3. 📖 Öt tekercs

Jeremiás sirámai 3/3.

GYILKOLNAK ÉS GÚNYOLÓDNAK 


„Én vagyok az a férfi, aki látta a nyomorúságot, indulatának vesszejével. Sötétben űzött, hajtott, ahol nincs világosság. Bizony ellenem fordítja a kezét, folytonosan, egész nap. Elsorvasztotta húsomat és bőrömet, összetörte csontjaimat. Körülbástyázott engem méreggel és fáradsággal. Vaksötétbe helyezett engem, mint őskori holtakat. Falat emelt körém, nem juthatok ki, súlyos bilincsbe vert. Ha segítségért kiáltok is, elzárkózik imám elől. Elfalazza útjaimat faragott kővel, útjaimat járhatatlanná tette. Olyan hozzám, mint a leselkedő medve, mint oroszlán a rejtekben. Lekergetett utamról, szétvagdalt engem, pusztává tett. Felvonta íját és kitett engem nyilai céltáblájául. Veséimbe eresztette tegzének nyilait. Nevetséges lettem minden nép előtt; gúnydalt énekelnek rólam egész nap. Keserűséggel lakatott jól, bánattal itatott meg.” (Siralmak 3,1-15)
A Siralmak harmadik fejezetének más a szerkezete, mint az előző kettőnek. Ebben az ábécé minden betűjének 3-3 rövid verset szentel a próféta. A Midrás szerint ezt a fejezetet már a pusztulás után írta, amikor arra kényszerült, hogy újra írásba foglalja azokat a fejezeteket, amiket Jöhojakim király elégetett.
Az egyes szám első személyben írott panaszok súlyos szemrehányások Isten ellen, aki hagyta, hogy mindez megtörténjen. Ezért egészen a tizennyolcadik fejezetig nem említi Isten nevét, nehogy szentségtörésnek tekintsék szavait. (Dáát Mikrá)
Az első versek általánosságban szólnak, majd részletezi a borzalmakat. Mindennek a csúcsa, amikor az ember azt érzi, már imádkozni sem tud. „Aznap, amikor a Szentély elpusztult – bezárultak az ima kapui (az égben)” – mondja rabbi Elázár. A Tórá Tmimá viszont azt vallja, hogy a közösség imája mindig meghallgatásra talál.

* * *


A legszörnyűbb elviselni azt, amikor a legyőzötteken gúnyolódnak. A Midrás részletezi ennek korabeli módjait, mint pl. azt, hogy a győztes pogányok a cirkuszban, különféle gúnyos jelenetekkel szórakoznak a zsidók kárára. Ez a gúnyolód s a legyőzötteken, az emberi viselkedés egyik legbarbárabb megnyilvánulása.
Van egy olyan vélemény is, miszerint Jeremiás fenti szavai azon áruló zsidókra vonatkoznak, akik kinevették a prófétát, jövendölése miatt.

* * *


„Kavicsot rágatott velem, hamuba kényszerített engem. Letett a békéről a lelkem, elfeledtem, mi a jólét. Már-már azt mondtam, elveszett az életerőm, és nincs reményem az Örökkévalóban. Gondolj nyomorúságomra és hontalanságomra, az ürömre és a méregre! Mindig erre gondol(va) elcsügged a lelkem. (De) ha újra meggondolom, reménykedni kezdek, az Örökkévaló kegye nem fogyott ki, nem ért véget irgalma, minden reggel megújul; nagy a te hűséged!” (Siralmak 3,16-24)
A hamu a gyász jele. Innen a szokás, hogy Áv hó 9-én, a Tisá Böáv böjt előtti vacsorán, hamuba mártják a kenyeret. 
Rási szerint, „… amikor száműzték Jeruzsálem lakóit, földbe vájt gödrökben dagasztották meg a kenyeret, amitől az tele lett kaviccsal”.
A Midrás idéz egy megrázó történetet:
A mártírhalált halt tanaita, Chánin ben Trádjon, egyik fia csatlakozott egy rablóbandához, melynek – később – felfedte titkát. Társai ezért megölték, száját homokkal és kaviccsal tömték be. Később, amikor el akarták temetni, apja kedvéért a nép meg akarta adni neki a végtisztességet. Chánin azonban ezt elhárította, csak maga mondott néhány megrázó szót, melyben bibliai versekre alapozva elfogadta az isteni ítéletet, mondván, hogy azt fia rossz viselkedése váltotta ki.

* * *


A végső reménytelenséget jelenti az, amikor az ember már abban sem hisz, hogy valamikor jobb lesz. Rabbi Abáhu ezt a gondolatot a péntek esti – a zsidó otthonok békéjét jelentő – gyertyára vonatkoztatja, amit a száműzöttek többé már nem tudnak meggyújtani. 
Az „elfeledtem, mi a jólét” szöveg alatt egyes Talmud-bölcsek mást-mást értenek (Sábát 25b), Rabbi Jirmijá szerint ez a fürdőt jelenti. Rabbi Jochanán szerint a kéz- és lábmosást, meleg vízben. Rabbi Jichák Náphá (a kovács) szerint „szép ágy és rajta szemrevaló ágynemű”. Rabbi Akiba még egy szép feleséget is hozzáképzel.
Jehuda, a Fejedelem, aki már egy konszolidálódott korszakban élt, hozzáfűzte: „Őseink azt mondták, hogy elfelejtették, mi a jó. Mi, ezzel szemben, sosem találkoztunk vele, nem is láttuk” (tehát nem volt mit elfelejteni). Érdekes, hogy ezt éppen Jehuda mondja, aki kora egyik leggazdagabb emberének számított. (Nedárim 50b)

* * *


Az ember mindig ingadozik remény és reménytelenség között. Egy zsidó nem mond le életéről, nem lesz öngyilkos, és a legnehezebb helyzetben sem vesztheti el a reményt. 
A Midrás a megújuló reményt a Tórával – ami nem más, mint Izrael „házasságlevele” az Örökkévalóval – hozza összefüggésbe. Maga Dávid király is így vall a Zsoltárok könyvében: „Ha nem a Tórád gyönyörködtetne – elvesztem volna nyomorúságomban!” (Zsoltárok 119,92)
„Volt egyszer egy király, aki egy jóházból való lányt vett feleségül. Nagy összegről szóló házasságlevelet adott neki, és megígérte, gyönyörű kastélyt építtett még neki, és csodálatos ruhákat rendel számára… A király később hadjáratot vezetett, sokáig magára hagyta ifjú feleségét, akit udvarhölgyei nem hagytak nyugodni, féltékenységet keltettek benne. A királyné nagyon sokat szomorkodott, de a házasságlevélből mindig erőt merített…
Mikor visszaérkezett a király, dicsérettel illette feleségét, amiért oly hűségesen várt rá. Erre megszólalt a királyné: ha nincs az a házasságlevél, hű udvarhölgyeim már rég elveszejtettek volna engem…
Így van ez a zsidó néppel is. Amikor más népek azzal gúnyolják őket, hogy „Isten elrejtette előlük arcát”, vagyis elhagyta őket és nem is tér vissza hozzájuk, akkor jajgatnak és siránkoznak. De amikor aztán bemennek a zsinagógába és meghallják a Tórát, melyben írva van, hogy „és felétek fordulok… és köztetek járok…” (3Mózes 26,9-16) – mindjárt megvigasztalódnak… 


„VADÁSZTAK RÁM, MINT A MADÁRRA”


„Az Örökkévaló az én osztályrészem – mondom magamban – ezért bízom benne. Jó az Örökkévaló a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Jó csendben bevárni az Örökkévaló segítségét. Jó, ha a férfi már ifjúkorában terhet hordoz. Magában ül és hallgat, hiszen Isten vetette rá (a büntetést). Porba hajtja a fejét, hátha van még reménysége…” (Siralmak 3,24-29)

Fenti versek kirínak a Siralmak eddigi hangulatából, s inkább a Prédikátor hangulatváltozásait kifejező szavakra emlékeztetnek. Dr. J. Z. Moskovits (Dáát Mikrá), a harmadik fejezet középső szakaszát (22-39 vers) az isteni Gondviselés útjai fürkészésének nevezi. De vajon mi köze van ennek a Szentély siratásához?
Mi értendő az alatt, hogy „az Örökkévaló az én osztályrészem?” – teszi fel a kérdést a Midrás, amire az a válasz, hogy naponta kétszer is elmondjuk a „Halljad Izrael…”-t (Smá Jiszróél-t), a zsidók hitvallását. 
Mit jelent az „iga”? A Midrás Échá szerint ez hármas kötődést jelent: a Tóra, a feleség és a megélhetés (munka) járma, mely egyenként is nagy terhet ró a férfira, de a három együtt különösen, s így nem maradhat ideje arra, hogy vétkezzen.
Egy másik Midrás (Lekách Tov) magát Jeremiást idézi, aki magyarázó szöveget is csatolt művéhez, s melyben azt mondja, hogy ha annak idején az emberek magukra vállalták volna Isten jármát, nem okozták volna maguknak a gálutot… de már az apáik elhagyták Istent, és a bűn útjára léptek, míg végül az ellenség száműzte őket…

* * *


„Kutassuk, vizsgáljuk meg útjainkat és térjünk vissza az Örökkévalóhoz. Emeljük fel szívünket és kezünket az Istenhez, aki a mennyekben van. Mi voltunk (ugyanis) a vétkesek és engedetlenek, és Te nem bocsátottál meg. Elzárkóztál haragodban és üldöztél, kíméletlenül öltél bennünket. Elzárkóztál felhőd mögé; nem jutott hozzád az imádság. Megvetett söpredékké tettél bennünket a népek között…” (Uo. 3,40-45)
Ismét sirató hangvételben folytatódik a szöveg, s felszólítja a zsidókat, lássák be vétkeiket, s imádkozzanak, hiszen ők a hibásak abban, ami történt. Egyébként a Talmud kötelezően írja elő, hogy „ha látja valaki, hogy fájdalmak jönnek rá és szenved – vizsgálja felül tetteit”. (Bráchot 5b)
A Midrás pedig így magyarázza: „Mi vétkeztünk, természetünk szerint, miként ez elvárható (vagyis így teremtettél bennünket, vétkes lényeket), de te nem bocsátottál meg (vagyis nem Tőled elvárható módon viselkedtél). Hiszen Téged így ismernek, mint könyörületes, hoszszantűrő Istent, de most nem voltál az, nem bocsátottál meg.”
Hasonló gondolatot fejez ki a fejezet 8. verse is, miszerint Isten haragjában nem engedi, hogy az imák eléje kerüljenek, arcát elrejti és felhőkkel veszi körül magát, hogy elzárják az imák útját.
Az egyik ismert Midrás-bölcs, reb Helbó megkérdezte reb Smuel bár Náchmánt, miként kell ezt a verset értelmezni, mit szimbolizál a felhő? Erre azt a magyarázatot adta, hogy az imát a mikvéhez, a megtérést pedig a tengerhez kell hasonlítani. A fürdő (mikve) nincs mindig nyitva, azaz az ima „kapui” néha nyitva, néha zárva vannak. A tenger, azonban, állandóan nyitva van, így a megtérés lehetősége előtt soha nincs akadály.
A Midrás még idézi Akiba történetét, akit a rómaiak elfogtak és halálra ítéltek. Amikor a római helytartó, Tinius Rufus előtt állt, mellette volt hűséges tanítványa, Jósua Hágárszi, akivel együtt imádkozott. „Egyszer csak leszállott egy felhő és körülfogta őket. Mondá (Jósua): Úgy tűnik, hogy azért szállt alá a felhő, hogy ne hallgattassék meg a Mester imája…”

* * *


Korábban már szó volt róla, hogy a száműzők gúnyolódása, kárörvendése csak fokozza a hontalanság gyötrelmeit. De vajon miért ez a gyűlölet a zsidók iránt ahelyett, hogy szánnák őket?
Az egyik Midrás ezt így magyarázza:
„A népek csodálkoznak, hogyan lehetséges, hogy a gólesz ilyen sokáig tart, és miként lehetséges, hogy a zsidók ilyen hosszú ideig elhagyták Istenüket? A népek tudták, hogy az egyiptomi száműzetés 210 évig, a babilóniai 70 évig tartott, de ezeket követően Isten megkönyörült népén és kiváltotta. Mivel a gólesz már majdnem 2000 éve tart – így a logika – ez annak a jele, hogy a zsidók javíthatatlanok és nem érdemlik meg, hogy Isten megkönyörüljön rajtuk. Ily módon váltják ki a zsidók az emberek megvetését, mondván, megérdemlik sorsukat.” (Midrás, Lekách Tov nyomán)

* * *


„Ránk tátotta száját minden ellenségünk, rettegés és csapda lett a részünk, pusztulás és összeomlás. Könny patakzott a szememből népem összeomlása miatt. Szemem szüntelen könnyezik, megállás nélkül, míg le nem tekint és meg nem látja a mennyekből az Örökkévaló. Fáj a lelkem (szó szerint: szemem), ha látom városom lányainak sorsát. Vadásztak rám, mint a madárra, ellenségeim – ok nélkül. Verembe taszítottak engem és köveket dobáltak rám. Összecsapott a víz a fejem felett, már-már azt hittem, elvesztem.” (Siralmak 3,46-54)
Itt Jeremiás megismétli mindazt, amit már a második fejezet 16. versében elmondott.
A „városom lányai” alatt – Rási szerint – Jeremiás valószínűleg saját családját értette, akik tiszteletreméltó kohaniták voltak, s azok is megszenvedték a pusztulást. Pálgé Májim (reb Jákob, liaszai rabbi) szerint Jeremiás az ellenséget nevezi annak. 
A midrási és talmudi források egy későbbi időpontra helyezik a „szem” (lélek) fájdalmát a „városom lányai” miatt. Nevezetesen a város Betár, az időpont a Bar-Kochba lázadás leverésének ideje.
Rabbi Simon ben Gámliél mondotta: 500 iskola volt Betár városában, és a legkisebben sem volt kevesebb diák, mint 300. Amikor híre járt, hogy közeledik az ellenség, a gyerekek azt mondták, csak merészeljenek idejönni! Majd agyonszúrjuk őket tollhegyeinkkel! Aztán, amikor az ellenség elfoglalta Betárt, becsavarták a gyerekeket tekercseikbe és elégették őket. Én egyedül menekültem meg közülük. Így aztán magamra vonatkoztattam az Írás szavát: „Fáj a lelkem, ha városom lányainak sorsát látom.” (Gitin 58 és Midrás Échá) A „lányok” alatt itt a gyerekek értendők.

* * *


A Midrás részletesen leírja, mi értendő az alatt, hogy „Vadásztak rám, mint a madárra, ellenségeim – ok nélkül”. (Uo.)
„Gálutból gálutba üldöztek. Amint megmenekültem az egyikből, már jött is a másik, miként ez írva van: »Lelkünk menekült, mint a madár a vadász csapdájából…« (Zsoltárok 124,7) De utána is folyamatosan tartott az üldözés, s én menekültem, ahogy írva van: »…oly magányos vagyok, mint a madár a háztetőn« (Uo. 102,8) – szegletről szegletre, tetőről tetőre, néptől néphez, országról országra űztek, kergettek…” (Lekách Tov) 


KÉTSÉGBEESETT ÁTOK A „VEREM MÉLYÉRŐL”


„Segítségül hívtam nevedet, Istenem, a verem mélyéről. Meghallottad szavamat; ne fogd be a füled sóhajtásom és kiáltásom előtt! Közeledtél, amikor kiáltottam Hozzád; így szóltál: Ne félj! Perelted, Istenem pereimet, megváltottad életemet! Láttad, Istenem, hogy kijátszottak, szerezz jogot nekem! Láttad, milyen bosszúállók, mi mindent terveztek ellenem! Hallottad, Istenem, hogyan gyalázkodnak, minden gondolatuk ellenem (irányul). Támadóim ajka egész nap csak engem rágalmaz. Lásd, akár ülnek, akár állnak, én vagyok gúnydaluk (témája). Fizess meg nekik, Istenem, azért, amit kezükkel tettek. Adj nekik elborult elmét (szó szerint: szívet); ez legyen átkod rajtuk! Üldözze haragod és pusztítsd ki őket Isten ege alól!” (Siralmak 3,55-66)

Ellentmondásosak e fenti siralomversek. Egyrészt egyes szám első személyben mondja el Jeremiás kesergéseit, az utolsó három mondatban pedig kemény átkokat szór a zsidókat üldözőkre. Egyébként az átok utolsó mondata a peszáchi Haggadában is szerepel. 

* * *


„… láttad, hogy kijátszottak … szerezz jogot nekem…” versre vonatkozóan a Midrás egy történetet mond el, mely zsidóknak Hadrianus császárral való találkozásairól szól. A történet, valószínűleg a Bar-Kochba lázad s leverése után történt, amikor a rómaiak igencsak ellenségesen viselkedtek a zsidókkal szemben.
„Egyszer egy zsidó találkozott Hadrianus császárral, akit barátságosan köszöntött. A császár megkérdezte, ki ő? Amikor megmondta, hogy egy zsidó, a császár haragra gerjedt és ráförmedt, hogyan merészelt elmenni mellette és köszönteni őt? Ezek után lefejeztette a szemtelen embert. Az eset híre elterjedt, és amikor egy másik zsidó észrevette a császárt közeledni, igyekezett kikerülni, hogy ne kelljen őt köszöntenie. De a császár észrevette, s őt most azért ölette meg, mert el akarta kerülni és nem köszöntötte őt. A császár hívei nem értették, miért végezték ki azt is, aki köszönt, azt is, aki nem. A császár az értetlenségre reagálva rájuk kiáltott: milyen tanácsot várhatok tőletek, ha még ezt sem értitek?!” 


NEGYEDIK FEJEZET 


„Jaj, de megfakult az arany, elváltozott az arany (ékszer: Rási) szétszórattak a drágakövek minden utcasarkon. Cion drága fiait, akik színaranyat érnek, miként tekintik most cserépedénynek, fazekas keze munkájának? Még a sakálok is emlőt nyújtanak, szoptatják kölykeiket, de népem lányai oly kegyetlenek lettek, mint a struccok a pusztában. A csecsemő nyelve ínyéhez tapadt a szomjúságtól, a gyerekek kenyeret kértek, de nincs aki szegjen nekik. Akik csemegét szoktak enni, éhen pusztultak az utcákon, akiket bíborban neveltek, a szemétben turkáltak.” (Siralmak 4,1-5)
Jeremiás ezt a negyedik fejezetet, az eddigitől eltérő stílusban – lehet, hogy más időpontban is – írta, mint az előzőeket. Rási szerint Josijáhu király halálára, siratóénekként születtek meg e sorok, csak a pusztulás idején belevette a „Cion fiai” kifejezést. 
Az arany és a drágakövek a szeretett királyra vonatkoznak, aki harcban esett el. Egy Midrás-vélemény szerint viszont e jelzők Jeruzsálem polgárait illették, „akik olyan szépek voltak, hogy arany ékszerre hasonlítottak”. Ezt a megállapítást „Cion drága fiai, akik színaranyat érnek…” verssorral támasztja alá, és kiegészíti még azzal, hogy az idő tájt szokás volt „ha egy vidéki fiú elvett egy jeruzsálemi lányt feleségül, a menyasszony testsúlyának megfelelő aranyat adott hozományként. Ha pedig egy jeruzsálemi férfi vett el nem onnan származó nőt, akkor a menyasszony rokonai voltak kötelesek a vőlegény súlyának megfelelő mennyiségű aranyat adni…”

* * *


A Dáát Mikrá szerint (az eredeti nyelvben használatos kifejezések értelmezéséből fakadóan) a sakál alatt tulajdonképpen krokodil értendő. Ennek az a magyarázata (többek között), hogy a krokodilus még a sakálnál is kegyetlenebb állat, s ezzel inkább hangsúlyossá válik a mondanivaló. Rási is részletesen elemzi a krokodil anatómiáját, mely szerint a krokodil emlőjét egy tarsolyszerű lebeny fedi, s szoptatáskor ezt fel kell fednie, így amikor a kölykei éhesek, emlőit láthatóvá kell tenni, hogy ehessenek. Jonatán értelmezésében a hasonlat kígyóra vonatkozik, de azt is hozzáteszi, hogy a Jeruzsálemet elfoglalók asszonyai a zsidó nőkkel szoptatták csecsemőiket, így azoknak nem maradt tejük a sajátjaik számára. (Pálgé Májim) 
A félholt jeruzsálemi nőket, a próféta, strucchoz hasonlítja, amelyről azt tartják, hogy tojásait elhagyja, így sok elvész közülük, mint ahogy sok csecsemő elpusztult, mert nem kaphattak anyatejet. 

* * *


„Nagyobb volt népem bűne, mint Szodoma vétke, amely egy pillanat alatt elpusztult, anélkül, hogy (ellenséges) kéz érte volna. Előkelői tisztábbak voltak, mint a hó, fehérebbek, mint a tej; testük pirosabb volt, mint a koráll, mintha zafírból metszették volna. Testük feketébb lett, mint a korom, nem ismerni rájuk az utcákon; bőrük a csontjukhoz tapadt, elszáradtak, mint a fa. Jobban jártak azok, akiket fegyver ölt meg, mint akik éhen haltak; azok átdöfve véreztek el, emezek meg termés híján…” (Siralmak 4,6-9)
Jonatán azzal magyarázza Jeruzsálem büntetésének súlyosabb voltát, hogy Szodomában nem voltak próféták, akik figyelmeztethették volna a népet vétkeik következményeire, míg Jeruzsálem népe kapott figyelmeztetést, csak nem figyelt rá…

* * *


„Nem ismerni rájuk”
„Eliézer, Cádok rabbi fia, mesélte el ezt a történetet: Egyszer, egy kéregető kopogtatott ajtónkon, s apám engem küldött, kérdezzem meg, nem jeruzsálemi-e az illető. Kimenvén megláttam, hogy egy nő áll az ajtó előtt, aki teljesen kopasz volt, úgy nézett ki, akár egy férfi. Nem kért más, csak egy kis szárított fügét…” (Midrás) 
Ez is bizonyíték arra, hogy a szenvedés és koplalás milyen elváltozásokat okozott az emberi testen.
Egy másik Midrás-történet a fent említett Cádok rabbiról szól, aki – a Talmud szerint (Gitin 57) – 40 évig böjtölt azért, hogy ne pusztuljon el a Szentély. A végén már csont és bőr lett. Bár meggyógyították, és még sokáig élt és dolgozott Javnéban, de sohasem gyógyult meg teljesen. Az ilyenekről szól a „bőrük a csontjukhoz tapadt, elszáradtak, mint a fa” vers.

* * *


Miért volt jobb azoknak, akik kard által haltak meg? Azért, mert az éhhalál hosszan tartó szenvedést jelent.
Az első Szentély pusztulásánál – állítja a Midrás – rothadt zöldség szaga okozta sok éhező halálát, míg a második Szentély pusztulásakor abban haltak meg emberek, hogy megérezték az ostromlók által sütött hús illatát…


KANNIBALIZMUS JERUZSÁLEMBEN


„A gyengédszívű asszonyok saját kezükkel főzték meg gyermekeiket, hogy legyen mit enniök népem tragédiája idején. Szabad folyást engedett az Örökkévaló haragjának, kiöntötte izzó dühét. Lángba borította Ciont, felemésztette alapjait is. Nem hitték a föld királyai, sem a világ, sem a világ lakói, hogy be tud hatolni az ostromló ellenség Jeruzsálem kapuin. Prófétái vétkei, papjai bűnei miatt (történt ez), akik igazak vérét ontották benne. Vakon botorkáltak az utcákon, vértől beszennyezve. Érinteni sem lehetett az öltözetüket. »Félre az útból, tisztátalan – kiáltották feléjük – félre, félre az útból, ne érintsetek!«, majd imbolyogtak ide-oda a pogányok között, akik azonban, azt mondták: nem maradhattok tovább itt.” (Siralmak 4,10-15) 

A Biblia is feljegyez hasonló eseteket:
Jorám ben Ácháb idejében háború dúlt Izrael és Arám között. Ben Hádád, az arameus király, ostromgyűrűt vont Somron, az izraeli királyság fővárosa köré. Az elhúzódó ostrom, valamint az azt megelőző szárazság nagy éhínséget eredményezett, olyannyira, hogy „egy szamárfej 80 ezüstbe, egy maroknyi galambtrágya pedig öt ezüstbe került”. (2Királyok 6,25)
„Jorámot, Izrael királyát, megszólította egy asszony: Uram, királyom, segíts rajtam! Egy nő azt mondta nekem, ma az én fiamat együk meg, holnap meg az övét. Az én fiamat meg is ettük, ő azonban elrejtette az övét. A király – hallván a történetet – megszaggatta ruháját…” (Uo. 28-30)
Az Artscroll Biblia kommentátora megjegyzi, hogy Jeruzsálemben súlyosabb volt a helyzet, mivel Somronban (Samária) legalább az egyik anya megkönyörült gyermekén és elrejtette, míg a Szentély pusztulásakor, a kannibalizmus, úgymond, általános volt…

* * *


„Vakon (vagy vakok) botorkáltak az utcákon, vértől beszennyezve…” (Uo. 4,14)

A vers többféleképpen értelmezhető. Rási szerint vak emberekről van szó, akik az „utcán járva megbotlottak, elcsúsztak a vérben, amit a gonoszok ontottak”. Rási itt egy fél mondatban elmondja lesújtó véleményét a második Templom végnapjaiban Jeruzsálemben „lejátszódó” terrorakciókról, amik a különböző földalatti, egymással harcoló szélsőséges csoportok „működését” jellemezték. Bár-Gióra, Jochanán Gus, Chálávból (Giskalay), vagy a Talmudban említett Abu-Szikra (a tőrhordó terroristák vezetője), a vér áztatta zsidó történelem véreskezű hősei, akik felégették az élelmiszerraktárakat, (Gitin 57) nehogy ki lehessen állni a római ostromot és esetleg, „Isten őrizz”, békét lehessen kötni az egész világot uraló nagyhatalommal…
Rásinak elég egy fél mondat, hogy elmondja róluk a véleményét.
Mások szerint, átvitt értelemben beszélünk itt vakokról, vagyis olyanokról, akiket az álpróféták félrevezettek, és helyes orientáció híján, mint vakok tántorogtak az ostromlott város utcáin (Ibn Ezra). A Dáát Mikrá is ezen a véleményen van és bibliai idézetekkel támasztja alá.

* * *


„Nem maradhattok tovább itt!”
Nehezen értelmezhető, homályos mondatok, ki mondta, kinek, hogy „félre az útból”, illetve, hogy„nem maradhattok itt”. A hagyományos kommentátorok átsiklanak a probléma felett. A Dáát Mikrá szerint ezt a gójok mondták a júdeai deportáltaknak – menjetek, látni sem akarunk benneteket. „A gójok a zsidókban tisztátalanokat látnak (a »bolygó zsidó«, »Ahasvér« szindrómája jelentkezik itt) és nem engedik, hogy köztük nyugalomban éljenek.” (Dáát Mikrá) J. Z. Moskovits professzor hozzáteszi, hogy ezzel egy mózesi Figyelmeztetés teljesedett be, ami úgy szól, hogy „még azon népek között sem pihenhetsz meg s nem lesz egy talpalatnyi nyugvóhelyed sem…” (5Mózes 28,65)
A Midrás, más irányba haladva, a zsidó lányok erkölcstelen, frivol viselkedéséről értekezik, amely a katasztrófa egyik kiváltója volt. Amikor ezek a lányok hajlandók a bevonuló ellenséges katonákkal, illetve tisztekkel is „együttműködni”, jön a büntetés, egy váratlan vérzés formájában, amitől az illető hadfi megundorodik, és kidobja a felajánlkozó kurtizánt harckocsij ból. (Midrás Échá rábá)

* * *


„Maga az Örökkévaló szolgáltatta ki őket, nem is tekint rájuk többé. (Mivel) a papokat nem tisztelték, a véneknek sem kegyelmeztek. Már a szemünk is belefáradt, vártuk a segítséget, de hiába; őrhelyünkről lestük a népet, amely nem hozott menekvést. Még a lépteinket is vigyázták, a szabadba se mehettünk ki. Közeledett a vég, letelt az időnk, itt a vég!” (Uo. 16,18)
Az általános értelmezés szerint ezt a lamentáló, gyászoló próféta mondja (az eredeti szövegben szereplő „pné Hásém” (Isten arca) az Örökkévaló haragját jelenítí meg). A Dáát Mikrá szerint lehet, hogy ezt is – az előbbi folytatásaként – a gojok mondják: hiszen Istenük haragja bünteti őket, mi csak az eszköz vagyunk, „Isten ostora”, és így felelősségünk minimális. S miért bünteti ezeket a fránya zsidókat Istenük? A gójok ezt is tudni vélik: azért, mert nem tisztelték vezetőiket, kohanitáikat, prófétáikat…

* * *


A hiába várt segítségről szólva Jeremiás nem állta meg, hogy ne tegyen egy gúnyos megjegyzést. Öme, ő megmondta, hogy a babilóniaiakkal kell szót érteni; csak ez az orientáció reális, nem pedig mindenféle fantázia paktumok, ezzel-azzal, akik vagy nem akarnak, vagy nem képesek segíteni. A„nép, amely nem hozott menekvést” kétségtelenül Egyiptom, hiszen Jeremiás más helyen elmondja, hogy (amikor a fáraó serege elindult Egyiptomból) „a Jeruzsálemet ostromló káldeusok pedig, hallván ezt, elvonultak Jeruzsálem alól. Így szólt az Örökkévaló igéje Jeremiás prófétához: Így szólt az Örökkévaló, Izrael Istene: Júdea királyának, aki hozzám küldött titeket, mondjátok meg, hogy a fáraó hadserege, amely segítségetekre jött, visszatér országába, Egyiptomba. A káldeusok pedig, újra ostrom alá veszik ezt a várost, elfoglalják és felperzselik”. (Jeremiás 37,5-8) Jesájá próféta is lesújtóan nyilatkozik Egyiptomról, „melynek segítsége üres hiábavalóság”. (Jesájá 30,7) Érdekes, hogy Jesájá is az „üres” (hevel) szót használja Egyiptom definiálására. Másutt Jesájá Egyiptomot „egy törött nádszál”-ként aposztrofálja…
Rási, aki itt idézi az Egyiptomot elmarasztaló prófétai verseket, felidéz egy midrási történetet, amely kvázi megindokolja, miért gondolta meg magát az Izrael segítségére siető fáraó (Néchá, a Sánta) és miért tért haza az expedíciós hadsereg, még mielőtt megérkezett volna: Amikor az egyiptomi hadsereg hajókra szállt, hogy a zsidók segítségére jöjjön, az Örökkévaló nem volt érdekelve ebben a „segítség”-ben és ennélfogva a tenger felvetett emberi csontvázakat (más verzió szerint teli tömlőket, amik úgy néztek ki – a hajókról – mint emberi belek). Az egyiptomi katonák kérdezték egymástól, mi ez a jelenség, amit látunk? A válasz, amit tisztjeiktől kaptak, az volt, hogy „ezek őseink, akiket a zsidók ősei a tengerbe vetettek”. Ha a válasz nem is volt egészen pontos, a lényeg az, hogy az expedíciós hadsereg hazatért, mivel nem volt hajlandó a „gyilkos” zsidókon segíteni… (Midrás Échá)


EDOM VÉTKE


„Gyorsabbak voltak üldözőink, mint sasok az égen. A hegyeken át hajszoltak bennünket, a pusztában ólálkodtak utánunk. Az Örökkévaló fölkentje (Messiása) éltető lehelletünk, fogjul esett vermükben; az, akiről azt gondoltuk, hogy oltalma alatt élhetünk a népek között. Örülj, örvendezz Edom népe, Uc földjének lakója, te is kiüríted még a (méreg) poharat, lerészegedsz és lemeztelenedsz! Véget ér büntetésed, Cion lánya, nem visznek többé fogságba. (De) a te bűnödet, Edom, számonkéri az Örökkévaló és leleplezi vétkeidet!” (Siralmak 4,19-22)

A sas, mint ragadozó, az égből hirtelen lecsapó madár, hasonlatként, már Mózesnál is megjelenik, a Figyelmeztetésben: „Rád hoz majd az Örökkévaló messziről, a föld széléről, egy népet, amely lecsap rád, mint a saskeselyű…” (5Mózes 28,49) De szerepel a próféták jövendöléseiben is, sőt, egy ízben, pozitív formában is, amikor Dávid, siratván Sault és Jonatánt, könnyű röptű sasokhoz hasonlítja őket. (2Sámuel 16,23)
A Midrás sem marad ki a sorból:
„Tarchinus (Hadrianus császár hadvezére) felesége a zsidók gyásznapján, Tisa Böávkor, szülte meg fiát. A gyermek Chanukakor meghalt. A zsidók nem tudták, mitévők legyenek, merjenek-e gyertyát gyújtani, vagy sem, merjenek-e ünnepelni egyáltalán? Végül úgy döntöttek, hogy megtartják az ünnepet. 
Tudomására hozták ezt az asszonynak, mondván, hogy amikor szült, a zsidók gyászoltak, amikor meg meghalt a gyerek, akkor ünnepelnek. Az asszony mindjárt meg is írta a férjének, aki valahol éppen háborúzott, hogy amíg ő a barbárok ellen küzd, a zsidók fellázadtak ellene. Tarchinus legott haza is indult, de a tíz napig tartó út helyett – a kedvező széljárás következtében – öt nap alatt hazaérkezett.
Megérkeztekor éppen azt hallotta, hogy a zsidók azt a mózesi verset citálták, hogy „Hoz majd rád az Örökkévaló a föld széléről egy népet, amely lecsap rád, mint a saskeselyű”. Erre Tarchinus kijelentette: Én vagyok az a sas, hiszen tíz nap helyett, a Gondviseléstek jóvoltából, öt nap alatt ideértem. Majd ezután körülvetette katonáival a zsidókat, és nagy mészárlást végzett közöttük. (Midrás Échá rábá) 

* * *


Az említett Messiás valószínűleg létező személy volt, feltehetően egy király, mert azt szokták olajjal felkenni. Vannak, akik Josijáhu királyra, mások (Ibn Ezra) Cidkijáhu királyra vonatkoztatják. Rásbám (Rási unokája) szerint Gedáljáról, Achikám fiáról van szó, aki politikai gyilkosság áldozata lett. 

* * *


„Örülj, örvendezz, Edom…”
Jeremiás gyűjtőfogalomként említi itt Edomot, de maguk az edomiták is meglehetősen ellenségesen viselkedtek a zsidókkal szemben. Ez már a kezdetekre visszanyúlik, s valójában ősellenségnek tekintették őket.
Rási Rómával azonosítja Edomot, s azt állítja, hogy „Jeremiás itt jósolja meg a második Templom pusztulását, melyet a rómaiak vittek végbe”.
A Midrásban olvasható, e témában, egy legenda. „Amikor Nebukodnecár Jeruzsálemet ostromolta, Ézsau egy kilométernyire a babilóniai vonalaktól, elfoglalta állását, majd megölt mindenkit, aki megpróbált az ostromlott városból kimenekülni… mondván: Állok és várok. Ha a zsidók győznek, azt mondom, jöttem nekik segíteni, ha pedig a babilóniaiak, akkor tovább ölöm a zsidókat…” (Jálkut Simoni, Ovéd könyve)


ÖTÖDIK FEJEZET


„Emlékezz, Istenem, mi történt velünk! Tekints ránk és lásd gyalázatunkat! Örökségünk bitorlókra szállt, házunk idegenekre. Apátlan árvák lettünk, anyáink özvegyek. Vizünket pénzért isszuk, a fáért is fizetni kell. Nyakunkon vannak a hajszolóink, fáradozunk pihenés nélkül.” (Siralmak 5,1-5)

A Siralmak ötödik fejezetének tartalma hasonlít az előzőekre, az első tíz vers keserves panasz, az azt követő nyolc a testi-lelki szenvedésről szól, míg az utolsó három ima és könyörgés a régmúlt idők visszatértéért.
Isten „emlékeztetése” kapcsán a Midrás-bölcsek is kifejtették véleményüket.
„Mondá rabbi Jichák: Ezt mondták a zsidók az Örökkévalónak: mi gyarló, feledékeny emberek vagyunk. A feledékenység, azonban, előtted ismeretlen. Ezért arra kérünk, emlékezz arra, ami történt. Hiszen te nem felejtesz.” Ezen szavakra rímel az Írás (Zsolt, 137,7) is: „Emlékezz, Istenem, az edomitákra, akik azt mondták Jeruzsálem napján: romboljátok, romboljátok le, egészen az alapjáig.” (Midrás Échá)

* * *

„nyakunkon vannak hajszolóink” kifejezés a héber nyelvben többértelmű (szó szerint: nyakunkon üldöztettünk). A Midrás meg is magyarázza: Hadrianus, egyik rendeletében, parancsba adta, hogy minden zsidót, akinek egy szőrszálat találnak a nyakán, a helyszínen meg kell ölni. A császár, aki a zsidók minden szertartását, a körülmetélést, a szombattartást egyaránt üldözte, feltehetően a pajeszviselést is szándékában állt betiltani, s ezzel akarta rákényszeríteni a zsidókat, hogy vágassák le… (Tórá Tmimá)
Egy másik Midrás a „nyak” alatt a Szentélyt érti, és szerinte azért büntette meg Isten a zsidókat, mert „elárulták a nyakat”.
„fáradozunk pihenés nélkül” mondásra a Midrás Nebukodnecárral példálózik: A zsidók Istene – mondja Nebukodnecár hadvezérének, Nebuzradánnak – arról ismert, hogy befogadja és szereti a megtérteket. Amikor tehát, elfoglalod Jeruzsálemet, ne engedd a zsidókat imádkozni. Így aztán, amikor Nebuzradán meglátott egy álló zsidót, azonnal megölte, attól való félelmében, hogy az netán imádkozik. (Échá rábá)


RÓKÁK CION HEGYÉN 


„Egyiptomnak adtunk kezet, meg Assurnak, hogy legyen elég kenyerünk. Atyáink vétkeztek, de már nem élnek, mi szenvedjük meg vétkeiket. Szolgák uralkodnak rajtunk, nincs, aki kimentsen kezeik közül. Életünk kockáztatásával szerezzük élelmünket, a pusztai rablók kardja miatt. Bőrünk tüzel, mint a kemence, a borzalmas éhségtől. Meggyalázták az asszonyokat Cionban, a szüzeket Júdea városaiban. A vezéreket felakasztották, a véneket nem tisztelték. Az ifjaknak kell a malomköveket hordaniuk (forgatniuk) és a gyerekek fahordásban botladoznak. Nincsenek már vének a kapuban, nem muzsikálnak az ifjak.” (Siralmak 5,6-14)

Jeremiás ismét azokat kárhoztatja, akik abban hittek, hogy az aszszír-egyiptomi szövetség fogja megmenteni Júdeát a babilóniaiaktól. Maga Jeremiás egyértelműen hirdette, hogy a zsidó királyság csak Izrael Istenére támaszkodhat, és nem szabad mások kegyét keresni (heszed leumim), mert amikor baj van, az ilyen barátok eltűnnek.
A Midrásban ez a gondolat így fogalmazódik meg: „Mit csinált a tíz törzs (Izrael királysága, amely 133 évvel Júdea előtt pusztult el és lakosságát száműzték)? Egyiptomba szállítottak olajat, onnan gabonát hoztak be, amit Asszíriának adtak tovább, s mindezt annak érdekében, hogy ha majd ellenség tör rájuk, akkor ezek a segítségére legyenek. Erre mondja a próféta: „Efrájim szelet hajszol… hazugságot és erőszakot szaporít, szövetséget kötnek Asszíriával, és olajat visznek Egyiptomba.” (Hóseá 12,2) 

* * *


Joél Abu-Sueib (kb. 500 évvel ezelőtt Spanyolországban élt) rabbi összefüggést látott az előbbiek, ill. „Atyáink vétkeztek… mi szenvedjük vétkeiket” gondolatok között. Szerinte az ebben a korban élőktől a szövetségesek régmúlt dolgokra „emlékezvén” tagadták meg a segítséget. Az egyiptomiak arra, amikor az Egyiptomból való kivonuláskor, a zsidók üldözése során a Sás tengerbe vesztek, az asszírok pedig a Szanherib kudarcára. 
Izrael Szalanter rabbi, a zsidó morál egyik vezéralakja az apák és fiúk közötti kapcsolatot hozza fel példának. E szerint azok az apák, akik nem adnak gyermekeiknek megfelelő nevelést, és nem teszik lehetővé, hogy Tórát tanuljanak, haláluk után is vétkesnek tekintendők, mert leszármazottaik szenvednek kötelezettségük elmulasztása miatt.

* * *


Az egyik legnehezebben elviselhető dolog, amikor egy szolgából váratlanul úr lesz, s nem tudja, mit kezdjen hirtelen jött hatalmával. „Három (dolog) miatt rendül meg a föld, s négyet nem bír elviselni: Ha a szolgából úr lesz…” (Példabeszédek 30,21-22). Itt és most Edomról van szó, amely ez ideig Izrael vazallusa volt, most viszont Izrael fölibe kerekedett. Nincs, aki kimentene kezeik közül, „ha nem az Örökkévaló” – mondja a Midrás. Ez a gondolat többször is előfordul mind a próféták könyveiben, mind a Zsoltárokban, s eljön az idő, amikor az ember rájön arra, hogy csak az isteni segítség mentheti meg a végpusztulástól.

* * *


A Midrás egy történetet mond el az asszonyok meggyalázásáról:
Nebuzradán, a babilóniai hadvezér, megparancsolta katonáinak, hogy ne merészeljenek férjes asszonyokhoz nyúlni, mivel „ezek (a zsidók) Istene gyűlöli a paráznaságot”. Amikor a zsidók között is köztudottá vált ez a parancs, a hajadonok (fiktív) házasságra akarták rávenni a férfiakat, mondván, nem kell eltartani bennünket, eszünk és ruházkodunk a magunkéból, csak a neveteket akarjuk viselni (hogy férjes asszonyoknak számítsunk). Erre mondja a próféta: „Hét nő ragad meg majd egy férfit azon a napon, és azt mondják: A magunk kenyerét esszük, a magunk ruhájába öltözünk, csak viselhessük nevedet. Vedd le rólunk a gyalázatot!” (Jesájá 4,1) 
A Midrás végül megjegyzi, hogy három nő volt, aki nem „szerzett” magának férjet, meg is gyalázták őket.

* * *


A Midrás úgy tudja, hogy Bábelben nem voltak nagyméretű malomkövek, a gabonát is más országban őröltették. Most, hogy fiatal zsidó férfiakat fogságba ejtettek, velük szállíttattak be az országba ilyen malomköveket: „Az ifjaknak kell malomkövet hordani.” A Midrásban található egy másfajta verzió is, miszerint az „őrlés” az ifjak nemi kihasználására utal.

* * *


„Oda van szívünk öröme, tánc helyett gyász. Leesett fejünkről a koszorú, jaj nekünk, mert vétkeztünk! Ezért lett beteg a szívünk, emiatt homályosodott el a szemünk, mert pusztává vált Cion hegye, rókák szaladgálnak rajta.
De Te, Örökkévaló, trónodon ülsz örökké, széked fennmarad nemzedékről nemzedékre. Miért feledkezel meg rólunk ilyen sokáig, (miért) hagysz el bennünket oly hosszú időn át? Téríts meg (bennünket) Uram, és mi megtérünk, tedd újra olyanokká napjainkat, mint voltak régen! Hiszen, ha meg is vetettél bennünket, már eleget haragudtál ránk!” (Siralmak 5,15-22)

A Siralmak befejező szakasza meglehetősen elégikus hangvételű. A végén, a próféta, néhány mondatban összefoglalja a Siralmak mondanivalóját.
Ibn Ezra szerint a pusztulás legékesebb bizonyítéka, hogy a Templomhegyen rókák tanyáznak, amelyek szívesen bújnak meg elhagyott, romos helyeken. 
Ezzel kapcsolatban a Talmudban olvasható egy – a második Szentély pusztulása utáni – történet: 
„Rábbán Gámliel (a második, a javnei), rabbi Elázár ben Ázárjá, rabbi Jósua és rabbi Akiba felmentek Jeruzsálembe (ahol nem volt szabad zsidóknak lakni)… Amikor Cofim hegyéhez érkeztek, megszaggatták ruháikat (miként az elő volt írva, ha valaki megpillantotta a lerombolt várost)…, s mikor elérkeztek a Templom-hegyhez, észrevettek egy rókát, amint éppen a Szentek Szentjének helyéről szalad el. Erre mindnyájan sírva fakadtak, csak Akiba nevetett. Megkérdezték, miért nevet, ő meg visszakérdezett, ti miért sírtok? Ne sírjunk, amikor írva van: »Az idegen, aki belép – halál fia.« (4Mózes 1,54), és most ez a hely rókák tanyája? – magyarázták társai Akibának.
Hát éppen ezért nevetek – érvelt Akiba – mivel láthatjuk, hogy Isten betartotta ígéretét, vétkeink miatt, büntetésből felégetik és felszántják a Várost, így biztosak lehetünk abban is, hogy azt az ígéretét is betartja, hogy eljön a megváltás, miként azt a próféta megjövendölte: Ezt mondja a Seregek Ura: fognak még öregemberek és öregasszonyok üldögélni Jeruzsálem terein… a Város terei megtelnek fiúkkal és lányokkal, akik vígan játszadoznak. Ezt mondja a Seregek Ura: bár lehetetlennek tűnik a megmaradt nép számára, hogy ez így lesz abban az időben – az én számomra nem lehetetlen…! (Zechárjá 8,4-6)
Mondták neki társai: Akiba, megvigasztaltál bennünket!” (Mákot 24b)

* * *


A Siralmak utolsó mondata homályos, miáltal többértelmű is. A régi IMIT-fordításban ez úgy hangzik: „Avagy végképp elvetettél bennünket, olyannyira haragudtál ránk.” Ez azt a lehetőséget veti fel, hogy Isten, ha oly nagyon haragszik, nem nyújt segítséget a megtéréshez. Egy másik, modernebb és nem zsidó fordítás más oldalról közelíti meg: „Bizonyára nem vetettél el minket végképp, nem haragszol ránk annyira.” Ez enyhébb megítélést feltételez, de nem fedi az eredeti héber szöveget. Az itt idézett fordítás azt sugallja, hogy ha meg is vetettél bennünket (máosz = megvetés, nem elvetés), ebben nem kételkedünk, de már éppen eleget haragudtál ránk, talán többet is a kelleténél. A Dáát Mikrá is hasonló értelmezést ad a szövegnek.
A héber szavak összevetése (máosz: megvetés, utálat – kácof: düh, harag) elmélkedésre késztette az amoritákat. Rés Lákis, a neves ereci amorita pl. azt a következtetést vonta le, hogy ha utálatról van szó, akkor nem marad semmi remény (mivel az utálat egy végleges érzés), de ha csak haragról, akkor még van miben reménykedni, hiszen aki haragszik, az még megbékélhet. (Midrás Échá)
Reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, ennek éppen az ellenkezőjét vallja: két okból válhat el valaki a feleségétől, ha rajta kapta valami erkölcstelenségen, vagy ha egyszerűen megutálta (megunta) őt. Az első esetben nem lehet neki megbocsátani, nem fogadhatja vissza. A második esetben viszont a lehetőség fennáll, hogy visszavegye. 
Izrael népe is azt mondta az Örökkévalónak, hogy: Világ Ura! Nem azért küldtél el bennünket, mert valami jóvátehetetlent követtünk el, hanem mert megutáltál bennünket. Így semmi akadálya, hogy visszatéríts minket.
A Siralmak felolvasásakor az utolsó előtti mondatot megismétlik annak okából, hogy ezt a leverő szöveget mégiscsak valami jóval fejezzük be.

  • Küldés emailben

Fejezetek