4. 📖 Öt tekercs

Prédikátor könyve 4/4.

ÉLŐ KUTYA, DÖGLÖTT OROSZLÁN


„Minden dolognak megvan az ideje… mivel elhatalmasodott az emberi gonoszság; ki tudná megmondani, mi, hogyan lesz? Az ember nem képes hatalmában tartani a szelet sem, sem lecsillapítani a vihart és senkinek nincs hatalma a halál (napja) fölött. Nincs elbocsátás (szabadulás) a háborúban, és a vétek nem menti azt, aki elkövette…” (Kohelet 8,6-9)

A Prédikátor még mindig pesszimista. Tapasztalatai nem sok jóval biztatják. Egyrészt az egyetlen fix pont, az ember esze – ezt nevezi bölcsességnek – de „kicsoda eléggé bölcs és ki ismeri a dolgok mély értelmét?” – kérdi. De vannak dolgok, mint például az emberi gonoszság, amikkel szemben a bölcs is tehetetlenül áll.
A halállal szemben a bölcs sem tehet semmit. „Az ember nem mondhatja a halál angyalának, amikor az érte jön, hogy szíveskedjék várni, amíg befejezem a dolgomat” – mondja a Midrás.
Rási és Ibn Ezra azt hangsúlyozzák eme idézet kapcsán, hogy a halállal szemben mindenki tehetetlen – lett légyen az hatalom, vagy maga a legnagyobb király is. Az Írás – hívja fel a figyelmet Rási – amikor Dávid királyról tesz említést, mindig királyságával együtt hozza szóba: „Dávid, a király.” Amikor viszont, már a haláláról számol be (1Királyok 2,1), akkor már csak egyszerűen Dávidként szól róla: „És amikor közeledett Dávid halálának ideje…”
Ibn Ezra kifejti, hogy valójában arról van szó, hogy ha az emberi szervezet legyengül és megszűnik a betegségekkel szembeni ellenállása – az ember meghal.
Rabbi Jákob Hákohén, liszkai rabbi, akként értelmezi, hogy „nincs hatalom a halál fölött”, ha dúl a halál világszerte (pl. járványok idején). Még akkor sincs menekvése az embernek, ha egyébként még nem jött volna el az ideje, hogy távozzék a világból.

* * *


„Mivel nem ítélkeznek hamarosan a gonosz tettek felett, azért van tele az emberek szíve gonosz törekvésekkel; úgy, hogy a vétkes százszor is követhet el gonosztettet, hosszú időn át. Én mégis tudom, hogy az istenfélőknek lesz jó, akik Őt félik.” (Uo. 11-12)
Bölcseink találó megállapítása szerint „az égi hatalom hasonló a földihez”. (Bráchot 58)
A Kohelet nem a földi, hanem az égi igazságszolgáltatás lassúságára utal, arra, hogy szemmel láthatóan a vétkes emberek élik világukat, de bűnhődésük várat magára, vagy egyáltalán be sem következik. Ezzel a gondolatmenettel a Prédikátor máris visszakanyarodott az „igaz ember, akinek rossz és gonosz, rossz ember, akinek jó” örökzöld témájához, de később tovább megy, és azon kesereg, hogy „vannak igazak, akikkel úgy bánnak, mint bűnösökkel és vannak bűnösök, akikkel meg úgy bánnak, mint az igazakkal. Mondom én erre, hogy ez is hiábavalóság” – teszi még hozzá. (Uo. 14)
A Kohelet – amikor ide jut az állandóan visszatérő probléma taglalásában, ismét rájön – nincs megoldás. Próbálja magának szuggerálni, hogy azért az istenfélő cádiknak legalább jó lesz – hogy hol és mikor, azt nem tudja – és végül a rossz ember élete is rossz véget ér – de ezek nem kötődnek tényekhez. Bántja az igazságtalanság, és bántja az önámítás is. „Azért dicsérem az örömöt, mert nincs jobb dolog az ember számára a nap alatt, mintha eszik, iszik és örvendezik és ez kíséri munkáját egész életén át…” (Uo. 15) A Talmud szembesíti ezt a verset a Prédikátor által az előbbiekben (2,2) – az örömről szólóan – kifejtett ellenkező véleménnyel, de mindjárt meg is adja a választ: ez esetben nem az ún. hedonista örömről van szó, hanem olyanról, amit egy micva teljesítése vált ki.


* * *


A következő fejezetben a Kohelet folytatja fejtegetését, és megismétli, miszerint az ember véges esze nem képes felfogni az isteni Gondviselés végtelen bölcsességét, amivel a világot és teremtményeit irányítja.
Mindenkinek egyazon sors jutott, mindegy, mit csinál, hogyan él, hiszen „ugyanaz történhet az igazzal és a vétkessel; a jóval, a tisztával és a tisztátalannal; azzal, aki áldozatot mutat be és azzal, aki nem áldozik; a jóval és a rosszal; az esküdözővel és azzal, aki fél az eskütől”. (Uo. 9,2)
Az előbb a halottakat dicsérte (4,2) majd itt egy meglepő fordulattal kijelenti: „csak annak van reménye (biztonsága), aki az élők közé tartozik, (mivel) többet ér egy élő kutya, mint egy döglött oroszlán”. Ugyanis – teszi hozzá a Kohelet (Zér-Kávod szerint gúnyosan) – „Az élők(legalább) annyit tudnak, hogy meg fognak halni, de a holtak semmiről sem tudnak…” (Uo. 4,5)
A kutya-oroszlán hasonlat megmozgatta a Midrás-bölcsek fantáziáját, de ezzel egyidejűleg a háláchá is merített belőle. A kutyát ti. a zsidók nem kedvelték az ókorban (Sámuel, 17,43), míg az oroszlánt, már akkor is az állatok királyának tekintették. (Példabeszédek 30,30)
Hadrianus, római császár és a tanaita Jósua ben Hananja – meséli a Midrás – vitatkoztak egymással.
– Én többet érek Mózes mesterednél – kötekedett a császár – miután én élek, ő meg halott. (A császár a fenti verset idézte.)
– Neked hatalmadban van olyan rendeletet hozni – tette fel a kérdést Jósua – amiben megtiltod a római polgároknak, hogy három napon át, tüzet gyújtsanak?
– Természetesen – szólt a császár, és rögvest ki is adta a parancsot. 
Estefele a vitatkozók felmentek a palota tetejére, hát látják, a város felett gomolyog a füst.
– Mi ez? – kérdezte Jósua. A császár feltalálta magát, és azt felelte, az egyik megbetegedett patríciusnak az orvos megparancsolta, igyon meleg folyadékot.
– Te, császár – így Jósua – még csak ma adtad ki a parancsot és máris megszegik. Nekünk, réges-régen, 1500 éve már ennek, Mózes meghagyta, „ne gyújtsatok tüzet szombaton”, s mi ezt azóta sem szegtük meg. És még te mondod, hogy jobb vagy nála… (Kohelet rábá)

* * *


A Talmud szerint, Salamon, halachikus kérdést intézett a Bét Dinhez (halachikus bíróság), mely a Talmudban az alábbiak szerint olvasható, szó szerint:
„Dávid király egy szombati napon halt meg… Salamon kérdezi a Bét Dint, miként kell, a háláchá szerint, eljárnia: apám meghalt, és kinn fekszik a napon (a Talmud szerint, Dávid ki akart menni a háza kertjébe, megcsúszott, leesett a lépcsőről és szörnyethalt), apám házőrző kutyái pedig éhesek. Mi a teendő?
A kutyáknak adj enni – szól a válasz – utána tégy apád tetemére egy kenyeret, s ily módon szombaton is elviheted a helyszínről.” (Sábát 30b) (Holttestet szombaton nem szabad elmozdítani a helyéről, mert az a szombattartás megsértésének számít. Ha azonban rátesznek egy olyan valamit, amit szombaton is lehet vinni, pl. kenyeret, akkor annak „jóvoltából” a tetem is elvihető.) 
A Talmud azzal fejezi be a történetet, „milyen helyesen mondta Salamon, hogy az élő kutyának jobb, mint a halott oroszlánnak (utalván apjára, Dávidra..”


ÉLVEZD AZ ÉLETET A FELESÉGEDDEL


„Ruhád legyen mindig fehér és fejedről ne hiányozzék az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, mert ez jutott neked az életben és munkád révén, amit fáradsággal végzel a nap alatt. Mindent, ami erődből telik, tedd meg, mert nincs cselekvés és gondolkodás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahová menned kell.” (Kohelet 9,8-11)

Mivel csak az remélhet, aki él, többet ér egy élő kutya, mint egy döglött oroszlán, valamint az élők tudják, hogy meg fognak halni, de a holtak mit sem tudnak – „szeretetük is, gyűlöletük is, igyekezetük is eltűnik, ennélfogva edd örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat…” – tanácsolja a Kohelet. (Uo. 6-7)
Miután a Prédikátor osztogatja – hedonistának tűnő – jó tanácsait, maga arra a következtetésre jut, hogy minden hiábavalóság. A haláltól megrémült embert viszont azzal vigasztalja: „Te élsz, és örülj, hogy élsz, egyél, igyál, öltözz szép ruhába, szeresd asszonyodat, mert ez a te osztályrészed. Mindez az élők jussa, míg a holtak nem tudnak semmiről.”
A Kohelet eme tanácsa csak akkor érvényes, ha az „Istennek tetsző életet élsz”, vagy „ha egyszer Isten kedvet talált cselekedeteidben”. (Uo. 7) Ezt a nehezen értelmezhető mondatot egyrészt úgy magyarázzák, mint a jó élet előfeltételét – Zér-Kávod szerint is, az említett öt dolog (étel, ital, ruházkodás, szépítkezés és házasélet) a jó és kényelmes élet jellemzői – másrészt úgy, mint ami féke lehet a hedonista életvitel elfajulásának. A zsidó vallás kötöttségei mellett, az isteni törvények betartásával is lehet jól élni, és ki is kell használni az élet adta lehetőségeket.
Zér-Kávod feltevése szerint a „menj… és idd jó kedvvel borodat” vers valamikor egy fogadalom alóli felmentés szövegének a része volt. Akkor szokták mondani, amikor a fogadalomtevő, aki korábban azt a fogadalmat tette, hogy nem iszik bort, s miután áldozatot is bemutatott, felmentést nyert. 
A „fehér ruha” a tisztaság jelképe, ezért is volt ez a kohaniták viselete. Az olaj, amivel a királyokat felkenték, ugyancsak az isteni akaratot jelképezi. (Semen szászon – Zsoltárok 45,8)

* * *


„Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz.” (Református Biblia, Bp. 1987)
„Élvezd az életet a hitvessel, akit szeretsz.” (Dr. Edelstein Bertalan fordítása)
„Élvezd az életet az asszonnyal, akit szeretsz.” (IMIT Biblia, Bárány József, Kecskeméti József fordítása)
Három fordítás, három értelmezés arról, kit kell a férfinak szeretni. Az eredeti szövegben azonban sem feleségről, sem az asszonyról nincs szó, mindössze asszonyról (határozott névelő nélkül, tehát általánosságban) van szó.
De nemcsak a fordítók, a kommentátorok is feleséget feltételeznek Salamon felszólításában. (Zér-Kávod arra hivatkozik, hogy a Prédikátor könyvében gyakran elmarad a határozott névelő.) Jichák ibn Latif, középkori kabbalista (kb. 1220-1290) szerint, „ha jól él feleségével, akkor nem húz idegen nőkhöz”.
A Midrás általában allegorikusan szokta értelmezni az ilyen témájú verseket. Itt mégis azt mondja Jósua ben Lévi hogy: „aki asszony nélkül él, annak az élete nem élet”. (Midrás Kohelet rábá 9)
Ibn Ezra is úgy értelmezi, hogy „megparancsolja, hogy vegyen magának egy asszonyt, és ne koslasson idegen nők után”.
Möcudát Dávid (Altschuler) sokatmondó észrevételt tesz: „Élvezd az életet… és légy azon, hogy az asszony is élvezze az életet, nehogy irigyeljen téged…” 

* * *


A Talmud és a Midrások az asszonyt egy szakmához hasonlítják, mondván: ahogy a zsidó ember köteles a fiát Tórára oktatni, ugyanúgy kötelessége megélhetést biztosító szakmára taníttatni és – megnősíteni. (Kidusin 30b) 
Érdekes képzettársítással – ugyanebből a versből – vezetik le azt a halachikus szabályt, miszerint, ha egy férfi megözvegyül, csak kb. 7 hónap múltán (három egymást követő zarándok ünnep után – Peszách, Sávuot és Szukkot) szabad megnősülnie, mivel ezek örömünnepek, amikor a gyásznak és az örömnek egyszerre kell érvényesülnie. (Midrás Kohelet, 9)
A Tórá Tmimában Baruch Hálévi, a pinszki gáon, azon elmélkedik, vajon Jósua ben Lévi miért mondja, hogy „aki asszony nélkül él, annak élete nem élet”, és miért nem azt, hogy aki nős, annak jó élete van?
Maga adja meg a választ is. Azért – mondja –, mert lehet valakinek rossz felesége és akkor nincs jó élete, de ha egyáltalán asszony nélkül él, az biztos, hogy annak az élete nem élet…

* * *


„Mindent, amire erődből telik, tedd meg, mert nincs cselekvés és gondolkodás, ismeret és bölcsesség…” (Uo. 11)
Szó szerinti értelmezésben ez valójában egy tagadó mondat, ami megkérdőjelezi az isteni Gondviselés jelenlétét. Bölcseink is ekként értelmezték, ezért egyikük, rabbi Menáchmá „megfordította” a mondatot: „Ha biztos vagy benne (vagyis azt hiszed), hogy nincs cselekvés és gondolkodás… akkor tegyél azt, amit akarsz, viselkedj úgy, ahogy ösztöneid diktálják, mert akkor minden mindegy.”
Persze, a mondanivalója ennek éppen az ellenkezője: mivel az isteni Gondviselés irányítja a világot, egy percig se gondold, hogy azt tehetsz, amit akarsz.

* * *


„… ruhád legyen mindig fehér és fejedről ne hiányozzék az olaj.” 
Rábbán Jochanán ben Zákkáj úgy véli, hogy itt azokról a micvákról és jó cselekedetekről van szó, melyeket az Írás is említ. Legyen ruhád fehér – azaz tiszta légy, ne vétkezz; ne hiányozzék az olaj a fejedről, azaz a micvák betartását ne mulaszd el. (Midrás Kohelet)
Az amdori rebbe, reb Hájkál, a mezritsi Mággid tanítványa, egy este, lefekvés előtt, elájult. Nagy nehezen magához térítették, és arról faggatták, mi történt vele. Ekkor elmesélt egy történetet:
Volt egyszer egy király, kinek sok szolgája volt, mindegyik más és más szakmából. Szabók, csizmadiák, asztalosok stb. Egész álló nap végezték dolgukat, de a király parancsára esténként meg kellett mutatniuk, mit végeztek azon a napon. Volt közöttük egy igencsak lusta és ügyefogyott szabómester, aki nemcsak hogy nem tudta a ruhákat rendesen megjavítani, ráadásul még össze is piszkolta őket. Így aztán egy este, amikor látta, hogy társai tiszta, rendes dolgokat tesznek a király elé, ő meg hanyagul javított, piszkos rongyokat – nagyon elszégyellte magát, és olyan rosszul lett, hogy elájult… (Zevin: Haszid történetek)


A KICSI VÁROS MEGMENTŐJE


„Ezt is láttam a nap alatt és nagyon bölcs dolognak találtam: Volt egyszer egy kis város, kevés lakossal. Megtámadta azt egy nagy király, körülzárta, és ostrom alá vette. Akadt a városban egy szegény sorsú bölcs, aki bölcsességével megmentette a várost. Az emberek azonban nem törődtek azzal az emberrel. Ekkor azt mondtam: Többet ér a bölcsesség a hatalomnál, de a szegények bölcsességét mégis megvetik és nem hallgatnak beszédükre…” (Kohelet 9,13-15)
A kommentátorok sokat törték a fejüket azon, mi lehet az a „kis város”? Esetleg allegória vagy történelmi esemény visszhangja? Esetleg tanmese, aminek nincs valóságtartalma? Úgy tűnik, ez is, az is.
Zér-Kávod rámutat arra, hogy hasonló – név- és időmegjelölés nélküli – meghatározások gyakran találhatók mind a Bibliában, mind a korabeli Szent Iratokban (pl., bár fordított előjellel: „Behatol a bölcs a hősök városába” – Példabeszédek 21,22). Ez esetben azonban az előző nemzedékben megtörtént esetre utal a Prédikátor, amit Sámuel könyvében részletez az Írás:
Az Avsalom-lázadás egyik utózöngéjeként, Sevá ben Bichri, egy Benjámin törzsbeli patrícius, fellázad Dávid ellen, s sikerül neki az egész népet a király ellen uszítani. Csak Júda törzse marad hű felkent királyához. 
Sevá ben Bichri bevette magát Ávél Bét Máchá városába, ami erős fallal volt körülvéve, de Dávid hadvezére, Joáv, ostrom alá vette a várost, s készült teljesen lerombolni. Az ostromlott városban egy okos asszony meggyőzte Joávot, hogy egyetlen ember miatt nem érdemes egy egész várost elpusztítani. Joáv elfogadta ezt az érvet, de követelte Sevá ben Bichri fejét. Az okos asszony meggyőzte a város népét, akik ezt követően a lázadót lefejezték, és kidobták a várfalon. Így a város megmenekült, Joáv pedig elvonult seregével együtt. (2Sámuel 20,1-23)
Ez esetben a „bölcs ember” egy okos asszony volt. Érdekes megfigyelni, hogy a Midrás, amely sok eseményre próbálja a „kis város” példázatát ráhúzni (Noé, Mózes, József stb.), öt verssel később a „többet ér a bölcsesség a harci eszközöknél” (Kohelet 9,18) versre vonatkoztatja az okos asszony sikerét Joáv vaskalapos hadvezéri tehetségével szemben. 
Egy másik helyen a Midrás az említett okos asszonyt Szerácchal, Jákov egyetlen, nevén említett, lányunokájával azonosítják, akinek – ez esetben – több száz évet kellett élnie. 

* * *


Egy másik midrási forrás, valamint a Tárgum és Rási, a „kis várost” allegorikusan értelmezik. Ebben a felfogásban a város az ember teste, a „kevés lakos” pedig a testrészek. A „nagy király” nem más, mint a „Rossz Ösztön”, ami attól nagy, hogy 13 évvel idősebb a Jó Ösztönnél, amely csak a bar-micvákor kerül felszínre, szemben a Rossz Ösztönnel, mely a születéstől kezdve jelen van.
A „szegény sorsú bölcs” nem más, mint a Jó Ösztön – azért szegény, mert mindenki lenézi, de végül mégis csak ő az, aki megmenti a „Várost”, az embert, azáltal, hogy jó útra téríti… (Nedárim 32)

* * *


„Döglegyektől bűzlik és megerjed a kenőcskészítő olaja; cseppnyi balgaság a bölcsességnél, tisztességnél rombolóan hat…” (Kohelet 10,1)
Az Írás többes számban beszél a legyekről, de értelemszerűen egyetlen döglött légy is megronthatja az illatos olajat. A dőreség egyetlen cseppje elég ahhoz, hogy a legbölcsebb gondolatot is tönkretegye.
Ebben a fejezetben csupa bölcs megállapítást és jó tanácsot olvashatunk, amik között igen nehéz megtalálni az összefüggést. Pl. Szolgákat láttam lovon, az előkelő emberek földön járnak. Aki vermet ás, maga esik bele. Nincs rosszabb és fölöslegesebb a bolond fecsegésénél. Ez nemcsak a bölcs beszéddel összevetve igaz, hanem önmagában is. A bamba nem képes elővigyázatosságra, bármit tesz, csak árt magának. Ennél csak az rosszabb, ha a nép vezetői – a király és miniszterei – buták. „Jaj az országnak, ha királya szolga(lelkű) és miniszterei már reggel lakmároznak.”(Uo. 10,16) Szó szerint „ha királya kiskorú”. Zér-Kávod és mások ez alatt felkapaszkodott rabszolgát értenek.

* * *


A lustaság tönkreteszi a házat – mondja a Prédikátor – és ha nincs dolgos kéz, amelyik kijavítaná, beázik. Ha az ember jól akar enni és inni – ahhoz sok pénz kell. Tehát ne légy lusta, dolgozzál, hogy legyen pénzed – szól a Kohelet ésszerű tanácsa. Az óvatosság fontosságáról sem feledkezik meg. Ezért felhívja a figyelmet, ne essenek a királygyalázás bűnébe, még a négy fal között se tegyék, mivel a „falnak is füle van” és „az égi madár viszi, röpíti a szót”.
Heródes – olvashatjuk a Talmudban – élete alkonyán üldözési mániában szenvedett. Ennek következményeként sok zsidó bölcset megölt, mert az volt a rögeszméje, hogy azok összeesküsznek ellene. Egy alkalommal meglátogatta, inkognitóban, Bává ben Buttát, az idős bölcset, akit addig még életben hagyott, bár megvakíttatta, s arra akarta rávenni, átkozza meg a királyt. Ezzel akarta saját magának is bizonyítani, hogy a Bölcsek valóban ellene törnek. Bává azonban nem volt hajlandó eleget tenni a felszólításnak, hivatkozván a fenti versre. Végül Bává volt az, akinek sikerült rávennie Heródest, hogy renováltassa a Szentélyt, hogy ezzel is enyhítse – a Bölcsek megöletése miatti – bűnét.

* * *


„Küldd kenyeredet a tengereken; idő múltán visszanyered azt. Oszd el hét vagy nyolc felé is, mert nem tudhatod, milyen csapás érheti a földet.” (Kohelet 11,1-2) 

Ennek a versnek az egyszerű értelmezése (psát) és az átvitt értelme (drus) merőben különbözik egymástól. Az előbbi a földművelő tevékenységére utal, azaz ha valaki elveti a magot, gondoskodjék róla, hogy a föld elég nedves legyen, mert máskülönben nem kél ki (Száádjá gáon), tehát leginkább eső után kell vetni.
A legtöbb kommentátor azonban, a Midrás nyomán, a verset akként értelmezi, hogy abban a cödákáról van szó, mégpedig az olyanról, amit az ember ismeretlen rászorulónak, a viszonzás lehetősége nélkül ad, s ami olyan, mintha valaki a kenyeret a tengerbe dobná…
„Hát az emberek olyan bolondok, hogy a tengerbe dobják a kenyerüket? Hát, persze, hogy nem. Kiről van akkor itt szó?” – kérdi a Midrás – „Jitróról, aki meghívott házába ebédre egy vadidegen embert, akiről azt hitte, egyiptomi, és hogy életében többé nem fogja látni. És mégis vendégül látta, majd kiderült, hogy a „befektetés” kifizetődő volt. Ugyanis, a megvendégelt Mózes volt, aki Jitró veje és Izrael királya lett, s aki apósát az isteni dicsfény körébe vonta…” (Smot rábá 27)
Egy másik Midrás, viszont szó szerint értelmezte a tengerbe dobált kenyeret. 
Volt egy ember – szól a midrási történet –, aki naponta bedobott a tengerbe egy perecet. Egy szép napon kifogott egy halat, melynek a gyomrában egy értékes gyűrűt talált (mivel a bedobott perecdarabok odaszoktatták a halakat… (Éc Joszéf) (Kohelet rábá)


AZ ÖREGEDÉS ANATÓMIÁJA


„Örvendezz ifjú, míg fiatal vagy. Légy jókedvű ifjúságod idején és élj szíved vágya szerint, ahogy jónak látod. De tudd meg, hogy mindezért Isten megítél téged. Távolítsd el tehát szívedből a bosszúságot és tartsd távol magadtól a rosszat, mert az ifjúkor és a fiatalság mulandó!” (Kohelet 11,9-10)

Könyve befejezéséhez közeledvén, a Prédikátor elbúcsúzik az ifjúságtól – ifjúságától – hiszen most már nemcsak az eszével tudja, hogy nem tart örökké, hanem át is éli. 
Ez a vers a hagyományos kommentátoroknak komoly nehézséget okozott. A Prédikátor szavai gyakran arra utalnak, hogy mást mond, mint amit gondol, s leginkább ellentétben állnak Mózes szavaival: „és ne csábítson el benneteket sem a szívetek, sem a szemetek, amelyek paráznaságba vihetnek bennetek…” (4Mózes 15,39) Ezért aztán, a fent idézett vers miatt, majdnem indexre került az egész Kohelet könyve. Kizárólag a befejező mondat – melyben Salamon az isteni ítéletet helyezi kilátásba – mentette meg az utókor számára. (Kohelet rábá 11 és Vájikrá rábá 28)
Rási értelmezésében a koheleti jó tanács nem egyéb fenyegetésnél: „Ahogy az ember, a fiának vagy a szolgálójának mondja: vétkezz csak, vétkezz, tégy, amit akarsz, a végén úgyis elnyered mindenért büntetésedet.” 
A Talmud két részre bontja a gondolatot: az első felét a Rossz Ösztön, a másik felét a Jó Ösztön hatásának tudják be. 

* * *


„Reggel fogj a magvetéshez és ne pihentesd a kezed este sem, mert nem tudhatod, melyik sikerül, ez, vagy amaz, vagy mind a kettő egyaránt jó lesz.” (Uo. 11,6)
„Reggel” és „este” – az idő állandó körforgása. (Ibn Ezra) Ez arra utal, hogy a földműves vessen bármilyen időjárás is van. (Möcudot)
Érdekes, hogy ez esetben még a Midrás is szó szerint érti a vetést, mondván: érdemes vetni korán, az évszak kezdetén, de úgyszintén a végén is, mivel nem lehet tudni, melyik vetés hoz majd termést. (Rabbi Eliézer) 
Rabbi Jósua átvitt értelmében magyarázza a verset: ha fiatal korában nős volt, de felesége meghalt, nősüljön meg újra, akár idős korában is. Ha voltak gyerekei fiatal korában, legyenek öreg korában is. 
Rabbi Akiba értelmezése is hasonló: Ha voltak tanítványaid fiatal korodban – legyenek idős korodban is. (Jevámot 62b)
Rabbi Akibáról elmondja a Midrás, hogy egy időben, egyszerre 24 ezer tanítványa volt. Egy titokzatos járvány következtében – Peszách és Sávuot között – hirtelen mind meghalt, mivel „irigykedtek” egymásra. Később aztán ismét lettek tanítványai, szám szerint heten, nevezetesen rabbi Jehuda, rabbi Nechemjá, rabbi Meir, rabbi Joszi, rabbi Simon ben Jocháj és Eliézer, a galileai Joszi fia és rabbi Jochanán, a Szándlar (cipész). Ők töltötték meg a későbbiekben – a Bár-Kochba felkelés leverése után – Erec Jiszráélt Tórával… (Kohelet rábá) 
„Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok és el nem érkeznek azok az évek, melyekről azt mondod: nem szeretem őket! Míg el nem sötétedik a nap világa, meg a hold és a csillagok és újra felhők érkeznek az eső után. Akkor reszketni fognak a ház őrzői, támolyognak a vitézek; megállnak az őrlők, mert kevesen vannak; elhomályosulnak az ablakon kinézők, bezárulnak az utcára nyíló ajtók; elcsendesül a malom zúgása…” (Uo. 12,1-5)
Az öregedés lényegének nincs még egy olyan leírása, mint a Prédikátoré. A hasonlatok, az allegóriák önmagukért beszélnek.
A Talmudban (Sábát 151-152), a Koheletre írott Midrásban, a kommentátorok értelmezéseiben számtalan magyarázatot találhatunk a versben fellelhető hasonlatokra.
Zér-Kávod szerint a második versben az általános gyengeséget és az érzékek tompulását véli fellelni, a 3-4. versben a lábakét, a fogakét, a szemekét, az ajkakét és a fülekét, végül a bizonytalanságot, ami mind a fentiek következménye. 
Rási, a „rossz napok” alatt – értelemszerűen – „az öregség és betegség” idejét érti. Ehhez Ibn Ezra még hozzáteszi, hogy a betegség a fiatalokat is sújthatja. Ovádjá Szfornó, aki orvos is volt, kiegészíti még a végelgyengüléssel. Nem feltétlenül kell betegnek lenni, maga a kor is elég ahhoz, hogy valaki megunja az életét. Mecudot megjegyzi, hogy ha az ember elér egy bizonyos kort, amikor már nincs kedve sem élni, akkor már inkább a halált is választaná – ha rajta múlna. 
„Míg el nem sötétedik a nap világa.”
„Ez a homlok és az orr” (Sábát 151b), vagyis amiről egy ember felismerhető és azonosítható. A homlok, ami „fénylik” és világít egy fiatal embernél, ráncos lesz és nem „világít” az öregnél. (Rási)
„És a hold” – ez a lélek, ami világít az embernek. (Rási) A „felhők, az eső után” az öreg emberek azon tulajdonságára utal, hogy szemük állandóan nedves, mintha folyton sírnának. Rabbi Lévi kiegészíti ezt azzal, hogy az öregek általában nem képesek uralkodni szükségleteiken.
A „ház őrzői, az ember karjait jelentik (Inb Ezra), ill. a bordáit, melyek a test belső részét védik (Talmud) és a „vitézek”, azok a combok és a lábak, melyekre a test nehezül. Az „őrlők” nem mások, mint a fogak, amik erre a korra ugyancsak megfogyatkoznak. Az „ablakon kinézők”, természetesen a szemet, más vélemény szerint a tüdőket jelentik. (Midrás)
„Bezárulnak az ajtók” – ezek az ember nyílásai, melyek, ha a belek nem végzik megfelelően feladatukat, nem működnek. Más vélemény erről, hogy ezek a száj és az ajkak. (Ibn Ezra)
„Elcsendesül a malom zúgása” – ez a gyomor, mely az élelmet őrli. Sok baj forrása.
A Kohelet tehát – a saját magán tapasztaltak alapján – leírja mindazt, amit egy öreg ember elszenvedhet. A Talmud is foglalkozik ezzel a gonddal. „A hegy befedve hóval és jéggel, a kutya nem ugat és a malom nem őröl” – az öreg ember haja fehér, mint a hó, a hangja gyenge, és fogai sem rágják már meg az ennivalót.” (Sábát 152a)


* * *


„… fölkelnek madárszóra is és elhalkul minden ének. Még egy kis emelkedőtől is félnek, és ijedeznek az úton. A mandulafa kivirágzik, a sáska nehezen vonszolja magát, és megszűnik a vágy; mert elmegy az ember örök otthonába, és az utcán körös-körül siratók járnak…” (Uo. 12,5)
Az öreg ember álma könnyű, az első madárfüttyre felriad. Nem érzékeli a szépet, az énekszót már nem élvezheti, mert hallása egyre gyöngül, és naprólnapra süketebb lesz (Rásbám).
Ha egy öreg embert meghívnak valahová, első kérdése az, hogy nincs-e magasan a hely, ahová menni kell (Ibn Ezra).
A „mandulafa” alatt Zér-Kávod az öreg ember botját érti, a Midrás a kiálló nyakcsigolyát.
A „sáska” olyan rovarfajta, amelyiknek a háta görbe – akárcsak az öregeké. Mecudot azt a hasonlatot használja, hogy az öreg ember annyira gyenge már, hogy egy sáska súlyát is megérzi. 
„És megszűnik a vágy.” A Biblia-fordítók zavarban vannak ennél a kifejezésnél. A Szentírás a család és iskola számára szóló fordításnál ezt a részt kipontozzák. Az IMIT Biblia „hasztalannak bizonyul a kapor” hasonlatot használja. A Prédikátor könyvében egyértelműen a libidóról van szó, és a Midrás ezzel kapcsolatban azt írja, hogy ez, ami „békét teremt férj és feleség között”. (Kohelet rábá)

* * *


„Végül elszakad az ezüst kötél, összetörik az aranypohár, a korsó eltörik a forrásnál, és a kerék beleesik a kútba. A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt; a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.” (Kohelet 12,6-7)
E két mondata költőien mutatja be a halált. A prédikátor itt sem mulasztja el hozzátenni – ez is hiábavalóság.
Rási, a maga módján interpretálja, miszerint itt nem az öreg és halandó emberről van szó, hanem a parancsolatot be nem tartó zsidóról.
A befejezés, melynek inkább az elején lenne a helye, a szerzőt mutatja be:
„Bölcs volt a Prédikátor, azon felül a népet is tanította ismeretekre. Gondolkodott, kutatott és sok példabeszédet szerzett. A Prédikátor azon igyekezett, hogy értékes mondásokra leljen és őszintén írta le az igaz mondásokat. A bölcsek szavai olyanok, mint a tüskék (ösztökék) és mint a kiálló szögek… egy pásztortól adattak.” (Kohelet 12,9-11)
Legvégül, utolsó mondatában, a Kohelet figyelmeztet, hogy nem kell sok könyvet írni, felhívja az olvasót az istenfélelem fontosságára és a parancsolatok betartására, mely iránytűként szolgálhat az élet buktatóinak kikerüléséhez.

  • Küldés emailben

Fejezetek