5. 📖 Öt tekercs

Eszter könyve 1/3.

A GÁLUT FORGATÓKÖNYVE


Az Eszter könyve az egyetlen, az „Öt Megilla” közül, amely külföldön íródott, gáluti zsidóknak. Ez az, amit Purim előestéjén és reggelén olvasnak fel a zsinagógákban. Nyelvezete tökéletes héber, de szellemisége, és az a tény, hogy Isten neve nem szerepel benne, bizonyság a mű gáluti eredetére. Ezenkívül csak Dániel könyve és Ezra könyvének egy része íródott a gálutban, de ezek arameus nyelven. 
A könyv tartalma néhány mondatban összefoglalható:
A perzsa birodalom 127 tartományában szétszórva sok zsidó él, akik meglehetősen asszimilálódtak. Vezetőjük, akinek hivatala is van a királyi udvarban, még a nevét is perzsásította, Mordechájt Mordukra. Eredeti héber neve Pötáchjá volt. Unokahúga, akit Eszter (Astair) néven ismerünk – az Írás szerint – eredeti héber neve Hadasszá volt. Mordecháj nem kifogásolja, hogy Eszter feleségül megy a nem zsidó királyhoz, mindössze azt kéri tőle, ne árulja el neki zsidó mivoltát.
A „szokásos” zsidóellenesség életveszélybe sodorja a királyság egész zsidó lakosságát. Ekkor avatkozik közbe Eszter, aki akkor már királyné, s ekkor derül ki zsidó származása is. A körülmények alakulása következtében, a gyilkos tervet kiagyaló Hámánt kivégzik, helyére Mordecháj kerül. Persze ez még nem szünteti meg a pogrom fennálló veszélyét – erre királyi rendelet van –, de a zsidóknak mégiscsak lehetőségük adódik arra, hogy megvédjék magukat. Azonban – egyelőre – még nem épül fel a (második) Szentély, s a perzsa Mózes-vallásúak asszimilációja tovább folytatódik.
A hagyomány azt tartja, hogy Eszter könyvét a Nagy Szinódus (Kneszet Hágdolá) tagjai írták (Bává Bátrá 14), de a Talmud tanúsága szerint, kezdetben nem fogadták el a Purimot kötelező érvényűnek. Amikor Eszter arra kérte a Bölcseket, hogy „Fogadjanak el (mármint az ünnepet) nemzedékekre szólóan”, azt válaszolták, hogy „gyűlölködést szítasz a népek között”. (Megilá 7)
Ez a vélekedés tipikusan a szétszóratásban élők gondolkodására vall, miszerint folytonos védekezésben kell lenni, s bár sokan elvesztek ezen meggondolásból (is), mégis úgy vélik, ilyen eseményekre nem kell felhívni más népek figyelmét, és megünnepelni. „A Bölcsek ezen visszafogottsága, elhatárolódása az évezredek során, érvényes mind a mai napig is – írja Gavriel H. Cohen, Eszter könyvéhez fűzött tanulmányában (Dáát Mikrá) – hiszen Izrael ellenségei belekapaszkodtak a Megillába és a Purim ünnepébe, hogy ezzel is megrágalmazzák és mocskolják a zsidókat.”
Magyar viszonylatban érdemes beleolvasni egy magyar náci újságíró, Marschalkó Lajos, egyik könyvébe, a „Világhódítók”-ba, melyben leírja, miképp lett a nürnbergi per, a Purimon alapuló zsidó bosszú főműve. „Ki sejti, hogy milyen őseredetű tanításokon alapszik a zsidó bosszú? Ki tudja, mit jelent Purim ünnepe?” – kérdi Marschalkó, majd „elmondja”: „A zsidóság a Purimot a világtörténelem egyik legnagyobb tömeggyilkosságának emlékezetére ünnepli ma is, mint örömünnepet…” majd „a keleti zsidóság zsinagógáiban bortól, pálinkától szédült zsidók tántorognak ezen a napon; Belzben, Sadagórában palesztinai táncosnők járják a buja keleti táncokat. Tömeggyilkosságnak, bosszúnak szép ünnepe ez”.
Nemcsak a Galíciában ünnepelt Purimot „ismeri” az illusztris szerző, aki a magyar nácizmus egyik legvéresebb szájú uszítója, hanem azt is „tudja”, mi történik a magyar ugaron. Ime:
„E sorok írója látta egy vidéki magyar városban, a zsinagógából négyes sorokban kitántorgó kaftános sereget. Purim ünnepe volt. A gyertyák lobogtak és a gyertyák tüzénél is égetőbben lobogott a gyűlölet, amely ott kavargott a keleti táncban, a különös kurjongatásokban. Egy mindent felperzselő örökletes gyűlölet, a nacionalista fanatizmus infernói képe volt. Az emberek elmentek mellette, és azt mondták: »ünnepük van a zsidóknak«.” Marschalkó még hozzáteszi, hogy „a zsidóság legnagyobb ünnepe a Purim” és persze, ez volt „a nürnbergi bosszú jogalapja…” (Marschalkó Lajos: Világhódítók; Az igazi bűnösök. München, 1958) A könyv több kiadást ért meg, és angolul is megjelent.

* * *


Mi értelme van ma idézni egy bárgyú, idétlen hangvételű, háborodott agy által írott könyvből? Egy értelme van csupán: egyrészt rámutatni arra, ilyen távolbalátók voltak Bölcseink, amikor nem akarták Eszter könyvét kanonizálni, mondván, hogy „gyűlölködést szítasz a népek között”. Másrészt megértetni napjaink olvasójával, hogy a zsidógyűlöletnek nincs kora, nincs logikája, mint ahogy a gálut minden csillogása-villogása csupán önámítás. A perzsa zsidók megmenekültek; legyőzték – királyi engedéllyel! – az életükre törőket –, de a világ végéig kivívták magukra a népek haragját. A népek ugyanis nagyon nem szeretik, ha a zsidónak igaza van, és a zsidó le merészeli győzni azokat, akik tömeges gyilkolásukat tervezik. Így lett Purimból a „zsidó bosszú” ünnepe…

* * *


Ami a történésből fakadó Purim ünnepét megkülönbözteti attól a – nem kevés – megmenekülési/győzelmi/mentési stb. esettől, melyek fel vannak sorolva az ún. Megillt Táánitban – azok az ünnep micvái. 
A Purim előtti böjt (Táánit Eszter, vagyis Eszter böjtje); a Megilla kétszeri kötelező felolvasása; a jótétemény gyakorlásának kötelessége (mátánot löevjonim = adományok a szegényeknek) és a slách-mónesz (misloách mánot = ajándék küldése idegeneknek) mindez jobban szankcionálta a Purimot, mint bármilyen ünnepélyes dekrétum. Azonban Purimkor nem mondunk Hállélt (hálaadó ima), mint Chanukakor. Bölcseink arra a következtetésre jutottak, hogy a szabadul s ellenére „még mindig Ahasvéros szolgái vagyunk” (Megilá 14a), azaz a gálut folytatódik.

* * *


Eszter könyvének tanulsága – és minden bizonnyal ezért került be a zsidó Biblia könyvei közé – az, hogy a történések mögött az isteni Gondviselés rejtőzik – még akkor is, ha az egész könyvben Isten neve egyáltalán nem szerepel – amely mindig vigyázza a zsidókat, és nem engedi meg, hogy eltűnjenek a történelemből. Eszter könyve – Bölcseink szerint – az „Eltakart Arc” (Heszter pánim) könyve. Itt nincs nyílt isteni beavatkozás, nem „látható”, mint pl. a Sás tengernél, Mózes érdekében, ahol a „csecsszopók is látták” – csak az események utalnak a jelenlétre, amikor a történések egyes szereplőit Ő „mozgatja”.


KI VOLT AHASVÉROS?


„Történet Ahasvéros idejéből. Ahasvéros Indiától Etiópiáig 127 tartomány uralkodója volt. Amikor Susán városában, királyi trónján ült, az összes vezető emberének és tisztségviselőjének – uralkodásának harmadik évében – lakomát rendezett. Megjelentek előtte a perzsa és méd vezérek, a nemesek és a tartományok vezetői. 180 napon át mutogatta nekik királyi gazdagságát és királyi nagyságának pompás fényét. Ezt követően, Susán városában, a palota kertjében, hét napig tartó lakomát rendezett, melyen az egész nép apraja-nagyja részt vett.” (Eszter 1,1–5)
 
Ki volt valójában Ahasvéros, és mikor történt a fent leírt eset?
A hagyományos kommentátorok nem történetírók. Felfogásuk szerint a Biblia nem történelemkönyv, így az, hogy a perzsa királyok milyen sorrendben követték egymást, nemigen bír jelentőséggel. Ebből kifolyólag a Midrás, amely – bár betűnként elemzi Ahasvéros nevét (mintha az héber név lenne) – egy szóval sem foglalkozik azzal, hogy mikor élt, kik voltak ősei stb. Rási, aki mindössze egyetlen mondatot szentel neki, azt mondja, hogy „perzsa király volt, aki Cyrus (Kóres) után uralkodott a hetvenéves babilóniai száműzetés vége felé”. Mások, mint pl. Ibn Ezra is, Artaxerxesszel azonosítják (Ártáchsásztá), ami arra enged következtetni, hogy nem ő volt az első ezen a néven uralkodó perzsa. 
Ámosz Háhám (Dáát Mikrá) szintén hasonló véleményen volt, s ő az, aki a Jéb városában talált arameus nyelvű iratokban szereplő Chásirás nevű királyt a Bibliában szereplő Ahasvérossal azonosítja. Egyébként Ahasvéros görögül Xerxész néven ismert, perzsául pedig Khshyárshának.
Ahasvéros tehát, Cyrus után és Dárius előtt uralkodott, kb. 20 évig (i.e. 465-485). Ő volt az, aki félbeszakította a Szentély építését, amit fia, második Dárius, aki állítólag a zsidó Eszter királyné fia volt, később engedélyezett. 
Az ismert tény, hogy Cyrus adta ki azt a királyi dekrétumot, amely lehetővé tette a száműzött zsidóknak, hogy visszatérjenek országukba, és újból felépítsék a Szentélyt. Érdekes módon az akkori zsidók (sem) igyekeztek vissza a gálutból saját országukba. Cyrus, Zerubabel ben Sááltiélt, akit Juda helytartójának nevezett ki, felhatalmazta, hogy az alijára jelentkezőket lássa el pénzzel, arannyal, s egyéb javakkal. Mindazonáltal – erről Ezra könyvéből értesülhetünk – alig több, mint 40 ezer babilóniai zsidó vállalta a visszatérést, mivel jól érezték magukat Babilóniában.
Végül mégiscsak elkezdték építeni a Szentélyt, azonban hamarosan abba is hagyták, mivel a környező népek lázadás vádjával feljelentették a zsidókat a perzsa hatalom képviselőinél.„Ahasvéros uralkodása alatt, uralkodása kezdetén, vádoló leveleket írtak Júda és Jeruzsálem lakói ellen.” (Ezrá 4,6). Ez volt az az Ahasvéros, aki Eszter és Mordecháj idején uralkodott.
Ahasvéros uralkodásának első két éve – feltehetően – uralmának megszilárdításával telt el, s csak a harmadik évben juthatott el oda, hogy hatalmát és gazdagságát fitogtassa. (Hérodotosz)
Említésre méltó körülmény, hogy éppen ez a harmadik év a világ teremtésének 3395. esztendeje volt, amikor is letelt a 70 évig tartó babilóniai száműzetés, s Jeremiás jövendölése értelmében a zsidók visszatérhettek volna a száműzetésből – legalábbis Ahasvéros számítása szerint. De mivel ez nem következett be, azt gondolván, hogy a zsidók most örökre az ő alattvalói maradnak, Ahasvéros megrendezte a fent vázolt hosszan tartó ünnepséget és lakomát. Ezt követően hívta meg a susáni zsidó vezetőket is, ugyancsak egy egyhetes ünnepségre. A Bölcsek azt tartják, hogy Hámán sátáni terve annak büntetéseként született meg, hogy az ünnepségen részt vevők felettébb élvezték a király tréfli lakomáját. (Midrás)

* * *


A zsidó hagyomány úgy tartja, hogy Ahasvéros nem is a perzsa királyi családból származott, hanem csak az előző király egyik hadvezére volt, és fondorlatos módon jutott a hatalomhoz. Ezért volt számára olyan fontos, hogy megerősítse uralmát, és megnyerje magának az uralkodó osztály tagjait. Feleségül vette Vástit, Bélsácár lányát, Evil Mörodách unokáját, a híres Nebukodnecár dédunokáját. A birodalom fővárosát Bábelből Susánba helyezte át, ezzel is bizonyítandó, új dinasztia, új uralom vette kezdetét. Salamon király trónjának mintájára építtetett trónt magának, s nagy pompával vette körül magát. A Talmud elbeszélése szerint az említett lakomán magára öltötte az egykori Szentély főpapjának szent ruháját is, amiben egykor a főpap, a Kohen Gádol, a Szentély-szolgálatot végezte, és amit a babilóniai sereg hadizsákmányként a birodalom kincstárába vitt. (Megilá 12)

* * *


Történt, hogy rabbi Akiba, miközben előadását tartotta, észrevette, hogy tanítványai elbóbiskoltak. Hogy felkeltse az érdeklődést, egy fogas kérdést tett fel: „Mi volt Eszter érdeme, hogy 127 ország felett uralkodhatott? Erre mondá az Örökkévaló: jöjjön Eszter, Sára – aki 127 évig élt – ük-ük-ükunokája, és uralkodjék 127 országon…” (Eszter rábá)
Chidusá Rim (az egyik guri rebbe) ezt ekként értelmezte: milyen érdem az, hogy valaki 127 évig él? De nem is erről van szó, hanem arról, hogy Sára valójában igen aktívan élte le ezeket az éveket, s életének minden percét arra használta fel, hogy a körülötte lévőket Isten megismerésére tanítsa. Valójában ez az az érdem, ami leszármazottjaira is kihat, s Eszter is ennek letéteményese…

* * *


„Fehér vászon és kék bíbor gyapjúszőtteseket fehér gyapjú és bíbor kötelekkel és ezüstkarikákkal erősítettek márványoszlopokhoz. A sötétmárvány, gyöngyház és alabástrom kövezeten arany és ezüst kerevetek voltak. Változatos formájú aranykelyhekből ittak. A királyi bort királyi bőkezűséggel mérték; az ivásnál senkit sem erőltettek, mert a király minden udvarnagy nak meghagyta, hogy a vendégek kedvére tegyenek. Vásti királyné is készíttetett lakomát a nők számára, a királyi palotában.” (Eszter 1,6-9)
Ez a 187 napig tartó lakoma, aminek részletes leírását ismerjük, túlzásnak tűnhet – írja Ámosz Cháchám (Dáát Mikrá) – de a történészek már tettek említést más, perzsa királyok udvarában rendezett orgiákról is. A régebbi korok perzsáinál szokásban volt – a tavasz és ősz kezdetén – nagy dáridókat csapni (erről még az 1001 éjszaka meséiben is van történet), úgy elképzelhető, hogy Ahasvéros – több mint fél évig tartó – „lakomája” is erre az időszakra esett, hiszen Niszán hó elején kezdődött és Tisri havában ért véget.
Vásti lakomája viszont nem tartozott a szokások közé, mivel neki semmi szüksége nem volt arra, hogy hatalmát ilyen formában is hirdesse. Csakis arról lehet szó – véli a vilnai gáon, Élijáhu –, hogy az Örökkévaló „rendezte” így a dolgokat, hogy ily módon bekövetkezzék Vásti kegyvesztettsége, és helyére Eszter kerüljön.
„A hetedik napon a királynak jó kedve támadt a bortól és megparancsolta… a hét eunuchnak, akik Ahasvéros udvarában teljesítettek szolgálatot, hogy vezessék be Vásti királynét a király elé, a királyi koronával a fején. (Ugyanis) meg akarta mutatni a népnek és a vezető embereknek, hogy milyen szép, mert igencsak szép megjelenésű volt. De Vásti királyné nem volt hajlandó bemenni. Ezen a király nagyon felháborodott, és forrt benne a harag.” (Eszter 1,10-12)
A szűkszavú szövegből nem derül ki egyértelműen, miért vonakodott Vásti eleget tenni a király parancsának. És arra sincs magyarázat, vajon miért dühöngött a király, hogy „forrt benne a harag”? Amit az Írás elhallgat, elmeséli, mondhatni elpletykálja a Midrás. 
„A lakoma hetedik napján, amikor a részegség okozta hangulat a tetőfokára hágott, férfiak lévén, a beszéd a nőkre terelődött. A perzsák a perzsa nőket, a médiai pasák a médiai nőket dicsérték, nem tartván vissza magukat az egyes nők bájainak részletezésétől sem. Ahasvéros, egy ideig hallgatván más nők dicséretét, meg akarta mutatni, hogy mind közül a legislegszebb a kászdimbeli Vásti…”
Miután a király arra vetemedett, hogy ezt be is akarta bizonyítani, a duhajkodó férfiak kijelentették, hogy látni akarják, de feltétellel… (Midrás) 


KIRÁLYNÉ – EGY SZÁL KORONÁBAN


„Megkérdezte tehát a (haragvó) király a múltat jól ismerő bölcseket, hogy törvény szerint mit kell tenni Vásti királynéval, amiért nem teljesítette Ahasvéros király – udvari emberei által küldött – parancsát? Mint tudott, az idő tájt az volt a szokás, hogy a király minden ügyében a jogtudósok döntöttek Kersená, Sétár, Admátá, Társis, Meresz, Marstená és Memuchán. Ezek heten voltak Perzsia és Média azon vezető emberei, akik bármikor megjelenhettek a király színe előtt.” (Eszter 1,13-15)
 
A Midrásból az is megtudható, hogy a mulatozó férfiak „feltétele” az volt, hogy a királyné – ha már a király mindenáron kérkedni akar felesége szépségével – meztelenül, mindössze a koronával a fején jelenjék meg előttük. Miután a király maga is részeg volt, erkölcsi skrupulusai sem igen voltak – beleegyezett.
Vástit ez a parancs mélységesen megsértette asszonyi önérzetében. A Midrás híven feljegyezte Vásti szavait, amit férjeurának visszaüzent: „Te, aki apámnál még istállómester (se) lehettél volna! Az apám, Bélsácár király, ezer főúr ellenében ivott és nem ártott meg neki a bor (Dániel 5), te pedig eliszod az eszedet.” (Megilá 12b)
Nem csoda, tehát, hogy Ahasvéros halálos haragra gerjedt, hiszen Vásti még alacsony származását is „kitálalta”.

* * *


A Midrás persze arra is magyarázatot ad, miért „járt” Vástinak ez a bánásmód, ami végül a vesztét okozta. Vásti gyűlölte a zsidókat (ő volt az, aki a Szentély építését leállíttatta), zsidó lányokat szombatonként magához rendelt, meztelenre vetkőztette őket, és nehéz munkát végeztetett velük. Így aztán vétkének megfelelő büntetést is kapott, ráadásul, amikor mindez történt vele – szombat, a hetedik nap volt.
A Talmud további részleteket árul el arról, hogy Vásti miért tagadta meg az évakosztümben való megjelenést, hiszen ő sem volt kevésbé erkölcstelen, mint azok, akik követelték tőle. E szerint Vástin hirtelen kiütések jelentek meg, ami igencsak elcsúfította szépnek tartott testét.
A Tórá Tmimá is osztja a Midrás feltevését, miszerint Ahasvéros akarata az volt, hogy Vásti meztelenül jelenjék meg, de magyarázatot is fűz hozzá: „Mivel Ahasvéros azzal dicsekedett, hogy az ő felesége a legszebb – kénytelen volt a legnaturalisztikusabb módon ezt bizonyítani. Az arc szépsége szépítőszerek hatásának is lehet eredménye. Egyetlen, minden kétséget kizáró bizonyíték, ha teljes meztelenségében mutatkozik…”
Ugyancsak a Tórá Tmimá idézi azt a nem nagyon ismert midrási forrást, mely szerint „bevett szokás volt Médiában, hogy a király fogadásain a megjelent főurak lenge öltözetű vagy ruhátlan feleségei szórakoztatták a meghívottakat”. (Pirké dörábi Eliézer 49. fejezet)
Végül is tehát, Ahasvéros „parancsában” nem volt semmi szokatlan, legfeljebb az – miként a fenti forrás megjegyzi –, hogy Vásti „észérvekkel” próbálta részeg férjét lebeszélni szándékáról: „…légy észnél, ha teljesítem kívánságodat és részeg barátaid csúnyának tartanak – megszégyenítenek asztalod mellett. Ha meg szépnek találnak – akkor egyik főurad meggyilkol téged, miattam… Ezt meghallván, a dühös király halálra ítélte Vástit…” (Uo.)

* * *


A Midrásból azt is megtudjuk, hogy a feldühödött király először a zsidó Bölcsektől kért tanácsot. Ezek (valószínűleg ők is jelen voltak a nevezetes lakomán) nem tudták, mitévők legyenek. „Ha azt tanácsoljuk neki, hogy végeztesse ki (amit a részeg és vérig sértett király hallani szeretett volna) – rajtunk kéri számon Vásti életét, miután holnapra kijózanodik. Ha pedig azt javasoljuk, hogy bocsásson meg neki és ne tegyen semmit – azt fogja gondolni, hogy semmibe vesszük a király tekintélyét.” Ezen meggondolások alapján azt felelték: 
„… mióta száműztek bennünket hazánkból, nem vagyunk képesek ilyen horderejű ügyekben dönteni…”, majd azt tanácsolták, forduljon Ammon és Moáv bölcseihez, akik háborítatlanul élnek hazájukban, majd azok megmondják, mi a teendő. A Midrás még hozzáteszi, hogy az említett zsidó Bölcsek Jiszahár törzséből – mely a legtöbb tudóst, talmudistát és jogászt adta – származtak.

* * *


„Ekkor ezt mondta Memuchán, a király és a vezető emberek előtt: nemcsak a király ellen vétett Vásti királyné, hanem Ahasvéros király minden tartományának összes vezető embere és egész népe ellen is. Mert a királyné tettének a híre eljut majd minden asszonyhoz, és ők is megvetik férjüket. Azt fogják mondani, hogy Ahasvéros király is megparancsolta, hogy Vásti királynét vezessék elé, de ő nem ment.” (Eszter 1,16-17)
Befejezésként javaslattal állt elő: „Ha a király jónak látja, bocsásson ki királyi dekrétumot, és ezt a perzsák és médek megváltoztathatatlan törvényei közé iktassák, miszerint Vásti nem jelenhet meg többé Ahasvéros színe előtt, a királynéi méltóságot pedig a király adja át másnak, Vástinál méltóbbnak.” (Uo.)
Az eredeti szövegben mindössze Vásti eltávolításáról esik szó, de Bölcseink tudni vélik, hogy végül is kivégezték. Ámosz Áchám szerint ez megfelelt a korszellemnek, hiszen „a korabeli népek fogalmai szerint egy eltávolított király vagy királyné egyúttal a halál fia is volt”.
A király elfogadta Memuchán javaslatát és ekként cselekedett: „Levelet küldött valamennyi tartományba… hirdessék ki minden népnek a nyelvén, hogy mindenütt a férfi legyen az úr a háznál és nemzetsége nyelvét beszélje.” (Uo.)

* * *


A másnapi kijózanodás nyilvánvalóvá tette, hogy az „intézkedés”, mondhatni, elsietett volt. Ahasvéros megbánta tettét, sajnálta Vástit, s mindennek következményeként – dühében – megölte mindazokat, akik a tanácsot adták. Az értelmetlen királyi parancs (minden háznál a férfi az úr) pedig azt eredményezte, hogy minden további királyi parancsot is fenntartással fogadtak. A Talmud szerint „ha nem az első parancs (amiben bolondot csinált magából – Rási)… nem maradt volna a zsidóknak még írmagja sem”, mivel a perzsák a – Hámán gyilkos tervéről szóló – királyi parancs érvényességét is megkérdőjelezték, és nem siettek azt végrehajtani. (Megilá 12b)

* * *


Kinek fűződhetett érdeke Vásti eltávolításához? – vetődik fel a kérdés.
A Bölcsek egy része úgy véli, hogy Memuchán nem más, mint Hámán, mások szerint viszont ő volt Dániel, a próféta.
Amennyiben azt fogadjuk el, hogy Hámán volt, arra a Midrásban – három amorita vitájában – találunk utalást: Az egyik szerint személyes bosszú vezérelte, mert Vásti több ízben fejbe vágta a papucsával, amikor szolgálatot teljesített nála. A másik szerint ugyancsak bosszúból, mert az ő feleségét nem hívta meg a nők lakomájára, a harmadik pedig arra hivatkozott, hogy saját lányából akart királynét csinálni, ezért el kellett Vástit tenni az útból.
Ha azt a feltevést fogadjuk el, hogy Memuchán valójában Dániel volt, akkor egyrészt nyilvánvaló, hogy őt az isteni akarat vezérelte, hogy végül Vásti helyébe Eszter kerüljön. Másrészt fennáll annak a valószínűsége is, hogy Dániel, akinek a felesége egy előkelő perzsa patrícius családból származott (persze betért a zsidóságba), de nem akart megtanulni héberül, ezzel a királyi dekrétummal (… és nemzetsége nyelvét beszélje) akarta rákényszeríteni őt, hogy megtanulja a zsidók nyelvét. (Toszfot, Megilá 12)


KIRÁLYNÉ KERESTETIK


„Ezek után lecsillapodott Ahasvéros király haragja, és eszébe jutott Vásti, az is amit tett, és az, amit határoztak róla. A király szolgálatára kirendelt ifjú szolgák ekkor azt mondták: keresni kell a királynak szép termetű szűz lányokat. Nevezzen ki a király megbízottakat birodalma minden tartományába, hogy gyűjtsenek össze minden szép termetű szűz lányt Susán városába, az asszonyok palotájába. Bízzák rá őket Hégájra, a király háremőrére, és adjanak nekik szépítőszereket. Az a lány legyen Vásti helyett a királyné, akit a király a legszebbnek talál. Tetszett ez a beszéd a királynak és eszerint járt el.” (Eszter 2,1-4)
 
Kétségtelen, hogy Vástit kivégezték, különben a király visszavonta volna parancsát, s nem fogadta volna el az ifjú udvaroncok javaslatát. 
Málbim szerint három szempont lebegett Ahasvéros szeme előtt: 1. találjon egy olyan nőt, aki nem kevésbé mutatós, mint Vásti volt. 2. A nő legyen megbízható, aki nem fogja kihívni haragját, hogy őt is kénytelen legyen megölni. 3. Egyáltalán találjon valakit, aki hajlandó lesz hozzámenni és nem tart attól az elterjedt hiedelemtől, hogy a „király megöli feleségeit”.
A Talmud összehasonlítást tesz, miként kerestek annak idején szép lányt Dávid királynak, és miként Ahasvérosnak.
Dávidnak is öregkorában kerestek egy ifjú lányt, aki majd kiszolgálja és melengeti őt (1Királyok 1,2-3) Sunémi Áviság személyében meg is találták. A különbség csak az, hogy akkor az apák maguk hozták el lányaikat és ajánlották fel, míg ebben az esetben fordítva történt. Aki csak tehette, elrejtette lánygyermekét, nehogy rátaláljanak. (Megilá 12b) Történt mindez azon okból, hogy Dávid király esetében egyetlen lányt kerestek, a többiek továbbra is családjukban maradhattak, míg Ahasvéros idejében mindazon szerencsétlen hajadonokat, akikből nem lett királyné, önkényes módon hárembe csuktak. (Rási)

* * *

 

„Volt Susán városában egy Mordecháj nevű zsidó ember, Jáir fia, Simei fia, aki Kis fia, és aki benjáminita volt. Jeruzsálemből vitték fogságba azokkal a foglyokkal együtt, akiket Jehonjával, Júdea királyával együtt hurcoltak el, amikor Nebukodnecár, Babilónia királya fogságba vitte őket. Ő volt Hadasszá gyámja, azaz Eszter nagybátyja, mert nem volt neki apja-anyja. A lánynak jó alakja és szép arca volt. Amikor apja és anyja meghaltak, Mordecháj lányává fogadta.” (Eszter 2,5-8)

Ki volt ez a Mordecháj? Zsidó ember – Is Jehudi – ami arra utal, hogy Jehuda törzséből való. Is Jemini – Benjámin törzséből származó. A Talmudban olyképpen próbálják feloldani ezt az ellentétet, hogy – az egyik feltevés szerint – az apja Benjámin, az anyja pedig Jehuda törzséből való volt. Rabbi Jochanán szerint valójában benjaminita volt, (Simei és Kis nevek erre a törzsre jellemzőek), csak akkor miért hívták Jehudinak? „Mert aki megtagadja a bálványimádást, az jehudinak (zsidónak) számít” – szól a megállapítás. (Megilá 13a) Mordecháj pedig megfelelt ennek az elvárásnak, hiszen Ahasvéros lakomáján, önérzetes módon, nem is vett részt, és még figyelmeztette is azokat, akik elmentek, hogy ne egyenek a tisztátalan, nem kóser ételekből.
Jonathán Eibschütz kiemeli, hogy „Susán városában… volt egy zsidó ember”, vagyis Mordechájt még a királyi palotában is annak tartották, nem pedig Mózes vallású perzsának.
Rási szerint „a népek jehudinak, vagyis zsidónak, neveztek mindenkit, akit Júdea királyával együtt száműztek Nebukodnecár katonái”. Egy midrási forrás a zsidó őskorra teszi Jehuda és Benjámin kapcsolatát: mivel Egyiptomban Jehuda testvére, Benjámin mellé állt, az Örökkévaló a Benjámin törzsből származó Mordechájt Jehudiként nevezi. (Jálkut Simoni)

* * *


Egy bibliai vers is alátámasztja azt a talmudi vélekedést, miszerint „aki megtagadja a bálványimádást (és hűséges zsidó marad, aki hitében él) az jehudinak (zsidónak) számít”. Amikor feljelentették Dániel három társát, Chánánját, Misáélt és Ázárját, hogy megszegik a királyi parancsot – ezt olvassuk:
„Ekkor káldeus férfiak álltak elő, és bevádolták a zsidókat. Így beszéltek Nebukodnecár király előtt: Király, örökké élj! Te megparancsoltad, hogy minden ember… boruljon le és hódoljon az aranyszobor előtt… Vannak itt zsidó férfiak (Itáj, Guvrin, Jehudain) Sadrach, Mesách és Abed-Negó (az előbb említettek babilóniai neve), akiket Babilon városában állítottál szolgálatba; ezek a férfiak semmibe vesznek téged, óh, király, nem tisztelik isteneidet és nem hódolnak az aranyszobor előtt, amit felállítottál…” (Dániel 3,8-13)
A magyarázat egyértelmű: „zsidó férfiak… nem hódolnak a bálványnak”. (Megilá 13a)

* * *


A Mordecháj név, amely nem zsidó eredetű, egy babilóniai bálványra utal (Mörodách, Márduch), s nem kis fejtörést okozott a hagyományos kommentátoroknak. Ámosz Cháchám (Dáát Mikrá) szerint „a Babilóniába száműzött zsidók között szokás volt ilyen és hasonló neveket adni, mivel a név eredeti jelentése már annyira elhomályosult, hogy azt már senki nem úgy fogta fel, mintha az egy bálvány neve lenne”. Így nevezték el Dánielt is, a prófétát, Bélsácárnak (Baltazár), ami szintén hasonló eredetű. 
Mordecháj eredeti zsidó neve Petáchjá volt (Menáchot 65a) vagy Máláchi (Megilá 15). A Talmud egy szójátékkal magyarázza a Mordecháj név perzsa eredetét: „Hol van a Tórában Mordecháj megemlítve? Már Dror (ez a Szentélyben használatos füstölőszer egyik alapanyaga, az illatos mirha), s ami arameusul Mira Dáchjá-nak hangzik…” (Chulin 139b)

* * *


Midrási források szerint Mordecháj a Szinhedrion tagja volt, a Liskát Hágázitban (a Szentély egyik irodája, ahol a Felsőbíróság székelt) ült és hetven nyelven értett. Ugyancsak a Midrás (Jálkut Simoni, Tárgum Séni) írja, hogy Mordecháj és Eszter, még az első Szentély pusztulása előtt, Jehonja királlyal együtt kerültek Babilóniába. Mordecháj azonban visszatért Jeruzsálembe, de amikor Nebukodnecár elfoglalta a várost és a Szentélyt lerombolta, ismét visszakerült Babilóniába. Cyrus idején, amikor lehetőséget kaptak a zsidók, hogy visszatérjenek Jeruzsálembe, és újból felépíthessék a Szentélyt – Mordecháj is köztük volt („Zerubábellel jött… Mordecháj Bilsán…” Nechemjá 7,17). Végül – amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem épül fel a Szentély – harmadszorra is visszament Babilonba, immáron Susánba. Rává, a Talmudban, úgy véli, hogy ezt a száműzetést önként vállalta, akár annak idején Jeremiás próféta (Rási), hogy szellemi menedéket készítsen elő azoknak, akiket majd a bekövetkező nemzeti tragédiák sodornak oda. (Tiferet Jiszráél)
A Midrást nem kötelezi a kronológia. A psát alapján azonban feltételezhető, hogy a „Jeruzsálemből vitték fogságba” nem Mordechájra, hanem Kisre, dédapjára vonatkoztatható, mivel Ahasvéros uralkodásának első éve kb. 110 évvel Jehonja király száműzetése utánra esik. Eszerint Mordecháj már a gálutban született, de hagyományhű perzsa zsidó, aki valamiféle hivatalt vagy tisztséget töltött be a királyi udvarban. (Ámosz Cháchám)

* * *


Eszter, akinek csak az apja nevét ismerjük (Ávichájil), születését követően árvaságra jutott, s Mordecháj, aki nagybátyja volt, nevelte. A Talmud szerint később Mordecháj felesége is volt (Megilá 13a). Egy másik midrási forrás szerint Eszter anyja a szülésbe halt bele, és Mordecháj felesége szoptatta, és örökbe fogadták. (Midrás Tillim, 22-23) 
Érdekes, hogy Eszter szépségét leginkább az Írás méltatja: „jó alakja és szép arca volt”, míg a talmudi és midrási források azt hangoztatják, hogy 75(!) éves volt, amikor Ahasvéros kiválasztotta magának. Közepes termetű volt, szeme kissé zöldes, mint az etrog, (de) „egy bizonyos kedvesség” volt benne. (Megilá 13, és Zohár 2,279)

* * *


Eszter könyve részletesen leírja, miként gyűjtötték össze a lányokat. A midrások váltig állítják, hogy Mordechájnak nem volt lehetősége Esztert elbújtatni, mivel ők Susán várában laktak, közel a királyi palotához, és mindenki ismerte őket. Életveszélyes lett volna a királyi parancs megszegése. De az Írásból kiderül – „… és Eszter elvitetett a király házába…”, vagyis, hogy erőszakkal hurcolták el, miután megpróbált elrejtőzni – sikertelenül. Eszter nem lett öngyilkos, nem állt ellen – a háláchá szerint nem volt köteles élete kockáztatásával ellenállni –, csupán egyetlen dolgot tett: eltitkolta zsidó származását.

  • Küldés emailben

Fejezetek