1. 📖 Öt tekercs

Énekek Éneke 3/3.

„GYÖNYÖRŰ, MINT JERUZSÁLEM”
„Hová ment szerelmesed, asszonyok szépe? Merre indult szerelmesed? Hadd keressük veled együtt!
Szerelmesem a kertjébe ment, a balzsamillatú virágágyakhoz, hogy gyönyörködjön a kertekben és liliomokat szedjen. Én a szerelmesemé vagyok és szerelmesem az enyém, a liliomokban gyönyörködik ő.” (Énekek Éneke 6,1-39)
Ez a vers egyenes folytatása az előbbinek. A Dáát Mikrá – az ara válaszából – arra következtet, hogy a lányok ajánlkozása, hogy keressék együtt a kedvest, féltékenységet váltott ki a szerelmes lányból, s a szöveg arra utal, hogy visszautasítja.

* * *
„Szép vagy kedvesem, mint Tirca (városa). Gyönyörű, mint Jeruzsálem, félelmetes (bámulatos), mint zászlóerdő. Vedd le rólam tekintetedet, mely zavarbaejtő. Hajad, mint egy kecskenyáj, amely Gileádról hullámzik alá. Két fogsorod, mint az anyajuhok nyája, mely az úsztatóból jött fel. Mindegyiknek van ikerpárja, nincs köztük hiányos. Halántékod, mint egy gránátalmagerezd, a fátyolod mögött.” (Énekek Éneke 8,4-7)
A hatodik fejezet ugyanazokkal a szavakkal kezdődik, mint amit a pásztorfiú már korábban mondott arájának. Jeruzsálemet több helyütt megénekli a Biblia, de Tirca neve itt szerepel először.
Tirca – ősrégi város az ókori Izraelben. Jerovám idejében Izrael királyainak fővárosa (már Jósua könyvében megemlítik, 22,24) mindaddig, amíg Acháb fel nem építi Somront. Később az izraeli királyok nyári lakhelyeként szolgált. Tehát, már Salamon korában is nagy és szép város volt. A Dáát Mikrá szerint a kedves azért hasonlítja aráját a két (fő)városhoz, hogy ezzel is bizonyítékát adja annak, hogy az mindennél fontosabb neki, fontosabb, mint Salamonnak az ő számtalan felesége.

* * *

A „félelmetes”, és „zászlóerdő” (IMIT-fordításban: zászlós hadak) szavaknak katonai jellegük van, s furcsának tűnnek a szerelmes szavak között.
A Midrások (Rási) burkoltan arra utalnak, hogy az Énekekben itt olyan eseményekről van szó, amik a második Szentély idején történtek. A „félelmetes”-ről pedig azt vallja, hogy ezek Isten angyalai, akik megvédik a zsidókat attól, hogy a népek megzavarják őket a (második) Szentély építésében. Rási, másokkal egyetemben, Jonatán interpretációja alapján – „Szép vagy te a második Szentélyben, amit tiszteletemre építettél, ahogy szép voltál az első Szentélyben, amit Salamon épített Jeruzsálemben” – jutott erre a véleményre. Náftáli Zvi Berlin rabbi szerint: „Mindegyikőtök oly kedves a szememben – bár szét vagytok szórva a népek között – mint amikor együtt voltatok Jeruzsálemben.”
A félelmetességre vonatkozóan Ovádjá Szfornónak az a véleménye, hogy ez a macedóniai Nagy Sándor és Simon Hácádik közötti kapcsolatra vonatkozik.

* * *

Uralkodásának kezdetén, Nagy Sándor jó kapcsolatban volt az Erecben élő zsidókkal – miként arról a Talmud is tudósít. A zsidók esküdt ellenségei, a szamaritánusok, azonban, azzal vádolták be a zsidókat Nagy Sándornál, hogy azok lázadást szítanak, s rá akarták őt venni, hogy romboltassa le a Szentélyt, mivel (tévhitük szerint) Gerizim hegye a szent hely, és a szamaritánusok ott építették fel pogány kultuszuk központját.
Nagy Sándor már hajlott volna arra, hogy eleget tegyen a szamaritánusok követelésének, de Simon, a főpap, aki tudomást szerzett az ügyről, „… talárt öltött, és kíséretével hosszú menetelésben Nagy Sándor elé vonultak. Az, mivel távolról nem ismerte fel, kik közelednek, kísérőit faggatta, kik azok.
– Ezek azok a zsidók, akik fellázadtak ellened, uram – közölték vele.
Ám amikor látótávolságba kerültek egymással, és Nagy Sándor meglátta Simont, kiszállt kocsijából és meghajolt a főpap előtt.
– Egy ilyen hatalmas király térdet hajt egy zsidó előtt? – háborogtak kísérői.
Ekkor Nagy Sándor kijelentette: a leghevesebb harcok alatt az ő alakja lebeg előttem, és segít győznöm…” (Jomá 69a)

* * *

„Királyné van hatvan; ágyas nyolcvan; leányok számolatlan. De galambom csak egy van, ő a tökéletes, anyjának egyetlene, szülőjének kedvence. Nézik a lányok és boldogan mondják: dicsérik a királynék és az ágyasok. »Ki ez a lány? Úgy ragyog, mint a hajnal, szép, mint a holdsugár, tiszta, mint a fénylő nap, bámulatos, mint a zászlóerdő (csillagok)«.” (Uo. 8-10)
Az idézett számok, természetesen, nem konkrétek, mindössze jelzik, hogy sok. Egyébként a Bibliából tudható, hogy Salamonnak 700 felesége és 300 ágyasa volt. (1Királyok 11,3) Möcudát Dávid oly módon próbál a számok között összefüggést találni, hogy azt mondja: a hétszáz feleségből 60 különlegesen szép és okos volt – ezek voltak a „főfeleségek”, a háromszáz ágyasból különösen 80 volt igazán kedvére való – de hát egyik sem volt a pásztorfiú kedveséhez hasonlítható.
Bölcseink meghatározásában a feleséget és az ágyast mindössze az különbözteti meg egymástól, hogy az előbbinek van házasságlevele, az utóbbinak nincs.
„Anyjának egyetlene” A. S. Hartom szerint arra utal, hogy lánytestvérei sem hasonlítanak rá.

* * *

Ami a számokat illeti, az allegorikusan értelmezők pontosan kiszámolták, hogy a „hatvan” az nem más, mint Ábrahám és ivadékai, a „nyolcvan” Noé és ivadékai, a bárka veteránjai és a leszármazottak. (Rási)
Jonatán egy olyan magyarázatot talált ezekre a számokra, hogy amikor a szír-görög hadsereg el akarta foglalni Jeruzsálemet, a támadó seregben hatvan edomita és nyolcvan izmaelita herceg volt.
Szfornó azon a véleményen van, hogy a hatvan és a nyolcvan a világ bölcsei, akik az istenség titkát, illetve a természet törvényeit kutatják.
„Ki ez a lány?” Ezt ugyanazok mondják, akik az előző versben a szépségét dicsérik. „Mint a hajnal” – amely lassan kel (talán a hajnalcsillagról van szó – mondja Ámosz Cháchám lábjegyzetében). Így történt ez a zsidókkal is, lassan a második Szentély idején – mondja Rási. „Először Zerubábel, Júdea pasája, aki nem volt király, és elnyomásban éltek, Perzsia és Hellasz igája alatt. Utána legyőzték őket a Hasmoneusok, akik már királyokként funkcionáltak.” (Rási)


AMINÁDIV SZEKERE


„Lementem a dió(fá)s kertbe, hogy gyönyörködjem a rügyező völgyben s megnézzem, érik-e a szőlő, virágoznak-e a gránátalmák? Nem tudtam (észre sem vettem) amikor Áminádiv szekerére tettek engem.” (Énekek Éneke 6,11-12)

Ez a vers az Énekek egyik legérthetetlenebb, legnehezebben értelmezhető verse. Magát az Aminádiv nevet az Írás két szóban említi meg: Ámi Nádiv, aminek jelentése: népem nagylelkű, adakozó, bőkezű. Az Aminádiv szekere alatt esetleg baldachin (pirjon) vagyis chupa is érthető. (A. S. Hartom) Ebből eredően lehetséges, hogy a kedvese felvette őt a szekerére, de ő ezt észre sem vette.
A Dáát Mikrá úgy véli, hogy Ámi Nádiv az ismert héber név, Aminadav egyik változata, s így hívják a kedvest, esetleg a szeretőt. A Dáát Mikrá a Nádivnak egy további értelmezését is felveti, miszerint ez azt jelentené, hogy a „nép vezére” (Nedivé Ám, 4Mózes 21,18), vagyis nagy emberek. Található olyan forrás, ahol a Nádiv alatt királyt kell érteni (Jób, 34,18).
A psát is zavaros ennek a magyarázatánál, e szerint lehetséges, hogy a lány szerelmesében királyfit lát, aki négylovas hintón jön érte, és ő már fenn is van rajta.
A Dáát Mikrá úgy értelmezi, hogy az ifjú pár már túl van a menyegzőn, az ifjú férj (aki a háláchá szerint egy királyra hasonlít) dicséri ifjú feleségét, aki neki olyan, mint egy királynő, s boldogabb vele, mint Salamon temérdek feleségével és ágyasával. A lány viszont dicséri szerelmesét, aki olyan, mint a király, s akinek ő – ara – a „szekere”.

* * *

E nehezen értelmezhető versek allegorikus elemzésének gazdag választéka áll rendelkezésünkre.
Mindenekelőtt Rási, az exegéták legnagyobbika, az, akit meg kell említeni.
A „dióskert” – ez a második Szentély, ahol az isteni Dicsfény (Schiná) lakozott, hogy meglesse, vajon a zsidók betartják-e a parancsolatokat, vannak-e köztük tudósok, tanítók, bölcsek és olyan egyszerű emberek, akik tele vannak micvákkal, mint magokkal a gránátalma.
„Nem tudtam”
Izrael Közössége arról panaszkodik, hogy nem tudta magát megóvni attól, hogy vétkezzék, hogy el ne bukjék az értelmetlen gyűlölködésben és oktalan vitákban, amik különösen az (utolsó) hasmoneus királyok, a két testvér, Hyrkanos és Aristobulos idején erősödtek fel, s aminek a következménye lett a rómaiak uralma, hogy a nép szolgává, a népek szekerévé vált.
A Talmudban több leírás is fennmaradt a két fivér testvérharcáról. Ez volt tulajdonképpen az első (de sajnos, nem az utolsó) zsidó polgárháború. (Köztudott, hogy a második Szentély pusztulását megelőző időkben, Jeruzsálemben, a politikai ellenfelek nemegyszer véres leszámolásban végeztek egymással.) Más, ismert Midrások (Rábá, Jálkut) ezt a verset Józseffel, Dáviddal és Mordechájjal – akik megmenekültek egy-egy veszélyes helyzetből – hozzák összefüggésbe.
Íme erre egy példa: „Mond Izrael Közössége a világ népeinek: Ne örüljetek bukásomnak, „Ne örülj bajomnak, ellenségem, mert ha elesem is, felkelek” (Micha, 7,8) mert amikor sötétségben ültem, az Örökkévaló kivitt a világosra, ahogy az írva vagyon: „Ha sötétben leledzem is, az Örökkévaló az én fényem.” (Uo. Midrás rábá)

* * *

„Térülj-fordulj (a) Sulamit. Térülj-fordulj, hadd csodáljunk! Mit csodáltok (a) Sulamiton? Táncosnőt akartok látni? Milyen szépen lépdelsz a saruidban, fejedelmi lány. Domború csípőid ékszerekhez hasonlók; művész kezeinek alkotása. Köldököd kerek csésze, amiből nem hiányzik az óbor, tested búzahalom, liliomokkal szegélyezve…” (Énekek Éneke 7,1-3) 
Valójában nem lehet tudni, kiről is szól a vers, és egyáltalán mit jelent a szöveg. Nem tudni, vajon miért szerepel a Sulamit (ami egy héber lánynév) előtt névelő? Ez a héberben sem szokásos.
Ebben a kérdésben is több nézet csap össze. Van aki azt mondja, hogy az „a” Sulamit alatt Sunamitot kell érteni, vagyis egy Sunámávárosából (lásd Jósuá 19,18) való lányt. Mások azt vallják, hogy a sunémbeli Áviságról van szó, akiről az Írás tanúsítja, hogy a legszebb lány volt egész Izraelben (ő volt az, aki Dávid királyt „melegítette” öreg napjaiban, 1Királyok 1,1)
Ibn Ezra, valamint a Dáát Mikrá szerint nem személynévről van szó, hanem Jeruzsálem egyik jelzőjéről. E szerint a lány kiválik a táncoló lányok (Jeruzsálem lányai) közül, mire társnői utánaszólnak, hogy jöjjön vissza, mert látni akarják szóló táncát. Ő azonban – vagy nevében egy másik lánycsoport – visszautasítja a kérést, mondván, hogy ő nem táncosnő, nincs, mit látni rajta, ő a kedveséhez megy.
Rási, mindjárt a fejezet elején egyértelművé teszi a maga véleményét, miszerint se táncosnőről, se jeruzsálemi lányról nincs szó: „(A népek) mondják nekem: hagyd el az Örökkévalót és térj hozzánk, te, aki teljes és egész (sulamit, salem: teljes, tökéletes) vagy hitedben, hagyd ott és gyere hozzánk, mi majd kormányzóvá, kiskirállyá teszünk téged!”
A „térj vissza” felszólítást – a Tárgum szerint – Isten mondja a zsidó népnek: „Térj vissza, Izrael népe, Jeruzsálemhez, a Szentélyhez, a Tanházhoz és hallgass a próféták szavára…” Ez inspirálta Möcudát Dávidot is, amikor azt mondta: „Térj vissza a gálutból országodba és én majd gondoskodom a Szentély felépítéséről…”
Mivel a „térj vissza” kifejezés négy ízben fordul elő, a Midrás ezt úgy érti, hogy ez a négy különböző gálutból való menekülést jelenti.

* * *

„Mily szépen lépdelsz…” (Uo.)
Figyelemre méltó, hogy a lány idomainak leírása itt is szemérmes, s a hasonlatokat a természet világából (búza, liliom, őzsuta stb.) származtatja.

A MANDRAGÓRÁK ILLATOZNAK


„Nyakad elefántcsonttorony, szemeid hesboni tavak a bát-rábimi kapunál, orrod, mint a Libanon tornya, mely Damaszkusz felé néz. Fejed olyan, mint a Kármel, és fejeden a haj, mint a bíbor; egy királyt tartanak fogva fürtjei. Mily szép vagy és mily kedves, gyönyörűséges szerelmem. Termeted pálmához hasonló, kebleid szőlőfürtökhöz. Gondoltam: felmegyek a pálmafára, megragadom fürtjeit. Olyanok melleid, mint a szőlőfürtök, leheleted, mint az alma illata. Ajkad íze, mint a legjobb boré, mely szerelmesemtől árad felém; álmomban is beszéltet.” (Énekek Éneke 7,5-10)

A fentebb felsorolt hasonlatokkal manapság nemigen lehet mit kezdeni. Ki tudja, mit akart kifejezni az Énekek szerzője pl. Hesbonnal, ami egy nagy moabita város volt valamikor, de később a reubeniták elfoglaltak? (4Mózes 21,28 és 32,7, valamint Jósuá 13,17) Ma már nem tudja senki azt sem, hol volt az a bizonyos elefántcsonttorony vagy Libanon tornya, amihez a kedves orrát hasonlítja. Erre már Rási sem tud mit mondani, így arra következtet, hogy az orr (héberül: áf) ez esetben inkább arcot jelent.

* * *

„Damaszkusz felé néz.” Elképzelhető, hogy a Libanon hegyén állt egy kilátótorony, amiről be lehetett látni Damaszkuszt. Rási, a Midrás alapján, annak a véleményének ad hangot, hogy: „Ez (a Libanon tornya) nem más, mint az a Salamon építtette libanoni erdő-palota (1Királyok 7,2), aminek a tetején állva megszámolhatók Damaszkusz házai.”
(Damaszkusz, a Hermon hegység lábainál fekvő oázis volt, ami Ábrahám szolgájának, Eliézernek a jóvoltából vált ismertté, aki onnan származott. A bírák korában Arám fiai telepedtek meg benne, majd államuk fővárosává tették. Később Dávid elfoglalta, és az arámiak fölé kormányzót helyezett, és adót is fizettetett velük. (2Sámuel 8,6)
„A fejeden a haj, mint a bíbor” kissé érthetetlen, hiszen eddig arról volt szó, hogy hollófekete haja volt a kedvesnek. Nem kevésbé homályos az „egy királyt tartanak fogva” hasonlat sem, amire egyesek állítják, hogy az ara feje nem más, mint a „király”, mások szerint pedig egy olyan igazi királyról van szó, aki – ha meglátná a szép lányt – szeretne fürtjeinek foglyául esni. Ibn Ezra megjegyzi, hogy az arab versfaragók költeményeiben is hasonló képek találhatók.

* * *


„Termeted pálmához hasonló – kebleid szőlőfürtökhöz. Gondoltam, felmegyek a pálmafára, megragadom fürtjeit…”

Minden bizonnyal ez a legerotikusabb vers az Énekekben. A hagyományos kommentátorok nem foglalkoznak e mondatok elemzésével, egyszerűen elsiklanak felettük. A Dáát Mikrá csak annyit jegyez meg, hogy ha a kedves a cédrus, akkor az ara a pálma. A datolya pedig ugyancsak fürtökben nő, nemcsak a szőlő. Egyébként pedig ez a vers az előző fejezetben szereplő dióskert – ahol a szőlő is, a datolya (pálmafa) is megterem – folytatása. „Van úgy, hogy a szőlő felfut(tatja magát) a pálmára.” (Ámosz Cháchám)
A bor, ami „álmomban is beszéltet” a leány talán legnagyobb dicsérete. Félreérthetetlenül a célzás arra irányul, hogy a bor elaltatja azt, aki issza, de az a bor, amit a kedves az ara szájában érez nemhogy nem altatja el, ellenkezőleg – felébreszti, vagyis még álmában is érzi szerelmét.

* * *

A midrási allegória a fentieket a zsidó történelem tragikus vonatkozásaival hozza összefüggésbe. A sudár, pálmához hasonló termet, a zsidó nép bátor kiállását hivatott jelképezni Nebukodnecár idején, amikor a zsidók akkor sem hajtottak térdet a bálványok előtt, amikor a nép többségét száműzték, miután a Szentély elpusztult és a nemzeti függetlenség megszűnt. A „kebleid, mint szőlőfürtök” arra a négy zsidó hősre (Dániel, Hananja, Misael, Ázárja) vonatkoztatja, akik jó példával jártak elő, hogy miként kell egy büszke zsidónak viselkednie, akár az életét is feláldoznia, az Örökkévaló nevének megszenteléséért.
Dániel – ő az, aki csodálatos módon kiszabadult az oroszlánveremből, míg másik három társát tüzes kemencébe vetették, mivel mindnyájan megtagadták a bálványimádást. Ők élve menekültek meg a tűzből, ami csodálatos módon nem fogott rajtuk.
Hananjá, Misaél és Ázárja – amikor elhatározták, hogy életüket Isten nevének megszenteléséért áldozzák, „az Örökkévaló azt mondta a szolgálattevő angyaloknak: menjetek és csókoljátok meg ezeknek az ősatyáit, mivel ők is éppúgy hajlandók magukat tűzbe vettetni, mint tették ezt őseik is (Ábrahámot – a Midrás szerint – Nimród tüzes kemencébe vetette, míg Izsák hagyta magát feláldozni, ami tűzhalált jelent – Tórá Tmimá) – mondá rabbi Jochanán.
A vers további jelentősége abban rejlik, miként azt Bölcseink megállapították, hogy a talmudistáknak még a haláluk után is elismerést biztosít, ha tanításaikat idézik. (Jevámot 97)

* * *


„Én szerelmesemé vagyok és ő is utánam vágyódik. Jöjj, hát, szerelmesem, menjünk ki a mezőre, háljunk a ciprusok között. Korán (reggel) menjünk a szőlőbe, nézzük meg, fakad-e a szőlő, kinyílt-e virága, virágoznak-e a gránátalmák? Ott ajándékozlak meg szerelmemmel. A mandragórák illatoznak, ajtónk előtt ott a sok édes gyümölcs, van friss, van aszalt is: szerelmesem, neked tartogattam!” (Énekek Éneke 7,11-14)

Az „utánam vágyódik” valószínűleg ellensúlyozni kívánja az Évát sújtó átkot „… vágyakozol férjed után, ő meg uralkodni fog rajtad” (1Mózes 3,16), és bizonyítani, hogy ez esetben a szerelem kölcsönös, az átok sem fog rajtuk.
„A mandragórák illatoznak.” A mandragóra (héberül: dudáim) gyümölcse a paradicsoméhoz hasonló, gyökere emberformájú, a régiek szerelmi varázserőt tulajdonítottak neki (1Mózes 30,14) (régi magyar fordításokban nadragulyának fordították, ami egészen más gyümölcs, az egy fekete bogyós növény és mérgező).
Másutt (Jeremiás 24,1-2) a dudaimot, mint a dud (kosár) többes számú alakját vették alapul, így a hasonlatot egy kosár fügének vélték, miként Rási is.

* * *

A Szifté Cháchámim olvasatában a fent idézett versek – párbeszédek Isten és Izrael népe között. Eszerint Izrael Közössége azt mondja Istennek: „Ne ítélj meg bennünket, mint a nagyvárosok lakóit, akik között annyi a rablás és erkölcstelenség. Nézd a falvakban élő zsidókat, akik keményen dolgoznak megélhetésükért, akik, bár szűkösen élnek, de a parancsolatokat betartják.” Úgy tűnik, hogy a zsidók már az ókorban is hithűbb életet éltek vidéken, mint a városokban.


AZ ALMAFA ALATT… 


„Bárcsak bátyám lennél, ki anyám mellét szopta! Ha az utcán találkoznánk, megcsókolhatnálak és nem szólnának meg. Elvezetnélek, anyám házába vinnélek. Te tanítgatnál engem, én meg fűszeres borral itatnálak, gránátalma-musttal. Bal karja a fejem alatt, jobbjával átölel engem. Kérve kérlek benneteket, Jeruzsálem lányai, ne keltsétek, ne ébresszétek fel a szerelmet, amíg nem akarja!” (Énekek Éneke 8,1-49)

Ez az előző fejezetben elhangzottak folytatása. A Dáát Mikrá akként értelmezi, hogy ezek a szerelmes lány ábrándozásának szavai, s bár a szöveg egyes szám második személyben szól, az intimebb részeknél – szemérmességből – átvált egyes szám harmadik személyre.

* * *


Az „elvezetnélek anyám házába…”
 – az eredeti héber szöveget többféleképpen lehet fordítani, nem kevésbé értelmezni. Ámosz Cháchám szerint az ara azt mondja kedvesének: te majd tanítasz engem, és én a kedvedre teszek. Ez cseng leginkább egybe a fenti fordítással.

* * *

A Midrás – a testvérekre vonatkozó – allegóriát olyanokra vetítette, mint pl. József, aki olyannyira szerette Benjámint (Midrás Sir hásirim). Rási azt vallja, hogy bár Józsefről van szó, de nem Benjáminnal kapcsolatosan, hanem a többi testvérre érti, akiken nem állt bosszút, inkább vigasztalta őket.
Egy másik Midrás Mózes és Áron „testvéri csókját” érti alatta, amikor azok a pusztaságban találkoztak. (2Mózes 4,27)
Egy további Midrás a „bárcsak testvérem lennél” verset összeveti a „…testvér a nyomorúságban születik” Írásverssel (Példabeszédek 17,17), és azt magyarázza, hogy „amíg a zsidók hazájukban éltek, békében és nyugalomban, és a Szentély védelme alatt álltak – addig nem kérték, hogy az Örökkévalóval testvéri viszonyban legyenek, hanem csak ösztöneik szerint éltek. A Szentély pusztulása és a zsidók száműzetése után azonban, már kérték erre az Örökkévalót”.

* * *

„Ki ez a lány, aki a pusztából jön, szerelmesére támaszkodva? Az almafa alatt ébresztettelek, ahol anyád vajúdott veled, ahol vajúdott és megszült téged. Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a karodra! Bizony erős a szerelem, mint a halál, kemény a féltékenység, mint a sír. Úgy lobog, mint a lángoló tűz, mint Isten lángja. Sok víz sem tudja eloltani a szerelmet, folyók sem tudják elsodorni. Ha valaki háza minden kincsét kínálná is a szerelemért, csak gúny tárgya lehetne!” (Uo. 5-7)
„Ki ez a lány?” Rási allegorikus értelmezésében „az Örökkévaló és törvényszéke” (bét din-je); Izrael Közössége, melyet felruháztak minden jóval, a Tórával, az isteni dicsfénnyel, és amely megőrizte magát a gálutban is.
„Szerelmesére támaszkodva.” Csatlakozik szerelméhez, bevallja, hogy barátnője és tapad hozzá.
„Az almafa alatt ébresztettelek.” Emlékezz, hogy a Színáj hegy alatt, ami a fejemre volt terítve, mint egy alma – ott ébresztettelek. Ez pedig a szerető fiatalasszony szava, aki ébresztgeti férjét éjszaka „a fekvőhelyen szenderegve (Jób, 33,16) ölelgeti és csókolgatja őt.” (Rási)
„Az almafa alatt.” „Azon derék asszonyoknak, akik akkor éltek – mond reb Ávirá – az érdeme, hogy a zsidók kiszabadultak Egyiptomból. Ezek igyekeztek férjük kedvében járni, így amikor eljött a szülés ideje, kimentek a mezőre, s ott, az almafák alatt szültek, miként az Írás is tanúsítja »az almafa alatt ébresztettelek«.” (Szóta, 11b)
Másutt a Midrás még jobban részletezi és kiszínezi a történetet, amiből kiderül, hogy a zsidó asszonyoknak köszönhetően nem haltak ki a héberek a szörnyű elnyomás és egyiptomi genocid intézkedések idején. Azokkal a réztükrökkel kapcsolatban, amiket a nők ajándékoztak a Hajlék felépítéséhez, mondja a Midrás, hogy Mózes először nem akarta ezt elfogadni, mivel a tükrök, úgymond, a rossz ösztönt szolgálják.

A NÉPEK ORSZÁGÚTJÁN

Az egyszerű szövegértelmezés a „tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a karodra” (Énekek Éneke 8,6) és a „bárcsak bátyám lennél” szenvedélyes mondatok a szerelmes lányból törnek fel. De vajon, miért? Ha az előbbieket figyelmesen olvastuk, akkor abból kiviláglik, hogy a lány feltehetően féltékeny, mivel kedvese időnként el-eltűnt egy időre, magára hagyva a lányt, aki ezt nagyon nehezen viselte el. Möcudát Dávid is azon a véleményen van, hogy a lány inkább kész lenne meghalni, minthogy a szeretője elhagyja őt, „amikor látni fogom, hogy a többi, korombeli lányok, boldogan élnek és élvezik az életet a férjükkel, én pedig szerencsétlenül élek, egyedül, elhagyatva…”
Möcudát megállapítása az is, hogy a psát és az allegorikus magyarázat egybeesik, nevezetesen: az elhagyatott zsidó nép panaszkodik Istenének: „ha továbbra is kénytelen leszek gálutban élni, elviselhetetlen lesz a féltékenység, mivel látni fogom, hogy a világ népei mind ott élnek saját országukban, békében és gondtalanul, én pedig vándorlok a népek országútjain”.
„Ha valaki háza minden kincsét kínálná is a szerelemért, csak gúny tárgya lehet” (Uo. 7) kijelentés alatt burkoltan a mátkapénz (mohár) ellen szól (az ókorban a lányt vásárolni szokták – a beduin törzseknél ez a szokás a mai napig is dívik – a szerelem a házasság létrejöttében nem játszott szerepet).

* * *

„Kicsi még a húgunk, nincsenek keblei, mi legyen, ha megkérik? Hogyha kőfal, építünk rá ezüst tornyot, ha pedig ajtó, bedeszkázzuk cédrusfával. Kőfal vagyok, kebleim, mint a tornyok, de előtte olyan leszek, mint aki megtalálta boldogságát.” (Énekek Éneke 8,8-10)
Egyesek szerint, a fenti vers nem más, mint a lány gúnyolódó szavai fivéreiről, akik „gondoskodni” akartak róla. Olvashattuk, hogy „anyám fiai haragudtak rám; szőlőt őriztettek velem…” Az ókori társadalmakban gyakorta a fivérek felügyelték lánytestvérüket, erre a Bibliában is több példa van.
A „ha kőfal”, „ha ajtó” kifejezésekben a Dáát Mikrá pozitívumot lát, miszerint a fivérek készek hozományról gondoskodni. Mások más értelmet adnak ennek, azaz két lehetőséget látnak a fivérek. Ha a húg erkölcsös, szemérmes, mint egy áthatolhatatlan fal, akkor ezüst koronát tesznek a fejére, miként az egy jó családból származó lányhoz illik, s hozzáadják egy gazdag férfihez. Ha pedig nem, és olyan lesz mint egy ajtó, amely minden kopogásra kinyílik – akkor cédrusfából készült zár kerül rá, azaz erős kézzel őrzik, majd hozzáadják egy olyan férfihez, aki majd vigyáz rá.

* * *

Az ara nem kér a gondoskodásból, a Dáát Mikrá szerint is a szerelem kölcsönös és tökéletes.
Az egyik allegorikus értelmezés szerint itt az angyalok kara csodálja Izrael – a „lenti”, alsó világban való – viselkedését, miközben ő, Izrael, húga a „fentieknek” az angyaloknak. Meg akarják tudni, mennyire hűséges Izrael az isteni örökséghez és a hagyományokhoz.
A Midrás – a kis húg alatt – a fiatal Izraelt érti, akit az Örökkévaló kiskorúként kezel: „Rabbi Jehuda ben Szimon mondotta: Az idők végén jönnek a világ népeinek vezetői, és bepanaszolják Izraelt az Örökkévaló előtt, mondván: Világ Ura! Hiszen ezek is pogány bálványimádók voltak (akárcsak mi), miért kivételezel velük? Az örökkévaló ezt válaszolja nekik: „Van nekünk egy kishúgunk.” A hasonlat egy olyan kisgyerekről szól, aki bármit is tesz, megbocsátanak neki. Így van ez Izraellel is. Bármennyire is bepiszkítják magukat vétkekkel – Jom Kippurkor megbocsátást nyernek” (mivel akkor megtérnek). (Tórá Tmimá)

* * *

A Midrás a zsidó történelemből hoz fel példákat a kishúg illusztrálására. Az egyik Midrás-bölcs Ábrahámmal példálózik, amikor Nimród a tüzes kemencébe dobta. A másik Szodomával, és így tovább. Egy további Midrás az Ezra-szervezte aliját hozza a verssel összefüggésbe: miért kicsi a húg? Mert kevesen alijáztak, a többség Bábelben maradt. S mit jelent, hogy „nincsenek keblei?” Ez az az öt fontos dolog, ami a második Szentélyben hiányzott (az elsővel szemben): az égi tűz, a felkenésre szolgáló szent olaj, a Frigyszekrény, a Szent Sugallat és az urim vötumin.
„Mi legyen húgunkkal?” – Mit teszünk aznap, amikor Cyrus leállítja az aliját? (amit előzőleg már engedélyezett) és kijelenti: „Aki már átlépte az Eufráteszt, az átlépte, aki nem, az már nem lépheti át.” „Ha kőfal ő” – ha Izrael egy emberként, mint egy erős kőfal alijázott volna Ezra idején – a második Szentély nem dőlt volna romba.
Ennek a gondolatnak a jegyében mondta Rés Lákis, a neves ereci amorita rabbi Bár Chánának: „Isten nem szeret titeket, babilóniaiakat (itt idézte a „kőfal”-at és az „ajtó”-t). „Ha, ugyanis, kőfalként viselkedtetek volna és egy emberként alijáztatok volna Ezrával, akkor olyanok lettetek volna, mint az ezüst, ami nem enyészik el. Most, hogy úgy alijáztatok, mint egy ajtó, részletekben – olyanok vagytok, mint a cédrus, amit a férgek szétrohasztanak.” (Midrás Sir Hásirim)

SALAMON SZŐLŐJE


„Szőlője volt Salamonnak Báál-Hámonban. Szőlejét őrökre bízta, mindegyikük ezer ezüstöt hozott a termésért. A magam szőlejére magamnak van gondom. Az ezer ezüst legyen a tied, Salamon; kétszáz pedig a termés őrzőié. Te, kertekben lakó lány! Barátaim a szavadat lesik, hadd halljam én is! Menekülj, szerelmesem, hasonlóan egy gazellához, vagy egy fiatal szarvashoz, a balzsamillatú hegyeken!” (Énekek Éneke 8,11-14)

Ezen utolsó vers értelmezése komoly nehézségekbe ütközik. Ha – értelemszerűen – Salamon királyról van szó, akkor hol volt az említett szőleje, ti. egyetlen exegétának sincs fogalma arról, hol, merre lehetett Baál-Hámon. A Midrás arra következtet, hogy esetleg Jeruzsálemről van szó, ahol sok ember lakott (hamon: héberül rengeteg).
Azt, hogy valóban Salamon királyról van szó, azt maga a Talmud állítja (Sávuot, 35b), bár az Énekekben – különböző elnevezéssel (Sálom, Slómó) – szereplő Salamonok Istenre utalnak, aki a béke ura.
Salamon mérhetetlen gazdagsága a Biblia és a kapcsolódó Midrás-irodalom kedvenc témája. A Királyok könyvében, az ő idejében Jeruzsálemet úgy jellemzi, mint ahol az arany az utcán hever. Nagy ménese volt, telivér arabs lovait Egyiptomból hozatta, és Sába királynője sem fukarkodott a drága ajándékokkal. Ily módon az ezer ezüstöt fialó szőlő sem feltétlenül allegorikus értelemben értendő. Egyes kommentátorok idézik Jesájá prófétát, aki „ezer ezüstöt érő ezer szőlőtőkéről” beszél (Jes. 7,23) azaz, egy olyan bő termést hozó szőlőről, melyért a bérlő ezer ezüstöt köteles fizetni. (Az Írás itt a bérlőt őrzőnek nevezi.)
Megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy ki mondja a fenti szöveget. Az egyik szerint a lány, aki szembeállítja Salamon gazdagságát és bő termésű szőlejét a maga kis szőlőskertjével, mondván, ami a tied, az legyen a tied. Ebből eredően a bevezetőt meg egy kórus mondja, és a lány válaszol rá, hogy ő még őrizni sem akarja Salamon szőlejét, bár az őrök magas bért kapnak érte (a termés értékének egyötödét), de őt akkor sem érdekli. (Dáát Mikrá)
A másik vélemény szerint a szöveget a pásztorfiú mondja, gúnyosan utalva Salamon háremére. Ebben az értelmezésben minden továbbit is a boldog vőlegény mondja: az én kis szőlőm csak az enyém, csak én őrzöm azt.
Ámosz Cháchám arra a következtetésre jut, hogy az idézett szövegek kettős értelmezéssel bírnak – szöveghű (psát) és utalás (remez). Eszerint egyrészt a lányt gyerekkorában a fivérei kisemmizték, elvették szülői jussát, szőlejét, és más szőlejében dolgoztatták, csőszként. S most, hogy felnőtt és vőlegénye is lett, visszaadták tulajdonát. Az ún. utalás szerinti értelmezésben a lány a fiú „szőleje”, mivel az annyira szereti őt.

* * *

A szőlő – allegorikus értelmezésben – Izrael Közössége, akit a próféta Isten szőlőjének nevez, (Jes. 5,7) Báál-Hámon pedig Jeruzsálem. Az „őrök” a népek – Bábel, Média, Hellasz, Edom – akiknek a kezébe adta Isten a vétkes zsidó népet. Ezek „hozzák a pénzt”, vagyis szedik a zsidóktól a különféle adókat (fejadó, türelmi adó stb.). De az Ítélet Napján az Örökkévaló majd törvényt ül felettük, s azt mondja nekik: „az én szőlőmre nekem van gondom”, vagyis annak ellenére, hogy kezetekre adtam őket, a szőlő az enyém. (Rási)
A Midrás ezzel kapcsolatban elmesél egy történetet:
„Egy király megharagudott a fiára, és az egyik szolgája kezére adta. A szolga ütlegelte a királyfit, mondván, ne hallgass apádra! Mire a királyfi azt válaszolta: Bolond vagy te! Az apám azért adott a kezedre, hogy ezzel fenyítsen meg, mivel nem fogadtam szót neki. Erre te azzal jössz, hogy ne hallgassak rá?
Így volt ez a zsidókkal is. Vétkeik miatt lerombolták a Szentélyt és a zsidókat száműzték Babilonba. Ott Nebukodnecár azt mondta nekik, ne hallgassanak Istenük szavára, hanem boruljanak le az ő bálványai előtt. A zsidók pedig azt válaszolták: meg vagy te őrülve, király! Azért adott Istenünk a kezedre, mivel bálványt imádtunk, te meg azt mondod, hogy imádkozzunk a te bálványaidhoz. Jaj, neked, király!… Ekkor mondta azt az Örökkévaló: Ez a szőlő az enyém…” (Midrás Sir Hásirim)

* * *

Jonatán ben Uziél szerint Salamon halála után Jerovám kettészakította a királyságot, és tíz törzs fölé kiterjesztette uralmát, Salamon fiának, utódjának, Rechávámnak, pedig, mindössze két törzs jutott, Jehuda és Benjámin. Mindez Áchijá próféta jövendölése alapján történt így.
Amikor Salamon tudomást szerzett a jövendölésről, meg akarta öletni Jerovámot, aki Egyiptomba menekült.
„Te kertekben lakozó lány.” Ez az utolsó strófa a vőlegény szavait mondja el, aki a barátaival sétál a kertben, ahol menyasszonya magában énekelget. Valószínűleg a hangja vonzotta oda a fiatalokat. A lány – kedvese kérése ellenére sem hajlandó a többiek előtt énekelni, inkább kedvesét is elküldi, menjen el, s akkor a többiek is távoznának. Titokban, persze, reméli, hogy csak a többiektől szabadul meg, kedvese ott marad. Ebből az világlik ki, hogy a lány, hűségből, csak kedvese előtt hajlandó énekelni. Egy más értelmezés szerint a kedves azt sugallja, hogy a lány csak neki énekeljen. (Ibn Ezra)

* * *

A „kertekben lakozó” – allegorikus felfogásban – a gálutban élő zsidó nép, aki idegen kertekben, idegen mezőkön „legel”, sehol nincs otthon, mindenhonnan kinézik – otthon csak a tanházakban, a zsinagógákban érzi magát. (Rási)
„Fuss, menekülj, szerelmesem” Rási szerint (a Midrás alapján) Izrael bizalmasan ajánlja az Örökkévalónak, meneküljenek el a gálutból (hiszen, mivel Isten velünk van, ő is elszenvedi a gálut minden nehézségét). „Gyere, meneküljünk és válts ki bennünket közülük és légy olyan, mint a szarvas, hogy a megváltás gyors legyen, és nyugtasd dicsfényedet az illatos hegyeken (ez a Mórija hegye) és a Szentély épüljön fel napjainkban mielőbb, ámen.” (Rási)
„Menekülj, kedvesem.” „Amikor a népek lakomáznak, esznek-isznak és kurjongatnak, az Örökkévalónak elmegy a kedve mindentől és arra gondol, hogy véget kell vetni a világnak. Ekkor a Tóra eléje lép és védőbeszédet tart, mondván: Világ Ura! Ahelyett, hogy azokra néznél, akik káromolnak és haragítanak (ocsmány viselkedésükkel), nézd inkább Izrael fiait, a Te népedet, akik áldják nagy Nevedet a Tórával és dicshimnuszokat zengenek Neked. A Szent Sugallat pedig azt kiáltja: menekülj, kedvesem, menekülj a népektől és ragaszkodj Izraelhez!” (Midrás Sir Hásirim)

  • Küldés emailben

Fejezetek