai elismertették a Purimot, mint ünnepet és beírattak a könyvbe.” (Eszter 9,29-32)
Sokan tárgyalták, kommentálták és értelmezték, mit jelent ez a „második” Purim-levél? Van olyan vélemény, miszerint az első levelet Mordecháj egyedül írta, ezt a másodikat Eszterrel együtt. Mint közismert, a Talmud a Nagy Szinódusnak tulajdonítja az Eszter könyvének szerzőségét. (Bává Bátrá 14) Azok szerint azonban, akik úgy tartják, hogy Mordecháj és Eszter írták, és az ún. „Purim-levél” nem egyéb, mint a Megilá azt kell mondani, hogy a „második” alatt a második évet kell érteni, amelyben íródott. (Dáát Mikrá) 
A jeruzsálemi Talmud elárulja, miért kellett Mordechájnak és Eszternek annyit győzködni a zsidókat, az előírt ünnep elfogadtatás ért?
Kiderült, hogy a korabeli zsidók ágáltak a Hámán feletti győzelem megünneplése ellen, arra hivatkozva, hogy a népek megint csak ellenük fogják felhasználni, ha megünneplik ellenségeik legyőzetését. 
Erre reagált a „második” levél, mondván: „Ha ettől féltek, nincs mit tenni, mert az eseményt már feljegyezték a perzsa krónikákban, tehát nincs benne semmi új, így nincs mit félni a további indulatok szításától.” (Jeruzsálemi Talmud, Megilá 1,5)
A babilóniai Talmud hasonló, bár inkább exegetikus vitát közöl Eszter és a Bölcsek között: „Mondá Eszter: (kérlek benneteket) írjatok be engem (vagyis a nevemről elnevezett Megillát) nemzedékekre kötelező jelleggel!” A Bölcsek azt válaszolták, hogy nem lehet, és ezt indokkal támasztották alá. (Megilá 7a)

* * *


Eszter és Mordecháj levelükben említést tesznek a „böjtök és jajkiáltások”-ról, melyeket a zsidók magukra vállaltak. Itt azokról a böjtökről van szó, melyeket a próféták vezettek be, és nem szerepelnek a Tórában (Tévét 10, Támuz 17, Áv 9, Gedáljá böjtje), holott a konzervatív felfogás még a prófétáknak is megtiltja, hogy új dolgokat bevezessenek. Mordecháj most erre hivatkozva szólítja fel a zsidókat Purim ünnepének megtartására. (Mánot Hálévi)
Bizonyos Írásverseket elemezve, a Talmud és a Midrás arra a következtetésre jut, hogy Purim ünnepe – ellentétben a többi ünneppel – az idők végezetéig sem veszti el érvényét. 
A Zohár kabbalisztikus értelmezése szerint Jom Kippur és Purim között sok a hasonlóság, amennyiben egykoron Jom Kippur is örömünneppé válik majd.

* * *


„Ahasvéros király adót vetett ki az országra és a tenger szigeteire. Minden nevezetes hőstette és Mordecháj nagyságának a leírása, akit kitüntetett a király – mindez meg van írva a méd és perzsa királyok történetének könyvében. Mert a zsidó Mordecháj második ember volt Ahasvéros király után, tekintélyes volt a zsidók között, és honfitársai többsége kedvelte őt, mert népe javát kereste és nemzetségének békéjén tevékenykedett.” (Uo. 10,1-3)
A zsidók, akik szerencsésen megmenekültek, örülnek Mordecháj felemelkedésének, még akkor is, ha a polgárháborútól megmenekült hatalom új adókat vetett is ki. 
Persze sokan mondták azt is „még mindig Ahasvéros szolgái vagyunk”. A talmudi bölcsek – „honfitársai többsége kedvelte őt” mondásból – arra következtettek, ez volt az oka, hogy egy csoport fellépett Mordecháj ellen, mert hivatalt vállalt és ezáltal elhanyagolta tanulmányait (Megilá 16b és Rási, uo.) Más Midrás szerint azért határolódtak el tőle, mert őt vádolták az egész Hámán-ügy kialakulásáért (nem volt hajlandó előtte meghajolni).

* * *


Eszter további sorsáról nem tudósít a Biblia.
Mordecháj – Nechemja könyve szerint (Nechemja 7,7) – alijázik, tehát rangja ellenére távozik Perzsiából a zsidók országába.


A ZSIDÓ TÖRTÉNELEM „PURIM”-JAI


Aki figyelmesen követte Eszter könyvének fordulatait, az észrevehette, hogy ebben nincsenek látványos csodák és természetfeletti jelenségek; a perzsa antiszemitákra nem zúdul tíz csapás és nem válik ketté a tenger, Hámánt nem az égből jövő tűz emészti el, hanem a saját maga készítette bitófára kötik fel, amikor fordul a kocka. Eszter könyvének történéseiben a csoda a háttérben húzódik meg, és természetes módon jut kifejezésre. Talán ez az oka annak, hogy az egész Megillában Isten neve nincs is megemlítve.

* * *


Eszter könyve kapcsán világossá vált, hogy ha egy eseménynek nem adnak vallási keretet – elmerülhet a feledés homályában, miként egy sor eseménnyel ez meg is történt, s csupán a Megillát Táánit-ban maradt fenn ezekre némi homályos utalás.
Így, tehát, bekerült az imarendbe az „Ál hániszim” (a csodákért) c. betoldás (lásd a Sámuel imája c. új imakönyvet), mely röviden, és a Megillánál is visszafogottabban szól Hámán tervének meghiúsulásáról, s hogy Isten „végtelen irgalmában” megmentette a veszélyeztetett zsidókat. Isten neve egyébként nincs leírva, mindössze a „TE” utal rá, és a „végtelen irgalom”.

* * *


Purim az egyetlen olyan ünnep, melynek nyomán több hasonló ünnep keletkezett. Nevezetesen, ezek olyan megemlékezések voltak, melyekkel zsidó közösségek szerencsés megmenekülésüket ünnepelhették. De nemcsak közösségek, hanem nagyobb családok is Purimnak nevezték el esetenkénti megmenekülésüket egy-egy helyi pogrom során.
Érdekes jelenség, hogy ezekre az ún. magán-Purimokra a Talmudban halachikus magyarázatot találunk. A Talmud előírja, hogy ha egy magánember életveszélyből megmenekül, köteles áldást mondani. (Bráchot 54a) Hasonlóképpen a Sulchán áruchban (Orách Chájim, 686) is fellelhető e szokás előírása, Ábrahám Combiner (Mágén Ábrahám) megjegyzésében. (Uo.)
Egyes közösségekben a magán-Purim előtti napon böjtölni is szoktak – Eszter böjtjére való emlékeztetésül –, majd felolvassák, egy Megillaszerű tekercsről, a csodás megmenekülés történetét, amit Eszter könyvének stílusában szoktak megfogalmazni. Egyes helyeken a Hállél és Ál hániszim imát is el szokták mondani, valamint adományokat adnak a szegényeknek és kiadós lakomát is rendeznek, melyek nélkül nem képzelhető el zsidó ünnep. 

* * *


A magán-Purimok listája hosszú, mint maga a zsidó gólesz.
Legrégebbi eseményként a franciaországi Breche városában történteket jegyezték fel, 1191-ben, annak emlékére, hogy a helyi hatóságok kivégeztek egy embert, aki pogromot szervezett a zsidók ellen, s ily módon azok megmenekültek. 
A következő esemény 1200-ból származik, Perzsiából, (Siráz városa), ahol megengedték a zsidóknak, hogy – zsidók maradjanak, miután előzőleg kényszeríteni akarták őket arra, hogy felvegyék az iszlám vallást. 
A kovnói hitközség 1783. Ádár hó 7-ét ünnepelte meg magán-Purimként – egy héttel a valódi Purim előtt –, mert ezen a napon adta meg a király a zsidóknak a polgári jogot. Ez egy ritka alkalom, amikor egyértelműen pozitív eseményt ünnepeltek meg.
1806. Hesván hó 4-én a bulgáriai Vidin városka zsidói menekültek meg a teljes kiirtástól. A vád az volt, hogy a város vezetőjét a zsidó orvos ölte meg. 
Az újkorban, a legutolsó magán-Purimot a casablancai zsidók ünnepelték, 1943-ban, annak örömére, hogy nem következett be a feltételezett náci megszállás.
A fenti első és utolsó magán-Purim között közel száz olyan eseményt jegyzett fel a zsidó történetírás, melyben az üldöztetés vagy életveszély szerencsés megmeneküléssel végződött.
Magyar vonatkozású magán-Purimról is van tudomásunk. 1684 óta emlékeztek meg a budai zsidók az ún. budai-Purimról (Elul hó 10.), annak emlékére, hogy egy ízben megmenekültek a vérfürdő elől, bár nemsokára a császári seregek – Buda török uralom alól való megszabadulása után – nagy vérfürdőt rendeztek.
A régi Palesztinában, Erec Jiszráélban, Hebronban, Tibériásban, Damaszkuszban, Kairóban is jegyeztek fel ún. magán-Purim eseményeket, amikor is fanatikus iszlám harcosok próbálták a zsidókat hitük elhagyására kényszeríteni. Magán-Purimot természeti csapások alól való megmenekülés emlékére is tartottak. Ilyen volt a négy anconai Purim közül legalább kettő (1690 és 1775), amikor földrengéstől, ill. tűzvésztől menekültek meg.
1742-ben Leghorn zsidó közössége menekült meg egy pusztító földrengés során, csodával határos módon.
1757. Tammuz 15-én beomlott egy zsidó iskola tetőszerkezete, de senki nem sérült meg, nem voltak halottak. 

* * *


Hogy milyen kevéssel beérték a zsidók, hogy hálaadó ünnepet tartsanak, mi sem jellemzőbb, mint a „veronai Purim”, amit 1607. Tammuz hó 20- n ünnepeltek. Ennek kiváltó oka az volt, hogy ezen a napon engedték meg a hatóságok, hogy azontúl a gettó kapuját belülről lehessen bezárni, ahelyett, hogy – mint addig – kívülről zárták rá a zsidókra.
Említésre méltó, hogy Svédországban, Dániában és Finnországban egyetlen magán-Purimot sem jegyeztek fel, hasonlóképp Ausztriában sem, de Prágában többet is. 

* * *


Az ismert „családi-Purim” legrégebbi esetét 1309-ben jegyezték fel, amikor is Smuel Hánágid, egy rágalmazás miatt, halálos veszedelemtől menekült meg. 
Hasonlóképpen a biztos halált kerülte el Hanoch Mose, a prágai Altschuler család feje, de szerencsésen életben maradt egy rablógyilkos támadása után a jeruzsálemi Rafael Mejuchász is, miként a krakkói Szegáll család is életben maradt, 1657-ben, miután egy pogrom során a folyóba vetették őket…
Az ősi Purim „utódai” sem voltak kevésbé drámaiak. Az ősi ima nyomán elmondhatjuk: „Atyánk, királyunk, tégy azok megmentésére, akik tűzbe és vízbe mentek neved megszentelésére.” Sajnos, ez mindmáig aktuális…

  • Küldés emailben

Fejezetek